Meschendörfer

A gótikus ember

Fotó: Wikipedia

Brassóba küldött egyszer a főszerkesztőm. Hogy írjam meg Brassót. Ha nem is az egész várost, de legalább  keressek benne egy szász embert, vagy valami szépet, magasztosat és fölemelőt.

Kerülgettem a Fekete templomot. Gondoltam, nincs Brassóban annál szebb, magasztosabb és fölemelőbb látvány. Zárva volt a templom. Megkerestem a harangozót, akiről azonnal kiderült, hogy szász. Kinyitotta nekem a veretes ajtót. Megnéztem mindent. A szűk lépcsőkön még a toronyba is fölmásztam. Amikor kijöttem Isten sötét házából, picinynek, törpének és jelentéktelennek éreztem magam. És nem jegyeztem le semmit a Fekete templomról. Fölkapaszkodtam a Cenk tetejére, onnan néztem a várost. Lejöttem a Cenk tetejéről és barangoltam a a házak között, a zegzugos utcákban.

Az állomáson megláttam egy batyúján pihenő embert. Szóbaálltam véle, elmondtuk egymásnak, melyikünk honnan jön és merre megy. És ebből a beszélgetésből megírtam Brassót. Az írásom nem volt szép, sem magasztos, sem pedig fölemelő. És a batyúján pihenő ember sem volt eléggé szász. De valamit teljesítettem a föladatomból.

Nagyszebenbe is elküldtek egyszer. Hogy írjam meg Nagyszebent. Ha nem is az egész várost, de valamit belőle. És el ne felejtsem, legyen a riportomban legalább egy szász ember. A napot ott töltöttem el a Brukenthalban. El is felejtettem a riportot, s a szász embert.

Így jártam Besztercén, Medgyesen, Szászvárosban és Segesváron is. Volt úgy, írtam valamit ezekről a városokról, s abba az írásba belé vegyítettem egy-két szász embert. Hogy legyen.

Soha nem tudtam egyetlen szász emberről sem tisztességes fogalmazást írni. Legföntebb a falusi szászokról tudtam, akik beszélgetés közben is dolgoztak, nyüzsögtek a köves udvarokon, rucákat tereltek, kutyákat csitítottak, késeket fentek, hordókat mostak, hámot varrtak, s csak röviden válaszoltak kérdéseimre. Úgy, hogy igen. Vagy úgy, hogy nem. Úgy éreztem, ezek a szász emberek  néhány létrafokkal magasabb szellemi talapzatról tárgyalnak velem.

Egyszer egy községi szász előljáró kereken megmondta, neki nincs ideje újságírókkal foglalkozni dologidőben. Azt mondtam, bizonyosan azért nincs ideje, mert ő egy gótikus ember! Azt felelte, eltaláltam, ő csakugyan egy gótikus ember, s azzal el is ment.

Hanem az igazi gótikus embert most fedeztem föl, amikor már senki nem kéri, hogy riportot írjak a szászokról. Most fedeztem föl, miután ezt a szorgalmas népet már rég eladták, kiűzték az országból. Ez az igazi gótikus ember a szászok írója volt, neve Adolf Meschendörfer. Corona-című könyvét Kós Károly fordította magyarra 1933-ban. Most ebből a könyvéből idézek: ... „ Így történt ez akkor, mint ezer esztendővel korábban is csak így, amikor a római sasokat kergették káromkodva a mocsarak közé és későbben is, amikor gótok és gepidák szállották meg ezt a földet.

A nyüzsgő vándorokhoz idegen legények is keveredtek: gyanús cimborák és széllel-bélelt jómadarak. S mert a sokféle vízerecske más-más katlanban torkollott össze: ezért egymástól olyan különbözőek.

Fő-Nagyszebenbe, a Czibin vize mellé, a nemesebb fajta került, mely még a régi hazában tanult úri beszédet és előkelő szokásokat. Segesvárra jóízű hollandusok verődtek az alsó-Rajna mellől, akik táncban és búcsúkor  tele torokkal kacagnak és erősen izzadnak. Maradt még egy csepp boldog Champagne véréből Medgyes leányaiban, s mint a szarka kapkodnak minden csillogó portéka után. A beszterceiek, a maguk északosabb vidékén, kicsit savanyúra sikerültek, s idegen vér is keveredett beléjük, de azért mindig becsülettel megállották a helyüket. A szászsebesiek és szászvárosiak ősi hazájuk legdélibb csücskéből kifogtak egy csepp kék eget és keszkenőbe kötve magukkal hozták: ezért a kacagó szőlőhegyek között kedvük is napsugaras.

Brassó csupa keménykoponyájú és nagyöklű embert vállalt, aki csak azt tudta mondani: igen-igen és nem-nem és ettől nem is tágított. Leginkább a verekedőket kedvelte és konokul gyűlölködőket, mert a napkelet felé és napnyugat felé vezető nagy út mentén épült és két hegyszorost kellett mindenféle pogány népség ellen védelmeznie.”

Lám, ennek a derék szász írónak nem kellett fölhágnia a Cenk tetejére, hogy messzire lásson. Még az időben is messzire látott. Legalábbis visszafelé. Észrevette a keszkenőbe kötött csepp kék eget, amit a szász leánykák hoztak magukkal e táj fölé.

Ha pedig most engem arra kérnének, írjak valamit a szászokról, bevallom, nem tudnám a mi elkótyavetyélt gótikus emberink vonásait egyetlen pillantással befogni. Főleg nem úgy, mint amiképpen az ő írójuk be tudta fogni. Sem pedig sok szempillantással nem tudnám. Még a hozzám legközelebb eső, jóízű segesvári hollandusok arcvonásai is odalettek az időben. Az sincs, aki fölidézze  kacagásukat, vagy lejtéseiket a táncaikban.  És ha most egy kiváncsiságból hazavetődő segesvári szász emberrel találkoznék, szégyelleném magam. Akár a figyelmetlenségéből  minden javaiból kifosztott koldus. Szégyelleném magam, ha reám tekintene egy elűzött, kitagadott gótikus ember.

Történetek

Fotó Balázs Ödön

Szegény volt-e Jakab Jóska?

Ha most ezt az egyszerű kérdést valaki föltenné nekem, törhetném a fejem, csakugyan, szegény volt-e Jakab Jóska, vagy nem volt szegény. Pedig nálamnál jobban senki nem ismerte Jakab Jóskát. Velünk szemben lakott, egy kicsit srégen, a Bárgác felé. De nem is az számít, hogy ott lakott-e, vagy nem lakott ott. Az számít, hogy Jakab Jóska életében legtöbbet velem beszélgetett. És nem azért beszélgetett velem legtöbbet, mert nem lett volna akivel beszélgessen. Lett volna. De amiről Jakab Jóska beszélni szokott, az senkit nem érdekelt. Csak engem.

Valahányszor átmentem Jakab Jóskához, teljességgel kivirágzott az orcája, azt mondta, üljek le, véle szembe. Mert el akar mesélni egy történetet. Én pedig mindig leültem, véle szembe. És hallgattam, amit mesélt nekem Jakab Jóska. Közben figyeltem Jakab Jóska kivirágzott orcáját, s le-lenéztem az ő vásott, félretaposott cipőjére, amelyből egy lábújja kilátszott.

Egyszer, amikor már harmadszorra is végighallgattam ugyanazt a mesét, hogy milyen szívósak a szibériai fehérnépek, fészkelődni kezdtem a kicsiny, háromlábú széken. Azt mondtam, hallgass ide, Jóska! Miért nem keresel magadnak valami házkörüli dolgot, ideje lenne elfelejteni a hadifogságot, a szívós, szibériai fehérnépeket, s az igazat megvallva, vehetnél már egy jobb kinézetű cipőt. Mert ami a lábadon van, nem ember elejébe való. Ezt, mint jó szomszéd, úgy mondom néked, Jóska...

Jakab Jóska nem sértődött meg. Egy kicsit tűnődött és azt mondta, ha ilyen súlyos hibákat találok benne, akkor nagy baj van. Mert ő most már szegényebbnek érzi magát, mint amilyen eddig volt. Kérdem, ezt te hogy érted, Jóska? Mert én téged semmivel meg nem csorbítottalak. Sőt, gazdagabb lettél egy-két igazsággal!

Ezt én úgy értem, hogy ezentúl nem szívesen hallgatod meg az én történeteimet. Márpedig ha valakinek bőségesen vannak történetei, de azokat senki nem hallgatja meg, akkor annál nagyobb szegényég nincs is, mondta Jakab Jóska. És mit gondolok én az ő történetei felől? Hogy azok hazugságok? Mert ha azt gondolom, akkor az ő elbeszéléseinek hitele vész el. Akinek hitele nincs, annak semmije sincs. Ami pedig az ő cipőjét illeti, tudhatnám, hogy legalább tíz esztendeje ezt viseli és nem is akar jobb kinézetűt  venni. Először is azért, mert nincs reá pénze, másodszor pedig azért, mert a betört cipő kényelmesebb az újnál.

Már nem emlékszem, miképpen váltunk el. Az biztos, hogy nem vidám hangulatban. Sokáig át sem mentem Jakab Jóskához. Sokáig úgy éreztem, Jakab Jóska a falu leggazdagabb embere. Azért ő a leggazdagabb, mert sok mindet átélt ebben az életben és neki vannak a legérdekesebb történetei. És azért is ő a leggazdagabb, mert a vásott, félretaposott cipőjével meg volt elégedve.

Nem voltam ott a Jakab Jóska temetésén. Csak hallottam, miket beszéltek róla a népek, temetőből hazafelé jövet. Azt beszélték, egy tyúk volt minden vagyona. Valaki egyszer megkérdezte tőle, van-e, amit egyél, Jóska? Erre Jakab Jóska azt válaszolta, van. De ha a tyúkom korán nem tojik meg, a reggelim el van maradva.

Ma sem tudnám eldönteni, szegény volt-e Jakab Jóska.

Allergia

Fotó Imreh Albert

Ah!

A legtöbb ember allergiás valamire. Száradó széna szagára, a bodza illatára, virágok porára, mindegy, hogy mire.

Fiatalabb koromban, ha régi poéták könyveit vettem elő, arra lettem allergiás, amikor versében így sóhajtott fel a költő: Ah! Ilyenkor oly sebesen csuktam össze a könyvet, hogy a fürge legyet is agyoncsaphattam volna véle, ha arrafelé repdes.

Sokáig a huszadik századra voltam allergiás. Alig vártam, hogy kimenjünk a huszadik századból, hátha azzal elmúlik ez a betegségem. Nem múlt el. Most arra vagyok allergiás, ha meghallom a rádióból, tévéből a következő szavakat: egyébként, egyfajta, markáns, úgymond, merthogy, hiszen, ám. Ezektől a szavaktól allergiásabb leszek, mint attól a régi, költői sóhajtástól, hogy ah! Ilyenkor sebesen rohanok a rádióhoz, tévéhez, hogy  kikapcsoljam. Oly sebesen, hogy a szőnyeg is kifut alólam. Már csak zenét tudok hallgatni. Tele van a fejem zenebonával és zsibongással. Azon sem csodálkozom, hogy annyiféle betegségem van. Hát lehet ennyi zsibongással egészségesen élni?

Azért van nékem másfajta allergiám is. Tegnap például boldog voltam. Mert ahol egy héttel ezelőtt vért vettek tőlem, hogy megállapítsák, haladt-e előbbre a végzetes betegségem, azt mondták, megjött az eredmény, negatív. Tehát egy tapodtatnyit sem haladt előbbre a végzetes betegségem, legyek nyugodt és boldog. Meg is nyugodtam és az is lettem, boldog.

Hazafelé jövet, úgy százlépésnyi ideig boldog voltam. De a százegyedik lépésnél reám rontott a boldogság miatti allergia. Ideges lettem és gyűrögetni kezdtem a zsebemben lévő papírt, amelyre reá volt írva, hogy negatív. Voltaképpen a laboratóriumi eredményben való kételkedés rontott reám. Hogyhogy negatív az eredmény, amikor egyre rosszabbul érzem magam? Az is lehet, alaposan meg sem vizsgálták a véremet, csak úgy, hozzávetőlegesen, elfuserálva. Ettől legyek nyugodt és boldog? Azt nem! Egy téves eredménytől akármi történjen velem, boldog nem leszek.

Szomorúan értem haza. Kérdi a feleségem, na, van eredmény? Mondom, van. Negatív. Hát ez a legjobb hír, mondja, legyek boldog. Nem nekem való a boldogság, mondom egykedvűen, lehangoltan. Erre ő felsóhajt, ah! Te semminek nem tudsz örülni ebben az életben! Mondom, nem. Semminek. Főleg annak nem, ha azt hallom, ah!

Passzát szelek

Báthori Zsigmond fotója

Mindenhezkonyítás egyeteme

Az én falumban a népek soha nem rohantak vaktában a tudomány után. Úgy tekintettek a tudományra, miként az okos szoknyapecér férfiak tekintenek a szép nőre: félszemmel. Mintha észre sem vennék. Mintha különösképpen nem is érdekelné őket. Pedig a nyáluk csöppent el a  tudományért. Úgyannyira, hogy minálunk minden utcasarkon volt egyetem. Ha nem is a mintentudás egyeteme, de a mindenhez való konyításé. Az volt.

Amikor két férfiú találkozott az utcán, szótlanul nem mentek el egymás mellett. Ha egy szép, napsütéses délutánon az egyik megjegyezte, jó napunk van, a másik ezzel egyetértett. De nem egészen. Azonnal előjött belőle a filozófusok örökös kételkedése. És azt mondta, derűre ború jön, ki tudja, mit hoz még az este. A méhek is furcsán viselkednek. Az ő méhei például rajzottak, de el is röpültek, ki tudja, merre. Ilyenkor mit lehet vélük csinálni?

És akkor ez a férfiú valamilyen választ kapott a másik férfiútól. Hogy ilyenkor mit lehet csinálni a méhekkel.

Ha öt percig tartott a magyarázat, akkor ez az egyetem ötperces egyetem volt. A méhészeti tudományról. Ráérősebb alkalmakkor voltak egyórás egyetemek is.

Így terjedt minálunk a tudomány, s a valamihez való konyítás. Magától terjedt, minden szervezés és pályázat nélkül. Ahogy az alkalom, s a szükség hozta.

Emlékszem, az iskolában a tanítóink is hasonló pillérekre építették oktatási módszereiket. Egyszer a passzát szelekről tanultunk, s a hátsó padból valaki azt kérdezte, mifelénk miért nem fújnak passzát szelek? Erre a piciny érdeklődésre rácsapott a tanítónk, elmondta, hol van az egyenlítő, mi a helyzet Afrikával, képzeletben bejártuk a sivatagokat, s csak úgy, pehenés gyanánt megállottunk Karthágó romjainál. Néztük a tengert. Képzeletben. És mi a helyzet azokkal a romokkal, kérdezte egy másik gyermek. Így jutottunk el Hannibálig. És a sóig. Mert állítólag sóval hintették be Karthágó városát, hogy nyoma se maradjon. Innen már csak egy ugrás volt a bibliai történet, amelyet otthon, petróleumlámpa fényénél olvastunk, ki-ki a maga kedvére és  kiváncsiságára. “Kénkő és só égette ki egész földjét, be sem vethető, semmit nem terem, és semmi fű sem nevekedik rajta; olyan, mint Sodomának, Gomorrának, Ádmának és Czeboimnak elsüllyesztett helye, a melyeket elsüllyesztett az Úr haragjában és búsulásában." (5Mózes 29, 23.)

Most pedig álljunk meg itt. A sónál. A tudomány a mai napig sem tisztázta, igaz-e, hogy sóval hintették be Karthágó városát. A tudósok csak konyítanak ehhez a témához. Az egyik azt mondja, nem lehet igaz, mert abban az időben drága volt a só. A másik szerint valami igazság csak lehet abban a behintésben, ha már írtak róla a korabeli följegyzések. Tudományos egyetértés nincs. Csak konyítás van. De az már valami. Ha nem is tudomány, legalább érdeklődés.

Mit akarok mindebből kihozni? Csak azt, hogy manapság divat vaktában rohanni a tudomány után. El kell végezni legalább egy egyetemet. Hogy legyen elvégezve. Szinte mindegy, hogy mit tanítanak azon az egyetemen.

A minap két ifjú hölgy beszélget a tévében. Mindketten egyetemet végeztek. Az egyik azt kérdi a másiktól, milyen városokat kedvel legjobban ebben az országban. A másik azt feleli, ő legjobban a bánsági városokat kedveli. Például Kolozsvárt. Ez a legszebb bánsági város. Nem Temesvárt akart mondani, kérdi az egyik. Nem. Temesvár messze van, feleli a másik.

Az ilyeneket a mindenhezkonyítás egyetemére sem volna szabad fölvenni. Mert az ilyeneket a végzettségüket igazoló papírjaikon kívül az égvilágon semmi nem érdekli. Sem az, hogy mik azok a passzát szelek, hogy merre van Karthágó, sem az, hogy miből van a só.  

Hajtogatás

Fotó: Wikipedia

Ánégyes könyörgés

-Jó korán beültünk ide.

-Be.

-Magától is vér lesz levéve?

-Vér.

-Nem jó a hetet úgy kezdeni, hogy pancsolják az ember vérét!

-Nem.

-Énnekem napiszinten fáj a fejem. Magáé is?

-Fáj.

-De nem napiszinten, mint az enyém...

-De. Napiszinten.

-Miféle hivatalos papír van a kezében?

-Ánégyes.

-Ánégyes?

-Az. Ánégyes.

-Tudtam.

-Mit tetszett tudni?

-Hogy maga egy intelektiális ember. Aki ilyen szép csöndesen ül és keresztbe teszi a lábát, és békességesen várja, hogy megszúrják, miféle ember lehet? Csakis intelektiális! És úgy veszem észre, maga tisztában van  az ánégyes papírral is. Mert én ezzel az egy dologgal nem vagyok tisztában. Megmondaná nekem, mi az az ánégyes papír?

-Egyszerű, fehér lap. Úgy is mondják, miniszterpapír. Lehet írni rá kérvényt, beadványt, könyörgést, akármit. Csak össze ne gyűrje az ember, mert ha összegyűri, nem veszik figyelembe.

-De ha nem gyűri össze az ember, akkor elintézik a beadványát?

-Attól függ, milyen kedvükben vannak a kisasszonyok. Akik elolvassák. Lehet, hogy elintézik, lehet, hogy nem.

-Érdekes.

-Mi az érdekes?

-Jöttek valami franciák a falunkba, vagyis az iskolába, hogy eszes dolgokra tanítsák a gyermekeinket, mert úgy tudják, ezek a miénkek nem eléggé eszesek. És tudja, mit csinálnak ezek a franciák? Egész áldott nap gyűrögetik a szép, fehér papírt, pont olyant, mint amilyen a maga kezében is van. Ahogyan mondta, az  ánégyest. Most már nem csak a tanitónők, hanem az egész iskola azzal foglalkozik. A gyűrögetéssel. Ánégyest gyűrögetnek. A gyermekek otthon azt mondják, ánégyessel kell menni iskolába, nem könyvvel és ceruzával. Már ott állnak az új tudománnyal, hogy bombázó repülőt csinálnak. Vagy sunnyaszkodót, amelyik lopakodva megy a levegőben. Az egész utca tele van papírrepülővel. S az egész főút!

A szomszédom elment az igazgatóhoz, kérdezte minek kell nekünk az a sok bombázó repülő, a gyermeke semmit nem tanul, otthon is csak hajtogatja az ánégyest. Tudja, mit felelt az igazgató? Azt felelte, ez még mindig jobb, mintha a gyermek a televiziót nézné. Mert az tele van pisztolyos emberekkel és sokféle gyilkossággal, lövöldözéssel és rablással. Na, maga mit szól hozzá?

-Van benne valami igazság.

-De maga az imént azt mondta, kérvényre, beadványra, könyörgésre való az ánégyes, a repülő bombázót meg sem említette. Csak azt, hogy a papírt nem szabad összegyűrni, mert a gyűrött ánégyest nem veszik figyelembe a kisasszonyok.

-Akinek napiszinten fáj a feje, s könyörögnivalója is van, írjon beadványt. Ha pedig valakinek semmi panasza nincs, gyűrögessen ánégyest és csináljon bombázót, vagy amit éppen akar. Ezért találták ki a gyűrögetést, s még azért, hogy tanulják meg a gyermekek a szabadságot.

-Jól mondja, azért intelektiális ember, persze, hogy jól mondja! De tudja maga azt, hogy ezek a mi szerencsétlen gyermekeink még miket hajtogatnak a bombázó repülőn kívül? Például tengeralattjárót, kétpúpú tevét, majmot, piramist, elefántot és kengurut, bálnát, hupikék törpét, kanárit, fókát, spanyolbikát, jegesmedvét, cápát hajtogatnak az ánégyesekből. Hogy tanulják meg a mi szerencsétlen gyermekeink a szabadságot és menjenek olyan tájakra, ahol piramisok vannak, kenguruk és majmok és spanyolbikák! Még véletlenül sem hajtogatnak ánégyesből sárgahasú békát, kecskét, kelkáposztát, sem pedig mezei nyulat, varjat, cinegét, vörösbegyet. Még véletlenül sem!

-Na, látja, ezért fáj magának napiszinten a feje! A majmok és kenguruk miatt! Fölösleges is, hogy levétesse a vérét és pancsolják. Írjon inkább beadványt az iskola igazgatójának. Hogy a hajtogatásból hagyják ki a spanyolbikát, a tengeralattjárót, a kanárit, s ezek helyett tegyenek be kecskét, cinegét és vörösbegyet. Hátha attól megnyugszik a lelke és minden el lesz intézve. És a maga helyében oda írnám a beadvány elejére, hogy ánégyes könyörgés!

-Most pedig igaz lelkére mondja meg nekem, maga ezt a módszert már kipróbálta?

-Ki. Csak egy baj volt az én beadványommal. Amíg az ánégyes könyörgésemet elvittem a kisasszonyokhoz, idegességemben és persze, a fájós fejem miatt  összegyűrtem a papírt és nem vették figyelembe.

Tollrajz egy művészről

Marx

Ellentétes nézetek, Marx József fotója

Marx Jóskával, a híres, marosvásárhelyi fotóművésszel hosszú ideig jó barátságban voltam. Szinte naponta bejárt a szerkesztőségbe. Mindig volt nála egy-két új fénykép, azokat nekünk megmutatta, de csak futólag, mert örökösen sietett.

Irigyelt engem Marx Jóska. Hogy nekem sakkozni is van időm. Irigyeltem én is Marx Jóskát. Hogy ő mesterségénél fogva, annyi gyönyörű színéznőt lefényképezhet. Ha úgy akarja, még meztelen állapotukban is.

Egy napon idegesen jött be Marx Jóska. Panaszkodott, hogy neki mostanában semmi nem sekerül. Kérdem, hát mi történt veled? Kifogytak a színésznők a városból ? Azt mondja, nem a színésznők fogytak ki a városból, hanem az ő türelme fogyott el. Nem képes túladni  soha azon a hitvány autóján, ami maholnap széthull egészen. Régi is, rossz is. Műszakilag nézve. A kutyának sem kell. Sokan megnézik, mert az újságban kihirdette, de amint meglátják, legyintve el is mennek.

Egyet lépek a futóval, s mondom Marx Jóskának, hallgass ide, Jóska! Én az autót tőled megveszem. Azzal a feltétellel, ha azt a rozoga tákolmányt előzőleg nem kell megnéznem. Látatlanban szeretném megvenni. Azért látatlanban, mert becsületes embernek ismerlek, nem fogsz engem becsapni.   

Erre azt mondja Jóska, vegyem tudomásul, az ő autója nem rozoga. Majdnem minden alkatrésze ki van cserélve. Még a sárvédője is. Annál jobb autó nincs a városban.

Hallgatván a beszélgetést, valaki rosszmájúlag megjegyezte, milyen gyorsan meg tud változni egy autó műszaki állapota...

Megvettem az autót (Dacia1100). Meg is voltam véle elégedve. Teltek az évek.

Egyszer mondom neki, te, Jóska, nincs egy szép színésznőd, akit hirtelen valahová el kellene vinni ? Mert ugye, nekem is van már autóm...Azt mondja Marx Jóska, hogy is képzelsz ilyesmit? Olyan színésznő nincs Vásárhelyen, aki hajlandó lenne egy  tyúkketrecbe beleülni...

A méreg nyelve

Pusztai Péter fotója

Átmulattam szilveszter éjszakáját, át én, atyásan. Dorbézoltam egy vékonyra vágott pirított kenyér, s egy csupor burjános tea társaságában. Ahogy az én koromban illik, s amiképpen az orvosi tudomány a lelkemre kötötte.

Valamivel fiatalabb koromban, az „ancien régime” idején másképpen mentem át egyik esztendőből a másikba. Táncolva, énekelve,  koccintgatva és vitázva. Úgy mentem át, betarthatatlan fogadalmakat téve, sikert és boldogságot kívánva a velem együtt ünneplőknek.

Legjobban a vitákat, a szellemi csatározásokat kedveltem. Főleg azt, ha valami fontosnak vélt vitás kérdés eldöntésében az én véleményem lehetett a mérleg nyelve.

Mennyire más volt ez az éjszaka, mennyire más ez a szilveszter! Végig pásztáztam a világhálót, olvastam újságokat, kivettem belőlük sokféle véleményt, jóslatot, riadalmat, félelmet, számbavételt és számonkérést, megnyugtatást és kételkedést. És mit találtam a világban? Főleg mérgelődést találtam. Egyik ország haragszik a másik országra. Egyik ember haragszik a másik emberre. Mindegy, hogy miképpen fejezik ki magukat a népek, egy nyelven beszélnek, s ez a nyelv a méreg nyelve. Mintha mindenki a Bábel tornyát építené, nagy a kapkodás mindenfelé, senki nem figyel a másikra, szavát nem érti és nem is akarja érteni.

A pirított kenyér és burjános tea mellett nagyon nem lehet lerészegedni. Így hát józanul tettem föl magamnak a kérdést: mi lehetne most a mérleg nyelve, melynek elmozdítása jófelé terelhetné a sok, szétfutó akaratot és vélekedést? Miben lehetne bizodalma ennek a mérgelődő, nyugtalan, megbolydult világnak? És ki dönthetné el, hogy merre érdemes menni?

Arra jutottam, hogy nélkülem nem megy már semmi. Arra, hogy kizárólag én lennék hivatott arra, hogy  eldöntsem, merre érdemes menni. Én lennék erre hivatott, mert józan egyedül én vagyok! A bennem remegő mérleg nyelvét el is mozdítottam. Abba az irányba, amit jónak láttam. Vagyis nem a méreg nyelve felé. Most már legalább én jófelé megyek.  

Mese

Fotó: Imreh Albert

Kacsalábon forgó kunyhó

-A legutolsó ház a faluban? Hogy kié, azt kérdi? Az biza a Kalányoséké. Szép ház a Kalányoséké. Erősen szép ház. Csak kicsi. Erősen kicsi. Úgy is hívják a Kalányos házát, hogy kacsalábon forgó kunyhó. Maga hallott olyanról, hogy egy ház kacsalábon forgó, de mégsem kastély, hanem kunyhó? Vagy vityilló? Vagy kulipintyó? Ugye, nem hallott? Én sem. Még a legszebb mesékben sincs ilyesmi megemlítve.

Régebben egyszer még keresték volt ezeket a Kalányosékat. Az összeíráskor. Amikor számlálták meg a népeket. Keresték, hogy belétegyék őket valami rubrikába. Azt mondták, etlikai alapon keresik  Kalányosékat. Valahogy így fejezték ki magukat. De mondták azt is, a szép házuk miatt keresik. Hogy mitől olyan szép a házuk. Mások szerint valakiknek föltűnt, hogy túl kicsi a házuk a hat gyermekhez képest, azért keresik. Szerintem azért mégis etlikai alapon keresték. Mert megkérdezték magát, Kalányost, minek írják be, cigánynak-é, vagy pediglen magyarnak. Vagy valami más nemzetiségűnek. Hogy mit diktált Kalányos, azt nem lehet tudni. Mi sem tudjuk, hogy ő micsoda. Még ő sem tudja.

Csak rebesgetik a faluban a származását, ha valamiért előhozzák. Főleg, akik isznak. Akik sokat isznak, itt, nálunkfelé mindig etlikai alapon isznak. Egyet énekelnek, s előveszik Kalányost. A beszédjükben. Hogy ő micsoda származásilag. Csak rebesgetik, hogy nem is Kalányos ez a Kalányos. Hanem valami Villányi, vagy mi. Hogy is fejezzem ki magam? Kanál lett a villából. Mert volt itt egy gazdag ember, akit Villányinak hívtak, de az is elitta mindenét. Az ökrei is mind lementek a torkán, s a nagy háza is. Kalányos pedig állítólag Villányinak a titkolt gyermeke. Csak erre biztonsággal még soha nem sütött rá semmi fényesség. Homályban van a Kalányos neve. Úgy is marad immár, homályban. Az idők végezetéig.

Maga sem tudja kideríteni, ki ez a Kalányos. Hiába is megy el a falu végéig. Az utolsó házig. Megnézni megnézheti. Mondjuk, azt a mesebéli házat. De csak messziről nézze meg, bé ne akarjon menni. Mert Kalányos nem szereti, ha idegenek járják a házát. Ha kiderül, hogy maga is etlikai alapon keresi őt, el is kergetheti. Tőle kitelik.

Tudja, milyen furcsa ember ez a Kalányos? Nincs honnan tudja. Ma jártam náluk. Ugye, karácsony van, ilyenkor mindenki hoz valamit valahonnan, s visz valamit valahová. Ebből áll az ünnep. Kopogok, megyek be a szobába, mert csak annyi a házuk, egy szobácska, s hát Juci, a Kalányos felesége áll egy hokkedlin. És egy másik hokkedlin áll maga, Kalányos. Kettejük között a karácsonyfa. Nyújtózkodnak, de em érik fel a tetejét azzal a bolti csillaggal.

Maga most azt hiszi, magas az ő fájuk. Éppen fordítva! Kicsiny. Kalányos a karácsonyfát felszögezte a mennyezetre, mert a padlón nem fért volna el. Hol látott maga olyant, hogy egy karácsonyfát felszögezzenek a szoba mennyezetére? Mert a padlón nincs neki helye? Ugye, hogy ilyent nem látott? Nem is láthatott! Tiszta nyomorúság! De legyen akármekkora a nyomorúság, Kalányoséknak minden esztendőben van karácsonyfájuk. Ilyen ember ez a Kalányos! Ha gondolja, elmehet odáig. Mert kívülről szép az a ház. Vastagabb a födele, mint onnan lefelé. Kacsalábon forgó kunyhó! Vagy vityilló! Vagy kulipintyó! De ha azért jött, hogy lássa, hát nézze meg...

Kocsma

Erdély B.Előd fotója

Felmosott padlójú kocsma

Nincs rosszabb hely ezen a világon, mint egy felmosott padlójú kocsma. Ezt egy megrögzött részeges szögezte le, teljesen józan állapotában, miközben füstös ujjaival ott dobolt a sarokbéli, borfoltos asztalon.

-Magának mi baja a felmosott padlóval, kérdezte tőle egy megrögzött antialkoholista, aki csak azért járt a kocsmába, hogy legyen társasága.

-Megmondom magának, mondta a megrögzött részeges. Ahol a padlót felmossák, ott csikket is nehéz  találni.

-Milyen emberek vannak, Istenem, milyen emberek, csak ülnek a kocsma sarkában és kapják a hibát a világban, mondta csöndesen a józanéletű ember.

-Van magának fogalma, milyen volt ez a kocsmasarok a régi, szép időkben, tette föl a kérdést a részeges. 

-Először is volt itt egy kopott zongora. Nyitás előtt a kocsmáros lejött az emeleti lakásából, végighúzta ujját a zonora billentyűin, azzal megadta a hangot az egész napnak. És az egész nap abban a hangulatban telt el, amiképpen a hangot megadta hozzá a kocsmáros. Ha jókedvű volt, visszafelé is végighúzta ujját a billentyűkön, utána szólt az asszonynak, ma ne mosd fel a padlót szívem, ne kínlódj véle, maradjon úgy, ahogyan van. Ilyen napokon volt csikk bőven a földön, s még a zongorán is! Boldog békeidők!

-És másodszor? Mi volt másodszor, mert azt mondta, először is volt itt egy kopott zongora...

-Másodszor pedig tudja, mi volt itt? Nyugodt, békességes élet. Az volt. És hitel! Na, most kérjen valamit hitelbe! Senkinek nincs már hitele. Még nekem sincs! Magának van hitele?

-Énnekem semmiféle hitelre nincs szükségem, mert én egyáltalán nem fogyasztok, mondta a józanéletű ember.

-Legjobban azokat utálják a kocsmárosok, akik semmit nem fogyasztanak, mondta a megrögzött részeges.

-Azt hiszi, magát nem utálják? Mind ihat, mégis megutálják.  Például, ha nem egyébért,  a füstje miatt utálják meg, mondta a józanéletű.

-A füst elszáll, de a józan magatartás nem száll el, hanem valósággal megüli a kocsma hangulatát az ő unalmasságával. Még a függönyök is magukba szívják az egyhangú, józan viselkedést, mondta a részeges. A régi, szép időkben sem azért jártak a népek kocsmába, hogy ott unatkozzanak, hanem a mulatságért jártak. Mit gondol, miért volt régen ebben a sarokban is egy kopott zongora? A vidámságért volt, nem a szomorúságért!

-Maga olyasmiket beszél, hogy  nem is olyan rég még följelentették volna, a hatóságoknál! Ugye, emlékszik még azokra az időkre?

-Miért ne emlékeznék? Az idők leforgása alatt mindig voltak följelentők. Most is vannak. Éppen egy itt felejtett újságban olvastam, hogy följelentették a nagy szálloda tulajdonosát. Hogy miből építette a szállodáját. Engem soha nem jelentettek föl. Soha. Mert rajtam soha nem volt följelentenivaló. És az sem volt, aki följelentsen. Mert ahhoz irigység kell, s az irigységhez barát, vagy ismerős kell. Énnekem se barátom nincs, se ismerősöm. És lakásom sincs, nemhogy szálloldám! Ezt majdnem kifelejtettem.

-Jó magának, mondta a józanéletű.

-Jó, mondta a megrögzött részeges. De sokkal jobb lenne, ha nem volna fölmosva ennek a kocsmának a padlója! Mert ha nem volna fölmosva, csikket is találnék könnyedén.

-Márpedig én, a maga kedvéért most hirtelen nem szokom rá a cigarettára, hogy csikkel tudjak szolgálni, mondta a józanéletű. Esetleg meghívhatnám, jöjjön el hozzám aludni. De attól félek, útközben talál valahol eldobott csikket, nálam rágyújt, s az egyetlen függönyöm is magába szívja azt a büdös dohányszagot, azt pedig én ki nem állhatom.

-Jó lelke van magának, jó lelke. De én még aludni sem tudnék unalmas emberek társaságában, mondta a megrögzött részeges.

Rend

A tyúkketrec alapkövének ünnepélyes elhelyezése

Anyámnak volt egy beteges, örökké lábadozó, de jóravaló francia tyúkja. Akkor is tojt, amikor a falunkban minden tyúk megfeledkezett alapvető föladatáról. A francia tyúk nem feledkezett meg. Tojt rá a falunkbéli, ellustult tyúkokra. Betegeskedett, lábadozott, de mindig volt tojás a háznál. Mondta is anyám, nézd meg ezt a francia tyúkot! Ez az én utolsó tyúkom, mert én már ezután majorságot nem tartok. A ketrec is silány állapotban van...

Megvizsgáltam a ketrecet. Csakugyan silány állapotban volt. A lépcsőnek kialakított följáró sem volt különb a ketrecnél.

Egy napon elhatároztam, új tyúkketrecet építek a derék, francia tyúknak. Először tervet készítettem. Tudományos tervet, mely három alapvető pilléren nyugodott: módszer, szisztéma, rend. Én ezt egy bölcs embertől tanultam. De sokszor összekevertem a módszert a szisztémával, s a renddel is. Mert ez a három tudományos pillér nem erőssége a természetemnek. Azért elkészült a terv. Képzeletben. És elfogadhatónak ítéltem meg a tyúkketrec tervét. Azt mondtam, nem lesz nagy ez a ketrec, de egy tyúknak bőven elég. Miért ne lenne elég, hiszen  ez a tyúk beteges, örökké lábadozik, ki tudja, meddig él? És ha még sokáig él is, miért építsek nagy ketrecet egyetlen egy tyúknak? És miért ácsoljak cifrább ketrecet? Azért, mert a tyúk francia? Szóval, a saját tervemet elfogadtam.

Mielőtt hozzá kezdtem volna az építéshez, elképzeltem a tyúkketrec alapkövének elhelyezését. A hely adott volt, azon nem változtattam, mert azt a helyet már megszokta a francia tyúk. Legnagyobb gondot a ketrec fölavatásának körülményei okozták. Mert azt nem lehet megcsinálni, hogy egy jóravaló francia tyúk vadonatúj ketrecét egyszerűen letesszük a régi helyére és kész. Azt nem lehet megcsinálni. Nem azért, mert a tyúk jóravaló és ráadásul francia, hanem mert ő a mi utolsó baromfink az udvaronkon. Tehát az avatás eseménye történelmileg pontosan be volt határolva. Márpedig ha egy esemény történelmileg pontosan be van határolva, illik, hogy ünnepélyes keretek között végezzük az avatási ceremóniát. Föl is írtam egy puhafödelű noteszbe: a tyúkketrec alapkövének ünnepélyes elhelyezése. És alája, a meghívandó vendégek, követek névsorát.

A névsorral hamar végeztem, mert csak egy vendégre számítottam, Idukára, aki rokonunk, valamint egy követre, a szomszédasszonyra, akit a mi francia tyúkunk rokonszenvével mindig kitüntetett, ha végigment az udvarunkon.

Jóformán be sem csuktam a puhafödelű noteszt, jön anyám a szomorú hírrel, hogy a francia tyúk fel van fordulva, annak vége. És úgy is történt, vége volt a francia tyúknak.

Hanem a tyúkketrec ünnepélyes fölavatásának ezzel nem lett vége. Mert valahányszor végigmegyek az udvarunkon, nem is a francia tyúk jut eszembe, hanem az alapkő ünnepélyes elhelyezésének elmaradása.

Milyen szép lett volna az a nap, Istenem, milyen szép! Iduka azt mondta volna, jaj, te, mik jutnak eszedbe, alapkövet helyezni el egy szimpla tyúkketrecnek? Ilyen egy rokon: hibát mer találni bennem.

Éva, a követ- szomszéd pedig azt mondta volna, jól tette, biza, jól tette! Az a francia tyúk megérdemli, hogy ünnepélyes keretek között helyezzük el a tyúkketrec alapkövét. Már csak azért is, mert valahányszor végigmegyek a maguk udvarán, engem az a tyúk mindig hűségesen követ!

Most már se tyúk, se ketrec. Csak a tanulság maradt: módszer, szisztéma, rend.

Politika

Ki ordít magánál, mama?

Minden nap beszélgetünk mamával mobilon, minden nap megkérdem tőle, hogy van, mama?  Különösen most, hogy tél van, hó hull, egyedül él, ő a legidősebb a faluban, néhányat alszunk még, s kilencvenhét. Annyi.

És ő is megkérdi tőlem, hát te hogy vagy, fiam? Különösen most, hogy ripityára ment az egészségem, s én is nekimentem a hetvenhatnak. Neki. Néhányat alszom még, pirulával, s arra ébredek, be is töltöm egészen. Ha megérem.

Még politizálunk is mamával, ha úgy adódik. Nem minden nap, de van rá eset.

Mama ugyanis egymagában egy kétkamarás parlament. Az egyik kamarája kint van a nyárikonyhában, a másik bent. Előfordult már egy télen, a benti kamarából kiment a kinti kamarába, megcsúszott a jeges udvaron és elesett. Akkor jól odamondtam neki. Mint amiképpen egy rendes parlamentben szoktak a politikusok egymásnak odamondani. Miért nem viszi a botját magával, ha kimegy az udvarra, mama? Hát nem megmondtam, ne legyen télen is olyan önfejű, mint nyáron? Miért nem viszi magával a botját, mama?

Azt felelte, vitte, de a bottal együtt esett el. Előfordul az életben, hogy az ember  azzal együtt esik el, amire támaszkodik.

Mondom, ezt maga átvitt értelemben mondja nekem, azt akarja kihozni belőle, hogy mi ketten együtt is elvágódhatunk, hiába vagyunk egymásnak támaszai. Erre azt válaszolja, persze, hogy azt akarja kihozni belőle. Mondom, na, látja, ez már tiszta politika, mama! Miért nem mondja meg a szemembe, hogy reám sem számíthat, mert velem együtt is elvágódhat, ha olyan a helyzet? Azt mondja, ezt ilyen egyszerűen nem mondhatja ki, mert ha kimondaná, nem mondana igazat. Mert reám azért lehet számítani és számít is.

Ma reggel korán fölhívtam mamát. Kérdem, hogy van, mama? De ő nem válaszol, csak valami hangos beszédet hallok. Kiáltva kérdem, ki ordít magánál, mama? Te ordítasz, fiam, mondja mama. Igen, igaza van, én is ordítok, de magánál is ordít valaki, mama!  Azt mondja, a tévé ordít és amiatt nem értjük egymás szavát. Mondom, hát húzza le azt a tévét. Azt mondja, azzal is baj van. Nem látja jól a gombokat, alig tudta fölhúzni annyira, hogy értse, miről beszélnek a parlamentben, ott is nagy a vita. És én tudhatnám, ő kissé süket, ha nem húzza föl a tévét, kimarad a politikából. Mindennel baj van. Mondja mama. Mondom, az van, csak a baj mindennel, mama.

Baráti érzelem

Nyikorgó lakkcipő

Régebben, amikor voltak még baráti érzelmű suszterek, tiszta ingyen koppintottak föl cipőmre egy spiccet. Fenyédi, a falumbéli suszter még azt is megkérdezte, hová üsse a spiccet, mert ha oda üti, ahol még nem vásott el a talp, karikós leszek. Mondtam, üsse oda, ahová akarja, ő a lábbelik szakértője. Hátat is fordítottam Fenyédinek, volt egy régi plakát a szobája falán, azt nézegettem. Rá volt írva, hogy a lakkcipő nem repedezik, ha naponta bekenjük egy kis krémmel.

Fenyédi észrevette, mivel foglalkozom, azt mondta, nem nekem van az oda kiírva, sőt, nincs a falunkban senki, aki lakkcipőt hordana, csak azért nem veszi le a plakátot a falról, mert a cipő szépen van rajta megrajzolva.

Manapság nincsenek baráti érzelmű suszterek, akik tiszta ingyen fölkoppintanának cipőmre egy spiccet. Még spiccet is nehezen lehetne találni, nemhogy baráti érzelmű susztert.

Az utolsó, akit ismertem, egy vékonydongájú, rőthajú, karikóslábú, részeges suszter volt, itt lakott a szomszédban. Egyszer átmentem hozzá egy kis pálinkával, gondoltam, megkérdezem tőle, igazat mondott-e Fenyédi, amikor azt állította, hogy a rossz helyre fölütött spicc miatt lesz karikós az ember? S hogy meg ne haragudjék, azt is mondtam, azért kérdezem ezt épp tőle, mert neki nagy a jártassága a karikósságban.

Ez a rőthajú, karikós suszter nem haragudott meg, hanem valósággal kivirágzott, amikor megpillantotta a kezemben lévő pálinkásüveget, azt mondta, lépjek közelebb, ő megsúgja nekem a teljes igazságot. Közelebb léptem, és ő megsúgta: az a teljes igazság, hogy nem igaz. Mem a spicc miatt lesz karikós az ember. A nyikorgó lakkcipő okozza a karikósságot, mondta a rőthajú suszter. Kérdem tőle, ezt ő honnan tudja, s főleg miért titkolózva súgta meg nekem a teljes igazságot?

Erre azt mondja a rőthajú suszter, maga nem találkozott azzal a nyikorgó lakkcipős emberrel, aki épp tőle ment ki az ajtón, amikor én ide bejöttem? Mondom, találkoztam, csakugyan nyikorgott a lakkcipője, mert minden lépését jól odanyomta a földhöz. De azt nem vettem észre, hogy karikós lett volna a járása. Na, éppen erről van szó, mondta a rőthajú suszter. Ezek a lakkcipősek úgy járnak, hogy ha akarják, karikós a járásuk, ha pedig nem akarják, akkor nem karikós. Ezeken nem lehet eligazodni. Van olyan lakkcipős, aki mesterségét tekintve karmester és állandóan körül van véve besúgokkal. És van olyan lakkcipős, aki mesterségét tekintve besúgó, mindig ott ténfereg, ahol mások is vannak, benéznek a súgólyukba is, ha épp a színházban jön reájuk a kiváncsiság. Ő pedig azért mondta meg nekem titkolózva a teljes igazságot, nehogy véletlenül meg találja hallani az a lakkcipős ember, aki innen ment ki az imént. Mert az ilyen bármely pillanatban visszatérhet.  

Szivárgások

Fotó: Ádám Gyula

Wikilik

Eleget nyüsletett a macskás Sáriné, hozta, vitte a pletykát a falunkban, akkora sár nem tudott lenni az utakon, hogy le ne ment volna alszegbe is

a legfrissebb hírekkel, hallottad-e Juliska, miket csinálnak mostanában ezek a furcsa  Magyariék?  

Eleget nyüsletett a macskás Sáriné, hozta alszegből a hírt, vitte

egyenesen Vargáékhoz, hallottátok-e, viselős ez az alszegi Juliska, az bizony, viselős, hiába takargatja a hasát, kilátszik úgyis a domborodás, törheti a fejét, kit nevezzen meg a gyermek apja gyanánt, ha megszületik a csöppség.

Eleget nyüsletett a macskás Sáriné, hiába minden, még most is tele van a falu titokkal, megfejthetetlen, csuda dolgokkal van tele. Senki nem tudja, kinek építik a sportpálya fedett lelátóját, a hatóságnak-e, vagy pedig felsőbbrendű vendégeknek, hogy el ne ázzanak a pályára való lenézés közben, ha jön egy jó, nagy zuhé. Mindenki csak sejt valamit, hallgat, találgat, kételkedik és csodálkozik.

Eleget nyüsletett a macskás Sáriné. De most már vége a sejtésnek, hallgatásnak, találgatásnak, vége a kételkedésnek és csudálkozásnak. Megjelent végre egy ausztrál fickó, úgy jelent meg, mint a fényes üstökös, vagy a villám. Ott csap le, ahol éppen akar. Az igazsággal csap le, a csóré igazsággal, s ahová lecsap, ott országok maradnak meztelenül, királyok, elnökök, diplomaták, szenátorok és püspökök maradnak úgy, mint az ujjam kesztyű nélkül. Kiszivárognak a rejtett titkok, elszólások és mutyizások. Szándékok, tervek jönnek elő a homályból, a sötétségből, a ködből, asztalok fiókjaiból, az eldugott lajbizsebekből, kiderül, hol csattant el egérfogó. Még azt is megtudjuk immár, gömbölyű-é egy fontos ember feje, vagy ovális, mint a besztercei szilva.

Még csak az elején tartunk a nagy kiderülésnek, még csak szivárognak a csudálnivalók, hogy milyen világban élünk. Ebben a szivárgásban máris fölbukkan egy izgalmas kérdés. Az, hogy milyen világban lenne érdemes élni. Olyanban-é, amelyben van némi titokzatosság, meglepetés, vagy pedig ott jobb, ahol csak az igazság van körülöttünk, a szigorú, megúnható igazság?

Nálamnál jobban senki nem szereti az igazságot. De azért azt sem szeretném, hogy ezután ne érjen engem semmiféle meglepetés. Szeretem, ha fülemet olykor megérinti egy szárbaszökkenő, majd magától elhervadó hír. Még a rémhíreket is szeretem. Mert azokban a kitalálás gyönyörűsége lakozik, vagyis maga a szellem. Ezen felül pedig valósággal örömöm telik abban, ha valamit érdemesnek tartok megcáfolni. Ha minden igaz körülöttem, nincs, amit megcáfolni. Még azt a szót is kedvelem, hogy cáf. Pedig tudtommal ilyen szavunk nincs is.

Eleget nyüsletett a macskás Sáriné! Sejthetett ő valamit arról, milyen világban érdemes élni.

Ha élne a macskás Sáriné, most beütné magát anyámhoz, merre vagy Emma, hoztam neked egy hírt! Megszületett a falu legelső ausztrál gyermeke! Hogyhogy ausztrál, kérdezné anyám. Úgy, hogy itt, a fedett lelátó körül  bujkált egy ausztrál csavargó, valami igazság után kutatott, de az alszegi Juliskát fedezte föl. És el is csábította ezt az alszegi Juliskát! Hogy milyen szép Ausztrália, ha ott élnének ketten, örömükben körbe táncolnák őket a szökdöső kenguruk. És ma megszületett alszegben egy szép, gömbölyű, ausztrál gyermek! Már neve is van neki. Wikilik. Mert ez a Juliska szégyenében elbújt egy lyukba, ott szülte meg gyermekét, de kitudódott, s a csöppséget arról a lyukról nevezték el, ezért lett az ő neve Wikilik.

Anyám erre azt mondaná, bolond likból bolond szél fú, miket beszélsz, te, Sári!

Dunyha

Fotó:Imreh Albert

Egy boldog ember

A sors összehozott egy vadidegen, eléggé nyomorúságosan öltözött emberrel. Ilyenekkel általában éjnek idején, csöndes vasúti állomásokon lehet találkozni.

Beszélgettünk. Olyasmikről beszélgettünk, amikről eddig senkivel sem beszélgettem. Például arról, hogy jóból is megárt a sok, s mert a boldogság jó, mennyi lehet az az öröm, ami már ártalmas az egészségre. Ezt ő fogalmazta meg. Erre én azt mondtam neki, szerencsés ember lehet, ha ez az ő gondja.

Azt felelte, tévedek, mert neki fogalma sincs a boldogságról, nem volt része még benne. De ez a kérdés foglalkoztatja, mert soha nem lehet tudni, mit hoz a jövendő. Hátha egy napon megüti a lottó főnyereményét? Jó, ha erre is előre fölkészül az ember.

Kérdem, mégis, milyen stádiumban van ezzel a fölkészüléssel, az elején-e, vagy már a vége felé. Azt feleli, a közepes stádiumban lehet, mert képzeletben már megütötte a főnyereményt. Aranyat is vásárolt  képzeletben. De sokat. Annyit, hogy karórán, ékszeren kívül aranyból való ágyat is vett magának, mert eddig ócska vaságyon aludt. És nem egy aranyból való ágyat vett, hanem tízet, hogy legyen, ha már van miből. És pont ennél a pontnál akadt meg a stádiumban. Mert ha már az embernek van tíz arany-ágya, kipróbálja mind a tízet, olyan a természete, telhetetlen. De hogy lehet egyetlen éjszaka leforgása alatt tíz ágyban aludni? Ahogy elszenderedik az egyikben, kelhet is föl, hogy kipróbálja a másikat és így tovább. Tehát nem alszik egész éjjel, csak rendezgeti a pokrócot, lepedőt, párnát. És reggel, nagy, kialvatlan, piros szemekkel néz maga elé, elátkozza a lottót, hogy miatta nem tudott nyugodtan aludni. Mint ahogyan a vaságyban tudott, a kopott pokróc alatt.

Mondom ennek a vadidegen embernek, jobban tenné, ha csak egy aranyból való ágyat venne, s pokróc helyett dunyhát vásárolna a többi pénzen, mert párnája,  lepedője már van, amint említette. Azt mondja, a dunyha kérdése is ott van ebben a közepes stádiumban, ahol megakadt. A dunyha ugyanis roppant veszedelmes találmány. Egyszer kora reggelre hivatalos volt egy gazdag emberhez, aki valami munkát igért neki. Kopogtatott az ajtón, senki nem válaszolt. Beljebb lépett, kérdi, van itt valaki? Semmi válasz. Lépett megint beljebb, hát ott alszik a gazdag ember egy vastag dunyha alatt. Mintha gomolyfelhőkbe lett volna burkolózva. Szólt neki, hogy megjött, de hiába szólt, a dunyha nem engedte közelébe a hangot. Ki is rabolhatta volna a gazdag embert, elvihette volna minden aranyát, pénzét, a dunyha miatt. A dunyha roppant veszedelmes találmány, neki ingyen sem kellene. Még most sem kellene neki dunyha, amikor csak egy ócska vaságyon alszik, mert miatta bárki ellophatná a sapkáját, s a pokrócát is.

Amikor eljött az elválásunk ideje, mondom, maga egy boldog ember. Ilyenekkel csak éjnek idején, csöndes vasúti állomásokon lehet találkozni.

Spórlás

Foto Báthori Zsigmond

Megspóroltunk egy herceget

Régen, amikor még kocsmába jártam, hallgatni jártam a kocsmába. Ha sokat ittam, leborultam a kocsmai asztalra, úgy hallgattam. Leborulva. Apró búbánatok, sértődések, szomorúságok vacogtak a hallgatásomban. És revolúció! Hogyne lázongott volna a lelkem, mert amikor végignéztem a rekedten éneklő, részeg társaságon, nem láttam magam körül egy árva nemes embert. Egy okos beszédű, halkszavú, falusi tudóst szerettem volna látni a közelemben, akibe kevesebb búbánat, sértődés és szomorúság rekedt, mint belém. Mondtam is magamban, leborulva, milyen falu az én falum, hogy a kocsmában megkérdezni sem érdemes senkit, például arról, miért nem teremnek minálunk hírességek? Bezzeg, vannak falvak, ahol szobrok állnak a főút mellett, kőbe, márványba öntve és koszorúzni járnak oda a miniszterek.

Egy napon mellém telepedett egy pénzefogyott ember és azt kérdezte tőlem, hát belőled mi lesz öcsém, mert az idő telik...Kérdem, hát mi kellene, hogy legyen belőlem, bátyám? Valami híres, nemes ember, felelte a pénzefogyott ember. Mégis, milyennek képzeli azt a híres, nemes embert, szögeztem neki a kényelmetlen kérdést.

Bennebb mentünk a poharazásban, egyszer azt mondja a pénzefogyott ember: olyannak képzelem, aki nem jár ebbe a kocsmába, hanem beszél a rádióban az életéről, akiről azt mondják a faluban, hogy ez a mi emberünk milyen szépen beszélt a rádióban az életéről. Olyannak képzelem. De te lehetnél herceg is, ha már nem akarsz beszélni a rádióban, mit gondolsz, hogyan lesznek a hercegek? Mondom, a hercegek könnyen lesznek, annak születnek, s kész. És nem lehet a hercegséget valahogy kiverekedni, kérdezte a pénzefogyott ember. Lehet, hogy ki lehet verekedni, de énnekem ehhez semmi kedvem nincsen, feleltem, s töltöttem a poharainkba.

Amikor már nem volt mit tölteni, így szólt, legyintve: igazad van, minek annyi herceg? Fölállt mellőlem a pénzefogyott ember és azt mondta a mulatozó társaságnak, figyeljetek ide, ma is csináltunk valamit. Megspóroltunk a világnak egy herceget! És reám mutatva megerősítette aznapi munkánk eredményét, mondván: mert ebből a legényből sem lesz herceg! Sem pedig híres, nemes ember. Úgyhogy szoborra nálunk nem kell költekezni.

Teremtés

Elekes Károly munkája

Isteni szemmérték

Mint gyarló, elfuserált ember, sokszor nézek föl az égre, s le, a földre is. És sokszor fölteszek magamnak egy bűnös, szemtelen kérdést: milyen szemmértéke lehetett Istennek, amikor ezt a világmindenséget teremtette? És milyen eszközzel számította ki, hogy mi mekkora legyen? Nagy-e, vagy kicsiny? És miből mennyit érdemes teremteni ahhoz, hogy a világnak értelmes kinézete legyen.

Hogy legelőször a szorzótáblát teremtette az Úr, azt majdnem biztosra veszem. Mert az mondja meg, hogy kétszer kettő mennyi. Szorzótábla nélkül semmire sem lehet menni. Mégis, vannak dolgok, amelyekhez nem elég a szorzótábla. A milyenséghez például nem elég. Valami kék legyen-e, vagy vörös? Ezt nem lehet szorzótáblával elintézni. Ez a formára is vonatkozik. Gömbölyű legyen-e egy csillag, vagy lapos? Csupa nehéz, megoldhatatlan kérdés.

Szeretem a nehéz, megoldhatatlan kérdéseket. Például azt, hogy milyen az isteni szemmérték? Mert szemmérték nélkül semmire sem lehet menni. Mi történne, ha minden tárgyat, élőlényt, felhőt, ködöt, folyót, szellőt, pirkadatot és naplementét milliméternyi pontossággal ki kellene mérni? Hát a bacillusokat, az apró, szemmel láthatatlan lényeket és porszemeket mivel lehetne meghatározni? Hogy mekkorák legyenek? Idő sem lenne semmire, csak állandóan méricskélnénk. Ezért van szükség szemmértékre, arányérzékre, a saccolás csudálatos képességére. Akinek nincs jó szemmértéke és a saccolás csudálatos képessége is hiányzik belőle, ne is fogjon hozzá világmindenséget teremteni.

Vegyünk például egy kalapácsot. Egy kalapács nem lehet akkora, mint egy fogpiszkáló, mert azzal egy szeget sem tudnánk a falba beverni. De akkora sem lehet, mint egy torony, mert kézbe sem tudnók fogni. Egy jó kalapács megalkotásához nem kell semmi mérőeszköz, csak jó szemmérték kell. Ha jó a fogása, máris kész a jó kalapács.

A póknak például jó a szemmértéke. Pontosan akkora hálót feszít ki szobánk falai közt, amekkora elbír egy szunyogot, legyet és nem szakad el. A pók tökéletes teremtmény.

De vegyük a fülbemászót. Rengeteg lába van, fut ide-oda, kapkodva keres valamit, ő sem tudja, hogy mit. Utálatos teremtmény. Én ki is hagytam volna a világmindenségből.

És itt jön elő a legnagyobb kérdés: mit érdemes teremteni? Fát, felhőt, tengert, napsütést, virágot, szellőt, énekes madarat, szökkenő sáskát, piros és fekete bogyót, hajnalt, csöndes estét, halk zümmögést, langyos, futó esőt, puhán hulló havat érdemes teremteni. És lenne még néhány apróság: nem hagynám ki a teremtésből a mélységet és magasságot, a dallamokat és színeket, a formákat és ízeket, az illatokat, a közelséget és a távolságot.

Szép mesterség a teremtés. Isteni mesterség. Szorzótábla kell hozzá és szemmérték. Határozottság kell hozzá, elképzelés, könnyedség és nyugalom. Vagyis művészi lélek.

Utazások

A csúnya levél

Ahogy Pusztai Péter látta

Szép levelet írt nekem Dancs Artur Nevijorkból. Valóságos beszámolót. Ilyesmik vannak a levelében : A World Trade Centert úgy rombolták le, hogy sohasem jutottam a tetejére.

Aztán benne van ebben a szép levélben, hogy édesanyjával miképpen jutottak föl az Empire State Building tetejére, s milyen világ van a Radio Cityben, ahol a világ hirességei szoktak fellépni.

Erre a levélre ezt válaszoltam:

Na, látod, erre az empír bildingre nem mentem föl. Csak a másikra, az ikrekre.
Ami már nincs. És persze, fölléptem a Radio Cityben. Mert úgy illik,
hogy ha már ott van az ember, lépjen is föl. Legalább a lépcsőre.

Artur így válaszolt:

Ó, Frici, te akkor olyan vagy, mint az én anyám. Ő nem csak hogy fellépett a
Cityben, hanem le is heveredett előtte a nagy szökőkútnál. Miket ki nem hoz
ez a város az emberekből! Anyu, akit folyton morogni hallottam,
nyugdíjrendszerről, drágaságról a kispiacon, a gűzosok túlkapásairól és a
szomszédok hangosságáról, most felszabadultan fickándozik New York
ölelésében, és ha úgy van, spontán leheveredik a Rockefeller Plazán. Lazán.
De ha Te már olyan jártas vagy Friscóban, mondd meg nekem, igaz-e, hogy
naottaztán nem lehet autó nélkül levegőt se venni és ilyenek? Itt nincs
illetékes, aki erre válaszolna. Itt mindenki azt tartja, autó nélkül sehol
sincs s nem is lehet élet, és szállodai helyfoglalás nélkül, sem gazdag
választékú drága resztorantok nélkül sem. Eddig mindig rácáfoltunk. Mert
Washingtonban sem volt autónk, se szállodánk, és isteni volt reggel odaérni,
este hazajönni, s közben egy jót sétálni a belvárosban, ebédelni egy ázsiai
kisvendéglőben. Majd Buffalóba és a Niagarához is elmentünk autó beiktatása nélkül repülővel, busszal, s ettünk Buffalo szárnyakat vacsorára a reptéri étteremben. Se autó, se szálloda, este későn hazarepültünk...
És most Frisco is szóba került, és eszembe jutottál. Van gépünk, hogy
délelőttre érjünk oda, és van másik, hogy éjfél előtt indul vissza. Közte
egyet csavarognánk. Gondolod, hogy van élet autó nélkül is? Gondolod, hogy megússzuk anélkül, hogy külön szabadságnapot kivennék, és szállodát és autót bérelnék és.. és...?

És most következik a csúnya levél. Az én levelem. A rövid, hűvös és szégyenletes levél:

“Idegen városba csak úgy érdemes menni, ha legalább annyi időt
tölt benne az ember, hogy egy valamirevaló klubba befogadják”.

Úgy beszélek, mintha én már törzstagja lennék valamelyik San Franciscoi fényes klubnak ! Mintha örökre bérelt lakásom lenne egy pompás szállodában. Mintha nem gyalog jártam volna végig a város utcáit, tereit. Úgy beszélek!

Bocsásd meg nekem Artur e csúnya levelet. Talán azért írtam, mert nekem nem volt soha se alkalmam, se pénzem, hogy csak úgy röpködjek Nevijork és Frisco között. Talán azért. És talán azért is, mert a sok hiábavaló mászkálásom során reájöttem, nekem már nem való az utazás. Sem pedig a klubélet nem nekem való.

Mégis, mintha lenne valami igazság az én csúnya levelemben, Artur ! Mintha lenne abban valami igazság ! 

Woody

Foto Wikipedia

Hé, Woody !

Hát jól megvénültünk, Woody!
Olvastam az újságokban, hogy Woody Allen hetvenöt éves. Na, gondoltam, mi van akkor, ha annyi vagy, Woody? Hát a mi Törőcsikünk nem annyi? Szépen fölépült a nagy betegségéből, talán olvasta Martin Du Gard sorait : "Aki mindig egészséges volt, végzetszerűen hülye marad.”

Nem tudom, olvastál-e arról, hogy én is sokat betegeskedem? Nem szeretnék hülyén maradni. Inkább szenvedek és olvasom a te okos aranyköpéseidet. Tudod, nekem melyik tetszett legjobban? Ez: ”Szeretem ezt az aranyórát. Apám a halálos ágyán adta el nekem”. Nagy zsidó volt a te apád, Woody! De az enyém még nagyobb volt, mert soha nem is vett magának aranyórát, nehogy nekem kelljen eladnia a halálos ágyán.

Sok tekintetben hasonlítunk mi ketten egymásra, Woody! Azt írja rólad a Wikipédia, hogy hét éven keresztül jártál az elemibe. Hát tudd meg, én is pontosan hét éven keresztül jártam elemibe, Woody! Nem érdekes? Járhattunk volna együtt is, ha én Brooklynban élek, vagy ha te Siménfalván élsz, hát nem igaz? Az ember nem választhatja meg születése helyét.

És azt írja még rólad a Wikipédia, hogy  “19 évesen darabokat kezdett írni a The Ed Sullivan Show-nak, a The Tonight Show-nak”. Itt is van valami hasonóság köztünk. Mert bizony, a mi falunkban is nagyon nagy jelentősége volt a sónak. Különösképpen a nagy, darabos parajdi sót szerették a mi teheneink. A fehér, bolti sót nem kedvelték és sokat kellett mászkálnom nagy, darabos parajdi sóért. Amikor nem találtam, még kiabáltam is, miért nem hoznak már parajdi sót? Szóval, patáliát rendeztem. Amíg te filmeket rendeztél, Woody! A rendezés, az rendezés, hát nem? Ebben is találok közös vonást a kettőnk életében.

Mit mondasz? Hogy téged kitüntettek? Engem is ki. És nem valami ismeretlen Oscar tüntetett ki, hanem egy szakképzett asztalos. Egy blogoló társam, aki az én blogomat “Kreatív Blog” –címmel tüntette ki. Hogy tudjad és nagyon ne bizakodj el.
Az imént megnéztem egy filmedet, a világhálón, Woody. Abban azt mondod, hogy szereted az esőt, mert “az eső elmossa az emlékeket az élet járdáiról”. Milyen szépen mondod, Woody! Az én emlékeimet is az esők mosták el.  Valósággal elmosták még a szülőházamat is. De azért én is szeretem a csöndes esőket, Woody!

Azt mondod, “a pénz jobb, mint a szegénység, már csak anyagi szempontból is.” Látod, valahogy ilyenformán vélekedem én is a pénzről és a szegénységről.

Te tudod, hogy kik azok a boszketárok? Hát azok a szegények, akik a bokrokban laknak, vagy helyesebben a statisztikákban laknak. Ezek most már naponta kijönnek a bokrokból, vagy a statisztikából és meglátogatnak engem. Az az igazság, hogy én is rossz fertályban lakom, mint amiképpen te is laktál rossz fertályban: “Veszélyes környéken lakom. Ahányszor becsukom az ablakot, mindig odacsukom valaki kezét.”
Most például csöngetnek a kapunál. Ilyenkor csak a gázolvasók járnak, s a boszketárok. Megyek, hogy nyissak kaput. Már csak azért is, mert ezek a szegények hoznak ennivalót a macskáimnak.
Szia, Woody!