Meschendörfer

A gótikus ember

Fotó: Wikipedia

Brassóba küldött egyszer a főszerkesztőm. Hogy írjam meg Brassót. Ha nem is az egész várost, de legalább  keressek benne egy szász embert, vagy valami szépet, magasztosat és fölemelőt.

Kerülgettem a Fekete templomot. Gondoltam, nincs Brassóban annál szebb, magasztosabb és fölemelőbb látvány. Zárva volt a templom. Megkerestem a harangozót, akiről azonnal kiderült, hogy szász. Kinyitotta nekem a veretes ajtót. Megnéztem mindent. A szűk lépcsőkön még a toronyba is fölmásztam. Amikor kijöttem Isten sötét házából, picinynek, törpének és jelentéktelennek éreztem magam. És nem jegyeztem le semmit a Fekete templomról. Fölkapaszkodtam a Cenk tetejére, onnan néztem a várost. Lejöttem a Cenk tetejéről és barangoltam a a házak között, a zegzugos utcákban.

Az állomáson megláttam egy batyúján pihenő embert. Szóbaálltam véle, elmondtuk egymásnak, melyikünk honnan jön és merre megy. És ebből a beszélgetésből megírtam Brassót. Az írásom nem volt szép, sem magasztos, sem pedig fölemelő. És a batyúján pihenő ember sem volt eléggé szász. De valamit teljesítettem a föladatomból.

Nagyszebenbe is elküldtek egyszer. Hogy írjam meg Nagyszebent. Ha nem is az egész várost, de valamit belőle. És el ne felejtsem, legyen a riportomban legalább egy szász ember. A napot ott töltöttem el a Brukenthalban. El is felejtettem a riportot, s a szász embert.

Így jártam Besztercén, Medgyesen, Szászvárosban és Segesváron is. Volt úgy, írtam valamit ezekről a városokról, s abba az írásba belé vegyítettem egy-két szász embert. Hogy legyen.

Soha nem tudtam egyetlen szász emberről sem tisztességes fogalmazást írni. Legföntebb a falusi szászokról tudtam, akik beszélgetés közben is dolgoztak, nyüzsögtek a köves udvarokon, rucákat tereltek, kutyákat csitítottak, késeket fentek, hordókat mostak, hámot varrtak, s csak röviden válaszoltak kérdéseimre. Úgy, hogy igen. Vagy úgy, hogy nem. Úgy éreztem, ezek a szász emberek  néhány létrafokkal magasabb szellemi talapzatról tárgyalnak velem.

Egyszer egy községi szász előljáró kereken megmondta, neki nincs ideje újságírókkal foglalkozni dologidőben. Azt mondtam, bizonyosan azért nincs ideje, mert ő egy gótikus ember! Azt felelte, eltaláltam, ő csakugyan egy gótikus ember, s azzal el is ment.

Hanem az igazi gótikus embert most fedeztem föl, amikor már senki nem kéri, hogy riportot írjak a szászokról. Most fedeztem föl, miután ezt a szorgalmas népet már rég eladták, kiűzték az országból. Ez az igazi gótikus ember a szászok írója volt, neve Adolf Meschendörfer. Corona-című könyvét Kós Károly fordította magyarra 1933-ban. Most ebből a könyvéből idézek: ... „ Így történt ez akkor, mint ezer esztendővel korábban is csak így, amikor a római sasokat kergették káromkodva a mocsarak közé és későbben is, amikor gótok és gepidák szállották meg ezt a földet.

A nyüzsgő vándorokhoz idegen legények is keveredtek: gyanús cimborák és széllel-bélelt jómadarak. S mert a sokféle vízerecske más-más katlanban torkollott össze: ezért egymástól olyan különbözőek.

Fő-Nagyszebenbe, a Czibin vize mellé, a nemesebb fajta került, mely még a régi hazában tanult úri beszédet és előkelő szokásokat. Segesvárra jóízű hollandusok verődtek az alsó-Rajna mellől, akik táncban és búcsúkor  tele torokkal kacagnak és erősen izzadnak. Maradt még egy csepp boldog Champagne véréből Medgyes leányaiban, s mint a szarka kapkodnak minden csillogó portéka után. A beszterceiek, a maguk északosabb vidékén, kicsit savanyúra sikerültek, s idegen vér is keveredett beléjük, de azért mindig becsülettel megállották a helyüket. A szászsebesiek és szászvárosiak ősi hazájuk legdélibb csücskéből kifogtak egy csepp kék eget és keszkenőbe kötve magukkal hozták: ezért a kacagó szőlőhegyek között kedvük is napsugaras.

Brassó csupa keménykoponyájú és nagyöklű embert vállalt, aki csak azt tudta mondani: igen-igen és nem-nem és ettől nem is tágított. Leginkább a verekedőket kedvelte és konokul gyűlölködőket, mert a napkelet felé és napnyugat felé vezető nagy út mentén épült és két hegyszorost kellett mindenféle pogány népség ellen védelmeznie.”

Lám, ennek a derék szász írónak nem kellett fölhágnia a Cenk tetejére, hogy messzire lásson. Még az időben is messzire látott. Legalábbis visszafelé. Észrevette a keszkenőbe kötött csepp kék eget, amit a szász leánykák hoztak magukkal e táj fölé.

Ha pedig most engem arra kérnének, írjak valamit a szászokról, bevallom, nem tudnám a mi elkótyavetyélt gótikus emberink vonásait egyetlen pillantással befogni. Főleg nem úgy, mint amiképpen az ő írójuk be tudta fogni. Sem pedig sok szempillantással nem tudnám. Még a hozzám legközelebb eső, jóízű segesvári hollandusok arcvonásai is odalettek az időben. Az sincs, aki fölidézze  kacagásukat, vagy lejtéseiket a táncaikban.  És ha most egy kiváncsiságból hazavetődő segesvári szász emberrel találkoznék, szégyelleném magam. Akár a figyelmetlenségéből  minden javaiból kifosztott koldus. Szégyelleném magam, ha reám tekintene egy elűzött, kitagadott gótikus ember.