Passzát szelek

Báthori Zsigmond fotója

Mindenhezkonyítás egyeteme

Az én falumban a népek soha nem rohantak vaktában a tudomány után. Úgy tekintettek a tudományra, miként az okos szoknyapecér férfiak tekintenek a szép nőre: félszemmel. Mintha észre sem vennék. Mintha különösképpen nem is érdekelné őket. Pedig a nyáluk csöppent el a  tudományért. Úgyannyira, hogy minálunk minden utcasarkon volt egyetem. Ha nem is a mintentudás egyeteme, de a mindenhez való konyításé. Az volt.

Amikor két férfiú találkozott az utcán, szótlanul nem mentek el egymás mellett. Ha egy szép, napsütéses délutánon az egyik megjegyezte, jó napunk van, a másik ezzel egyetértett. De nem egészen. Azonnal előjött belőle a filozófusok örökös kételkedése. És azt mondta, derűre ború jön, ki tudja, mit hoz még az este. A méhek is furcsán viselkednek. Az ő méhei például rajzottak, de el is röpültek, ki tudja, merre. Ilyenkor mit lehet vélük csinálni?

És akkor ez a férfiú valamilyen választ kapott a másik férfiútól. Hogy ilyenkor mit lehet csinálni a méhekkel.

Ha öt percig tartott a magyarázat, akkor ez az egyetem ötperces egyetem volt. A méhészeti tudományról. Ráérősebb alkalmakkor voltak egyórás egyetemek is.

Így terjedt minálunk a tudomány, s a valamihez való konyítás. Magától terjedt, minden szervezés és pályázat nélkül. Ahogy az alkalom, s a szükség hozta.

Emlékszem, az iskolában a tanítóink is hasonló pillérekre építették oktatási módszereiket. Egyszer a passzát szelekről tanultunk, s a hátsó padból valaki azt kérdezte, mifelénk miért nem fújnak passzát szelek? Erre a piciny érdeklődésre rácsapott a tanítónk, elmondta, hol van az egyenlítő, mi a helyzet Afrikával, képzeletben bejártuk a sivatagokat, s csak úgy, pehenés gyanánt megállottunk Karthágó romjainál. Néztük a tengert. Képzeletben. És mi a helyzet azokkal a romokkal, kérdezte egy másik gyermek. Így jutottunk el Hannibálig. És a sóig. Mert állítólag sóval hintették be Karthágó városát, hogy nyoma se maradjon. Innen már csak egy ugrás volt a bibliai történet, amelyet otthon, petróleumlámpa fényénél olvastunk, ki-ki a maga kedvére és  kiváncsiságára. “Kénkő és só égette ki egész földjét, be sem vethető, semmit nem terem, és semmi fű sem nevekedik rajta; olyan, mint Sodomának, Gomorrának, Ádmának és Czeboimnak elsüllyesztett helye, a melyeket elsüllyesztett az Úr haragjában és búsulásában." (5Mózes 29, 23.)

Most pedig álljunk meg itt. A sónál. A tudomány a mai napig sem tisztázta, igaz-e, hogy sóval hintették be Karthágó városát. A tudósok csak konyítanak ehhez a témához. Az egyik azt mondja, nem lehet igaz, mert abban az időben drága volt a só. A másik szerint valami igazság csak lehet abban a behintésben, ha már írtak róla a korabeli följegyzések. Tudományos egyetértés nincs. Csak konyítás van. De az már valami. Ha nem is tudomány, legalább érdeklődés.

Mit akarok mindebből kihozni? Csak azt, hogy manapság divat vaktában rohanni a tudomány után. El kell végezni legalább egy egyetemet. Hogy legyen elvégezve. Szinte mindegy, hogy mit tanítanak azon az egyetemen.

A minap két ifjú hölgy beszélget a tévében. Mindketten egyetemet végeztek. Az egyik azt kérdi a másiktól, milyen városokat kedvel legjobban ebben az országban. A másik azt feleli, ő legjobban a bánsági városokat kedveli. Például Kolozsvárt. Ez a legszebb bánsági város. Nem Temesvárt akart mondani, kérdi az egyik. Nem. Temesvár messze van, feleli a másik.

Az ilyeneket a mindenhezkonyítás egyetemére sem volna szabad fölvenni. Mert az ilyeneket a végzettségüket igazoló papírjaikon kívül az égvilágon semmi nem érdekli. Sem az, hogy mik azok a passzát szelek, hogy merre van Karthágó, sem az, hogy miből van a só.