Tűrhető napjaim

Csak egy karmester

Megritkultak tűrhető

napjaim, pepecsel vélem

a múlás, el, ki, bejár, les,

ma is épp azon kaptam,

mit megígért, hogy nyár lesz,

vissza is vonta a pofátlan,

pedig jól vigyáztam

fogaimra, hogy majd

szép, piros almába harapok,

ha belibben az ősz, amikor

már mindent levágtak

fényes kaszák, suhogások,

hűvös csobogással patakok

futnak neki a völgynek, hol

kecses őzek tanyáznak,

s elterülve a zizegő,

rozsdás levelek közt,

nézem a felhők vonulását,

fentről, a fáról a gőgös

varjú csak letekint,

meg se szólal, amíg a táj

nincs tele apró vadakkal,

akiknek szónokoljon,

s bejelentse, mi az új esemény:

ebben a tétova várakozásban

tölthetem kurta időmet, 

nem kell törődnöm többé,

hol hál a fülesbagoly,

a villanó denevér, merre

iramlik a sok kis egér,

mert nem lesz már padlás

a régi cserepek alatt,

csukott tetőtér csak, s itt lent,

a jól szigetelt szájú

termopán tehenek nájlon

borjakat ellenek,

nem kell törődnöm 

baráttal se, ki gazdag

szeretett volna lenni, mérte

magát földhöz és éghez,

de nem volt tehetsége,

csupán a szegénységhez,

éppen, hogy élt ő a porban

tétlen, persze, vétlen, egyszer

fizetni akart egy flekkent,

de zárva volt az ajtó,

hol metszett üvegek mögött

ragyogtak a kastély ékszerei,

mitévő legyen az ember,

ha megritkulnak tűrhető

napjai, csak egy karmester

csap ilyenkor levegőbe, hátha

megváltó, zengő hangjegyek

hullanak lobogó hajába...