A kérdés

Pusztai Péter fotója

Kié itt a dér?

Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.

Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal, s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkás üveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig.

Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is.

Kié itt a dér?

Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő  fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll.

Ezek nagy igazságok.

Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngy-városban a kérdés:

„Kié itt a tér?”

Most ez a kérdés vetődik fel:

Kié itt a dér?

Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi Lászó, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát, a hűs levegővel, s a májusi faggyal.

És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is? Senki.

És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki.

Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét.

Kié itt a dér?

Az a dér, mely reá hullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé!

És hányan, de hányan mentek el még?  Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild!

És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül.

Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent!

Kié itt a dér?

Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk.

De hogy vagyunk?

Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon.

Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal.

Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér.

És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér.

Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.