Karóval jött

Mint az a gyermek, a belga...

Megeszi életemet, most eszi éppen, pedig egy jó barátért odaadnék  húsz mázsa lingvisztikát, írtam egy halovány, tétova cikket a blogba, mielőtt megettem volna ebédem tegnap, karóval jött nekem, vegyem tudomásul, nem veszek semmit tudomásul, szálkás tollával jegyezze csak be, amit éppen akar, még szerencse, hogy Anna örök, s egy Muzsi-gyerek mondja, jobban esik néki  a reggeli kávé, ha látja, még élek, most hiszem el csak, kerek a Föld, mert érzem, lecsúszom róla, ha egy csöppet nem figyelek, már nem is szállingózanak a fák levelei sem kint az udvaromon, csöndesen, mint máskor és imbolyogva a puha szélben,  ömlenek inkább, mintha lelökték volna az égből,  ellepik ezt a várost, el Európát, még mielőtt fölérnék a balavásári hegyre, hogy ott megálljak, valahogy úgy, mint az a gyermek a belga, a manöken, ugye, tudjátok, miről beszélek, s ha mégis fölérnék végre a balavásári hegyre, vennék egy nagy koszorú vörös, kibédi hagymát a fiamnak, mert azt szereti, de félek, csak sánta haikut találnék ott az erdő mellett az úton, hol szeplős cigányleánykák szokták árulni kis kosarukban a sok kicsi, pettyes bogyót, a kéklő kökényt és áfonyát, mert Kibéden, mondják a helybeliek, tűfoknyi verseket termel kertjében a költő, nem pedig édes és vörös hagymát, mint régen, de hagyjuk, nem is futok tovább ezekkel a kúsza sorokkal, elvették kedvem a csepergős, hűvös, könnyes idők, s a szúrós hegyezett szavak, mert valaki odaát hazafibb szeretne lenni, mint más és persze, halottabb halott, amikor meghalunk.