Temetés

Dali Sándor

Kihalófélben lévő emberfajtát temetnek, bizony, azt temetnek most Sepsiszentgyörgyön. Szegény az az ember, aki őt nem ismerte. Nagyon szegény. Mert nem tudhatja, milyen egy jóságos tekintet. Ez a mi, önpusztító, szigorú, szépszavú költőnk, Czegő Zoltán azt írja Dali Sándorról, hogy szerethető ember volt. Hát az volt ! Szerethető. És szerettük is őt. Énnekem hét évig volt alkalmam a közelében élni.

Író szeretett volna lenni Dali Sanyi. De nem lett belőle író. Hiába írt könyvet, újságot, akármit. Ő barátnak született, igazi bajtársnak, egyenes embernek, egyszerűnek, szerénynek, jónak. Ha valamit lehetett tőle tanulni, akkor jóságot lehetett tőle tanulni. És tisztességet.

Foto, Hlavathy Károly

Bukarestben, egy napon elvittem Dali Sanyit a moziba. Nemrég írtam egy vékony könyvet, az a címe : Az eltérített felvonó. Ebből most ide illesztek egy kicsiny részt, amelyben arra a bizonyos eseményre emlékezem :

 „A hatvanas évek végén történt, hogy jön Dali Sándor, a főszerkesztő, mit tudjon csinálni, mert őt eszi meg a felesége. Hogy ilyen magas beosztása mellett sem tud két mozijegyet szerezni a Pátriába, ahol valami nagyon híres filmet vetítenek. Végigtelefonálta már minden ismerősét Bukarestben, de senki nem tud segíteni. Mondom, Sanyi, hívjad a feleségedet, máris indulunk a moziba. Minden el van intézve. Ő ebben kételkedett, de a felesége is. És azt mondták, Frici, mi nem olyan emberek vagyunk, hogy csak úgy besurranjunk egy moziba, vagy valami ilyesmi. Csakis hivatalos úton vagyunk hajlandók bemenni. Mondom, hivatalosabb út nincs is annál, mint amit én kigondoltam... A pénztárhoz érve mondom, jöjjetek utánam, ne nézzetek senkire. A jegyszedő emberhez hajoltam és bizalmasan a fülébe súgtam: "Körünkben tartózkodik Dali elvtárs!" Románul mondtam: "În mijlocul nostru se află tovarăşul Dali!"

A jegyszedő ember intett egy őrnek, kísérjen fel minket az emeleti páholyba, s hozzon kényelmes foteleket is. Mozijegyről szó nem esett. De arról igen, hogy az emeleti páholyba fölérve azt mondta Dali, ilyen kellemetlen helyzetben soha nem volt még. Sem pedig az ő felesége. De erről a kellemetlen helyzetről nem volt időnk tanakodni. Két markos legény jött, három fotellel. Mondom az egyiknek, a harmadik fotelt vigye vissza, én csupán kísérő vagyok, nekem nem jár. Hogy nézne ki Dali elvtárs és az ő felesége, ha mellettük a kísérőjük is fotelben ülne? A protokoll, az protokoll, a szabályokat szigorúan be kell tartani... Aztán nekem is hoztak egy kopott, kis pótszéket... Hazafelé menet azt mondta Dali Sanyi, ő azt nem állíthatja, hogy nem volt moziban, de fogalma sincs arról, milyen filmet látott. Mert az ő gondolatai végig ott jártak az én csibészkedésemen. És mi történt volna, ha valaki megkérdezi tőlem a pénztárnál, vagy fönt, a páholyban, tulajdonképpen ki az a Dali elvtárs? Mondom, ilyesmit senki nem mer megkérdezni. Mert attól fél, hogy kiderül, nem ismer egy nagyon fontos embert. És akkor az ő jegyszedői állásának is lőttek. Mert egy nagyon fontos embert mindenkinek ismernie kell. Ha soha nem hallott róla, akkor is. Ez lélektan, Sanyi, lélektan, nem főszerkesztés. Ennek az egész rendszernek a lélektana. Ha valahol azt mondják, "körünkben tartózkodik" valaki, akkor világos, hogy az a valaki nagyon fontos ember. Az én csibészkedésem pedig nem egyéb, mint ennek a varázslatos kifejezésnek az alkalmazása.”

Nem tudom, olvasta-e vékony könyvemet Dali Sanyi. Ha nem olvasta, akkor már késő. Mert őt épp temetik. Kihalófélben lévő emberfajtát temetnek, bizony, azt temetnek most Sepsiszentgyörgyön.

Marosvásárhely, 2010, november 23