Frissen, vagy aszalva ?
Blogjában panaszkodik egy pesti hölgy, hogy nem tudja, mit kezdjen a fölhalmozódott könyveivel. Takarítónőt hívott, aki meglátván a mennyezetig érő könyvespolcokat, fölsóhajtott és jajgatott, Istenem, ezeket mind le kell porolni ? A morcos hangulatú férj rászólt a takarítónőre, hogy nem jajgatni hívták, hanem takarítani.
A pesti hölgy blogjában fölteszi a kérdést olvasóinak, mi tévő legyen a könyvek sorsát illetően, mert útban vannak, takarítani sem lehet miattuk. És jönnek a válaszok. Valaki azt tanácsolja, ládákba, nagy kartondobozokba kell becsomagolni őket és eltenni valahová, ne porosodjanak a polcokon. Be kell szépen rakni a könyveket a garázsba, ha van garázs, padlásra hordani, ha van padlás. Vagy a kamrába tenni, ha van kamra és még elférnek az aszaltszilvák mellett. Más megoldás nincs. Mert elégetni a könyveket nem művelt emberhez illő cselekedet és különben is az égő könyv füsttel tölti be az egész fertályt.
Azt is tanácsolják, most már ha sikerül leporolni a polcokat és a molyokat is elűzni, a pesti hölgy ne vegyen többé könyveket, hanem olvassa újra a meglévőket. Az is előfordulhat, olyat is talál, amit még ki sem nyitott. Ez a megoldás nagyon célszerű, mert manapság az új könyv roppant drága, nem fontos frissen megvásárolni, majd ha áll egy ideig, olycsóbb lesz. Ez sok mindenre érvényes, például házra, autóra, aszaltszilvára.
Egy politikai tudományokban magát kellemesen érző illető kifejti, hogy ez a sok fölhalmozódott könyv a szocializmusnak köszönhető, mert abban a rendszerben olcsón hozzá lehetett jutni a kultúrához. Most pedig nézhetik magukat a kiadók, miképpen adják el azt a rengeteg drága könyvet, amit kiadnak.
Valaki erre azt válaszolja, a kiadók nem kell, hogy nézzék magukat, mert nem az ő pénzükön adják ki azt a rengeteg könyvet, hanem főleg az állam pénzén, alapítványok pénzén, vagyis az adófizetők pénzén. Tehát csak nézze magát az állam, a sok alapítvány és az adófizető.
Van, aki az írókat sajnálja. Hogy mi lesz az írókkal, ha a könyveket ingyen föl lehet rakni a világhálóra és bárki elolvashatja, amelyiket akarja, nem kell megvásárolni őket. És mi lesz a kiadókkal, ha ez így megy tovább. Csak nő emiatt a munkanélküliség. Szóval, beláthatatlan következményei lehetnek az eladatlan könyveknek.
Van megoldás, javasolja egy blogger. A fölöslegessé vált könyveket el kell küldeni Erdélybe, Kárpátaljára, akárhová, ahol még tudnak magyarul. Vannak eldugott helyek, kicsiny falvak, tanyák, ahol kevés a világhálós lehetőség. Ez a kevés lehetőség menti meg a kultúrát. Ezt nem szabad elszalasztani. El kell küldeni hazulról a könyveket, járják meg magukat a világban, ne unatkozzanak az otthoni molyos polcokon.
Az elmúlt vasárnapon, mint máskor, meggondolatlanul kimentem az ócskapiacra. Nagy volt a hőség. A Maros partján, a töltésen ott hevert egy nagy rakás könyv. Mellette, a földön ült a bőbeszédű, kalapos cigány ember, akit már régóta ismerek, szoktunk beszélgetni az élet furcsaságairól, a világ folyásáról. Most éppen a tűző napsütést vettem célba. Mondom neki, nem fogynak az eladó könyvei. Ebben a nagy melegben. Azt mondja, nem hogy nem fogynak, hanem egyetlen könyv sem kell senkinek. Akár forróság van, akár nincs forróság. Az itt elhaladó népek árnyéka sem hajol a könyvek fölé. Nem hogy ők, maguk. Az árnyékuk sem. Erre azt feleltem, persze, hogy nem hajolnak a portékái fölé, a tűző nap kivette már a könyvek címét, nem lehet elolvasni, mit árul. Erre azt mondja, vannak itt állami díjakkal kitüntetett könyvek is, de azok sem kellenek senkinek. Úgy látszik, a régi állami díjak is kementek a divatból. A dedikált könyvek sem kellenek. Pedig bennük van, hogy milyen nagy szeretettel ajánlotta őket valakinek, maga a szerző. És azt mondja még, egész könyvtárakat lehetne megvenni már bagóért. De ő nem veszi meg az eladó könyvtárakat. Mert cipekedni kell. És többé ki sem hozza ide ezt a sok könyvet. Vigye el őket az árvíz. Ha kell neki.
Ezekkel a szomorúságos sorokkal nem szeretném bemaszatolni a pesti hölgy blogját. Azért írom ide, a saját blogomba a mondanivalómat. De mit mondjak még ? A régi állami díjak nagyjából kimentek a divatból. Igaz. Sok könyv csakugyan nem kell senkinek. Nekem se. Pedig tudom, nincs haszontalan könyv. És azt is tudom, legjobban az idő forogja ki, melyik az igazán jó könyv, nem a kiadók dicsérő harangozása. Amire a legnagyobb szükség lenne, az nem más, mint a hozzáértő, elfogulatlan könyvismertetés. Mert minden könyvről nem tudhatunk, ami valahol megjelenik. Mindenkinek van valamennyi igazsága arról a kérdésről, mi legyen a fölöslegessé vált könyvek sorsa. Talán ez a mostani helyzet is változhat. Mint minden ezen a világon. Ki kell várni. Van, ami nem olyan jó frissen, mint aszalva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése