Konyhai csatatér

Konyhai csatatér

Az éjjel arra ébredtem, hogy omlik össze a ház fölöttem. Éjjelilámpa, villanyt fel, figyelés. Semmi. Állnak a falak. Nagy csöndben elindulok valamerre, hogy földerítsem a robaj forrását. Amint a hűtőszekrény mellett elhalodok, supsz ! Kinyitom. Szembe jön velem a sok margarinos doboz, amelyekre ilyesmik vannak fölírva, négyszögű, sárga papírdarabokra : töltöttkáposzta, töltött uborka, vinetta, tokány, pörkölt, dinsztelt káposzta, ( piros ) makaróni... Megvan ! A makaróni. Mindennek a makaróni az oka. És a repülőgép. Mert amikor utazott el a feleségem, siettünk a röptérre, el ne késsünk, mert a repülő nem vár. A repülő azt szereti, ha két órával a fölszállása előtt az utas szépen leül a váróteremben és hallgat. Esetleg integet onnan, hogy mit csináljon az, aki itthon marad. Most én maradtam itthon és a feleségem integette, hogy igazozdjam el a konyhában, nem volt időnk a repülő miatt arra, hogy használati utasításokkal ellásson a konyhát illetően. Visszaintettem, mit gondol ő felőlem, nem tudok én a konyhában eligazodni ? Az nekem semmi. Különösen, hogy minden étel elő van készítve. Csak kinyitom a mélyhűtőt és ott lesz a töltöttkáposzta, töltött uborka, vinetta, tokány, pörkölt, dinsztelt káposzta, ( vörös ) makaróni. ( Különben mi az, hogy dinsztelt ?) Azt a makarónit kár volt oda tenni, mert én a makarónit soha nem szerettem. Most miatta omlik össze a ház. Mert ez a makaróni tegnap még ott volt, a dobozok tetején. De én kihúztam alóla a töltött uborkát, s ezzel megbontottam a mélyhűtő egész fölépítését. Mert az a töltött uborka legalul volt, s hogy kivehessem, minden dobozt meg kellett mozgatnom. Nem volt ez egyszerű dolog, mert még a kalapácsra is gondoltam, de aztán elég volt az öklöm is, hogy szétverjek az összefagyott dobozok között. A dobozokat nem raktam vissza úgy, ahogyan voltak, mégpedig két okból. Egyszer azért, mert énnekem tisztán meg volt egyszer mondva, hogy sokáig nem szabad nyitva tartani a mélyhűtő ajtaját. Hogy miért nem szabad, az most nem jut eszembe. Másodszor pedig azért nem raktam sorjában vissza a dobozokat, mert akkor a makaróni ismét legfelül lenne, s holnap verhetném szét az összefagyott dobozokat. Így sokkal ésszerűbbnek tűnt nekem az élelemmel való ellátásom. Ki gondolt volna arra, hogy egy mélyhűtő olyan, mint egy ház és nem helyes kihúzni a téglákat annak falaiból ? Még a feleségem sem gondolt ilyesmire, amikor azt a hitvány makarónit oda tette. Legfelülre. De hát mit lehet elvárni egy háziasszonytól ? Hogy még kőműves szemmel is átnézze egy mélyhűtő belsejét, amikor elindul hazulról ?

A reggelizés mondhatni zökkenés nélkül szokott lezajlani. Odateszem a tojást, a teásakannát és a szelet kenyeret a pirítóba. Azt már megtanultam, hogy egyszerre nem kell a kályha minden égőjét meggyújtani. Legföntebb csak kettőt, mert ha mind a négy lángol, akkor amint az ember átnyul valamelyik fölött, a tűz bele kaphat a pizsamájának ujjába. Föl nem foghatom, minek kell egy kályhára négy égőt szerelni. Mert abból a négyből valamelyik csak belekap az ember pizsamájának ujjába. Tegnap megjártam.

A kenyérpirító különben az emberiség szégyene. Nem lehet megbízni benne. Mikor szénné ég benne a kenyér, mikor meg sem pirul. Ennél hitványabb találmány csak a teáskanna. Mert a teáskannát állandóan figyelni kell, mikor fő benne a víz és figyelés közben nem lehet tőle figyelmesen meghallgatni a híreket. Ha pedig fütyülő szerkezettel van ellátva a teáskanna, az még rosszabb, mert akkor a fütyülés miatt nem lehet meghallgatni a híreket.

A tojásfőzés felséges és nemes mesterség. Ha hamar elkapom, amikor főni kezd, akkor lágytojás, ha később, akkor kemény. A tojásfőzés olyan, mintha zongorázna az ember. Egész oktávokat lehet kipróbálni, a leghígabbtól a legkeményebbig. Csak éppen elejteni nem szabad a tojást, mert akkor meggyűjtjük a baját a mosogatórongynak. És megfogni sem szabad meggondolatlanul, mert elégetheti a kezünket. Ezt is megtanultam.

Ilyenkor, késő ősszel nem jó sokat járkálni a konyhában. Mert megtelik sárga levelekkel. Ezeket a leveleket az ember a cipője talpára ragadva hordja be a konyhába. Arra nincs módszer, hogy ezek a levelek ne ragadjanak oda a cipőnk talpára. Mert elseperni sem lehet őket a járdáról, nedvesek és oda vannak tapadva a cementhez. Meg kell várni, amíg kisüt a nap és megszárítja a leveleket. Akkor el lehet seperni. De a napot állandóan figyelemmel kell kisérni, mert ha beborul az ég, s csak egy kis zápor keletkezik, megint eláznak a sárga levelek, s várhatjuk újra a szép időt. Nem tudom megfejteni, a feleségem milyen módszerrel tartja távol a leveleket a konyhától.

A kiskanalakkal több baj szokott lenni, mint a rendes kanalakkal. A tojás sárgája annyira bele tud ragadni a kiskanalak vájatába, hogy azt onnan kiszedni teljességgel lehetetlen. Különösen, ha mézbe is mártottuk. Én próbáltam. Lehet ugyan a forró vízhez folyamodni, de az a forró víz leforrázza az ember kezét, mielőtt még a tojás sárgáját kiszedte volna. Ezt a módszert nem ajánlom senkinek.

A konyhaasztal most valóságos csatatér. Itt minden össze van zavarva, eligazodni nem lehet. A négyszögű, sárga, fölírásos papírok miatt. Mert ezek a különben hasznos útmutatások a hidegtől le szoktak hullani a dobozokról és nincs ember a világon, aki azonosítani tudná ismét. Hogy melyik dobozban mi van. Ma például behunyt szemmel rácsaptam az egyik dobozra, gondoltam, hátha eltalálom a borjúpörköltet. És mit találtam el ? A makarónit. De ez csak akkor tudódott ki, amikor azt már fölmelegítettem. Azt hittem későn. De nem, mert ez a makaróni a pörkölttel volt összefüggésben. Úgy látszik, annyi esze volt a feleségemnek, hogy ne hagyjon hátra nekem csóré makarónit. Ma ez volt a legjobb eledelem. De most mindent vissza kell rakni a mélyhűtőbe. Márpedig tudnivaló, hogy tele hassal az ember nem szívesen dolgozik.