Egy kis szőlő a madaraknak
A százhat éves rönk.
Majd elhordja a szél
Kikötött kútostor
Elrakott tűzifa
Cipőpróba, Elekes Károly felvétele.
A fölösleges kulcs
Megugat egy nagy, piros traktor
Hiába volt francia, mondja mama ezen a szombaton, már nincs meg a tyúk, ha egyszer megvénült nagyon, hiába volt az a tyúk francia, elment, el a legutolsó tyúk is az udvarunkról, ne emlegessem többé, mit akarok azzal a tyúkkal, a tyúkok sem élhetnek mindörökké, hozzá kell szokni a gondolathoz, elmennek ők is, sajnálja eléggé, mert jó tyúk volt és élni is szeretett az a francia tyúk, most már hozzá kell szokni a gondolathoz, nem lesz többé tyúk a mi udvarunkon, örüljek, hogy még van valami az udvarunkon, vegyem észre, fölvágatta a tűzre való fát, szépen el is rakták, van tűzgyújtó fölaprítva, ez a Károly megerősítette a benti kis kerek asztal lábait, inogott már az is nagyon, a kút ostora ki van kötve, ne lóbálja a szél hiábavalóan, még maradt néhány szőlőgerezd az eresz alatt, az a madaraknak van meghagyva, mindig kell hagyni egy kis szőlőt a madaraknak, most már szépen kipucolja a nyári lábbeliket és elrakja valahová, nyárig nem lesz szükség könnyű cipőkre, mindennek meg van a maga ideje, fölszántották a kertet, igaz, egy jó méternyit elszántottak belőle, de hát már azt sem lehet tudni, hol a határ, elgurult a kő, ami jelezte, meddig a miénk a föld, érdekes, ezeknek a határjelző köveknek az a szokása, mindég mifelénk igyekeznek, ha kiteszik a lábukat a földből, márpedig kiteszik, ez is a hatőárjelző kövek természetéhez tartozik, nem baj, majd lesz valahogy, nincs, aki összeszedje az otthagyott kórót, esetleg az őszi szelek ha elhordják valamerre, oda sem kell nézni, ahol valami szomorúságra hajlamosító látványba botlik a tekintetünk, oda sem kell nézni, mondom, jól van mama, oda sem nézek, ahol valami szomorúságra hajlamosító látványba botlik a tekintetem, nézem inkább azt a szegre akasztott kulcsot, amiről már soha ki nem derül, milyen ajtóban volt szolgálatban, nézem a tűpárnát a falon, szép, pettyes párna, tűk is vannak beléje szúrva, de azokat mama már nem látja, esetleg valamelyik szomszéd ha hasznát veszi, azt nézem, de hová lett az a szép rönk, amelynek ráncait Károly megszámolta, s kiderítette, pont százhat éves volt az a fa, legalább ezt a darabot meg kellett volna hagyni, reá is volt írva a szám, hogy százhat, fölhasogatták azt a rönköt, kár, hozzá kell szokni ahhoz a gondolathoz is, hogy mindent fölhasogat az idő, széttép, elhord innen, maholnap eljő, el egy olyan szombati nap, hogy hazajövünk, s nem lesz kapu, amelyen belépjünk, vagy ha lesz is, nem merünk a kapun belépni, mert előnkbe áll és megugat bennünket egy idegen, nagy, piros traktor. Azt mondja erre az én anyám, miket beszélsz, te, Feri...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése