Szerelmes levél

Pusztai Péter fotója

Szerelmes levél az algebrához

Kedves h1n1 !

Nem tudom biztosan, algebra vagy-e, vagy kémia. Mert tudomásom szerint az algebra és a kémia neveiben vannak betűk és számok, de remélhetőleg megkapod levelem, (majd szólj nekem, ha megkapod), nem szeretném, hogy ennek a féltékény természetű Pandémiának kerüljön a kezébe e vallomásom. Tulajdonképpen a címedet sem tudom. Csak annyit, hogy Ciprus. Sietek tudatni veled, hogy én még jól vagyok. Krákogni is csak akkor krákogok, amikor macskáimat akarom elriasztani a bejárattól. Ragyogó a lázam, s a közérzetem is ragyogó. Ritkán köhögök, akkor is csak megszokásból. A hátfájásom a szokásos, koromnak megfelelő, rendes hátfájás az enyém. Már annyira megszoktam, hogy ragaszkodom is hozzá. A fejfájásomat szóba sem hozom. Miféle ember, akinek a feje sem fáj soha, semmiért ? Ugye, szerinted sem ér semmit az olyan ember, akinek soha nem fáj a feje ? Itt olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik valósággal tömik magukat fokhagymával, a semmi kis életüket féltik. Én kerülöm ezt a sok fokhagymaszagú embert, kizárólag reád gondolok, kedves h1n1 ! Boldog vagyok, hogy vagy. Mert te mented meg az emberiséget a sok krákogástól, a véget nem érő köhögéstől és az egekbe szökő láztól. Tudod, mi vagy te nékem, kedves h1n1 ? A remény vagy, nem egyéb, a remény maga ! Mert valami jó melegség fog végigmenni rajtam, ha itt érezlek majd a véremben, minden porcikámban, s nem kell félnem többé az elmúlástól ! Én ugyanis nem szeretek elmúlni, kedves h1n1 ! És nem is fogok elmúlni mindaddig, amíg érzem, hogy vagy. Milyen kár, hogy nem tudom a címedet, s a szüleidet sem ismerem, kedves h1n1 ! Milyen kár. Mostanában nincs olyan napom, hogy ne gondolnék reád. Most például arra gondolok, ha hirtelen megkapnád a Nobel-díjat, ezek a szegény Nobelék azt sem tudnák, hol keressenek. Mert ez a Ciprus ugyan nem nagy, de mégsem egy kicsiny falu. Járjanak házról házra ezen a Cipruson azzal a díjjal ? Különben csak járjanak. Látod, én azt szeretem benned, hogy titoktartó vagy. Nem fecsegsz a hollétedről, a szüleidről. És szerény is vagy nagyon. Nem dicsekszel magaddal, a te mindenhatóságoddal. Csak egyszerűen vagy. Mondjuk, ülsz egy árnyékos ligetben. Egy padon. Cipruson. És vársz. Várod a híreket a nagyvilágból. És elhozza néked a postás azt a kis járandóságot, amire föltétlen szükséged van. Abban az árnyékos ligetben. Veszel rajta fagylaltot. Mondjuk. Gondolom, azért a postás csak tudja, mely padon szoktál üldögélni. Mert ha nem találna meg, ülhetnél azon a ligeti padon az idők végezetéig. Egy fúvintás fagylalt nélkül. Cipruson.