Hozzáadott érték

Hegedüs Zsolt fotója, Káfé Kép-Tár

Hozzáadott érték

Már jó messziről lehet látni rajtam, hogy megbízható ember vagyok. És roppant tájékozott. Valósággal lerí rólam a tájékozottság. Még azt is meg tudom mondani, hogy hány óra van. Ha megkérdezik. És meg is kérdezik. A nyílt utcán kérdezik meg, ahol nem csak én járok. Kiválasztanak engem a járókelők sokasága közül és tőlem kérdezik meg. Hogy biztos legyen. Mert messziről látszik rajtam, én tudom, mennyi a pontos idő. Most például bizalmas hangon, illedelmesen állít meg valaki a nyílt utcán és felém hajolva arra kér, mondanám meg neki, hány óra. Látom rajta, nem szórakozásból kérdezi. Le nem veszi tekintetét a bal kezemről, amelyen az órát hordom. Feszült figyelemmel nézem én is az órám. Mert nem látok jól szemüveg nélkül. A szemüveg nincs nálam. Kicsi az óra, kicsi a számlap, a mutatókat föl sem tudom fedezni. De nézem az órám, hunyorítva. Nap felé tartva és ellenkező irányba is. Egyre kínosabb, hogy nem tudom kivenni, mit mutat az óra. Aztán határozott hangon azt mondom ennek az embernek, uram, tudja meg, akármennyit mutathat ez az óra, az a helyzet, hogy el van telve az idő. Homlokára csap ez az ember és azt mondja, szent Isten, énnekem még le kell mennem az állomásra ! És úgy siet az állomás felé, meg sem köszöni, hogy fölvilágosítottam. Állok és nézem a siető embert, amint zsugorítja őt az egyre növekvő távolság. És meg vagyok elégedve magammal. Jól válaszoltam, amikor nem törődtem a pontos idővel. A pontos idő nagyon változó. Most valamennyi, két perc múlva már nem annyi. Két perccel vagy több, vagy kevesebb. Attól függ, honnan nézzük. Én az állandóan változó pontos idő helyett arra hívtam föl ennek az embernek a figyelmét, ami örök. Vagyis arra, hogy az idő örökösen telik. Sőt, lehet, már el is van telve. Legalábbis az az idő, amely arra kellett volna, hogy elérje a vonatát az én emberem. Ez a figyelmeztetés pedig nem más, mint a kérdéséhez hozzáadott érték. És ő ezt értékelte. Ezért is hagyott engem ott hirtelen.