Itt vagyok, Berta
Mint minden időben mindent, most is anyám kormányozza ezt a temetői világítást. Botjának végével és meglátásaival. Azt mondja öcsémnek, egy centivel ássa beljebb azt a cserepes krizántémot, mert srégen van beásva. És ne szidjuk azokat a boltból vett, fényes gyertyatartókat, mert akik azokat kitalálták, nagy eszű emberek lehettek, a szélre is gondoltak, s az esőre is. Hányszor fútta ki a hitvány, szigorú szél a gyertyáinkat, s az eső is hányszor oltotta el őket, de hányszor ! Most bezzeg, nem fú a szél és nem esik az eső, hiába hozattuk azokat az ügyesen kitalált gyertyatartókat. Mert nem fú a szél, s az eső sem akar esni. Most már mindegy, ne is fújjon és ne is essen. És tehették volna ezt a mi sírhelyünket egy kicsit közelebb a szomszédéhoz, akkor itt mi is elférnénk kényelmesen. Ha reánk kerül a sor, mehetünk új helyet keresni. Már aki még él, mehet. Ezek a sírásók nem törődnek a beosztással, semmivel nem törődnek. Meghal az ember, ők kijönnek és ásnak meggondolás nélkül. Mert csak a pálinkán jár az eszük. Most már mindegy. Valamelyik közületek jöjjön, karoljon belém, hogy ki tudjak menni az én testvéremhez, Bertához. Vigyünk gyertyát is, aztán ott, kint, megmondom neki, itt vagyok, Berta...
Szépen égnek a gyertyák. Meg vagyunk elégedve ezzel a nappal. Főleg azzal, hogy még itt lehetünk mind a hárman. Hallgatunk.
Jön ez a Varga Béla, a temetői szomszéd, s egy kisded ásó nyelére támaszkodva, fontoskodva mondja, hogy azért ezen a halálon is nehéz eligazodni. Sokszor azt sem lehet tudni, ki van meghalva, s ki nincs. Ennek a Varga Bélának az apja is jóbeszédű ember volt, művelt, sejtettem, valamit ki akar hozni ebből a meghalásból, nem ejt el fölöslegesen egy ilyen súlyos mondatot. Azt mondja, ennek a százesztendős Borbénynének az ura sem tudott volt egyszer eligazodni egy meghalt szomszédjukon. Mert ugye, az öreg Borbély nem csak harangozó, hirdető dobos, iskolaszolga, néptanácsi tűzgyújtó, futár, s még ki tudja mi volt, hanem még halottkém is volt. Ha egyszer meghalt valaki, futottak Borbély után, hogy állapítsa meg hivatalosan, meg van-e egészen halva az az ember, vagy nincs. Ez a mi szomszédunk, amikor meghalt, valahol a közelben lehetett ez a Borbély, azonnal jött is, hivatlanul, leborult, hallgatta, észlel-e lélegzést, tapogatta, van-e pulzus, aztán határozottan jelentette ki, hogy ennek vége. Amint a vizsgálódást befejezte, s fölegyenesedett ez a Borbély, a mi halott emberünk megszólalt és vigyorogva azt mondta, hát te már itt vagy ? Aztán fölállt és tántorogva ment tovább, mert hát csak részeg volt, s viccből-e, vagy játékosságból halottnak tetette magát. Hanem ez a Varga Béla érezte, hogy a halottkémes története nem elég csattanós és nem is temetői világítás idejére való. Ezért megtoldotta az általa elmondottakat egy általánosabb érvényű, helyi szokással. Azt mondja, főleg anyám felé fordulva, Emma néni, maga tudja, mifelénk mi a legelső lépés, ha egy háznál valaki meghal. Az első lépés az, hogy amikor körbeveszik az elhunytat, valaki megszólal és azt mondja, egy menjen pálinkáért. Anyám erre akkor nem szólt semmit, de később, hazafelé indulva megjegyezte, biza, hány embert hozott ki ide a pálinka ! Otthon még egyszer megegyeztünk abban, hogy szép volt ez a mostani, temetői világítás. A gyertyák is elégtek rendesen, ott voltunk mind a hárman, s ő sikeresen fel tudott menni még a testvére sírjához. És megmondta Bertának, itt vagyok, Berta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése