Meghalok minden szombaton

                                      A kiszáradt körtefa               
                                              A gémeskút, vasakkal
                                       Cegrám
                                             Az elhagyott szőlőprés
                                        Károly önarcképe a pókháló fölött
                                                     EGAL
                                                       Nagyapám családja
                                          Mama a piros székben
                                            Mama elhagyott pálcája
                                                    Festettem egyszer, csak úgy...
                                                   A tortás tálca
                                           Wallner Günter szobra a magasban
                                                  Salukáter
                                                  Egy megmaradt ablak
                                               Árnyékom az udvarunk füvén

 

Meghalok minden szombaton

 

Amikor szombaton nem megyek haza Mamához, mindig úgy érzem, meghalok. Legalábbis lelkileg. Mert Mamánál öregebb már csak egy asszony maradt a faluban. A szomszéd asszony. De ő legalább nincs egyedül, mint az én anyám. Csak ténfergek a házban, s ha kimegyek, ott is azt csinálom. Helyem nem találom. Nem normális állapot ez, jól tudom. A múltkor is,- egy szombaton- gondolatban elmentem, fölkerestem Lombrosot, adna tanácsot legalább, mi tévő legyek egy ilyen hitvány napon. Azt mondta, tegyem forró vízbe a lábam, ne gondoljak semmire, majd elmúlik a szorongásom. Úgy cselekedtem, de nem múlt el a szorongásom. Csak a szombat múlt el, az is  nehezen. Volt úgy is, Junghoz kopogtam be, de ő még jobban összekuszálta a dolgokat. Instabilitásról beszélt és érthetetlen szisztémákról. Freud némiképp megnyugtatott, húsz évig kínlódott ő is a rákos daganatával, megértett engem. Sőt, olyasmit is ajánlott, ne nézzek kimosott, száradó ruhákat, amint a szélben lengedeznek. Különösképpen rózsaszínű ruhákat ne nézzek, inkább kártyázzak léha barátok körében. Vagy dorbézoljak. Rendezzek tivornyákat, ne gondoljak a mára, se a jövendőre. Dőrék társaságát keressem, egy kis könnyelműség sokszor többet segít a helyzetemen, mint sok, kiadós, okos beszéd.

 

Amikor szombaton hazamegyek a Mamához, mindig úgy érzem, meghalok. Legalábbis lelkileg. Mert nehezen viselem el a látványt az udvarunkon. A romlást. Bármerre nézek, azt látom, a romlást. A ház végében teljesen kiszáradt a nagy körtefa. Ki kell vágni, nehogy dőltében leverje a cserepeket. Pedig azok már rég elkezdték a hullást. Hullanak egymás után. A gémeskút kirothadt, valami drótok tartják össze még. Megette az idő. És az a sok vas, amit még apám, s öcsém rakott reá, hogy egyensúlyban tartsa a vízzel tele vödröt. Hogy könnyebb legyen azt a kútból kiemelni. Micsoda vasak vannak ide felkötözve, micsoda vasak !  Az egyiken évszám is látszik még : 1896. Mellette régi, rozsdás fejsze. Van itt csapágy és fogaskerék is. Ezek még abból a luxusautóból maradtak, amit apám vett meg a múlt század harmincas éveiben Jakabházy Zsigmond orvostól és híres gyógyszerkutatótól, akinek kastélynak is beillő háza még úgy-ahogy áll az unitárius templom alatti réten.

Azért vette meg azt az autót, mert eladó volt. És azért, hogy darabokra szedje, mert kellett neki egy motor, s főleg egy kerék, hogy forogjon, könnyítse meg az asztalossággal járó, nehéz kézi munkát. Itt van még annak az autónak néhány darabja az udvarunkon. Piciny darabok maradtak meg belőle, a többit elhordták valakik, valahová.

 

Megette az idő a „cegrámot” is. Most nincs türelmem kikeresni, miképpen írják helyesen, németül ezt a cegrámot, mindegy, nekünk már így marad meg, ameddig megmarad valami belőle. Hogy ez a cegrám micsoda ékszer volt annak idején ! Jó szerszámok sorakoztak rajta, fiókjaiban titokzatosság lakozott. Mindennek rendelt helye volt ezen a cegrámon. Bármilyen javítanivaló akadt a háznál, csak szólt apánk, vigyük oda neki azt a fanyelű, ilyen, vagy olyan alakú vésőt, fúrót, ami ott van a cegrám külső, vagy belső fiókjában. Mi azonnal megtaláltuk és kezébe adtuk. Megette az idő ezt a gyönyörű, titokzatos cegrámot is. Pókháló közül kell kikeresni egy vásott reszelőt, egy rozsdás szeget, százszor eldobott csavart, ha reákényszerít a szükség. A szú, s a romlás tanyája már ez a cegrám. Már a látványába is bele lehet betegedni. Én ettől is meg tudok halni minden otthon eltöltött szombaton. Lelkileg, persze. Egyelőre. Nem tudom elviselni a romlás nyílvánvalóságát. Nem jó ide belépni se. A sarokban ott egy szőlősajtoló, mindenféle szeméttel megrakottan. Ott a gyalupad is, elhagyottan. A falon öcsém fiatalkori önarcképe lóg, tönkrement petróleumlámpa, s egy villanykörte társaságában. Már testvéremet sem érdekli ez az olajfestmény. Vagy érdekli, de hagyja, ott menjen tönkre, ahol már minden csak romlik. Talán még ő sem tudja, mit kezdjen ezzel a képpel. Lehet, belebetegszik ő is, valahányszor reátekint. Olyankor legyint, vagy talán még a legyintéstől is elmegy a kedve. Ki tudja ?

 

Egal. Valahányszor belépek a konyhába, ezt a mérleget látom a zöld szekrény tetején. Az a neve ennek a mérlegnek, hogy Egal. Legalább hatvan éve nem mért meg semmit rajta anyám. Őrzi csupán. Ezerkilencszáznegyvenben gyárthatták. Akkor még közigazgatásilag annak a mérlegnek a gyára is Siménfalvához tartozott. Most már mindegy. Most már egal. Azért minden takarítás idején letörli róla a port. Ezektől a törölgetésektől kopott meg előlapján a festék. Nem a használattól. Esetleg mézet mérhetett valamikor, mikor még méheink is voltak. Ki tudná azt ma már megmondani...

A mérleg alatt, a zöld szekrény ablakaiban fényképek vannak elhelyezve. Olyan ez számomra, mint egy faliújság. Mindig a legfrissebb eseményekről készített fényképek vannak odatűzve. A család legfrissebb tagjai, távolbaszakadtak, vagy a véglegesen elköltözöttek. Ezeken a képeken nehéz eligazodni. Anyám pillanatnyi hangulatai alakítják a látványt.

 

Egy régi fénykép lóg még a konyhánk falán. Anyai nagyapám, Marosi Dénes, nagyanyám, s a négy gyermek van rajta. Anyánk is, persze, aki most, míg ezt a képet nézegetem, épp unokájával, a fiammal, s feleségemmel beszélget piros széken ülve a napfényes udvaron. Véletlenül pont ebben a pillanatban nem ő beszél. Mint ahogyan megszoktuk már. Mert általában ő szokott beszélni. A legfontosabb nemzetközi eseményekről szokott legtöbbet beszélni, amikor együtt vagyunk. Például arról, hogy fogalma sincs, hol hagyhatta el a pálcáját, vagyis a botját. Mi erre azt szoktuk mondani, hogy addig jó, ameddig valahol ottfelejti, s nélküle is tud járni. Persze, ez a mi megállapításunk látszólag nem vigasztalja meg őt, azt feleli rá, igen, de az emlékező tehetségével baj van. Azt pedig nagyon sokra tartja. Ebben én úgy, magamban sokszor igazat adok neki, mert például nekem sincs fogalmam, mikor is festhettem azt a gyermekarcot, mely hosszú évtizedeken át ott látható a falon, képzeletből csináltam, gyermekkoromban, magánszorgalomból, talán kipróbáltam a színes ceruzáimat...

 

Az első szoba asztalán tálca. Fakeretű, fekete tálca. Apám készítette legénykorában. Vagy aztután. Anyám terítőt hímezett a közepébe. Arra való, hogy különleges alkalmak idején tortát szolgáljon fel véle a vendégeknek. Soha nem láttam, hogy használtuk volna ezt a tálcát. Csak van. Most fölveszem és lefényképezem. Magam sem tudom, miért. Csak. Kiviszem a kőasztalra, a fényre. Megkérem anyámat, tartsa felém, míg elkattintom a gépet. Nem érti, mi ütött belém, hogy ilyesmikkel foglalkozom ezen a szombaton.

 

Van egy kis fedett előszobánk. Ennek a sarkában haszontalan könyvek vannak. Nem olvassa azokat senki. A könyvek tetejében ott fehérlik egy rólam készült, gipszből való szobor. Wallner Günter szobrász munkája az ötvenes évekből. Már nem emlékszem, mi vitte őt rá, hogy rólam szobrot mintázzon a kolozsvári egyetemi évek idején. Talán azt hitte, híres ember leszek, s ő is általam. Azóta nem hallottam róla. Föltételezem ő se rólam. Mit is hallott volna, nem lettem híresebb, mint akkor voltam. Nincs pályafutásom, nem jelentek meg az összes műveim, talán még génjeim sincsenek, amelyek említésre méltóak lennének. Fölösleges szobor egy fölösleges emberről. Ott van a sarokban, jó magasan. Fölnézek rá. De csak azért nézek föl, mert föl van oda téve. Még az árvíz se vitte el. Annak se kellett...

 

Kinézek innen az udvarunkra. A nyárikonyha salukáteres ablakán megakad a szemem. Csukott ablak. Barnára festve. Mögötte kamra. Éléskamra. Jobb időkben nagy táblákhoz hasonatos, rózsaszínű szalonna szokott lógni. És kolbász. Sok kolbász és sok szalonna. Nyáron is. Mert ott hideg van. Az asztalokon piros bödönökben állt a jóillatú zsír. Mellette virágmintás cserépfazekakban szílvalekvár. Oda mindig jó volt bemenni. Csak arra kellett vigyázni, ne érintsük meg a fölhúzott egérfogót. Most nincs szükség egérfogóra. Ha most oda bemennék, a hidegen kívül esetleg magnak eltett, szegre akasztott, cérnával összekötött, száraz zöldségleveleket ha találnék. Inkább nem megyek be oda. Inkább megnézek még egy ablakot. Egy falra akasztott, régi ablakot fényképezek le, amit öcsém, Károly tett föl a falra. Emlékeztetőül. Hogy valahol volt még egy kicsi ablak. Ha nem csalódom, ez a szülőházam egyik ablaka volt. Azé a házé, amelyet egészen elvitt az árvíz. Emléknek jó helyen van itt, a nyári napsütésben. Megnézem minden szombaton. Amikor úgy érzem, meghalok.

 

De lám, élek még. És nem csak élek, hanem még gyarapszik is valami körülöttem ezen az udvaron. Le is fényképezem, hogy megmaradjon. Ez a valami, ami láthatóan gyarapszik, nem más, mint a saját árnyékom az udvarunk füvén. Árnyékom, a délutáni, sápadt napsütésben. Pedig szombat van. Ilyenkor mindig meghalok.