Elekes Károly festménye otthoni házunk falán

Pestről jött levél

Azt kaptam, levelet Pestről, kitől is kaphattam volna levelet Pestről, ha nem az édes öcsémtől, énnekem nincs, aki levelet írjon Pestről, hajnali ötkor olvasom ezt a levelet, épp valami kis zápor van odakint, futó zápor, tudom, ezek a hajnali záporok úgy mennek el, ahogyan jönnek, hirtelen, nem is figyelek rájuk, olvasom öcsém levelét, melynek első soraiból is kitetszik, válasz ez a levél arra a kis beszámolómra, amit otthonról írtam tegnap, az volt a címe, hogy Meghalok minden szombaton, az volt a címe, el is küldtem öcsémnek, mert róla is szó van abban a beszámolóban, úgy küldtem el, hogy odaírtam a végére, fogadja szeretettel, na, ezzel is kezdődik ez a levél, ami onnan jött, Pestről, most ide is teszem ezt a hajnali levelet, nem tudom, miért teszem ide, ez csupán kettőnkre tartozik, az lenne a normális, ha csak kettőnkre tartoznék ez a levél, de hát hová lettek a normális dolgok, amint olvasom ezt a levelet, arra gondolok, nem csak kettőnkre tartozik, egy Munkácsy-díjas képzőművész levelét olvasom, nem baj, ha elolvassa más is :

„Tudod bátyus, ezt nem szeretettel küldted, sírok tőle, sírok mert minden szétcincálódott. Mindannyian, összefoghatatlanul. Emlékszel az ötvenes években, csépléskor, kertünkben minden júliusban, ott pöfögött a Fordson, néha bedöglött, apánk lángoló zsineggel körbetekerve és hideg kútvízzel leöntve, sósborszeszes kis üvegből vágta ki a szigetelést a gyújtó gyertyához, hogy tovább zakatoljon a cséplőgép, milyen boldogok voltunk a prüszkölő porban, anyánk pánkót sütött, szilvapálinkát ivott mind a húsz ember, még mi gyerekek is, miközben a kipufogó szikráit csodáltuk. Olyan lelkesedéssel dolgozott ott mindenki, hogy így visszagondolva, belegebbedek a hihetetlen összhangba, ahol mindenki pontosan tudta mi a teendője. A cséplések után bált rendeztek a födeles hídon, ott volt az egész falu, pontosan látom amint a híd deszkázatába fűrészelt tulipán formájú lukakon pisiltek a patakba a férfiak és a legények, Kicsi Imre húzta a nótákat, a híd melletti tűzoltó fészerben, mi pedig nyitott ajtóból gyönyörködtünk a falra akasztott réztrombitákban s a piros kerekű tűzoltó szekérben. Hová tűnt az a nírvána istenem? Akkor még Maros-Magyar Autonóm Tartomány voltunk ,nem?

Néhány hete azon gondolkodom, hogy egy kis boltot kellene nyitnom, mert nemsokára nem lesz miből megélnem. A divat suli bedöglött, a Fernczy is halódik, a kis lakást nem lehet kiadni, eladó és kiadó a fél város, itt is pontosan az történik mint Siménfalván: káosz és romlás folyamatosan. Egy bukaresti bolond jut eszembe egyre gyakrabban, aki a Palatul Militar előtti szökőkútnál, minden nap estefelé ott mosakodott és a következőket üvöltötte: o singura speranta au cei invinsi: nici o scapare! utána: o singura scapare au cei invinsi: nici o speranta!

Hát én is el vagyok keseredve.

Ölellek,

Öcséd”

Hát ez a helyzet. Néhány évig Bukarestben dolgozott öcsém, grafikusként, úgy látszik, nem felejtette el még a szökőkútnál mosakodó bolond ember okos szavait, hát persze, hogy igaza volt neki, amikor azt üvöltötte, hogy a legyőzötteknek egyetlen reményük maradt, az, hogy nincs kiút...

Azt írja nekem Pestről az én öcsém, hogy egy kis boltot kellene nyisson ott, Pesten, mert nemsokára nem lesz miből megélnie, abban bízik ő, egy kicsi boltban, eladó és kiadó a fél város, egy kicsi boltban bízik, amikor sorra zárnak be a kicsi boltok mindenütt a világban, abban bízik. Nem tudhatom, miért bízik ő egy kicsi boltban, én már azokban se bízom. Még ebben a hirtelen jött hajnali záporban se bízom, ami már közben el is állt, meg se várta, hogy megírjam ezt a levelet, sietnek ma már a záporok is valahová, csupa sietés lett a világ, maholnap köszönni sincs időnk. Még szerencse, hogy beteg vagyok, hogy kilyukadt a mellem, hogy maholnap lépni sem tudok, még szerencse, legalább van időm elolvasni egy Pestről jött levelet, mert onnan jött az öcsém levele Pestről, öcsémtől jött, hát ki másnak lenne ideje levelet írni nekem Pestről ?