Pénz és retek

Forrás: Kinder képek

     Jómadarak és kofák napja

Most itt van ez a május és annak derekán egy nap, amelyet több, mint száz esztendeje a Madarak és Fák Napja-címen szokás emlegetni. Én pedig fogom magam, s azt mondom, Jómadarak és Kofák Napja van. Hogy miért?

Jómadár:

Állok a bolti sorban, előttem egy szegény bokorlakó (akit jól ismerek), leejt egy fémpénzt és azt mondja az eladónak, engedje meg, hogy kivegye elgurult pénzét a pult alól. –Tessék nyugodtan kivenni, az a maga pénze, –mondja az eladó.

Egy marék apró fémpénzt sepert ki tenyerével az ember, s azt kérdi, ezzel most mi legyen, mert ő csak egy darabot ejtett el. –Tartsa meg az egészet, ha már fáradozott a kiszedésével, –mondja a jószívű asszony.

Kijövök a boltból, megállok az újságárusnál, s azt látom, hogy éppen a pult alól kisöpört pénzt számolják a friss újságokon.

–Az előbb mögöttem álltál a sorban, láthattad, hogyan kell pénzt csinálni, – mondja az ember, poros kezét fölmutatva.

Mondom, láttam, a módszer jó.

–Csakhogy ez a pénz nem elég egy drága divatlapért, nem pótolnád fel nekem egy tízessel legalább?

–Szívesen felpótolom, ha megmondod, minek kell neked drága divatlap, amikor a kopott cipődből a lábujjaid kilógnak…

–Ismerjük egymást, neked megmondom. Azt az ötven banist egy holland turista hölgy ejtette el a járdán, s nem tartotta érdemesnek lehajolni érte, mert neki az nem pénz. Én fölvettem, beálltam a bolti sorba és szándékosan ejtettem a földre, hogy legyen okom kiszedni minden pénzt a pult alól, ahová be szoktak gurulni. Nem ez az első eset, amikor ehhez a módszerhez folyamodom.

–Mondtam már, hogy ez a módszer jó. De te nem mondtad, hogy minek kell neked a drága divatlap.

–Na, látod, itt van a zseniális ötlet! Megveszem a drága divatlapot, megkeresem a holland hölgyet és eladom neki annyiért, amennyit érette ad. Általában a dupláját adja.

–És hol találod meg azt a holland hölgyet? Mert ezek egyfolytában kóborolnak a városban…

–Így van! Kóborolnak, nézelődnek és fényképeznek. Ismerem az útjukat. Tudod, mennyi pénzt lehet keresni egy véletlenül elejtett pénzdarabbal? Sokat, legtöbbször sokat. Mert az a holland hölgy nem annyit ad nekem azért a divatlapért, mint amennyiért az újságárusnál megvehette volna. Egy úri nő bekalkulálja a kopott cipőmből kilógó lábujjaimat is! Azért úri nő! Hogy tudjad! A tízest köszönöm, egyszer majd megadom, szia!

Kofa:

­

–Mennyi a retek?

–Csomója két lej.

–Ad nekem öt csomót tizenötért?

–Azt már nem. Mondtam, hogy csomója két lej. És tudja, hogy mennyi eső esett ezen a tavaszon? Csuda, hogy ki nem rohadt az egész!

–Semmi baj, valaki csak ad nekem öt csomót tizenötért…

A kofa az ujjain számol és töri a fejét.

–Jaj, hová siet? Álljon már meg, persze, hogy adok ötöt tizenötért!

–Asszonyom, most már késő. Nézze, milyen szép retket vettem! Öt csomót tízért… 

A filozófia haldoklása

                                      

Forrás:Wikipédia

Gondolkozz, Iván!

Igor és Iván elhatározzák, megpróbálnak lemondani az ivásról. Hogy ezt az elhatározást megünnepeljék, vesznek egy üveg vodkát. Igor fogja az üveget, elrejti a háta mögé és azt mondja: –Ha kitalálod, melyik kezemben van az üveg, akkor megisszuk ezt a vodkát, s az italozást folytatjuk tovább. Ha nem találod  ki, örökre fölhagyunk az ivással.

Iván nem sokáig töri a fejét, azt mondja:

–Az üveg a bal kezedben van!

–Hová sietsz úgy? Gondolkozz, Iván!

Iván gondolkozott, s az italozást folytatták tovább. Mert nincs az a nehéz kérdés az életben, amit ne lehetne megoldani gondolkozás útján. Persze, csak akkor, ha jó a hozzáállás. Ha van az ember gondolkozásában egy csavar, mely könnyen kezelhető, s azt úgy állítja be, hogy célját elérhesse.

Peter Sloterdijk a Cinikus ész kritikája-című munkájának elején Otto Flake megjegyzését idézve azt mondja:”A német koponyák nagy hiányossága abban áll, hogy az irónia, cinizmus, groteszk, a megvetés és gúny iránt semmi érzékük nincs.”

És megállapítja: „A filozófia egy évszázada haldoklik, és képtelen meghalni, mivel nem teljesítette feladatát. Bevallja: a nagy témák kibúvók voltak és féligazságok. E hiábavalóan szépséges, magasröptű gondolatok - Isten, univerzum, elmélet, gyakorlat, szubjektum, objektum, test, szellem, értelem, semmi - mindez nem a végső titok. Ezek csupán főnevek fiatalok, kívülállók, egyházatyák, szociológusok számára... A mi gondolkodásunkban a fogalmak fellendülésének és a megértés eksztázisainak egy szikrája sincs jelen. Felvilágosodtunk, közönyösek vagyunk. A bölcsesség szeretetéről immár nincs szó. Nincs már olyan tudás, amelynek barátja (philos) lehetnénk. Ha valamit tudunk, eszünkbe sem jut szeretni azt, hanem csak azt kérdezzük magunktól, miként leszünk képesek együtt élni vele anélkül, hogy megkövesednénk.”(V. Szabó László fordítása)

Csakugyan, egyre sürgetőbb, hogy föltegyük a kérdést: ebben a globalizálódó világban hogyan állunk a bölcsesség szeretetével? Van-e olyan tudás, amelynek barátja lehetnénk? Szeretjük-e, amit már tudunk, vagy nem szeretjük, csak megpróbálunk együtt élni véle? Mert mi az, amit világosan látunk? Az, hogy – az igazán gondolkodók szűk rétegét leszámítva–, felelős beosztású „gondolatirányítók” sokasága vesz körül bennünket, mely a szó legszorosabb értelmében lopja a tudást.

És azt látjuk, hogy sokan tudományos címeket szereznek maguknak, anélkül, hogy ezért megdolgoztak volna. Van, aki meg sem védi a dolgozatát, ehelyett pénzért, vagy befolyással veszi meg. Mert meg lehet venni. És ezt nem szégyelli. Hallgat véle és magasabb beosztását kihasználva, élvezi annak előnyeit.

Az lehet, hogy a filozófia egy évszázada haldoklik. De az nem lehet, hogy a globalizálódó világ megannyi jeles koponyája kiüresedett volna. Vagy, hogy elfogadná a vásárolt tudomány eluralkodását. Mert ha elfogadja, akkor oda jutunk a gondolkodással, ahová Igor és Iván.

Ne etessük!

                                                                                       

Fotó: Wikipédia

                                

Kóbor kutyák

Ma reggel a rádió fölhívta a népek figyelmét, hogy ne etessék a kóbor kutyákat. Jól van.

Akkor mától kezdve nem etetjük a kóbor kutyákat!

És azonnal elfelejtjük azt a gyönyörű verset is, amelyben ezt írja Szergej Jeszényin:

„Minden árva kankutya nyakára 

legeslegszebb nyakkendőmet kötném.” (Rab Zsuzsa fordítása)

És menvén tovább az élet rücskös útjain, s a fényes tereken, ha két apró gyermeket szoptató farkas-szobrot látunk, fordítsuk fejünket másfelé. Mert a farkas sem különb a kutyánál!

Egy szép, mitikus legenda szerint a két árva gyermek egyike, Romulus volt Róma legelső királya. Rómáé, mely tudvalevőleg a világ fővárosa!

Fordítsuk el tehát fejünket a farkasoktól, a kóbor kutyákat pedig ne etessük többé! Mert kóborolnak. És vessünk meg minden lényt, mely kóborol, mert szabad, mert nincs betanítva, nincs idomítva. Vagy nincs gazdája.

Mától kezdve ne etessük a kóbor kutyákat. Akkor se etessük őket, ha tudjuk jól, ezen a földön kóbor népek is vannak, akik nincsenek betanítva, sem pedig eléggé idomítva. Csak járnak-kelnek a világban. Gazdátlanul.

Mától kezdve fordítsuk el fejünket a kóbor népektől, elárvult nemzetektől is. Mert pofátlanok. Ezt üzeni a rádió.

Azért vigyázzunk, nehogy véletlenül úgy maradjunk, elfordult fejjel, kendős, szigorú nyakkal, eltorzulva… 

Teszt

Rorschach-teszt, Wikipédia

                       A talpraesett pszichológus

Mondják, ha akkor is szomorú az ember, amikor nincs különösebb oka a szomorúságra, legjobb, ha elmegy egy jó pszichológushoz. Egy jó pszichológus, –bár nem orvos,– belelát az ember lelkébe, s ha valamit nem talál ott rendben, meggyógyítja. Ez a mestersége. A jó pszichológust onnan lehet fölismerni, hogy nem ír föl orvosságot, inkább arra buzdítja betegét, hogy aludja ki magát és ne törje fejét hiábavalóan a világ folyásán. És nem beszél sokat. Hagyja, hogy a beteg mondja el neki, mi bántja, mitől szokott a szomorúság eluralkodni rajta.

Megtörténik, hogy a jó pszichológus nem éri be azzal, hogy csak hallgat és szúrósan szemünkbe néz, hanem tudományos módszerekhez is folyamodik.

Van olyan tudományos módszer, amibe valósággal bele is lehet szeretni, mert olyan, mint egy izgalmas játék.

Itt van például a híres Rorschach-teszt, ami nem más, mint néhány papírra vetett tintapaca, amit a beteg elé tesznek, hogy nézegesse és mondja el, mi jut róluk az eszébe.

József Attilának például nagyon sok minden jutott eszébe, de főleg az, hogy a tintapacáknál sokkal szeretnivalóbb maga a pszichológus-hölgy, vagyis Flóra.

Ennek a szerelemnek köszönhetjük azokat a szép Flóra-verseket, amelyektől meggyógyulhat a lelkünk.

Előfordulhat, hogy nem minden jó pszichológus egyben szeretnivaló is. Csupán méltó a tiszteletünkre. Mert ha nem is szép, legalább okos, könnyen feltalálja magát belső tájainkon és jó tanácsokkal lát el.

Erre jó példa a következő beszélgetés, mely egy pszichológus rendelőjében hangzott el:

–Éjjelenként érezni szoktam, hogy valaki figyel engem! Anyám mesélte, hogy apám ott halt meg az ágyunkon! Lehet, hogy ő kísért? És ha igen akkor mit csináljak? Engem ez nagyon nyugtalanít! Meg rosszul is látok és ha leveszem a szemüvegem, körülöttem furcsa fények és árnyak cikáznak!  

–Éjszaka, amikor általában csönd van, a kis neszek jobban fölerősödnek. Ilyenkor az ember olyan hangokat is meghall, amiket nappal figyelembe se venne. Hidd el, nem kísért senki. Gondolj arra, hogy apád biztosan nagyon szeretett téged, és ezért nem szívesen ijesztgetne. Nyugodj meg, és éjszaka próbálj meg aludni.

–Ebben csak az a bökkenő hogy 11 éves vagyok és apám 16 éve halt meg! Tehát nem is ismert engem!

–Akkor biztos csak meg akar ismerni…

 Hogy ez a kölyök…

A buszra várók azt tárgyalják, hogy mostanában mintha túl sok lenne a temetés.

–Most például éppen Miki urat temették, aki Münchenből jött haza a fényes, drága autójával, nem látszott rajta, hogy meg fog halni.

–Azon nem látszott semmi. Csak az a sok arany, ami a nyakában lógott, s a csuklóján fityegett…

–Mindig tele volt arannyal az az ember…

–Tele. És a karóráját is örökké fitogtatta, hogy neki milyen drága karórái vannak…

–Az semmi! Még az egészségével is dicsekedett, hogy neki milyen jó, német  egészsége van…

–Én meg is kérdeztem az egyik barátjától, mibe halt meg Miki úr. Erre a barátja egy régi viccet sütött el szinte kacagva, legalábbis kajánul, mondván, hogy abban a kockás nadrágjában halt meg, amiben haza szokott jönni.

–Nincs ma egy csöppnyi tisztesség, vagy együttérzés az emberekben, a halált sem veszik komolyan, pedig ha van valami, ami nem vicc, az éppen a halál…

–Mondhatok én is valamit?–kérdezte egy tizenéves fiatal, aki eddig a mobilját pöcögtette.

–Miért ne mondhatnál?–válaszolta valaki.

–Én azt mondom, hogy a halál a legnagyobb vicc, ami az emberrel történhet. Mi, fiatalok, nem is vesszük tragédiának, ha meghalunk, hát meghalunk. És akkor mi van? A faterom temetését én intéztem. Mikor a fiókjában találtam egy színes csíkos zoknit, támadt egy ötletem. Megkértem az egyik intézőt, hogy a fateromat ebben a csíkos zokniban temessék el. Erről nem szóltam másnak, hallgattam vele. Mikor a kiásott gödörnél álltunk, s jött volna a szomorúság és a nagy sírhatnék, arra gondoltam, hogy feltámadáskor ha meglát engem az öreg, szétröhögi az agyát, hogy ez a kölyök...

Utcai egyetem

Benczédi Sándor munkája

A ráta stagnálása

Egy falusi ismerősöm megállít az utcán és azt mondja, magyarázzam meg neki, amit ő nem tud felfogni. Azt írja az újság, hogy „januárban stagnált a munkanélküliségi ráta”.

Mondom, ezt tudományos emberek találták ki. Éppen ezért nem könnyű nekünk, egyszerű népeknek ennek a mondatnak az értelmét felfogni. Ehhez tudomány kell és műveltség. Egy tudományos ember nem fejezheti ki magát egyszerűen úgy, hogy azt mondja, nincs munka. A tudomány és a műveltség abból látszik, hogy nagyobb feneket kerít a kifejezéseknek, mert úgy gondolja, a bonyolultság, a nehezen érthető beszéd az ő fennhatósága alá tartozik. És azt is gondolja, sokkal elegánsabb és titokzatosabb azt mondani, hogy stagnál a munkanélküliségi ráta, mint csak úgy, egyszerűen odavetni, hogy nincs munka. De ha már megkérdezte, próbálok válaszolni, mit jelent az, hogy stagnált a munkanélküliségi ráta. Persze, a saját elgondolásom szerint.

Hát mit is tehetett volna az a szegény ráta abban a januári locspocs időben? Az embernek sincs kedve ilyenkor, hogy kimenjen a házból. Stagnál. Vagyis ül otthon, zsebre dugott kézzel és várja a tavaszt. Unalmában esetleg megnézi egy szótárban, hogy mit jelent az a szó, hogy stagnál. Ha egyáltalán van a közelben szótár. Tegyük fel, hogy van. Csak tegyük fel, mert nem biztos, hogy van.

A szótár azt írja, hogy ha valami stagnál, akkor az a valami pang, mint egy magányos, náddal benőtt tavacska, megreked valamilyen állapotában, egy tapodtat sem mozdul semerre, hagyja, hogy körülötte  a dolgok maguktól elrendeződjenek.

Mindannyiunkkal előfordul, hogy semmihez nincs kedvünk. Olyankor mi is  pangunk. Olyankor megrekedünk valamilyen állapotunkban és hagyjuk, hogy a dolgok maguktól elrendeződjenek.

Van, akinek soha, semmihez nincs kedve. Az ilyenek foglalkozásszerűen panganak, esetleg  megrekednek valamelyik kocsmában. Előfordul, hogy valaki úgy megreked egy kocsmában, hogy pangásosan, de egyfolytában  énekel, ameddig bereked. Másnap jól kiköhögi a rekedtségét és kezdi újra a pangást.

A ráta is pont ilyen. Főleg januárban. Nincs kedve semmihez. Még a daloláshoz sincs. Csak pang. Csak megreked valamilyen állapotában. És várja a tavaszt.

De nem csak a ráta, hanem maga a munkanélküliség is ilyen: ha csak teheti, pang, megreked és bereked.Tulajdonképpen a ráta és a munkanélküliség nagyon jó barátságban vannak egymással. Ezért van az, hogy együtt szeretnek pangani.

Ezt én így gondolom…

Az ember alaposan  megnézett és azt mondta: –Nem lenne magának kedve, hogy most beüljünk ketten a legelső kocsmába?

Pánkó

Varga Béla fotója

És ha jönnek a betörők?

–Magának van fogalma, mostanában milyen úri szokásokat vettem magamra?

–Úri szokásokat?

–Hogy csak egyet mondjak magának, mama: ilyenkor, ebéd után le szoktam feküdni, mondjuk, egy negyedórára. Most is lefeküdnék, de magától nem lehet, mert mosogat és én a csörömpölést nem szeretem.

–Összesen két tányért kell elmosni, az nem csörömpölés, feküdj le nyugodtan.

–Magának sem ártana ilyenkor egy kis pihenés…

–Ledőlök én is.

–És a kaput nem zárjuk be?

–Nem. A kapu soha nincs bezárva.

–És ha jönnek a betörők?

–Miféle betörők?

–Hát nem mutatja a tévé naponta, hogy mindenüvé betörnek a betörők? Ezek, ha egyszer elindulnak betörni, magának kilopják a szemét is…

–Az én szemem olyan gyönge már, hogy ha kilopnák sem érnének véle semmit.

–Azt a régi varrógépét is nem a betörők vitték el?

–Nem. Azt én adtam oda, hogy legyen nekik is.

–Hát azt a régi, szép érckályhát nem a betörők vitték el?

–Nem. Azt is én adtam oda, még alá is írattak velem egy papírt, hogy tőlem kapták, nem lopott holmi.

Nem mondom, volt egy kis csörömpölés azzal a két tányérral, de szépen lefeküdtünk, ki-ki a maga ágyába és néztük a mennyezetet.

Tíz perc sem telt el, hallom, zörren a kapuajtó.

–Máris jönnek a betörők, mama!

–Ne képzelődj, köhögni sem merek, hogy tudjál elaludni.

Két árnyék jelent meg a mama ágya mellett, látom, amint nagy csöndben jönnek, puha léptekkel, hogy mamát föl ne ébresszék.

–Kik vagytok, s miért jöttök olyan nagy csöndben,–kérdi mama.

–Én vagyok, Kriszta, s akivel jöttem, Barbara. Frissen sütött pánkót hoztunk magának Emma néni, ne tessék fölkelni, letesszük az asztalra.

Nagy csöndben, ahogyan jött a két kicsi leányka, úgy is mentek el, miután letették a pánkós tálat az asztalra.

–Azért magának jóféle betörői vannak, mama! Nem rabolnak, inkább frissen sütött pánkót hoznak…

–Ezek az Éva-féle gyermekek, szomszédok, mindig hoznak valamit, ami éppen van. És te még azt kérded, miért nem zárom be a kaput…

Macskás ember

A bajnok ligája

–Jó dolga van ennek a macskának…

–Miből gondolja?

–Abból gondolom, hogy ő az egyetlen teremtés ezen a főtéren, akinek nincs semmi dolga. Itt mindenki rohan valahová. Adót fizetni, tartozásokat, díjakat, büntetéseket.

–Ennek a macskának is van dolga éppen elég. Ebben az újságos bódéban vagyunk mi ketten napestig, én árulom az újságokat, ő pedig tanulmányozza a médiát. Tudja, mi az a média? A média minden. Belőle lehet megtudni, hol égett le egy ház, melyik miniszter lopott tegnap, s tegnapelőtt, kinek ki a szeretője, s milyen lesz az időjárás. Ezek a legfontosabb dolgok a világon.

–Ahányszor erre járok, azt látom, hogy ez a macska vagy éppen alszik, vagy éppen eszik az újságok tetején…

–Az lehet, hogy úgy látja. De ez a macska már megfizette minden tartozását, adóját, büntetését. Az a bűne, hogy él. Azért is rúgott belé valaki, itt, a szemem láttára. Mert él és futkározott a járókelők előtt, élelmet keresve. Döglött macskába még belé sem rúg senki. Csak ami él, az bántja a népek szemét.

–Akkor magával volt szerencséje ennek a macskának, fölvette inasnak, újságot árulni…

–Hetekig törtem a fejem, fölvegyem-é, vagy ne. De olyan eligazodós, ügyes macska volt, túlélte a rugdosásokat, minden körülmények között talált magának menedéket. Nézze meg ezeket a szép, nagy házakat! Majdnem minden második eladó, vagy kiadó, mert a tulajdonosok elmentek a nagyvilágba. Ezeknek a szép házaknak a lépcsőjén, vagy a bejáratánál húzódott meg, onnan figyelte a városi életet, a szélben lengedező kultúrplakátokat, vittem neki cipős-boltokból kidobott dobozokat, élelmet, mindent. Még tejet is vittem, de a tejet meg nem itta, mert én sem iszom meg. Azt írja a média, valami hexametilkékbenzoltollúólban laknak azok a tehenek, akiktől a mostani tej van a boltokban, na, mindegy, fölkaptam a macskát, behoztam ide, az újságok közé, inasnak, persze, úgy, ahogy mondja. De jött egy hatósági ember, s azt mondta, semmi keresnivalója nincs egy macskának az eladó újságok között, még beszippantja szőrét az unokája, ha innen veszi a lapját. Erre én fogtam a macskát, s elvittem haza. Úgy ült az ölemben, ahogy mentünk ketten hazafelé, mint egy valóságos bajnok. A szomszédok azt mondták, hát te, Pista, a te macskád pont olyan, mint egy bajnok! Büszkén tartja a fejét, mi befogadjuk ezt a macskát, mi leszünk ennek a bajnoknak a ligája, mert mi szeretjük a büszke macskákat. Úgy is volt másnapig, hozták az élelmet a szomszédok, ki ezt, ki azt, még kolbászt is adtak neki, amit messziről kaptak, például egy felsőnagyteremi gazdától. De reggel, amikor jöttem el hazulról, jött velem a macska is, úgy kapaszkodott belém, mint a bojtorján, így mutatta ki, egyedül én vagyok az ő barátja, most már itt is marad velem ebben a bódéban. Aztán most már jöhet a hatósági ember, hogy vegye meg a lapját, ha kifogása lesz a macska szőre miatt, hát vegye meg máshol a médiát. Mert én azt mondom neki, nézze uram, ez a macska egy bajnok! És én vagyok a bajnok ligája! 

Szándékos esők

 

Pusztai Péter fotója

Ócskapiac

Lassú, unalmas, szándékos esők

áztatják ifjabb Plinius, s az idősebb Lászlóffy senkinek nem kellő könyveit, nézem, amint elfolynak a lapok ebben a hideg, vasárnapi sárban. Még szellő sem lebben, hogy fölkapna legalább egy betűt valahonnan.

Se betű, se könyv, se gondolat nem kell már senkinek, csak a jó, vastag, norvég zokni, de abból is egy, vagy kettő, mert annyival ki lehet bírni néhány telet. Ha lesz még tél, ha lesz még hideg, ha lesz még cipő. És láb is. Maholnap semmit nem lehet tudni bizonyosan.

Csak az bizonyos, hogy szándékosak ezek a lassú, unalmas esők. Könyvet csak úgy áztatnak el, szándékosan.

Újságok írták a minap, hogy könyveket égetnek valahol. De éppen csak meglebbentették a hírt, úgy, amiképpen a száradó szénát szokták villára venni, s ott hagyni, süsse a nap.

Kellett a hír, kellett a riogatás a tűzzel, ijesztő hírekből él az újság, s az is, aki írja.

Most csönd van.

Azóta semmi tűz, semmi füst, semmi hír.

Csak ezek a lassú, unalmas, szándékos esők áztatják ifjabb Plinius, s az idősebb Lászlóffy senkinek nem kellő könyveit a hideg, vasárnapi sárban.

Rövid párbeszéd

Vallatás, Pusztai Péter fotója

Miért gyűlölsz te engem?

Láttam egy amerikai filmet, amelyben az apa meglátogatja fiát a tömlöcben. (A kifestett nyelvűek ma úgy mondják, a büntetés végrehajtó intézetben)

–Hát mégis eljöttél, hogy meglátogass engem?

–Eljöttem, hogy meglátogassalak, mert a fiam vagy!

–De apám, te gyűlölsz engem…

–Igaz, gyűlöllek…

–Miért gyűlölsz te engem? Azért, mert megöltem azt az embert?

– Nem volt szép tőled, hogy megölted. De nem ezért gyűlöllek én téged. Azért gyűlöllek, mert politizálsz!

A filmből csak ezt a párbeszédet jegyeztem meg…

Évforduló

Mama, amikor a fehér asztalterítőt szőtte

                  

                100         

                                                                  

                                 

Anyánk ma száz esztendős. Pontosan ma.

Rendeltem tortát.

Mondom a kisasszonynak, szeretnék rendelni egy tortát. Azt mondja, válasszak, sok torta van az üveg alatt.

–Nekem szebb kell és nagyobb.

–Ezeknél is szebb és nagyobb?

–Igen, ezeknél is szebb és nagyobb!

–Hány személyre kell?

–Azt nem lehet tudni. Egyszerű, falusi asszonynak kell, anyámnak, aki száz esztendős. Legyen fehér. És a tetejére legyen fölírva egy szám. Az, hogy 100.

–És hány kilós legyen az a torta?

–Azt nem tudhatom, mert soha nem járt a kezemben egy nagy torta.

–Legyen úgy két, vagy három kilós?

–Legyen. Körülbelül akkora, mint amekkorát most a levegőbe rajzolok.

–Ne tessék a kezével nagyon hadonászni, még leveri valakinek a kalapját…

–És legyen a tetején sok kicsi, színes virág.

A konyhában terítettünk asztalt. Anyám nézi a tortát, s főleg a számot rajta, hogy száz. Azt mondja, egy kicsit elérzékenyültem…

Érzem, az én torkomban is megjelent a gombóc.

–Mama, úgy illene, hogy ilyenkor szép, fehér asztalterítőt vegyünk elő, ne ezt a csíkosat, –mondja a feleségem.

–Akkor legyen úgy! Terítsetek fehérrel. Azzal, amit még leánykoromban szőttem. De mivel terítünk asztalt, ha véletlenül bekövetkezik valami fontos esemény? Ezt a fehéret arra tartogattam…

Mi élteti?

A magányos alma

Udvarunkról át lehet látni a Magyariék kertjébe. Van ott egy öreg almafa. Ezen az öreg almafán ott csüng egy magányos alma. Valamiért nem tud, vagy nem akar lehullni. Pedig már ott az idő, jön a tél.

Testvérem, Károly vette észre, s fényképezte le halottak napján. Anyánk is csodálkozott, mi élteti még azt a magányos almát.

Az idősebb Magyari, ha élne, ő is csodálkozna ezen a makacs, magányos almán. Azon, hogy csakugyan, mi élteti még? Mert valami mégis élteti…

Valami új

Megint megjelent

egy új könyvem. Versek vannak benne, lábadozó versek.

Fiatalabb koromban egyfolytában lázadoztam valamiért, vagy valami ellen. Most már csak lábadozom. Persze, ugyancsak egyfolytában, mert egyik betegségből esem a másik betegségbe.

Lázadozni jó volt, mert helyemet kerestem, fészkelődtem a világban, minden napom hozott valami újat, életem megtelt mindenféle izgalommal.

Lábadozni sem rossz állapot, mert ilyenkor az ember megtanulja a betegségeket, az orvosok mániáit, s még tanácsokat is osztogathat. Hogy például ártalmas a cigaretta, ártalmas az ital, minden ártalmas ezen a világon, ami jó.

Ilyen tanácsokkal ma már semmire sem lehet menni. Írtam hát néhány verset, hogy a lábadozás unalmasságát valamivel elüssem. Nehéz megmondani, hogy verset írni jó-e, vagy nem jó. De annyi bizonyos, hogy egy új könyvet kezünkben forgatni jó.

Aki ezt az új könyvet kinyitja, ezt olvashatja: E könyv megjelenését a FERIFORMA blog kedvelőinek egy csoportja támogatta. Szerkesztette Bölöni Domokos, a borítót Elekes Károly készítette. Könyvterv és tördelés:Siklodi Zsolt, nyomda és kiadó:Silk Design Kft.Szováta. KorkéP könyvek.

Hogy vannak-e jó versek ebben a könyvben, azt mondja meg az olvasó.

Idegállapot

Panna és Dorka unokáim, ők ha megfejtik...

Saját legyeink

Persze, hogy nem találtam el azt a legyet, csak úgy, vaktában ütöttem feléje. Erre mintha megsértődött volna, nekivágta magát az ablak üvegének. A felső sarokban megállt és várta, lám, mi történik, van-e még kedvem csapkodni feléje. Nem volt. Akkor még nem voltam idegállapotban. Csak néztük egymást. Úgy látszik, megunta ezt a patthelyzetet, mert nagy zümmögéssel és cikázással újra, meg újra nekiment az ablaknak, mintha minden áron ki akarna szabadulni. Kinyitottam neki az ablakot. Menjen Isten hírével, van hely bőven odakint, szállhat, cikázhat, csapkodhat a szárnyaival amennyit akar, telezümmögheti az egész udvart, átmehet akár a szomszédba is.

Nem repült ki. Fölszállt a mennyezetre, onnan nézett reám. Kihívóan. Becsuktam az ablakot. Huzat volt. A légy erre megint odavágta magát az ablak üvegének.

Gondoltam, egyoldalú békét kötök véle, nem zavarom, elfér ott, a plafonon, különben sem bántott, csak szállt erre-arra, mint egy kis, fekete papírrepülő. De ő nem fogadta el az egyoldalú békekötésemet. Arra röpült mindig, amerre mentem. Mert akkor már kezdtem sétálni a szobámban, azon tűnődtem, mit akarhat ez a légy tőlem ?

Föltűnés nélkül ültem le egy székre, kinyitottam azt az újságot, amivel csak úgy vaktában feléje ütöttem volt. Hát mit találok benne ! Amerikai tudósok megállapították, ha a légy nekimegy az ablaknak, akkor nem azért megy neki, mert ki akar menni. Egyszerűen idegesíteni akarja az embert. Ausztrál tudósok megerősítették az amerikai tudósok megfigyelését, határozottan azon a véleményen vannak, hogy igazuk van az amerikai tudósoknak. A légy nem azért megy neki az ablak üvegének, mert ki akar repülni. Ettől az újsághírtől vagyok most már idegállapotban.

Mert hogy van az, hogy mindent amerikai, ausztrál, vagy kanadai tudósok tudnak fölfedezni ? Miért van az, hogy a mi, közeli tájainkon nincs egyetlen egy tudós, aki a legyek természetét meg tudná vizsgálni ?

A légy természete nem hasonlítható az űrkutatás, vagy az atom természetéhez, tanulmányozásához nem szükséges ott lennünk a Szilikon-völgyben, vagy valamely űrhajózási központban, ahol a tudósoknak már elállt a nyakuk a sok égre nézéstől. A legyeket mi is nyugodtan tanulmányozhatnók saját otthonunkban, az udvaron, vagy a kert sarkában, például a trágyadombok körül. Ha akarjuk. De nem akarjuk. Úgy látszik, nem. Hagyjuk, hogy az amerikai tudósok tegyék félre világraszóló tudományos terveiket, s figyeljék a legyek szokásait. Hogy valamit mi is megtudjunk a legyekről. Mintha nekünk nem volna elég legyünk ! Ezért vagyok én most idegállapotban. Ezért a lustaságért. Képesek vagyunk naphosszat elnézni a körülöttünk zümmögő legyek sokaságát, anélkül, hogy megfigyelnők őket. Csak nézzük, de meg nem figyeljük a saját legyeinket.

 Még egy olyan kis, nyomorult újsághírt sem tudunk világgá röpíteni, hogy mi fejtettük meg a legyek valamelyik szokását. Például azt, amit említettem. Hogy nem azért mennek neki az ablaknak...Fontos hírek a mi tájainkról nem röppennek föl, hogy bejárják a tudományos világot. Várjuk, hogy minél távolibb országok tudósai tanulmányozzák azt, ami már a szemünket üti ki. E lusta várakozás miatt vagyok idegállapotban.

Lehet, a mi legyeink is idegállapotban vannak. Észrevették, hogy csak üldözni tudjuk őket holmi zizegő újsággal, ahelyett, hogy elmélyednénk az ő lelkivilágukban. Ezért csapják oda magukat mérgesen, nagy lendülettel ablakunk üvegének. De ez már az én megfigyelésem. Nem az amerikai és ausztrál tudósoké.

Hófútta könyv

Most jelent meg

egy hófútta könyvem, az a címe, hogy Útszéli szobraim.
Ebben a könyvben három kisregény van, s egy csomó apró írás, ezért eléggé vastag, 313 oldal. Legjobban a fedőlapját szeretem, mert azon az én jelképes szobraim sorakoznak, Bözödtől egészen Gagyig.
A szobrokat maga a természet alkotta meg és nem hiszem, hogy valaki egyszer le tudná dönteni őket, ha valamilyen elgondolásból ilyesmire adná a fejét. Mert ezeket a szobrokat már rég elfújta a szél.   

Lábadozók társasága 2

                                Féltekék a fejemben

– Álljon már meg egy pillanatra, ha nem siet! Látja, milyen hülyeséget beszélek, maga nem siethet, járni is alig tud. Hogy volt képes ilyen gyorsan így megvénülni? Csupa ránc az egész arca, a képe olyan, mint az aszalt szilva! Amikor utoljára találkoztunk, nem ilyen volt! Cigarettázott abban a füstös bárban és a barátaival vitatkozott. Kértem magától egy cigarettát, de maga nem adott. Aztán megbánta, hogy nem adott és mégis adott. Így vagyok én is a virágokkal. Éjfél felé elindulok a főtéren, hogy szedjek a gruppokról rózsát eladásra, szedek is egy marékkal, aztán megbánom, hogy letéptem őket, s az egészet eldobom. Másnap azt is megbánom, hogy eldobtam. Csak az a baj, hogy a vénséggel nem így állunk! A vénséget nem lehet eldobni, se megbánni nem lehet, esetleg csak viselni lehet, maga hogy viseli a vénséget? Gondolom, nehezen…

– Jól mondod, nehezen.

– Hányat tud lépni egyfolytában, ha elindul?

– Van, amikor százat. Van, amikor kétszázat.

– Az sok! A maga korában sok! Miért nem vesz egy sétapálcát? De ha vesz magának sétapálcát, ne a vékonyat vegye, mert a vékony nem stabil. Vegye a vastagabbat. És amikor megveszi, festesse is le.

– Miért kell a sétapálcát lefesteni?

– Az ember mindig gondoljon a jövőjére! Mi a maga jövője? Az, hogy meg is fog vakulni.

Tudok egy helyet, ahol vehet magának sétapálcát és tiszta ingyen le is festik fehérre. Persze, ha megelégszik a gyengébb festékkel. Mert a tartós festék drága, s magának már nem kell tartós festék. Az az olcsó és fehér kiszolgálja magát, ameddig él.

Meddig élhet még maga, ha meg nem haragszik? Mert van, aki megsértődik, ha kérdezik, meddig élhet még.

– Nem vagyok sértődős ember. Most nem.

– Volt úgy, hogy eljött hazulról, s elfelejtette hol lakik, nem tudott felelni a rendőröknek, hová vezessék?

– Volt. Csak egyszer. Kérdezték, hol lakom, mondtam, Berlin mellett.

– És elvitték magát Berlin mellé?

– Nem Berlin mellé vittek, hanem egyenesen be, Berlinbe!

– Ó, hát akkor tudom, maga hol lakik! Itt, mindjárt a régi Gulliver sarkán volt egy cukrászda, az volt a neve, hogy Berlin. Magát csak oda vihették, hogy megszabaduljanak egy vénembertől, telefonálgassanak ők a mentőkért. Maga valahol mellette lakik…De ha még egyszer elfelejti, hol lakik, Berlint ne említse, mert Berlin megbukott és azt a cukrászdát egy nő nevéről nevezték el. Nincs az férfi, aki egy női nevet tartósan meg tudna jegyezni. Ugye, azért maga még férfi…

– Erről ne beszéljünk, mert még meg találok sértődni.

– Az előbb azt mondta, hogy maga nem sértődős ember.

– Úgy mondtam, most nem.

– Egy virágárus, mint amilyen én vagyok, ki szokta találni az emberek gondolatait, de azt nem értem, mit jelent, hogy most nem. Máskor meg szokott sértődni? Vagy akkor sértődik meg, amikor akar? Egyszer meg, máskor nem?

– Pont így van. Egyszer megsértődöm, máskor nem sértődöm meg. Attól függ, hogy tartom a fejem.

– Teljesen összezavarodtam, meg tudná ezt magyarázni?

– Meg. Ha jártál iskolába…

– Sokat nem jártam, de valamennyit jártam…

– Tanítják az iskolában, hogy az ember fejében vannak féltekék. Pontosan

két félteke van minden ember fejében. Egy bal és egy jobb félteke.

– Azok nem az agyunk felosztására vonatkoznak? Mint ahogyan a megyéket, a rajonokat osztották fel? Nekünk úgy tanították, ha jól emlékszem.

– Nagyon jól emlékszel! De ezen most ne akadjunk fenn.

            Az én fejemben is van két félteke. A két félteke között pedig van egy alma. Jobban mondva, egy alma nagyságú daganat. Ennek az én alma nagyságú daganatomnak az a mániája, hogy vándorol a fejemben. Erre-arra. Amikor kissé balra tartom a fejem, akkor ez az alma megnyom egy érzékeny pontot az agyamban, s olyankor semmiért nem tudok megsértődni. Még arra sem, ha valaki elkéri a legutolsó cigarettámat.

– Ez nagyon érdekes, mert abban a füstös kocsmában, amikor kértem magától egy cigarettát, mintha egy kicsit jobbra tartotta volna a fejét. Én legalábbis úgy láttam. És maga sértődötten mondta, hogy vegyek magamnak cigarettát! De a maga alma nagyságú daganatának fogalma sincs arról, hogy ma már lejártak azok a régi, szép idők, amikor adtak az embernek egy szál cigarettát a boltosok. Most már nem adnak, csak egész csomaggal! Ezen nem lehetne segíteni?

– Nem. Ha valami egyszer elromlik, az el van romolva. Nagyapám okos ember volt, azt mondta, ha valahová beüt a ménkő, az ott van maradva!

–Megfigyeltem, a nagyon idős embereknek az a legnagyobb bajuk, hogy elkezdenek valamit, s elfelejtik a folytatását. Maga emlékszik Molter Károly bácsira, az íróra, aki állandóan pipázott a főtéren?

– Jól emlékszem. Még a dohányának illatára is jól emlékszem!

– Na, ha jól emlékszik, akkor tudhatja, amikor Károly bácsi elkezdett egy történetet, a felesége legtöbbször rászólt, hogy ne erről beszélj Károly, mert te erre nem emlékszel. Csak a felére. Ilyenek a nagyon megöregedett emberek… Maga is elkezdte a fejében lévő alma vándorlását, s hová lyukadt ki? A nagyapjához és a ménkőhöz!

– Ilyen a vénség. Egyszer te is meg fogsz öregedni és akkor eszedbe jutnak majd a féltekék!

– Lehet. Jó lenne, ha eszembe jutnának, mert a legtöbb öreg elfelejti a szép gondolatokat és csak a sportról beszél, vagy arról, hogy mikor kell az adót kifizetni.

Ezek a legunalmasabb dolgok a világon! Vagy legalábbis majdnem a legunalmasabbak. Én azt utálom legjobban, amikor ezek az öregek a betegségeikről beszélnek. Hogy melyiket mikor operálták és mivel operálták. Minden öreg elmondja a veséjét, a máját, a tüdejét, nem veszi észre, hogy ezek a dolgok senkit nem érdekelnek, még a doktorokat sem. Esetleg a patikusokat, ha érdeklik, mert a patikusok kötelezően rá kell írják minden dobozra, hogy hány pirulát kell szedni, s mikor, evés előtt, vagy evés után. Csak egy patikust ismerek, aki minden dobozra azt írja rá, hogy szükség esetén! Az neki teljesen mindegy, hogy hasmenésre, vagy fejfájásra kell a pirula, a szükség, az szükség!

– Úgy veszem észre, te nem nagyon szereted a megöregedett embereket…

– Nincs bajom az öregekkel, csak ezekkel a sétálgatókkal, akik minden nap itt mászkálnak a főtéren, mert ezeknek elő van írva a séta. A kötelező egészségügyi séta. Ezek mind lábadozó betegek.

Nincs rosszabb látvány, mint egy lábadozó beteg! Ezeket állandóan figyelni kell, melyik, mikor esik el. És azonnal hívni kell a mentőket, azok meg csak szirénáznak, mintha most törne ki a háború. Ilyenkor ki vesz virágot a feleségének, vagy a szeretőjének? Senki. Én pedig szedhetem éjfélkor a virágokat! Az ingyen virágért is meg kell szenvedni.

Nekem is jól fogna, ha lenne egy alma a fejemben. Csak fordítanám a fejem, jobbra, vagy balra. Ha akarnék szomorú lenni, arra fordítanám, ahol a szomorúság központja van. Ha vidám szeretnék lenni, akkor a vidámság felé fordítanám.

Magának azért könnyű. Ha tud, lép százat. Ha tud, lép kétszázat. Ha elesik, viszik Berlinbe.

Fogadja meg a tanácsomat, jegyezze meg, de mind a két féltekéjével: Berlin helyett találjon ki egy szép, női nevet. Valahová csak beviszik, van ilyen nevű cukrászda elég. Vagy megjegyezni sem tud már ebben a korban egy szép, női nevet?

Lábadozók társasága

                               Puskás György fotója

                   

                                                     

                             A világ közepe

Amikor a kórházi műtőasztalon darabokra aprítottak, majd nagy bajjal összeraktak, az orvos azt mondta, most bead nekem egy kemény injekciót, attól kialszom a két halálomat, s úgy ébredek föl, mint a ma született gyermek.

Mondtam, az nagyszerű lesz, mert születésemkor is sok baj volt velem, már akkor elrontottam az életem, legjobb, ha elölről kezdek mindent.

A két halált könnyedén kialudtam, s amikor fölébredtem, szóltam a nővérnek, szíveskedjék kinyitni minden ablakot, hogy teljes tüdővel szívhassam magamba a friss levegőt.

– Micsodát? Minden ablakot? És hogy teljes tüdővel?– kérdezte dühös hangon a mellettem lévő ágyban fekvő, aránytalanul hatalmas testű és ésszerűtlenül vastagnyakú beteg. – Azt képzeli, hogy maga a világ közepe?– folytatta kidülledt szemekkel a jégvirágos ablakokra tekintve. – Hallott maga a kórházi bacilusokról? Ugye, nem hallott! Na!

Ezek a kórházi bacilusok egész nap ott ólálkodnak az ablakok párkányain és lesik, mikor támad valahol egy rés, amin át suttyomban bejöhetnek a betegek közé. Még a rádió is egész nap a kórházi bacilusokról beszél, hogy milyen óriási aljasságokat visznek véghez a világ kórházaiban a betegekkel. És maga nem hallott róluk! Ha hallott volna, nem mondaná, hogy nyissunk ki minden ablakot!

Maga most ébredt föl, itt azt beszélik, két halálból támadt föl, de halálból egy is elég ahhoz, hogy ha fölébred valaki belőle, mondjuk, véletlenül, s elkezd normálisan  gondolkozni, akkor úgy gondolkozik, mint egy normális ember, s annyi elég normális gondolkozásból, hogy belássa, tél van odakint, nem nyár.

Magát nem jól rakták össze, miután  darabokra  aprították. Valamit elrontottak. Elég a varrásnál egy rossz öltés, még az is elég, ha valaki prüsszent egyet a közelében, annak a műtétnek lőttek. Akit jól raknak össze, annak a gondolkodása legalább épen megmarad, s ha a befagyott üvegekre tekint, nem arra gondol, hogy nyissanak ki minden ablakot, hogy teljes tüdővel szívhassa be a friss levegőt. Baj van magával, baj!

Azt hiszi magáról, hogy maga a világ közepe!

A nővér megállt a jégvirágos ablakok előtt, a mennyezetre nézett, s azt kérdezte, most akkor nyissam ki az ablakokat, vagy ne nyissam?

– Ezt csak szavazás útján lehet eldönteni – mondta egy lábadozó beteg, magára húzta a csíkos takarót és a fal felé fordult.

– Na, látja, ezzel a lábadozó beteggel is baj van! – mondta az ésszerűtlenül vastagnyakú ember. – Ez a lábadozó beteg tulajdonképpen lázadozó, csak gyáva a lázadozáshoz, inkább lábadozik, holott már egészséges.

Mondja, nem veszi észre ezt a gyönyörű szójátékot, amit most találtam ki? Csak úgy kipattant a fejemből…

– Én bizony észre szoktam venni minden gyönyörű szójátékot. De ez, ami most csak úgy kipattant a fejéből, nem tartozik a zseniális szójátékok közé,– mondtam sértő szándékkal, mert haragudtam rá az ablakok miatt.

– Hát akkor lássuk, mondjon maga egy szójátékot, abból azonnal kiderül, jól rakták-e össze magát, vagy valamit elfuseráltak, amikor rakták össze. Ha nem tud egy valamirevaló szójátékot kitalálni, akkor egy pillanatig se higgye, hogy maga a világ közepe!

– És ha most mondanék magának egy zseniális szójátékot, engedélyezné-e az ablakok kinyitását? Mert csak úgy, passzióból nem szoktam kitalálni semmit, ami zseniális.

– Maga úgy tesz, mintha tudós lenne és csak anyagi haszon fejében lenne hajlandó a fejét törni! Vannak ilyen anyagias tudósok, akik csak haszonszerzési céllal foglalkoznak a tudományokkal, nem pedig szellemi élvezetből, vagy egyszerűen emberiességi meggondolásból! Mellesleg jegyzem meg, hogy itt is van egy kis szójáték, mégpedig a fejekkel…

– Én nem csak úgy teszek, mintha tudós lennék, mert tulajdonképpen az is vagyok, s készpénznek veheti, csakugyan én vagyok a világ közepe,–mondtam határozottan, magamra húztam a takarót és én is befordultam a fal felé, mint a lábadozó ember.

Csönd lett.

Bennem, s talán a lábadozó emberben is gyűlt a méreg, hogy miért kellett minket pont ebbe a kórterembe hozni, bezzeg a szomszéd szobában nem regulázzák egymást a betegek.

De milyen a kórházi csönd?

A kórházi csöndben mindig csepeg valami, behallatszik a folyosón járkáló műtött betegek csoszogása, köhögése, a jövő-menő ápolónők, Jucikák és Mónikák szóváltása, hogy már megint baj van az ötösben, a hatosban, valaki megnyomta a csengőt az ágya fölött. Azt a lepedőt még tegnap ki kellett volna cserélni, s tessék, a kórház borbélya még most is fütyörészve keresi, kit kell beretválni, pedig műtét ma már nem lesz. Az a szerencsétlen beteg, akit az este hoztak valahonnan, még mindig ott ül tolószékben feszengve az ajtónk előtt, pedig lenne még üres ágy itt is, de késik a felsőbb utasítás, hozzák-e ide, vagy ne hozzák.

A kórházi csönd tele van fehérséggel, elhullatott vattacsomókkal, visszafojtott feszültséggel, megmagyarázhatatlan idegességgel és félelemmel.  

A nővér színes papírokat rakosgat a kámfor szagú, billegő asztalon, írni is próbál valamit, de nem fog a golyóstolla, lecsapja és sóhajtva mondja: –Ez nem kórház uraim, ez bolondokháza! Az egyik azt akarja, nyissam ki az ablakokat, a másik azt, hogy ne nyissam. Ez a kétszer is feltámadott ember azt állítja magáról, hogy tudós és ő a világ közepe. Csak egyvalaki normális  ebben a kórteremben. Az, aki szerint mindent szavazás útján kell elintézni.

A vastagnyakú erre felül az ágyában, s azt mondja: –Már meg ne haragudjék, de szerintem egyedül az az ember nem normális, aki szerint mindent szavazás útján kell elintézni.

Tudja, milyenek a szavazások, kedves nővérke? Maga még fiatal, nincs, honnan tudja! A tömeg, vagyis a szavazók, ugye, azt kiáltották Jézusra, hogy feszítsd meg! Jól tették, hogy azt kiáltották? Nagyon rosszul tették! Miért kellett megfeszíteni azt az embert, aki joggal mondhatta volna magáról, hogy ő a világ közepe? Mert ő az volt! Hát nem Jézus volt akkor a világ közepe? És most, a mi időnkben is nem ő a világ közepe?

Ott van a pápa őszentsége, hát nem Jézushoz fohászkodik, hogy mentse meg az emberiséget a háborúktól és a kárhozattól?

Nézze, kedves nővérke, én egy szóval sem állítanám magáról, hogy maga a háborút kívánja, mert ha azt állítanám, akkor én nem ismerném a történelmet, s az emberi természetet. De azt azért ki merném jelenteni, hogy a kárhozattal másképpen állnak a dolgok! Nincs az a nővér a világon, aki soha nem szeretne egy kicsit elkárhozni! Erre nekem ne tessék elsietett megjegyzést tenni, mert nem szándékom magából bármiféle erkölcsi ficamot kihozni. De azt ki, hogy a pápákkal is baj van! Olyasmikért is imádkoznak mások nevében, amiket mások önmaguknak nem kívánnak. Ilyen például a kárhozat! Ehhez mit tetszik szólni?

A lábadozó ember erre ezt mondta:

– Életemben ilyen kötekedő természetű emberrel nem hozott össze a sorsom. Megtiltotta az ablakok kinyitását, egyedül hozta ezt a döntést, nem is hallott a demokrácia fontosságáról. Rendben van, ezt azért fogadtuk el, mert most tél van.  De belekötött a mi kedves nővérünkbe, azt feltételezi róla, hogy erkölcsi ficamai vannak. Kérdem én, kinek nincsenek erkölcsi ficamai? És azt is kérdem, kinek nem esnének jól olykor bizonyos erkölcsi ficamok? De menjünk tovább! A pápai fohászok helyességéről is egyedül ítélkezik, nincs tekintettel arra, hogy az ilyen dolgokat csak szavazás útján lehet eldönteni!

– Milyen dolgokat? –kérdezte a vastagnyakú.

– Hát például azt, hogy tulajdonképpen mi a kárhozat és ki a világ közepe. De felhozhatnám a pápákat is, hogy jól imádkoznak-e, amikor a kárhozatot kárhoztatják, vagy nem imádkoznak jól. Az efféle dolgokat csak szavazás útján lehet eldönteni,– felelte a lábadozó ember.

– Az az igazság, hogy maga az imént nem kicsi érdemet szerzett az én szememben azzal a szójátékával, hogy a „kárhozatot kárhoztatják”. Ez egy kvalitásos szójáték.

De mondja, maga hányszor halt meg életében? Egyszer legalább meghalt? Mert ha csak egyszer, akkor az semmi. Ahhoz képest, hogy ez a tudós ember kétszer is meghalt, s most mégis itt van közöttünk, akik még élünk. Itt van és azt szeretné, hogy kinyissunk minden ablakot. Vajon, mégis igaz lenne, amit önmagáról állít ez az ember? És csakugyan ő lenne a világ közepe? Mert azért ne felejtsük el, minden korban és minden körülmények között lennie kell egy legfontosabb embernek, akit egyszerűen úgy emlegetünk, hogy ő a világ közepe.

– Úgy veszem észre, a maga szójátékaival nem jutunk messzire. Sem az enyémmel. Már ami a beszélgetésünk lényegét illeti. Azt, hogy most ki a világ közepe. Az ilyen nagy horderejű kérdéseket kizárólag szavazás útján lehet eldönteni–,mondta csökönyösen a lábadozó ember.

Sápadt, vékony ujját szája elé téve pisszentett a nővérke és halkan azt mondta, most csönd legyen! Nagy csönd és fegyelem! Maga a kórházi hatóság érkezik, a főorvos úr személyében.

A kórházi hatóság látogatásának az lett az eredménye, hogy azt a szerencsétlen beteget, akit az este hoztak valahonnan, s azóta ott ült a tolószékben feszengve, begurították hozzánk, a kórterembe. Két kemény legény föltette őt az üres ágyra, s azzal el is mentek.

A tolószékes ember sokáig fészkelődött, kényelmes helyzetet keresve. Egyszer azt mondta:

– Végighallgattam a maguk órákon át tartó beszélgetését. Én is sokat tűnődtem azon, ki lehet ma a világ közepe. Arra jutottam, hogy ezen a földön minden ember csak a saját életének lehet a közepe. De ami ennél fontosabb, most már azt is tudom, hol van a világ közepe. A világ közepe ott van, ahol az ember magára húzhat egy kopott takarót és nyugodtan befordulhat a fal fele.

Előszó egy új könyvemhez, amelynek még nincs címe

Néhány szó magamról

Nálunk, a családomban, visszafelé menve senki nem volt író. Én sem akartam író lenni, mert úgy vettem észre, az írók hamar kopaszodnak. Mint Szabó Gyula.

Szüleimtől semmit nem örököltem, csak a fejfájást, a szédülést és a hosszú életet.

Most is fáj a fejem és szédülök, ha arra gondolok, előszó írására vetemedtem, mert semmi nem idegesít jobban, mint egy előszó, vagy mint egy utószó. Mert ezeknek kevés közük van az irodalomhoz.

Ha valakinek órás a mestersége, akkor értenie kell az órák javításához. Ha valaki elkezdi pöcögtetni a megjavított órát, hogy lássa, jár-e, s ha igen, pontos-e a járása, az nem mesterség. Az olyan, mint az előszó, vagy az utószó írása. Egy óra nem lesz jobb attól, ha pöcögtetjük, egy könyv sem attól, ha írunk valamit eléje, vagy utána.

Gyermekkoromban, a falumban nem találtam magamnak példaképet, akinek mesterségét ellesni szerettem volna. Pedig sokféle érdekes foglalkozású embert ismertem meg. Majdnem mindenki értett valamihez, ez a szokás alakult ki általában a székely falvakban. De bármihez is értett egy valamirevaló, férfiúnak született ember, amikor ott volt az ideje, elvitték katonának.

Volt úgy, akkor is elvitték, amikor még el sem jött az ideje. Ez a szokás alakult ki mifelénk a társadalomban. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy a társadalom nem igazságos emberek gyülekezete.

Márpedig igazságtalanok gyülekezetében lenni nem valami fölemelő, lelkesítő állapot, mert még a magányos, juhokat őriző pásztor sem vonhatja ki magát a társadalomból, időnként a nyájjal el kell számolnia.

Akkor mi legyen belőlem, tettem föl néha a kérdést magamnak. Válaszom az volt, majd lesz valahogy…

Lett is. Mindig lett valahogy.

A katonaságot nem tudtam elkerülni, még rangot is kaptam, amit fölvittek egészen a káplársági magaslatokba.

A társadalommal nagyobb szerencsém volt. Soha, semmiféle polcra nem kellett fölkapaszkodnom, amit életmentő helyzetnek tekintettem, éppen az örökös szédüléseim miatt.

Vannak körülöttem együgyű, felületesen ítélkező emberek, akik szerint én író vagyok.

Szerencsémre életem jókora részét együgyű, felületesen ítélkező emberek társaságában töltöttem, megtanultam, nem szabad vitatkozni velük, hagyni kell, higgyenek felőlem, amit akarnak.

Bevallom, sokszor jobban érzem magam együgyű –mondjuk ki bátran–,

léha emberek között, mint komolykodók, fontoskodók, kötekedők és örökké támadásra készek közelében, mert ott az élet elviselhetőbb.

Az íróságról pedig az a véleményem, hogy könnyű írónak lenni. Le kell írni egy mondatot. Utána le kell írni a következő mondatot, de úgy, hogy közük azért legyen egymáshoz és valami jöjjön ki az egészből.

Ha könyv lesz a sorokból, az nem jelenti, hogy irodalomról van szó. Az irodalom nem a könyvekben lakik, hanem a mondatokban. A jó mondatokban és az érdekes észjárásban! Az érdekes észjárás nem az, hogy meghökkenünk tőle és földhöz csapja képzeletünket, hanem inkább  dologra fogja gondolatainkat, érzéseinket. Mert a gondolataink, érzéseink mindig készenlétben állnak, csak legyen aki fölrázza őket. Ez a fölrázás nem könnyű művelet, erre csak a jó író képes.

Ezért nehéz jó írónak lenni.

Aki azt hiszi magáról, hogy nem csak író, de jó író is, bízza magát a tehetségére. És az időre. Ha van hozzá türelme.