kedd, április 07, 2009



Túl sokat beszélsz, Dezső !

 

Szóval ez lenne a munka. Öntsünk magának ide egy kicsi placcot a meggyfa köré, hogy kitehesse oda az asztalt, s a székeket, ne üldögéljen a sárban. Akkor először is jőjünk tisztába egymással, az én nevem Deddy. Olaszban ragasztották reám ezt a nevet, mert a Dezsőt nehéz nekik kimondani. Nekem mindegy. És mondja, miért nem választotta azokat a színes piskóta-köveket, egészen jól nézne ki ez a kicsi udvar. Olyan lenne, mint a főtér. Ja, hogy maga nem szereti, hogy úgy nézzen ki az udvara, mint a főtér. Az más. A cement se különb. A maga baja, csak szóltam. Megöntjük egy szempillantás alatt, a bátyám nagyon érti. Csak aztán ne legyen az, hogy nem szóltam. Régi lehet ez a ház. Száz ? Hát annyi van, az biztos. Látszik a falakon. Vastag falak. Méteresek. És miért nem rakat az ablakok helyett termopánt ? Ja, hogy azt sem szereti. És mondja, nem gondolt arra, hogy a falakat szigetelni kellene végig azzal a fehér anyaggal, ami most divatos ? Szóval azt sem szereti. És azt szereti, hogy annyi régi vacak legyen az udvarán ?  Furcsa ember lehet maga, az biztos. Furcsa. Jöjjön el egyszer a mi falunkba, nézze meg, milyen modern világ van ott ! Minden termopán, meg grészia, meg manzárd, olyan házak vannak, hogy valósággal paloták !  Hogyhogy nem szereti a modern dolgokat ?  Ha nem sértem meg, maga mivel foglalkozik azon kívül, hogy üldögél a meggyfa alatt ? Irogat. Cikkeket irogat, vagy mit ? És amiket irogat, azokat ki olvassa ? Hogyhogy a levegőbe irogat ? Hát nem papírra szoktak írni, s aztán könyvet nyomtatnak belőle ? Szóval beleírja a cikket az internetbe, oda, ahol mi filmeket, meg képeket nézegetünk, s otthagyja azokat a levegőben. Mert ott megy az internet, a levegőben, hát nem ? Érdemes a levegőbe irogatni ? Jól megfizeti ezt valaki ? Mert én egy árva lejt sem adnék az effélékre. Olvasni ? Ilyesmivel én nem foglalkozom. Kinek van ma ideje olvasni ? Az iskolában, ott olvastunk volt ezt-azt, de fölöslegesen. Én még olyan olaszt nem láttam ott kint élőben, aki azt kérdezte volna tőlem, mit olvastam. Csak azt kérdezik az embertől, hogy mihez ért. Nem affélét, hogy miket olvas, abból nem lesz semmi. Mármint az olvasásból. Ennél fölöslegesebb időtöltést el sem lehet képzelni. Jól néznék én ott ki, ha arról beszélnék, mit olvastam, ahelyett, hogy mondjuk, betont öntenék nekik, mint most magának, ezen a kicsi udvaron. Jól. Annyit azért tudok, hogy vannak könyvek a világon, s vannak, akik azokat írják, de hogy minek, azt nem tudom megérteni. Most kérdezek magától valamit. Azt kérdezem, hogy akik megírnak egy könyvet, azok legalább elolvassák-e, amit írtak ? Vagy pediglen megírják, s azzal kész ? Még ők se olvassák el, amit írtak ? Mert fölhozok most magának egy példát. Hogy mért kérdeztem meg az imént, amit megkérdeztem. Ha valaki épít magának egy házat, mondjuk az én falumban, akkor ő azt a házat állandóan nézegeti, gyönyörködik benne, vagy valami hibát talál benne, s nekifog azt a hibát kijavítani. Egy házon örökké van javítanivaló. Ha megírnak egy könyvet, az úgy van maradva, ahogy megírták. Nincs mit nézegetni rajta, igazítani sem tud azon semmit. Esetleg mást írni helyette. Szóval maga azt mondja, hogy előfordul, elolvassa saját könyvét az is, aki írta. Ennek sincs szerintem semmi értelme, mert ameddig írta, el is kellett olvasson minden sort, amit leírt, hogy legalább a szavak találjanak. Nem jól mondom ? Mert ugye, egy könyvben szerintem a legelső fontos dolog az lehet, hogy a szavak találjanak benne. Mint a ház falában a téglák. Ha nem találnak a szavak, akkor csak hülyeség tud belőle kijőni. Rengeteg hülyeség van a világon, ha tetszett figyelni. Rengeteg. És szerintem abból is csak hülyeség tud lenni, ha valakinek van ideje könyveket írni, s azokat el is olvasni. Fölösleges időtöltés. Mert ugye, mi lehet egy cikkben, vagy egy könyvben ? Történetek vannak leírva, hát nem ? Történetek. Mindenkivel történik valami állandóan. És azokat miért kell leírni ? Mégpedig állandóan ?  Sok hasznosabb dolgot tudnának a cikkeket írók is véghezvinni annál, hogy könyvekkel töltik a drága idejüket. Szerintem. Itt van ugye, ez a placc, amit meg kell önteni magának, a meggyfája köré. Ennek legalább értelme van, de mit ér egy cikk ? Vagy egy könyv, ami ráadásul még vastagabb is, mint egy cikk. Én azt látom a maga szeméből, hogy nem ad nekem igazat. A bátyám sem ad, pedig őt se láttam olvasni soha, csak betont öntött, meg falakat rakott, meg gipszkartont. Na, ha valaki nem ad igazat nekem, s még se olvas semmiféle cikket, mert arra nincs ideje, akkor kérdem én, milyen alapon nem ad  igazat nekem ? Milyen alapon ? Ha legalább egyszer láttam volna olvasni őt, akkor én is elgondolkoznék magamban az olvasás értelméről, de nem láttam soha. Nézze, épp jön is a bátyám, még nem csináltunk semmit, abból magának nem lesz placc, ha csak beszélgetünk. Megmondjam magának, mivel fogjuk kezdeni ezt a betönöntést?  Azzal, hogy reám fog szólni a bátyám, azt fogja mondani, túl sokat beszélsz, Dezső !


hétfő, április 06, 2009



Egy láda koncert

 

Itt van ez a Laji. Az új szomszéd. Érdekes ember ez a Laji. Még nem ismeri a fertály szokásait, ha valami furcsa hangot hall, azt hiszi, a túloldalról jön, erősíti, hogy onnan jön, a túlsó ház udvaráról, ő nem süket. Van úgy, reáhagyom, higyjen, amit akar, majd reájön magától, honnan jönnek a furcsa zajok. Márpedig azok jönnek. Főképpen a Kultúrpalotából jönnek át a furcsa zajok. Egész nap próbálnak a filharmónia zenészei, fújják a kürtöket és a trombitákat, ütik a nagy dobokat. Egyszer azt mondta egy szomszédom, néki könnyű zeneileg műveltnek lennie, egész nap koncerten van, ki sem kell mozdulnia a házból. A koncert bemegy hozzá, akár akarja, akár nem. Beviszi a szél a koncerteket, be a házába. Laji szerint ez nem koncert, mert csak próbálják a hangokat, ez valóságos zaj, lehet ki sem bírja itt sokáig. Érdekes ember ez a Laji. Mondom neki, te, Laji, ha ráérsz, segíthetnél letakarítani a padlást, épp hurcolkodom. Százévesnél is öregebb ez a ház, tele a padlás mindenféle lommal, nem tudok véle megbírkózni egyedül. Azt mondja erre, meg lesz oldva. És már indulunk is. Föl a padlásra. Azt fölsorolni nem lehet, mi mindent kell lehordani erről a padlásról. Közben pedig hallgatni kell a koncertet, mert azt ide is behozza a tavaszi szél.

 

Egyszer egy ládára mutat ez a Laji, kérdi, ez is ki lesz dobva ? Nézzem meg jobban, mert nem akármilyen láda. Valódi bőrrel van bevonva, rajta épek a csatok, minden. És az oldalán ott az írás : Deák Sándor, víz-gáz és vilany szerelő. Nézegetjük ketten a gyönyörűen megalkotott szerszámos ládát, a helyesírási hibával nem foglalkozunk, csak azt találgatjuk, miféle ember lehetett ez a Deák Sándor, hogy száz év múltán is ilyen épségben megmaradt az ő ládája, hibát nem lehet benne találni. Mesternek jó mester lehetett, mert aki ilyen ládában tartotta  szerszámait, megbecsülte a munkát. A társadalmi rendszerek jöttek, mentek, a láda maradt. Ki tudja, merre járt véle a gazdája száz évvel ezelőtt ? Először is végigment a régi kapitalizmuson, s a nemrég letűnt szocializmuson. A mai kapitalizmust már nem érte meg a mester. Szerencséjére. Mert ilyen régimódi, az örökkévalóságnak szánt szerszámos ládával most nem járhatná a várost. Először is azért, mert igazi bőrrel bevont ládával ma már nem indul útnak mesterember. Másodszor pedig, mert túlágosan tökéletes. Aztán elképzeljük  mind a ketten, ki-ki a maga módján, hogy vajjon, ez a Deák Sándor mit csinálhatott az elveivel, amint az egyik rendszerből átsétált a másik rendszerbe ezzel a ládával ? Például vitte-e magával az elveit, vagy csak a ládát vitte ? Mert ha az elveit is vitte, akkor sokszor meggyűlhetett a baja néki. Ha pedig elvet cserélt csak, ládát nem, akkor sem lehetett könnyű a dolga. Sorsát nem ismerjük. Annyival azért adózunk az emlékének, hogy azt kivánjuk mind a ketten, legyen könnyű néki a föld. Megérdemli. Mert az igazi koncert az lehetett, amikor a mester fölnyította azt a bőrrel bevont ládát és szerszámai közt kutatott. Amikor csengő hangon megszólaltak a franciakulcsok, a reszelők, kitátotta száját a harapófogó. Az volt az igazi koncert. A becsületes munka muzsikája. Egy láda koncert  tűnt el a mesterrel együtt a múló időben. A ládát nem dobtuk el...


 

kedd, március 31, 2009



Nem köt az írás cementje

 

Kint voltam vasárnap az ócskapiacon. Szép, napsütéses idő volt, jó ilyenkor kimenni oda, ténferegni a sok lim-lom között. Szeretem azt a hangulatot. Flekken és mititei illatátt hordozza a tavaszi szél, teljesen ismeretlenek szólítanak meg, vegyek tőlük  csavarhúzót, függönyrojtot, csillárt, cipőkanalat, kancsót, kerti törpét, műbajuszt, körömlakkot, patefont, dominót, mindent. Mert minden van itt, különösen ilyenkor, ezen a napsütéses, szép vasárnapon. Na, igen ! És vegyek könyvet. Azt mondja a  nagy, feketekalapos ember, uram, lépjen már közelebb, válasszon könyvet, kedvére valót, biztosan talál valamit, ezek tele vannak tudománnyal és szép, szerelmes történetekkel, két szál cigaretta ára darabja. Két szál cigaretta ára egy könyv, mindegy, melyiket választja, de meg is vehetné az egészet, angróban. Olyan is van, hogy ki se nyította senki, mondhatni új az egész. Lépjen már közelebb...

 

Szót is fogadok neki, közelebb lépek. Egy teherautóra való könyv van ide kiöntve, egyik a másik hátán. Egy fiatal hölgy már talált is magának egyet, látom, aprópénzzel fizet. Odapillantok, mi lehet az az... Csecsemőgondozás. Vagy valami efféle. El is könyvelem magamnak, bizonyára kicsiny gyermeke van. Amint ott hajladozva nézegetem a címeket, megveregeti a hátam valaki. Egy majdnem barátom, irodalmár. Verseket is ír, nagy szorgalommal. Azt kérdezi, találtam-e valamit, mert ő már átnézte, de nincs abban a rakásban egyetlen jó könyv. Egy darab sincs. Pedig mennyi ismert szerző ! Szinte minden magyar író munkája itt van, ebben a rakásban. Egy egész házikönyvtárat hozott ki ez az ember. Azt sem tudja, mit árul. Nézz oda, az ott, állami díjas, többször kitüntetett munka, tanítják az iskolákban.Nem kell senkinek. Pedig mekkora író-olvasó találkozókat rendeztek a tiszteletére annak idején, virággal és díszes vacsorával...Egy vásott vakolókanalat könnyebb eladni itt, mint egy díjazott regényt, verseskötetet. Nem köt az írás cementje, ez az igazság. Csak azt nem értem, miért oly drágák mégis manapság a könyvesbolti könyvek. Csak sejtem. Azért, mert inkább ajándékba vesznek könyvet. Valamit csak kell venni ajándékba, s a könyv elegáns ajándék.

 

Járjuk ketten a piacot, mint akiknek lenne mondanivalójuk egymásnak a nagy rakás könyv láttán. Feszegetjük, miért nem köt az írás cementje... Mert nem köt. Itt a bizonyíték. Ezen a piacon. Végül az a kérdés is fölmerül, vajjon van-e értelme egyáltalán az úgynevezett szépirodalomnak ?  Lett-e általa nemesebb, emberibb az emberiség, vagy nem lett ?  Mert csecsemőgondozásra szüksége van egy fiatal anyának, amiképpen egy tudományos dolgozatra is annak, aki valameny tudományban akar elmélyülni. A tudomány halad. De vajjon, a szép, szerelmes történetekkel, emberek sorsával foglalkozó irodalommal épült-e az emberi lélek ? Mert hány  olyan emberről hallunk, aki a világirodalomban roppant jártas, de lélekben bizony nem épült, nem lett jobb. Ármánykodó, önző, gonosz és elvetemült, mások iránt teljességgel érzéktelen maradt. Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Nehéz és kényelmetlen. Sokszor tapasztalhatjuk, olyan egyszerű emberekről derül ki, hogy lélekben, magatartásban, önfeláldozásban, segítőkészségben azok fölött állnak, akik teletömték magukat szépirodalommal, holott életükben nem olvastak egy verset, egy novellát, egy regényt...

 Az irodalom léleképítő hasznát manapság több jó író megkérdőjelezi. Az irodalom fölszámolásáról is beszélnek. Éppen a jó írók vetik föl ezt a kérdést, ami elgondolkoztató. Ezen talán még itt is érdemes töprengeni, ezen a vasárnapi ócskapiacon.


Fotó : Wikimedia Commons

 

péntek, március 27, 2009



Néptelenség

 

Követni szoktam, a szónokok miről, s hogyan beszélnek. Megszokásból. És illendőségből. Talán tartozom is annyival, hogy odafigyeljek legalább, mert ha senki nem hallgatná meg őket, akkor a falaknak is beszélhetnének.

      Azt vettem észre, mostanában sűrűn emlegetik az embereket. Hogy meg kell hallgatni az embereket. Hogy meg kell kérdezni az embereket. Hogy figyelembe kell venni az emberek akaratát. Én ezzel föltétel nélkül egyetértek. Csupán azt nem tudom megfejteni, milyen emberekről beszélnek. Azokról az emberekről, akik vonatra várnak egy állomáson ? Vagy ott ülnek a lelátokon ? Vagy mondjuk az utca emberéről van szó, aki épp megy valahová, jön valahonnan ? Aztán válaszolok magamnak a saját kérdésemre : nem, a szónokok nem ezekről az emberekről beszélnek. Mert ők egy ország gondjait vették a vállukra, nem csupán egy vasúti állomásét, egy stadionét, vagy az utcákét. Arról is tárgyalnak, ha megszólalnak, egy egész ország gondjairól.

        Egy egész ország embereit pedig népnek szoktuk hívni. De a nép megnevezés manapság ritkán hangzik el. Maholnap el is vásik. Kihull a szótárunkból. A nép úgy látszik, elbújt valahová. Lehet, ott húzódott meg az emberek háta mögött. Ott nagyobb biztonságban érzi magát. Ki tudja megmondani, mi történt a néppel ? Mert ritkán emlegetik. Nagyon ritkán. Mint aki elutazott rég, valahová. Mint akit lassan elfelejtenek. Titokzatosság lengi be a szónokok beszédeit. Azokban egyfolytában embereket emlegetnek. Népet, azt ritkán. Akárhogyan nézem, ha egy országban egy országravaló ember él, s azt valamiért röstelljük nevén nevezni, akkor nem sokat érnek a gyönyörű beszédek. Néptelenségben nem élhet egy ország. Az képtelenség. 


Illusztráció : Pusztai Péter 


csütörtök, március 26, 2009




FÖLÖSLEGES UTAZÁSOK

 

Nézem az apró gyermeket,

kit szülei cipelnek erre-arra,

hogy lásson a világból eleget,                                     

ő pedig inkább maradna,                                                                      

hogy belelépjen az első pocsolyába.

 

Én hurcoltam saját magam,

hogy ne ott legyek, ahol vagyok,

gyermek lakott bennem de nem maradtam,

úgy tettem, mint azok a nagyok.

 

A szabadságnak szobra vonzott,

úgy tűnt, épp akkor éli leánykorát,

nem messze tőle azt vizsgálták,

egy öregasszony, amit hozott,

az aranynak súlya mennyi, s hány karát.

 

Fölmentem a két torony tetejére,

hogy lássam, milyen onnan

lent az aszfalt, ahol voltam,

mondták, épp az imént járt itt valaki,

a földön találták, holtan.

 

A Niagarát jóformán nem is láttam,

pedig ott zúgott előttem,

csodálni nem volt időm,

képeslapot írtam anyámnak.

 

Álltam hosszan a ködös óceánnál,

átnéztem a híres Alcatrazba,

ahol a tömlöc szigorú fegyőre

sétált, reám is szólhatott volna,

uram, ön még szabad, egyelőre.

 

Felfogni ma sem tudom,

miért kellett átmennem a Goldengéten,

s útrakelni újra,

még azon a héten.

 

Voltam fönt, a sarkhoz közel,

kiváncsi voltam, miféle ember

a lappok lappja,

bár sejthettem volna,

elfújná a szél, ha lenne kalapja.

 

Elmentem délre, a ferde toronyhoz,

pedig tudtam én, jó előre,

ferdeségért nem kell messze menni,

a gagyi tetőn ha lesétálok,

kettőt is láthatok belőle.

 

Lassan felejtem megbánt útjaim,

volt úgy, azt mondtam, ez már sok,

másra hagyom a távolságot,

így maradtak félbe a régi utazások.

 

Engem csak a menés érdekelt,

a sok járással semmit nem értem el,

belefáradtam nagyon a világba,

a magamfajta, többet nem érdemel.


Fotó : Wikimedia Commons

szerda, március 25, 2009



             Fénykép

 

Egy fényképet vettem le a falról,

egyszerű kép, fekete-fehér,

gondoltam, letörlöm róla a port,

csak úgy, szokásból, nem egyébért.

 

Ezen a képen apám is ott van

sötét ing rajta, szalmakalap,

úgy ül ott, gondokkal megrakottan,

mintha várná, teljen el a nap.

 

Emlékszem, rég, egy mezei úton

fölvett egy hitvány patkószeget,

hátha majd jó lesz, ezen ne múljon,

pedig hajoltunk épp eleget.

 

Találgatom, szeme most mit kutat,

miért is élt ő, ugyan, miért,

tűvétette eddig a tejútat

egy elejtett rozsdás csillagért.


 

kedd, március 24, 2009



Lopott hőmérő

 

"Egész testében reszket, mint a gyermek, / kit rajtakaptak, hogy buktát lopott"(József Attila )

 

 

Most olvasom, hogy egy huszonnégy éves fiatalember hőmérőt lopott valamelyik bevásárló központban. Egy darab hőmérőt. Persze, azonnal bekisérték a hivatalos helyre, mert ugye, lopni nem szabad. Azt nem tudom, tettek-e bilincset a csuklójára, de azt sejtem, hogy kérdést azért tettek föl neki. Például föltehették azt a roppant ötletes, okos kérdést, hogy mire kellett neki az a hőmérő ? Meg akarta mérni önfejűleg valakinek a lázát ? És kinek a lázát akarta véle megmérni, ki lázas a családban ? Vagy úgy érzi, neki van láza és nem mer orvoshoz menni, mert akkor más betegségei is felszínre kerülhetnek ? Valamit csak kérdeztek tőle, ha már bekisérték. Vagy el akarta adni azt a hőmérőt, hogy általa anyagi javakhoz jusson ? De akkor miért egyetlen egy darabot csent el, miért nem lopott valahol egy egész zsák hőmérőt ? Nem tudhatom, miket kérdeztek tőle, meglehet, nem is kérdeztek semmit. Csak írták a jegyzőkönyvet. Ez az eljárás lopás esetén. Jegyzőkönyvet kell írni. Büntetni kell. Az a hőmérő már nem is érdekes. Csak a lopás ténye. Az a hőmérő bizonyára már lázat sem mér tisztességesen. Mert ki bízza rá a lázát egy lopott hőmérőre ?

 

Most azon töröm a fejem, mit tettem volna én azok helyében, akik ezt a fiatalembert rajtakapták, amint ellop egy hőmérőt. Nem könnyű a dolgom, mert nem vagyok igazságügyi szakember. Először is leszögezem magamban, hogy ez a fiatalember nem betörő. Nem tört be ide, bejött, mint más, valamit vásárolt is talán, mint más, aztán megpillantotta azt a hőmérőt. Ha betörő lett volna, kitép valahonnan egy bankautomatát, vagy pénzt követel, bankból, benzinkutastól, szóval úgy, amiként divatos manapság. Egy igazi betörő észre sem vesz egy hőmérőt. Még akkor sem, amikor éppenséggel beteg, lázát mérik a nővérkék, oda se néz, ha véletlenül kiesik a hóna alól, hagyja, hogy ott törjön darabokra a kórterem cementjén. Rablónak sem tekinthetem ezt a fiatalembert, a rablóknak egy hőmérő meg se kottyan. Ők, ha rabolnak, kastélyokat szemelnek ki maguknak, s visznek mindent, mi mozdítható. Ha értelmét látják, elrabolnak egy egész mozdonyt, egy fél falut, egy fél várost, egy fél országot. Azért rablók. Csak röhögnének, ha valaki fölvetné azt a lehetőséget, hogy el lehetne rabolni valahonnan egy hőmérőt. Még szimpla tolvajnak sem tudom elképzelni ezt a fiatalembert, mert egy igazi tolvajnak értékesebb portékákon akad meg a szeme, nem egy hőmérőn. Mégis, elismerem, a mi emberünk lopott, finomabban szólva, elcsent egy hőmérőt. Hogy mit tettem volna a hatóság helyében, ha én kaptam volna őt az elcsenésen ? Talán szóltam volna néki, tegye vissza oda, ahonnan elvette. Talán. Mert ezt a megoldást is embertelennek tartom. Hőmérőről van szó, nem egy karkötőről. Betegnek van szüksége hőmérőre. A hőmérő még ajándéknak sem jó, nem illik ilyesmit vinni ajándékba senkinek. De mégis, lopásról van szó. Megkárosította a bevásárló központot, a társadalmat, az emberiséget. Azzal a hőmérővel. Ha a napot lopja esztendőkön át, az nem baj. Vannak, akiket kitesznek az utcára, hogy csak lopják a napot. Nem kár az elpocsékolt napokért. Az a hőmérő ha hiányzik a polcról, az nagy kár. Mi lenne, ha mindenki elcsenne egy hőmérőt a polcról ? Mivel mérnék meg az emberiség lázát ? Na, de mit tennék én ? Talán szólnék néki finoman, nézze, én kifezetem helyette annak a hőmérőnek az árát, ha nincs rá pénze. Majd, ha erre jár, megadja. Lehet, szégyenében kifizetné ő, ha lenne miből. Vagy azt mondanám, jöjjön velem, a részleg vezetője megértő ember, biztosan önnek ajándékozza azt a hőmérőt, ha már szüksége van rá. Csak éppen ne lopja el, mert lopni szégyen.

Nem tudom, miképpen cselekednék a hatóság helyében, akinek az a dolga, hogy elfogja a tolvajokat. De. Hőmérőről van szó. Egyetlen egy darab hőmérőről. Ami biztos : jegyzőkönyvet nem írnék. Azt nem.

 

Fotó: Wikipedia

hétfő, március 23, 2009



Kólásszabadság

 

Hát ilyen a világ, befejezetlen ház,

épület, örökké pirosban,

vöröslenek a téglák, egy se ép,  

tető még lenne valahogy,

de hullófélben a kupáscserép,

s az alap is mindig lerogy.

 

A szabadság is úgy van, pirosban,

pedig mehetsz, amerre a szem ellát,

ha nincs maradásod a honban,

útközben vehetsz magadnak kólát,

legjobb annak, ki vissza se néz,

csupán a feledés,

mi kulcsrakész.


csütörtök, március 19, 2009



 

Harminchat fokos láz

 

Legyél te is milliomos, erre megy a játék. Sokan nézik, közben odaéghet a vacsora.  A versenyzők már ott tartanak, hogy tizenvalahány millióról van szó. Ekkor hangzik el a kérdés, amire felelni kellene. Az pedig valahogy így szól : hány fokos lázban égett József Attila, amikor megírta a Kései siratót. A műsorvezető segít, mondván, hogy szerinte harminchat fokos lázban égett a költő. A két versenyző összenéz, aztán tanakodnak, elfogadják-e, vagy ne. Az egyik ráadásul tanárnő. Nem tudja, mit válaszoljon. A másik, a testvére sem tudja. Pedig ő nagyon sok mindent tud. Főleg arról, hogy mondjuk hányadik percben rugták be az egyenlítő gólt öt évvel ezelőtt, valahol Braziliában. Ez csak egy példa. Nagyon sok fontos dologra pontosan emlékszik ez a kedves hölgy, talán arra is, hogy esett-e az eső, vagy sütött a nap egy régi mérkőzésen, kinek udvarolt akkortájt a labdarúgó sztár. Most nagy bajban van ezzel a lázzal. Nem tudja, mit válaszoljon. Szerinte nem jó az a harminchat fok, mert az nem is láz. Nagy a tét, elúsznak a milliók, ha nem adnak helyes választ. És egyszer megszólal az egyik : látod, ezért kell olvasni József Attilát.

Szóval ezért kell olvasni. Itt meg is állhatunk. Ennél a következtetésnél. Mert nem az a szomorú, hogy elúsztak a milliók, hanem épp az a tanulság, amire a versenyzők jutottak. Ezért kell olvasni József Attilát.

 

Szegény Attila ! Hiába írta eképpen versének első sorát : Harminchat fokos lázban égek mindig...Elfelejtette megmagyarázni, hogy a költő mindig lázban ég. Akkor is, ha az orvosi tudomány a maga szempontjából ezt a harminchat fokot nem tekinti láznak. Ez a szegény Attila azt hitte, világosan, érthetően fogalmazott. Föl sem merült benne, hogy ezt a lázat meg is kell magyarázni. Ez a szegény Attila nem is sejthette, hogy jön majd az utókor, mely a milliók könnyű megszerzésének lázában él, de ha bedugná a hőmérőt a hóna alá, nem mutatna az többet harminchat foknál. Pedig lázban él. Különösképpen ilyen alkalmakkor, amikor arra buzdítják, legyen milliomos. Ezért kell olvasni József Attilát ?

 

  Marton László szobra, Wikimedia Commons

hétfő, március 16, 2009




A rőt macska pályafutása

 

Soványan, megtörten érkezett a kapunk elé, múltját nem ismerem. Láttam, félszegen, félve néz be a kapu alatt, figyeli, érdemes-e oda egyáltalán bekerülni. Aztán úgy döntött, megpróbálja. Kicsiny volt a rés, ezért földhöz lapulva, nagy bajjal valósággal bepréselte magát a kapu alatt és várt. Onnan vizsgálta a számára új világot, az udvarunkat. Az a néhány ideszokott veréb csak nézte őt az orgonafáról, föl nem foghatták, mit keres itt egy hívatlan, rőt macska. Hogyan is foghatták volna föl, amikor egy verébnek talán még annyi esze sincs, mint egy tyúknak. Egy óra sem telt belé, a rőt macska bejárta az udvart. Előbb a fal mellett haladt, hol apró bokrok, árnyékban is megélő virágok vannak, ahol el is lehet bújni, ha valami veszély fenyegeti. Nem fenyegette őt semmi. Másnap már úgy jött be a kapu alatt, mint aki majdnem otthon van. Felém nem közeledett, de már ismerte a járást, kikémlelte azt is, miképpen, s merre tud elmenekülni, ha úgy adódik. Nem adódott úgy. Ezt a rőt macskát nálunk nem zavarta senki. Enni is adtunk. Nem hívtuk be a házba, de el se zavartuk.

 

Ma már ez a rőt macska oly pökhendi módon néz reám, mint egy miniszter. Ha végigmegy az udvaron, a fejét is elfordítja. Úgy tesz, mintha nem ismerne. Időnkint valahol fölhág a háztetőre, onnan tekint alá az udvarunkra, mégpediglen büszkén, mintha azt akarná érzékeltetni velem, nemsokára ő lesz itt a gazda. Máskor pedig megáll a fészer tetején, nagyot nyújtózkodik, pózol valósággal. Meg is hízott. Talán már ki sem férne a kapu alatt, azon a résen. Amikor másfelé van intéznivalója, arra távozik, a szomszéd udvara felé. Ott nem kell magát összehúznia. Van hely bőven. Fölvitte Isten a rőt macska dolgát. Föl sem merül benne az egérfogás gondolata. Lehet, nincs is egerünk. Letekint a tetőről, lám, a kitett tányérban van-e élelem. Ha van átjön. Unottan jön, mint aki nem akarja otthagyni meg nem érdemelt fizetését. Ha már szert tehet arra is. Elnézem, szinte naponta, ennek a rőt macskának a pályafutását. A kaputól a tetőig. Onnan, ahol magát összehúzva bepréselődött az udvarunkra, el odáig, ahonnan lenéz reám, pökhendi módon, megvetőleg. Voltaképpen engem nem is érdekel ez a rőt macska. Csak az, ami eszembe jut róla.

 

Évekkel ezelőtt becsöngetett hozzánk egy fiatalember. Finoman csöngetett, nem erőszakosan, nem ismételve. És várt. Nyítom az ajtót, nem jön be. Egy noteszt vesz elő, mondja a nevét és jövetele célját. Aláírást szeretne tőlem. Kérdem mihez kellene. Azt mondja, az ő politikai pályafutásához kellene, mely most, épp ezen a napon kezdődik, mert törődni akar ezután az emberekkel. Ha aláírom, s lesz elegendő név a noteszében, akkor nekünk nyert ügyünk van. Ő elkezdi a politikai pályafutását, mi pedig meg leszünk látogatva általa. Így mondta, meg leszünk látogatva. És meg is leszünk kérdezve, hogy vagyunk, mi bánt, miben lehet segítségünkre. Aláírtam, hadd legyek én is meglátogatva. És hogy legyen akinek elmondjam, hogy és miképpen vagyok. Derekas, szép, igazi férfimunka volt ez az aláírásos percnyi tevékenységünk. Azért még mielőtt elbúcsúztunk volna, megkérdeztem, mi a foglalkozása. Csak úgy, kiváncsiságból. Ha már beírtam nevem a noteszébe. Azt válaszolta, nincs neki semmiféle szakmája, vagy tanulmánya, de lesz, igéri lesz neki ezután.

 

Nemrég láttam őt a televizióban. Ki volt öltözve szépen. Kissé meg is hízott.  Amikor reá került a sor, még beszélt is. És a szavaiból az jött elő, hogy őnéki van politikai meggyőződése. Hogy elvei vannak. A nézése pedig pont olyan volt, mint annak a rőt macskának. Még a fejtartása is olyan volt. Magabiztos és pökhendi. Időnkint elnézett valahová, a nézők feje fölé. S hogy el ne felejtsem, azóta még nem voltam meglátogatva. Általa. Csak a rőt macska tekint le reám a tetőről. A rőt macska.  


Fotó : Báthori Zsigmond 


kedd, március 10, 2009

                                                      Pusztai Péter fotója

Előrehozott válaszok

 

Nézd, Uram, tisztázzunk egy dolgot :

rajtad kívül én mást nem imádtam,

lett volna köröttem sok szép alak,

de téged én választottalak.

 

Faragott képet nem csináltam,

se szobrot, se ahhoz hasonlót,

nem díszítettem házam ilyen ékkel,

mert ugye, ahhoz tehetség kell.

 

Nevedet sokszor számra vettem,

kihez is folyamodtam volna,

jöttek hitvány nyarak  és telek,

valamire örökké kértelek.

 

Egy életen át munkálkodtam,

még ünnepnapon sem pihentem,

végeztem csak saját dolgaim,

amitől a törvény óva int.

 

Tiszteltem apámat, s anyámat,

bár az meglehet, nem eléggé,

anyám most is vár reám nagyon,

hogy lássuk egymást minden szombaton.

 

Nem öltem még, de sose késő,

van úgy, roppant bánatos vagyok,

tűnődöm épp, s egy légy ha zaklat,

nem állom meg, oda ne csapjak.

 

A paráznasággal fölhagytam rég,

amúgyis van bajom most elég,

az ember minden jóból kivásik,

reá se néz, ha jön egy másik.

 

Bevallom, lopni azért loptam,

de szégyenkezve és titokban,

mégis, többször megloptak engem,

ez sokszor föl is merült bennem.

 

Barátok ellen nem tanúskodtam,

csak sértegettem őket oktalan,

különben is oly kevesen voltak

azokra gondolok, kik ma holtak.

 

Más feleségével nem törődtem,

megesett, sajnos, az enyémmel se,

hogy is kivántam volna ökrét,

mi érdekelt, csak az öröklét.



 

hétfő, március 09, 2009


                                                                 Kép: Elite Fitness


Bordásfal

 

Na jó, az ember megszületik,

ha úgy adódik,

esetleg ordít egy kicsit,

körülnéz, mit fog keresni itt,

 

na jó, az ember felnő valahogy,

nem baj, ha kissé maszatos,

kinövi az iskolát, s vidáman hagyja ott

a vásott, tintás fapadot,

 

na jó, az ember kicsípi magát, majd

úgy megy át a zebrán, mint ki nem lát,

legyint, ha más előtte áthajt,

 

na jó, az ember valamit  kitalál,

mikor még azt sem tudja, mi az,

csak hiszi, hogy épp spanyolviasz,

 

na jó, az ember megfizeti, mit kér a végzet,

ki ügyes, zsebrevágja bérét

a munkának, mit el se végzett,

 

na jó, az ember vállalja sorsát,

bármi kiüthet balul

ha reászakad az önállóság, 

mindig akad, ki jobban tud angolul,

 

na jó, az ember azt mondja, megérte

átlépni sok balga törvényt,

mit balgák hoztak, mondván, érte,

 

na jó, az ember sokszor zúgolódik,

túl apró betűkkel írták a szabályt

legalul, a papíron, mi lóg itt,

ugye, a hatóság is lódít,

 

na jó, az ember sok mindent felad,

nem veszi meg a bordásfalat,

mindegy, mennyi most az ára,

örül, ha fölmászhat vánkosára.




 

Svejk

 

Hasek, ha látná, mivel foglalkozom,

Svejkről írok verset, ütöm laptopom,

mely ezüst színű és kávétól foltos,

(nem így adta volt át nekem a boltos,)

 

azt mondaná, engem ez nem zavar,

különben se számit az a kis piszok,

én ki szoktam mondani, hogy légyszar,

a semmit cifrázni, nincsen semmi ok.

 

Amikor jó történetre vágyom,

hát jön ez a Svejk, leül ide, mellém,

mondom, nincsen új az égvilágon,

csak annyi, hogy az adót megemelték.

 

A hokedlit is meg kell adózni,

válaszolná, akkor is, ha ósdi,

mert ha nem, úgy elfogy az impérium,

mint kocsmában a jó sör, a bor, a rum.

 

Nem mondom, világjárt ember volnék,

megfordultam sok vidéken, nem egyszer,

ott is talán, ahol még ő se volt még

Long Beachben, például, hol zúg a tenger,

 

rengeteg félpucér lány fekszik ott kint,

forró homokban, ezren, hektáronkint,

egy sem mesélte el nekem, hogy hát

ha elhagyták, miképpen is hagyták.

 

De velem volt a derék katona,

jól állt neki az ő lököttsége,

meg sem kérdeztem tőle én soha,

egyáltalán, volt-e felesége.

 

Elkezdte, egyszer, volt egy szép vénleány,

talán Ceske Budejovicébe,

épp le akart ülni az ölébe,

szólt neki, lenne meséje  még néhány:

 

lakott a városban egy bús kovács

ki előbb ács volt, később százados,

arról beszélt ő éjszakákon át,

minden baja a nőktől származott.

 

Egy dolog biztos, mondta Svejk nekem,

a mi utcánkban élt egy vén szabó,

ő is tudta, mit nékem illene,

a hokedlire adó szabható,

 

de annak lába is van, ugye, négy,

egy asztalostól tudom, ki nagy elme,

megadózzák azt is, naív ne légy,

az a hatóság mellékjövedelme.

 

Kész pofátlanság olyankor halni meg,

mondta egyszer jó tábori papunk,

mikor az ember nagy bajjal alszik el,

könnyű nekünk, mert nincs is paplanunk.

 

A végén minden csak rosszra fordul,

egy szenes ember élt házunk mellett,

ő mesélte el, reám is mordult,

minden vagyona egyszer csak ellett,

 

két tartásdíjat fizetett, úgy, ahogy,

így mondta ő, fölkopik az állam,

nekem is meg kell élnem valahogy,

rajtam kívül ott van még az állam.

 

És élt egy ember, Prága közepén,

csak üldögélt a kockás köveken,

szomorú volt, mesélni kezdtem én,

hogy nálunk járt egy furcsa jövevény...

                                    

Persze, nem járt, kitaláltam én ezt,

azokon a szép, kockás köveken,

mesék nélkül nem élet az élet,

egyszer egy káplár belénk lövetett....


Jarosla Drotar szobra, Wikimedia Commons


péntek, március 06, 2009




Közgazdaság

 

Találkoztunk egy napos délelőtt ,

nem volt az arcán semmi bánat,

mint máskor, most is megismertem őt,

egy banknak fordítottunk hátat.

 

Azt mondja, végre, itt a válság :

zsebében lapult egy árva százas,                                   

de sehogy sem találta társát,

hát lelépett, ugye, ő se házas.

 

Csak ez a válság segít ma rajta,

olyan, akár egy köztársaság,

karonfogja azt, ki szegény fajta,

ne szégyellje magát legalább.

 

Büszkén állhat itt, nem nézik le őt,

a bank küszöbét nem lépte át,

csak régen, vendéglő volt azelőtt,

mértek ott mást is, nem csak teát.

 

És mondta még, milyen nevetséges,

nézni ezt a betojt világot,

az ő társasága, az a népes,                                   

kacagni tud, ha pénzt se látott.

 

Szinte meg is győzött, szép és mázas

igazával, jó vagyok, nemes,

adhatok egy bankjegyet, ne százast,

azt fölváltani se érdemes.

 

     Illusztráció : Kasznár Ring Jenő : Csavargó

szerda, március 04, 2009



 

Svédek

 

Messze ment barátom mondja,

küldjek verset, ha vannak benne svédek.

Hogy neki mire van gondja,

én nyomát keresem a tévedésnek.

 

Küldhetnék, ezen ne múljék,

ide rakhatnék egy egész svédasztalt,

egy emléket, mit őrzök még,

talán azért, mert engem nem marasztalt.

 

Egy képeslapot küldök én,

arról a tájról, ahol megszülettem,

ma is ott csüngök köldökén,

úgy látszik, jól összeforrtunk, mi ketten.

 

Falunk is megér egy misét,

tornyok tűivel van beoltva az ég

és mégis legyöngült vidék,

köröznek fölötte termopán-igék.

 

A nyár nálunk is génkezelt,

előre jelezte rég a horoszkóp,

olyan volt, mint egy ékezet,

a mennyezetről lelógó gonosz pók.

 

Sokszor csak egy kép, mi átjár,

értelmét föl nem foghatom, se a célt,

jövőnket mért mások gyártják,

hisz nem ők találták föl a svédacélt.

 

Erdőről fát hoz egy megroggyant szekér,

gazdája pöttöm, mogyoró,

a számtáblát olvasom, míg tüzet kér :

vévévé pistuka pont ro.

 

 




Egy rajz alá

 

Jó és kellemes születésnapot Ferenc.

 

Budapesten találtam ezt az elfelejtett rajzomat amit ezelőtt negyven évvel csináltam. Leltárja a kis házunknak ami hasonlít a Tiedhez.

Rád gondoltam, Neked dedikálom. És egy felvételt a Magyar Koronával.

 Ölel, Péter 


 Ezt a szép, kedves rajzot kaptam most Pusztai Pétertől, Kanadából, a fenti sorok kiséretében.. Minden oldalról megvizsgáltam, csakugyan ilyen volt az én kicsi szülőházam, amit ugye, elvitt az árvíz. Ma nem is csinálok mást, csak emlékezem. És megpróbálom fölemelni fejem, hátha kapok még egy kis levegőt.

 

Köszönöm, Péter.

 

kedd, március 03, 2009



 

   Új családi kör

 

(Ma reggel mondta Piroska :)

 

Te könnyen beszélsz, jók a génjeid,

csak nézd meg anyádnak lábát, ott

egy csomót nem találsz az erein

maholnap száz, ilyet ki látott,

 

te könnyen beszélsz, ugye, nagyapád,

ő is megérte a kilencvent,

könnyű mondani, mi, hol halad át,

nagy okos vagy, mint egy internet,

 

te könnyen beszélsz mellékhatásról,

példának ne hozd fel Idukát,

amit tudnak, úgy hallották mástól,

marékkal szedik a pirulát,

 

te könnyen beszélsz, nincs vérnyomásod,

eldobhatnád a cigarettát,

sírodat leginkább azzal ásod,

e rossz szokást kitől vetted át ?

 

 ( És válaszoltam: )                

 

Felhőtlen volt a gyermekkorom,

színe, fénye, akár az égnek.

Játékaimat szüleim óvták nagyon,

a boltból ezért nem vették meg.

 

Képeskönyvem pajtánk ajtaja volt,

azt nyitogattam, örültem neki,

mikor egy tarka borjú kihajolt,

anyját néztem, fog-e még elleni.

 

Kárt nem tettem a zongorában,

előtte nem ültem feszülten,

elég volt, hogy papéknál már van,

jó nevelésben részesültem.

 

Gyermekkoromból nem hiányzott,

ez a gyönyörű világ se tán,

melyben kitalált kertben, mázolt,                                        

nájlon-alma lóg a körtefán.


Illusztráció : Tarcsafalvi-kép a falról

 

hétfő, március 02, 2009

                                                Illusztráció : Wikimedia Commons

Másság

 

Egy szép napon felhagyok magammal,

már nem is én leszek.

Míg én vagyok, nem kellek senkinek,

ha más leszek, megvédenek.

 

Ezután más divatnak hódolok,

mint látom, az most a jó dolog !

Így telnek már a rámmaradt hetek,

csupa kényes kérdés, mit fölvetek.

 

Majd odaállok az Úr elé,

én, az ő mása,

kérdőn, mint kit érdekel, lesz-é

föltámadása.

 

Mert úgy tudtam, Ő hőn szeret,

reámbízott egy főteret,

hol gyakran járni szoktam,

gondokkal megrakottan.

 

Félek, azt mondja majd az Úr nekem,

fiam, nem főtér az, kültelek,

én is más lettem azóta,

oda nem is én küldtelek.


vasárnap, március 01, 2009

                                       Illusztráció : Wikimedia Commons

 

Más lett a világ

 

Mióta föltalálták a vaskarikát

puha fából,

a szülőföldet ott védték mindég,

messzi, távol.

 

Ugye, hazáját védte Borogyinónál

a nagy csöppség,

míg meg nem futamította őt

az a csöpp jég.

 

Apáink is ott védték  a hazát,

ott, a Donnál,

orosz falvakat égetni fontosabb volt

ám a honnál.

 

Volt, ki lövöldözni ment, messze,

Vietnámba,

erdőket járt be teljesen potyára,

mindhiába.

 

Mennyire más lett a világ egy

idő óta !

Aki ezt nem veszi észre, mondhatni,

idióta:

 

Ma háborúzhat  saját földjén, ki bírja,

mert ahol van,

a kerek világon minden az otthona

már maholnap.

 

Nevezheti hősnek is magát, akit

az nem zaklat,

ha szobra alatt szégyenkezik majd

a talapzat.