Néptelenség

 

Követni szoktam, a szónokok miről, s hogyan beszélnek. Megszokásból. És illendőségből. Talán tartozom is annyival, hogy odafigyeljek legalább, mert ha senki nem hallgatná meg őket, akkor a falaknak is beszélhetnének.

      Azt vettem észre, mostanában sűrűn emlegetik az embereket. Hogy meg kell hallgatni az embereket. Hogy meg kell kérdezni az embereket. Hogy figyelembe kell venni az emberek akaratát. Én ezzel föltétel nélkül egyetértek. Csupán azt nem tudom megfejteni, milyen emberekről beszélnek. Azokról az emberekről, akik vonatra várnak egy állomáson ? Vagy ott ülnek a lelátokon ? Vagy mondjuk az utca emberéről van szó, aki épp megy valahová, jön valahonnan ? Aztán válaszolok magamnak a saját kérdésemre : nem, a szónokok nem ezekről az emberekről beszélnek. Mert ők egy ország gondjait vették a vállukra, nem csupán egy vasúti állomásét, egy stadionét, vagy az utcákét. Arról is tárgyalnak, ha megszólalnak, egy egész ország gondjairól.

        Egy egész ország embereit pedig népnek szoktuk hívni. De a nép megnevezés manapság ritkán hangzik el. Maholnap el is vásik. Kihull a szótárunkból. A nép úgy látszik, elbújt valahová. Lehet, ott húzódott meg az emberek háta mögött. Ott nagyobb biztonságban érzi magát. Ki tudja megmondani, mi történt a néppel ? Mert ritkán emlegetik. Nagyon ritkán. Mint aki elutazott rég, valahová. Mint akit lassan elfelejtenek. Titokzatosság lengi be a szónokok beszédeit. Azokban egyfolytában embereket emlegetnek. Népet, azt ritkán. Akárhogyan nézem, ha egy országban egy országravaló ember él, s azt valamiért röstelljük nevén nevezni, akkor nem sokat érnek a gyönyörű beszédek. Néptelenségben nem élhet egy ország. Az képtelenség. 

Illusztráció : Pusztai Péter