Svejk

 

Hasek, ha látná, mivel foglalkozom,

Svejkről írok verset, ütöm laptopom,

mely ezüst színű és kávétól foltos,

(nem így adta volt át nekem a boltos,)

 

azt mondaná, engem ez nem zavar,

különben se számit az a kis piszok,

én ki szoktam mondani, hogy légyszar,

a semmit cifrázni, nincsen semmi ok.

 

Amikor jó történetre vágyom,

hát jön ez a Svejk, leül ide, mellém,

mondom, nincsen új az égvilágon,

csak annyi, hogy az adót megemelték.

 

A hokedlit is meg kell adózni,

válaszolná, akkor is, ha ósdi,

mert ha nem, úgy elfogy az impérium,

mint kocsmában a jó sör, a bor, a rum.

 

Nem mondom, világjárt ember volnék,

megfordultam sok vidéken, nem egyszer,

ott is talán, ahol még ő se volt még

Long Beachben, például, hol zúg a tenger,

 

rengeteg félpucér lány fekszik ott kint,

forró homokban, ezren, hektáronkint,

egy sem mesélte el nekem, hogy hát

ha elhagyták, miképpen is hagyták.

 

De velem volt a derék katona,

jól állt neki az ő lököttsége,

meg sem kérdeztem tőle én soha,

egyáltalán, volt-e felesége.

 

Elkezdte, egyszer, volt egy szép vénleány,

talán Ceske Budejovicébe,

épp le akart ülni az ölébe,

szólt neki, lenne meséje  még néhány:

 

lakott a városban egy bús kovács

ki előbb ács volt, később százados,

arról beszélt ő éjszakákon át,

minden baja a nőktől származott.

 

Egy dolog biztos, mondta Svejk nekem,

a mi utcánkban élt egy vén szabó,

ő is tudta, mit nékem illene,

a hokedlire adó szabható,

 

de annak lába is van, ugye, négy,

egy asztalostól tudom, ki nagy elme,

megadózzák azt is, naív ne légy,

az a hatóság mellékjövedelme.

 

Kész pofátlanság olyankor halni meg,

mondta egyszer jó tábori papunk,

mikor az ember nagy bajjal alszik el,

könnyű nekünk, mert nincs is paplanunk.

 

A végén minden csak rosszra fordul,

egy szenes ember élt házunk mellett,

ő mesélte el, reám is mordult,

minden vagyona egyszer csak ellett,

 

két tartásdíjat fizetett, úgy, ahogy,

így mondta ő, fölkopik az állam,

nekem is meg kell élnem valahogy,

rajtam kívül ott van még az állam.

 

És élt egy ember, Prága közepén,

csak üldögélt a kockás köveken,

szomorú volt, mesélni kezdtem én,

hogy nálunk járt egy furcsa jövevény...

                                    

Persze, nem járt, kitaláltam én ezt,

azokon a szép, kockás köveken,

mesék nélkül nem élet az élet,

egyszer egy káplár belénk lövetett....

Jarosla Drotar szobra, Wikimedia Commons