FÖLÖSLEGES UTAZÁSOK

 

Nézem az apró gyermeket,

kit szülei cipelnek erre-arra,

hogy lásson a világból eleget,                                     

ő pedig inkább maradna,                                                                      

hogy belelépjen az első pocsolyába.

 

Én hurcoltam saját magam,

hogy ne ott legyek, ahol vagyok,

gyermek lakott bennem de nem maradtam,

úgy tettem, mint azok a nagyok.

 

A szabadságnak szobra vonzott,

úgy tűnt, épp akkor éli leánykorát,

nem messze tőle azt vizsgálták,

egy öregasszony, amit hozott,

az aranynak súlya mennyi, s hány karát.

 

Fölmentem a két torony tetejére,

hogy lássam, milyen onnan

lent az aszfalt, ahol voltam,

mondták, épp az imént járt itt valaki,

a földön találták, holtan.

 

A Niagarát jóformán nem is láttam,

pedig ott zúgott előttem,

csodálni nem volt időm,

képeslapot írtam anyámnak.

 

Álltam hosszan a ködös óceánnál,

átnéztem a híres Alcatrazba,

ahol a tömlöc szigorú fegyőre

sétált, reám is szólhatott volna,

uram, ön még szabad, egyelőre.

 

Felfogni ma sem tudom,

miért kellett átmennem a Goldengéten,

s útrakelni újra,

még azon a héten.

 

Voltam fönt, a sarkhoz közel,

kiváncsi voltam, miféle ember

a lappok lappja,

bár sejthettem volna,

elfújná a szél, ha lenne kalapja.

 

Elmentem délre, a ferde toronyhoz,

pedig tudtam én, jó előre,

ferdeségért nem kell messze menni,

a gagyi tetőn ha lesétálok,

kettőt is láthatok belőle.

 

Lassan felejtem megbánt útjaim,

volt úgy, azt mondtam, ez már sok,

másra hagyom a távolságot,

így maradtak félbe a régi utazások.

 

Engem csak a menés érdekelt,

a sok járással semmit nem értem el,

belefáradtam nagyon a világba,

a magamfajta, többet nem érdemel.

Fotó : Wikimedia Commons