Soha az életben

Edvard Munch, Wikipedia

Az eltátódott száj

Gondoltam, leülök a billentyűk elé, de az asztalig sem értem el. Úgy földhöz vágott egy bennem, s velem nőtt betegségem, mintha ő legalább húsz évvel fiatalabb lenne, mint én. Erős, izmos betegség. Meg kell adni.

Jártam már így. A bennem, s velem nőtt, tőlem idegen fölfogású, más észjárású, másképpen viselkedő, sokszor kegyetlen mozdulatú, elvakult szellemek előjöttek valahonnan, s nekem szöktek, hogy én mit keresek itt, ezen a földön, amikor ez a föld az övék, nem az enyém.

Hiába magyaráztam, hogy ők is hozzám tartoznak, mert bennem, s velem nőttek föl. Úgy tettek, mintha én nőttem volna ki belőlük, akár fa törzsén a vékony ág. Még azt sem ismerték el, hogy együvé tartozunk. Azt pláné nem, hogy bennem lettek volna egy percre, vagy órára legalább. Hálátlan, ronda társaság. Azt is meg kell adni.

Jártam már így.

Furcsa egy tákolmány az ember.

Még az ádámcsutkája sem áll jól. Már akinek van. És mennyi fölösleges alkatrész van belerakva!

A továbbiakban arról lesz szó, hogy miért szeretem James Joyce könyveit, hány fehér nadrágom van, mit mondott nekem Pista, a karácsonyfalvi cigány, mekkorát hazudjon az ember, ha muszáj, lesz-e még jóvilág.

Csupa semmiség, kár ilyesmivel tölteni az időt.

Aki nem szereti a laza összefüggéseket, olvashat mást.

Joyce.

Fölveszem az Ulyssest. Mert az én könyvtáram ott van a földön, a kitaposott cipők, voltmérők, zseblámpák, régen nem működő rádiók, fényképezőgépek között, ahol csak én tudok eligazodni.

Kinyitom a könyvet. Akárhol nyitom ki, van ott egy jó mondat. Most például ez:

 „Maguk a holtak is szeretnének legalábbis ami a férfiakat illeti, valami marha viccet hallani, vagy az asszonyok tudni hogy mi a divat.”

Holtak. Hogy mit szeretnének hallani a holtak. Legalábbis ami a férfiakat illeti...

Számomra mostanában roppant kényes téma a halál. Azonnal be is csukom a könyvet, kimegyek, leülök a meggyfa alá, s nézem a szomszéd fenyőfáján tollászkodó varjakat. Közben arra gondolok, csakugyan, érdemes-e meghalni ennyire jelentéktelenül, mint ahogyan eleddig éltem? Nem lenne jobb érzés úgy halni meg, mint valami nagy ember? Mint például ez a Joyce? Akinek annyi jó mondata van?

És vajon, él-e a földön valaki, akit nem érdekel az emberi nagyság?

Tegnap, a kábelkocsmából kijőve, kérdem a barátomtól, te, emlékszel még az öreg Prikler nénire? Azt mondja, neki ez hirtelen nem ugrik be. Mondom, kár. Mert te pont úgy nézel ki, mint a jó Mikszáth. Az ő Prikler nénijéről beszélek. “A néni szerint a temetés minősége a legbiztosabb mértéke az emberi nagyságnak. Ki mennyit ér el életében, ekkor és ebben tudódik ki leginkább, s volt valami igaza a jó Prikler néninek.” 

Valahogy így írta Mikszáth.

Nem folytattam. Ha nem ugrik be, akkor nem ugrik be.

Mentünk tovább hallgatagon, s elgondoltam, hogy néznék ki ebben a fehér nadrágban, ha most itt, helyben felfordulnék? Egyáltalán hogy veszi ki magát, ha valaki fehér nadrágban hal meg? A fehér nadrág mindenképpen összekoszolódik...Márpedig nekem majdnem csak fehér nadrágjaim vannak.

Fehér nadrág

Évekkel ezelőtt kint voltam az ócskapiacon. Mindig veszek ott valamit, órába elemet, árván maradt makkászt, föl sem tudnám sorolni, még mit.

Megszólít egy vékony, kalapos, ismerős cigány, hogy adjak neki egy cigarettát. És tüzet is. Adtam. Aztán azt mondja bizalmasan: nem vigyázna erre a nagy rakás eladó gúnyára, amíg a Maros partján lévő bokrokban könnyítek magamon? Mert tudja meg, még magyarok is lopnak...

Vigyáztam a rakás eladó gúnyára, nem lopott senki semmit. Jött Pista, a kalapos cigány, s a kezembe nyomott egy fehér nadrágot. Kérdem, mennyi. Azt mondja, semmi. Tél van, ki vesz ilyenkor fehér nadrágot? Tegye el, majd nyáron jó lesz magának. Valódi farmer. Nézze meg, mi van a fenekére nagy betűkkel fölírva! Nézem: Just use it! John F.Gee Jeans Wear, Ingeenious Original quality.

Ennél a pontnál egy Joyce megállana. És írna egy vastag könyvet John F.Gee életéről, házasságairól, válásairól és temetéséről. Ilyen egy Joyce! Ilyen az írói nagyság! Az ilyen írónak beugrik minden: ismeretlen emberek születése, gyermekkora, szerelmei, egész élete.

Az ilyen író könnyen ír. Gondolom én. Azért tud annyi vastag könyvet megírni. Vagy ki tudná megmondani, miért?

De hát én is könnyen írok!-csapok a homlokomra, mintha szúnyog szállott volna oda. Hányszor határoztam el, megírok egy jó könyvet, amíg a feleségem hazajő a piaci bevásárlásból, azzal a műanyag szatyorral!

Mert mi kell egy jó könyvhöz? Jó cím. És alája jönnek sorba a sorok...Azzal kész.

De ebből a könyvből nem lett semmi. Talán azért nem, mert gyönge volt a piac, s a feleségem mindig hamarabb érkezett, mint gondoltam.

Nem baj, hátha eljő még olyan nap is, amikor gazdagabb lesz a piac!

Ezért akkor most maradjunk még a fehér nadrágoknál.

Éveken át minden vasárnap kimentem az ócskapiacra. Ez a Pista, a kalapos cigány mindig kért tőlem egy cigarettát. Amikor nem kellett könnyítenie magán a bokrokban, olyankor is kezembe nyomott egy fehér nadrágot. Kérdeztem, mennyi, azt mondta, semmi. Majd jó lesz magának. Különben is, ebben a mostani sötét világban képtelenség eladni annyi fehér nadrágot, mint amennyit ő ide kihozott.

Egyszer megsokallta a feleségem a fehér nadrágjaimat. Főleg azért sokallta meg, mert vagy kicsik voltak, vagy pedig nagyok. A kicsikből lábtörlőt csinált, betakartunk velük valami betakarnivalót, a nyagyokból, a szebbekből bevetetett Erzsikével, aki szeretett varrni és sokáig elidőzni ott, ahol éppen vendégeskedett.

Szóval, kevés olyan fehér nadrágot kaptam a kalapos cigánytól, mely úgy nezett ki, mintha reám szabták volna.

Egyszer váratlanul azt javasolta a feleségem, vehetnék már sötét nadrágot is. Bármikor beüthet a családba egy temetés. Ha nem vettem volna észre, nekem sötét nadrágom nincs. Talán csak egy. Az is már rég kiment a divatból.

Váratlan temetés még nem ütött be. Csak egyszer. Amikor a pap szerint apám is leszállt az élet vonatáról.

Egyszer, amikor még nem volt leszállva, egy temetés után így szóltam apámhoz: észrevette-é, voltak idegen, megsárgult bajuszú, repedezett körmű emberek a temetőben, akik a pap áhitatos beszéde közben kissé elfordulva, de pökdöstek, mások dohányt csavartak recsegő, régi újságpapírba. Ezek miféle népek lehettek?

Azt válaszolta, bizonyára olyan emberek lehettek, mint amilyenek mi vagyunk. Az emberek megpróbálnak különbözni egymástól, de ha jól megnéznők őket, azt tapasztalnók, mind egyformák. Még a papi emberek is azok. Nem vetted észre, hogy a mi papunk temetési beszédei is mind egyformák? Minden sírhantnál azt mondja, szegény testvérünk leszállt az élet vonatáról. Ez a sorsunk, ez a végzetünk. Mi azért csak imádkozzunk. Mert ez az élők dolga, ameddig élnek.

És mondta még apám, hogy ő többé temetésre nem jár. Csak akkor megy, amikor viszik. Így is történt. Egy napon ő is leszállt az élet vonatáról...

Na, igen, a fehér nadrágok!

Sétálok a főtéren, puha léptekkel, ráérősen, mint akinek elő van írva a séta.

Jön a barátom, vékony, lerobbant ember, de jószívű, okos. Régebben sakkoztunk ketten, főleg vasárnaponkint, amikor más, tisztességesebb népek templomok hűvös falai közé siettek, mi pedig disznó vicceken röhögtünk, míg tovább löktünk egy fehér futót.

Már rég nem sakkozunk. Belőle bokorlakó lett a sok pálinka miatt, belőlem pedig kinyisszentették az utolsó reményt, hogy megérek még egy-két tavaszt. 

Jön a barátom, nem is köszön, hogy szia, hanem már messziről nekem szögezi a kérdést, na, most légy okos! Mondd meg, hány nap, vagy hét múlva bukik meg a kapitalizmus. Mert hogy bukóban van, az már bizonyos.

Rendben van, ha megbukik, akkor megbukik, feleltem, s mint akit ez az egész nagyon nem érdekel, közömbösen odatettem ezt is:  még bukott meg,

a kérdés csak az, hogy lesz-e még jóvilág...

Jóvilág? Soha az életben!-

Mondom, te, milyen fölényes vagy a bizonyosságodban! Nem buggyantál meg, amióta nem láttalak? Nem is csodálkozom, ha megbuggyantál volna, mert ugye, a bokorlakást is be kell rendezni.

Én már többször megjártam a lakás berendezésével. Fárasztó, idegtépő  munka.  Mindennel csak a baj van.

Most például ki kell, hogy kérjem az egész család véleményét, hová tegyem a fogast, s az a fogas milyen színű legyen. Hogy találjon a padlócsempe színéhez, a parkettához, a lampionokhoz, a kilincshez és a szomszédék kutyájának bundájához is. Még szerencse, annak a bokornak a színéhez nem kell találnia, amelyben te laksz, mert annak a te bokrodnak még a színét sem láttam. Nem is tudom, milyen a te otthonod. 

És kérdem, hát abból a bokorból nem lehet kivenni, mikor, mely napon, vagy héten bukik meg a kapitalizmus?

Azt mondja, kivenni ki lehet, már jól ismeri ezt a rendszert is, de semmi nem eléggé tiszta. Pont a kapitalizmus karolta őt fel, s vezette  gyöngéd mozdulattal abba a bokorba,  biztatva, tessék, tessék.

A szocializmus pedig kiállhatatlan természetű volt. Zsémbes és rút, ki nem állhatta a szabadságot, még azt sem engedte meg az embernek, hogy  bokorban lakjék, ha kedve szottyant valakinek a bokorban való lakáshoz. 

Mondom, nagyon csodálkozom, hogy abban a bokorban fölényességet is föl lehet szedni, nem csak bolhát és bojtorjánt! Kérdi, miféle fölényességről beszélek. Mondom, arról a fölényességről, ahogyan te pillanatok alatt el tudsz intézni egy egész társadalmi rendszert. Azt mondtad, éppen most  bukik meg a kapitalizmus. És hogy ez már bizonyos...

Ó, a bojtorján! Hogy ragaszkodik az emberhez a bojtorján! A kutyánál is jobban!  Nincs olyan teremtmény, mely jobban ragaszkodna! Nálatok megterem a bojtorján?

Mondom, lehet, hogy megterem, de nem szeretem a bojtorjánt, beszélni sem akarok róla.

Énnekem olyan különös, bolond természetem van, fölkelek négykor, ha nagyon nem fáj a fejem, járok le, fel és előadást tartok a falaknak. Arról, hogy milyen egy szép függöny. Vagy arról, hogy milyen egy szép asztal, régi óra, érvényes-e a hosszúnyakú tyúk formájára az aranymetszés szabálya, van-e szüksége száz lábra a százlábúnak. Teljességgel mindegy, hogy miről. Csak előadás legyen. Énnekem ilyen különös, bolond természetem van. De arra nem vagyok hajlandó, hogy társadalmi berendezkedések helyességéről, vagy hosszúságáról társalogjak bárkivel is. Mert az már politika. És én nem szeretem a politikát. Akik szeretik a politikát, sötét ruhákban járnak, akárcsak te, s akármennyire próbálnak leereszkedni hozzánk, kijön belőlük a fölényesség. Mint ahogyan most belőled is kijött.

Azt mondja ez a vékony, lerobbant, de jószívű, okos ember, éppen fordítva van. Mert nem ő fölényes, hanem én. Aki állandóan fehér nadrágban járok. És miért járok én állandóan fehér nadrágban? Könnyű ezt kitalálni. Azért, mert nekem csak ez az egy nadrágom van! Ez a fehér.

Erre egyszerűen azt kellett volna válaszolnom, hogy azért. Mert nekem csak ez az egy nadrágom van. Ez a fehér. Ehelyett azt mondtam, tudd meg, énnekem legalább száz fehér nadrágom van! Ez persze, hazugság lett volna. Mert nekem a valóság szerint nincs több harmincnál.

Száz fehér nadrág?-sóhajtott föl a barátom, s az egész ember olyan lett, mint egy eltátódott száj.