Eleitől fogva

Elekes Károly munkája

Könnyekért nem hajolunk le

Bigott unitárius lehettem gyermekkoromban, mert még verset is szavaltam a siménfalvi templomban. Valami roppant áhitatos verset, ugye, tudnivaló. De én nem csak bigott unitárius voltam gyermekkoromban, hanem egyszersmind roppant figyelmes is. Mert amikor azt az áhitatos verset szavaltam, észrevettem, hogy a padokban ülő szép öreg férfiak nem az én szavalásomra figyelnek, hanem az énekeskönyvben lapozgatnak. Bizonyára azt az oldalt keresték, amelyben ott van, hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva.

Volt valaki a szép öreg férfiak között, aki a pad alá is lehajolt, mert az énekeskönyvből kihullott egy megszáradt, régi virág szirma, négylevelű lóhere, ilyesmi.

Én ezt mind észrevettem szavalás közben és arra gondoltam, nem folytatom azt az áhitatos verset, hanem segítek megkeresni a lehullott, megszáradt virágot, a négylevelű lóherét, mert ezzel nagyobb szolgálatot teszek a Fennvalónak, mint az áhitatos szavalatommal. Már csak azért is, mert tudtam, ezek a szép öreg férfiak örökösen fájtatják a derekukat, s nem jó nekik a padok alá való lehajolás.

A fehérnépek sokkal szívósabbak, mint a férfiak. Ha le is hajolnak, nem fájtatják a derekukat. És jobban odafigyelnek az áhitatos szavalatokra.

Észrevettem, egy fekete fejkendős asszony a szíve tájékára helyezte az imakönyvét, odaszorította valósággal és úgy figyelt reám, s a vers mondanivalójára, hogy az áhitat, mint tenyérnyi májfolt, kiült az arcára. Néhány könnycsepp esett ki a szeméből és lehullott a vásott padok alá, mint amiképpen a megszáradt virágok szirmai, s a négylevelű lóhere a szép öreg férfiak énekeskönyveiből.

De ugye, könnyekért nem hajolunk le.

Az ember hagyja, hogy könnyei elguruljanak a súrlott deszkapadlón, a szigorú köveken, vagy mondjuk, kint, az udvaron, a szürke porban. Attól függ, hol jön reá a sírás.

Énnekem tegnap pont egy  templomban szorongatta meg torkomat valami sírnivaló. A vásárhelyi unitárius templomban. Úgy adódott, hogy épp az én verseimből olvastak fel néhányat, s bár az én verseim áhitatos verseknek nem nevezhetők, még én is meghatódtam.

Hiába, ilyenek a versek. Olykor megszorongatják az embert, ha olyan a hangulata. Nekem pedig a hajdani áhitatos perceim jöttek elé ott, mivelhogy már rég nem járok templomba.

Nem is tudom, miért nem járok.

Lehet, az élet útjain csavarogva, engem más bigottságok fogtak karon és vezettek el a lélek kiismerhetetlen, rejtett, titokzatos vidékeire, ahol sűrűbben váltják egymást a fények és árnyak. Világi, bűnös, eléggé el nem ítélhető bigottságok kerítettek hatalmukba.

Észre is vettem magamon, egy idő óta nem hat meg, ha valakinek például fáj a dereka. Csak az hat meg, ha az én derekam fáj. De az aztán meghat engem alaposan. Az effajta dolgokat nevezem most világi, bűnös, eléggé el nem ítélhető bigottságoknak.

El is kerültek engem az áhitatos perceim. Úgy eltűntek, mint végső, könyörgéses imák, az őszi, temetői ködben. Azt hiszem, sírni sem tudnék immár. Az pedig nagyon nagy baj.

Mert aki sírni nem tud, ha eljön a sírás ideje, örvendezni sem tud, ha eljön az örvendezés ideje.

De vajon, jön-e még olyan idő, amikor legalább még egyszer megszorongatnak engem az áhitatos percek? Lehet, hogy jön. Lehet, hogy nem. Azért még bízom. Akár az emberiség. Eleitől fogva.