szombat, június 20, 2009


Pusztai Péter fotója


A svájci egészség


Már említettem egyszer : nincs a világon unalmasabb ország, mint Svájc. Ott minden rendben van. Nincs mit csinálni. Ragyognak mindenfelé a szidolozott rézkilincsek, s ha véletlenül egy meggondolatlan légy odapiszkít egy kirakat üvegére, óriási zenebonával megjelenik a tűzoltóság, hogy alaposan átnézze a fertályt, nincs e valahol ennél nagyobb baj. Mert előfordul, mondjuk , szökőévente, hogy két darab légypiszok is kerül a kirakat üvegére. Ez Svájcban tűrhetetlen állapot. Valóságos hadihelyzet. Svájcban nem tűrik a hadihelyzetet. Ezért unatkoznak ott az emberek. De unatkoznak azért is, mert nincs miről beszélgessenek. Nincs megoldanivaló probléma. Megy minden a megszokott módon, mint a karikacsapás. Én csak néhányszor jártam Svájcban, de csak átfutottam rajta, nehogy engem is elkapjon az unalom.

Az egészség is pont olyan, mint Svájc. Unalmas. Amikor semmi baja nincs az embernek, csak lézeng a világban, nincs amiért törje a fejét. Még szerencse, hogy olykor a járda szélébe belebotlik. Olyankor visszafordul és megnézi jól magának azt a járdaszélet. Fejcsóválva, persze. Mert a járdaszél a hibás, nem a cipője, vagy a járása. ( A futballista is, ha megbotlik, visszanéz és azt figyeli, mibe botlott bele. Mert az ő lába nem lehet hibás. ) Az egészséges embert csak sajnálni lehet. Mert unatkozik. Mert csak fecsegni tud. Ha megszólal, jelentéktelen dolgokról fecseg. Nem is érdemes odafigyelni, mit beszél.

Most képzeljünk magunk elé egy egészséges svájci embert ! Kétszeresen unatkozik. Azért, mert egészséges és azért, mert svájci. A svájci egészségnél nincs unalmasabb beszédtéma a világon.

Énnekem nagy szerencsém van. Se egészségem nincs, sem pedig svájci nem vagyok. És annak is nagy a szerencséje, aki beteges és velem találkozik. Mert fontos beszédtémánk van bőven. Mi lehet fontosabb az egészségnél ? Semmi. Ezért beszélgetünk a betegségeinkről. Gyakran találkozom egy nyeszlett, sápadt, de szerencsés beteg emberrel. Meg szokta kérdezni, mi a helyzet a hatvannegyedik halálos betegségemmel. A minap azt válaszoltam, nincs azzal semmi baj, megvan, már ragaszkodom is hozzá. Valamiért megtetszett nekem. Nem is betegség az a hatvannegyedik, hanem valóságos szindróma. Milyen szépen hangzik ! Szindróma ! Láttam rajta, a bánat árnyéka suhant végig az orcáján. Szomorúan közölte velem, sajnos, neki nincs szindrómája, csak holmi egyszerű betegségei vannak, szégyelli is őket fölsorolni. Ráadásul az ő betegségei nem is halálosak. Csak kínozzák őt teljesen öncélúan. Az ilyen öncélú betegségekkel nincs mit kezdeni. Gyógyíthatatlanok, mert ártalmatlanok. Csak arra valók, hogy kínozzák az embert. Beszélni se érdemes róluk. A halálos betegség, az más ! Annak van értelme. Azon érdemes eltűnődni. Mint az életbevágó dolgokon, általában.


2 megjegyzés:

világosító írta...

Ajánlom ezzel a logikával megfertőzni a szűkebb és tágabb környezetet, s akkor nemcsak hogy másként látják majd a dolgokat egészségügyben, de kedves kis fertőző gócok is alakulhatnak ki körülöttük, ahol az unalom és betegség (szindróma) tudat birkóznak egymással.

Elekes Ferenc írta...

Legalább viccelődöm itt, egyedül magamban, de azért az unalom, ( a közösségi is ! ) mint szindróma jelen van, különösen a tökéletesen elvégzett dolgokban. Az viszont igaz, hogy ilyen nincs, de ki lehet mindent találni.