kedd, június 02, 2009

                                                                    Bölöni Domokos

                                                               Hatsech Gusztáv

 

Nagy titokban,

 

de végre sikerült megnyitani tetőtéri magángalériámat. A fölavató ünnepséget úgy képzeltem el, hogy mindenkit meghívok, aki valamilyen okból eljönni nem tud, nem akar, akit nem érdekel semmiféle galéria. A nép nagyobbik csoportját céloztam meg, amely szerintem soha, vagy ritkán jár kiállításokra. A műértő közönséget teljességgel mellőztem, s hagyom őt, hogy a továbbiakban is műértsen ott, ahol kedve tartja. Hitvány jellemvonásom, hogy általában nem hallgatok  megnyitó beszédeket, ezért arra kértem föl Bölöni Domokos barátomat, jöjjön el és nyissa meg ezt a galériát. Jeleztem, mindössze ketten leszünk, ha eljön, én a közönséget képviselem, ő pedig mondjon, amit akar. De legjobban tenné, ha nem is mondana semmit. Bölöni ezt a meghívást azonnal el is fogadta, de az ünnepség előtt elkapta őt valami hidegrázás. Aztán az anyósa is elkapta őt, akit haza kellett vinnie. mert egyedül nem tudott volna ülni az autóban.

 

A galéria megnyitását egy köztiszteletben álló, jónevű barátomra, Hatsech Gusztávra bíztam, aki minden teketória nélkül azonnal eljött és feladatát tisztességgel ellátta. Beszédet is tartott. Fel-alá járkálva olyasmiket mondott, hogy hát ez igen, gyönyörű dolog, ha valakinek vénen is vannak ambiciói, e galéria láttán nagyot nőttem a szemében, gratulál, satöbbi. Mert ő látta ezt a padlásteret akkor is, amikor ott csak denevérek röpdöstek, most pedig olyan kifejezések is fölszállhatnának, mint mondjuk impresszionizmus, kubizmus, plener, szürrealizmus, de minek efféléket hangoztatni... Fontos, hogy itt vagyunk, mégpedig jó egyetértésben és barátságban. A megnyitó tehát sikerült.

 

Néhány nap múlva Bölöni is kigyógyult a hidegrázásból, eljött, s hogy biztos legyen, megnyitotta ő is a galériát. És mondott, amit akart. Számbavette a képeket, fölemlegettük, milyen ropogósan szokott kacagni Benczédi, a szobrász, s hogy milyenek vagyunk úgy általában, mi, emberek. Milyen esendők. Arra a következtetésre jutottunk, hogy mi is esendők vagyunk, nem csak más. De mindenek fölött az a legfontosabb, hogy legyen egy kicsiny egészség, mert ha az nincs, az egészet megette a fene. A megnyitó második fölvonása is sikeresnek mondható.  Most már nyitva a galéria, a szél is kedvére járhat föl a padlásra.



 

4 megjegyzés:

világosító írta...

Ezt bizony nagyon élveztem. Ha még eljutok ebben az évben, akkor talán én is megnyitom (a biztonság kedvéért), és köszönöm, hogy engem sem hívtál meg, mert úgy se tudtam volna elmenni. Bár nem volt hidegrázásom.

Balogh Péter írta...

Ferikém! Nagyon nagy örömmel olvasom: tervedet sikerült megvalósítsd. A fotók alapján csodaszép. Szívből gratulálok Neked! Sok örömöd teljék a galériádban, amihez jó egészséget kívánok baráti szeretettel!

Magyar Viviana írta...

A megnyitó személyeken kívül mehet még oda valaki?

Elekes Ferenc írta...

Viviana,
egy angyal vagy. Nagy, szárnyas angyal. Persze, hogy mehet. Ha nagyon oda akar menni valaki. De hát ez a világ olyan szép, oly üde, csinos és takaros, hogy ide csak azok jönnek, akik a történelem záporaiban eláztak valahol és nincs hová menniük.Ez egy fehér menedékhely megfáradtaknak, mellőzötteknek és kitaszítottaknak. Olyanoknak, mint amilyen én vagyok. A nagy, szárnyas angyalok nem járnak padlásokon, sikátorokban és lebujokban. Felhők tejében fürödnek az örökkévalóságban. És pancsolnak. És spriccolnak és vihognak a megnyomorítottak láttán. Ide csak a denevérek jártak, amíg nem volt ekkora fény és fehérség. Nem is tudom, járnak-e még erre denevérek, vagy elhagytak ők is engem...

frici