Szerencse

Fotó: Pannoca.freeblog.hu

Négylevelű lóhere

Van nékem egy félig-meddig barátom, Sötétfalvi Nyeremec Tihamér. Ezt a nem fényes, de érdekes nevet én adtam neki ajándékul, azt remélve, hogy ezzel kihúzom őt a mindennapok szürkeségéből. Ez a szegény Tihamér ugyanis a mindennapok szürkeségében élt eddig, az ő eredeti, ugyancsak szürke, semmitmondó, megjegyezhetetlen nevével. Pedig szorgalmas, jóravaló ember  ez a Tihamér. Kipróbált minden módszert, amivel az ember ha csak egy fél arasszal is, de előrébb juthat ebben a szeszélyes, kiszámíthatatlan életben.

Árult például sorsjegyet, azt hangoztatva, hogy csak az nyer, aki játszik, bízni kell a szerencsében. És hogy ne csak hirdesse a szerencsében való bizodalmát, kipróbálta maga is, megvett egy rakás sorsjegyet. Nem nyert.

Sötét napokra virradt minden hajnalon, de nem vett erőt rajta a csüggedés. Elszegődött intézőnek egy turista irodába, melynek kirakatában kecses repülők szelték keresztül-kasul a kék eget. Ott ismertem meg Sötétfalvi Nyeremec Tihamért, a kirakat előtt, épp jacht-kirándulásra ösztökélt valakit, nekem pedig magát a jachtot ajánlotta, mondván, vásároljak jachtot, mert annak az ára most suppant le egészen a sárga földig. Így mondta, a sárga földig, ez tetszett nekem legjobban. Mondtam, énnekem pontosan jachtra lenne szükségem, de egészen kicsinyre, amit hordozhatnék magammal, hogy bármerre járok nézegessem, gyönyörködjem benne, különben is ilyenre lenne pénzem. Sötétfalvi Nyeremec Tihamér gyorsan változtatott az elgondolásán, javasolta, vegyek akkor egy távoli szigetet. Magányos embernek nézek ki, jól állana nékem egy távoli sziget. Vagy menjek el Rómába, Róma is szép és látogassam meg a pápát, megúnta már az államfőket. Fölvilágosítottam Sötétfalvi Nyeremec Tihamért a magam álláspontjáról, mely szerint távoli szigeteket nem veszek, mostanában mindegyre átcsapnak rajtuk a háborgó tengerek hullámai. Rómába pedig nem megyek, mert nincs szerencsém a pápához. A múltkor is, amikor kerestem, épp elutazott valahová, kipróbálni a legújabb mobilját, különben sincs pápához illő öltözetem. Mondtam azt is, bölcs emberekre hivatkozva, hogy szerencse kell mindenhez ebben az életben.

Sötétfalvi Nyeremec Tihamérnak nem volt szerencséje se mással, se velem, lemondott a turisták meggyőzéséről és heteken át kóválygott a város elhagyatottabb utcáin, fogai közt tökmagot ropogtatva.

Hanem a város elhagyatottabb utcáin kóborolva, egy napon, költőkre jellemző, szomorkás hangulatok környékezték meg Sötétfalvi Nyemerec Tihamért. Fejéhez kapott, s reá is csapott a feje búbjára, mint aki önmagának tesz szemrehányást és elhatározta, felcsap költőnek, miért ne csapna föl, ha már a szomorkás hangulatok megkörnyékezték. Gyönyörű szavakat illesztett egymás mellé, olyanokat, mint holdvilág, illat, homály, mama, elmúlás, szerelem, barka, pirkadás, jövő, remény. Amikor látta, hogy jól rímelnek a szavak, leírta őket egy szélfútta plakát sarkára és bevitte a szerkesztőségbe. Ott azt mondta neki egy kopaszodó költő, hogy ma már nem divat érthető verseket írni. Ha költő akar lenni, akkor írjon teljességgel érthetetlen mondatokat, amelyekben üdeség van és talány.

Sötétfalvi Nyemerec Tihamér képtelen volt olyan mondatokat írni, amelyekben üdeség lett volna és talány. De a szélfútta plakátról az jutott eszébe, kipróbálja a politikát is, mert vannak emberek, akiknek sikerül fényes csúcsokra fölhágni ezen a sikamlós pályán. Valami ünnepség volt a városban, piciny zászlókat lengettek a fölvonulók, szólt a rezesbanda, gondolta, itt a jó alkalom a politizálásra. Odaállt a sor elejére és időnkint elkiáltotta magát, éljen, éljen ! Valaki rászólt a tömegből, most ne éljenezzen, nem jött el annak az ideje. Sötétfalvi Nyemerec Tihamér soha nem tudta meg, mikor van az éljenezésnek ideje, ezért a politikai pályafutásából sem lett semmi. Magányosan kóválygott tovább a város elhagyatottabb utcáin, mint azelőtt. Annyi különbséggel, hogy most már tökmagra sem jutott pénze.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy vagy, Tihamér ?  Sehogy sem vagyok, válaszolta szomorúan Sötétfalvi Nyeremec Tihamér. Mindenhez szerencse kell, mondta többször is ismételve Sötétfalvi Nyeremec Tihamér, nyílván a bölcsebb emberekre hivatkozva.

Mostanában Sötétfalvi Nyeremec Tihamér amikor eszébe jutok, meglátogat engem. Úgy szokott lenni, hogy jön, csönget és amikor kinyitom a kaput, csak áll és néz, nem siet bejönni. Hát nem jössz be, Tihamér, kérdem tőle, mert ha nem kérdem, ott állna és nézne, ki tudja, meddig.

Ma nem volt úgy. Sötétfalvi Nyeremec Tihamér mai megjelenésével mély benyomást tett reám, s a félig kinyitott kapura is. Kérdem tőle, mi van veled, Tihamér, hová sietsz, nyomod nekem a kaput, légy türelemmel, épp ki akarom tárni egészen. Ne vacakolj azzal a kapuval, mondta Sötétfalvi Nyeremec Tihamér, s fölmutatott egy kisded fűcsomót. Kérdem, miért mutatod nekem ezt a fűcsomót, Tihamér ? Azért, mert van benne egy négylevelű lóhere, felelte Sötétfalvi Nyeremec Tihamér. Itt találtam a kapud előtt, a rózsabokor tövében. Naponta eljársz a szerencséd mellett és nem veszed észre, tette hozzá mosolyogva, mint amiképpen a silány riportokban szokás, szóval, tette hozzá mosolyogva Sötétfalvi Nyeremec Tihamér.

Azt mondod, eljárok a szerencsém mellett, és nem veszem észre, Tihamér ?

Azt mondom, felelte röviden és határozottan Sötétfalvi Nyeremec Tihamér.

És te hiszel a négylevelű lóherében, Tihamér ?

Én már csak a négylevelű lóherében hiszek, mondta határozottan Sötétfalvi Nyeremec Tihamér.

Repedések

Pusztai Péter fotója

Repedések

Jönnek a másfajta gátszakadások, már látom, amint jönnek, nem ez a sáros, savanyú föld, nem a táj, nem a ház, a nyelvünk törik meg, csupán egy hétre, kettőre ment el egy lány Pestre, elment a Hargita tövéből, el Pestre, s hogy jött haza onnan, bizony, markánsan jött haza onnan, nagyon markánsan jött haza és elmesélte, mi történt véle Pesten, egyébként, így kezdte, egyébként jó dolga volt neki Pesten, markánsan jó dolga volt neki ott, föl is csomagolták atyásan egyébkénttel, most ősz van egyébként, de elmúlik az ősz, s a tél is egyébként, majd tavasz jön és markánsan kidugja fejét az első hóvirág, egyébként a többi tavaszi virág is kinyílik rendre és bárányok születnek, markáns bárányok, egyébként csöndesen bégetnek ezek a markáns bárányok, megjönnek talán a fecskék, ha úgy adódik, s nyárra markáns fiókák dugják ki kócos fejüket az egyébként tavalyi fészekből, markánsabb lesz a kert,  az udvar, egyébként úgy szép a kert, s az udvar, ha markánsabb, mint amilyen volt eddig, jönnek a  másfajta gátszakadások, már látom, amint jönnek, nem ez a sáros, savanyú föld, nem a táj, nem a ház, a nyelvünk törik meg, csupán egy hétre, kettőre ment el egy lány, nyomában jól kivehetők a törésvonalak, egyik vonal, az egyébként mentén húzódik, a másik a markáns mentén, ideérnek a másfajta gátszakadások repedései, sunyín közelítenek a kerítések alatt, kikerülve a lomha csigákat, araszolnak, befonnak, átszőnek, összebogoznak mindent ragadós nyelvi-nyálaikkal, hogy egymást meg ne értsük, csak azt vegyük tudomásul, ami trendi, vagyis az egyébkéntet vegyük tudomásul, valamint azt, hogy minden markáns lesz ezután egyébként, akár a tévében, a rádióban, jaj, miket mondok, a médiában, ott, a médiában, jönnek a másfajta gátszakadások, már látom, amint jönnek, lesznek markáns jobboldali és lesznek markáns baloldali egyébkéntek, jaj, nem ez a sáros, savanyú föld, nem a táj, nem a ház, a nyelvünk törik meg.  

Mélyinterjú

Pusztai Péter fotója

Lant le

(Mélyinterjú magammal)

Hogy vagy,  Frici ?

Általában, vagy speciel mostanság ?

Speciel mostanság.

Mint általában.

Szóval, szomorú vagy, Frici...

Az vagyok, szomorú.

Ez a régi kerékvágás...

Régi az út is.

És nincs kiút ?

Csak kiút van.

Az milyen út ?

Kifelé vezet.

Írsz valamit ?

Egy nagy regényt.

Mi a címe ?

Lant le.

És mekkora az a regény ?

Amekkora a címe.

Annyi, hogy Lant le ?

Annyi.

Pusztai Péter fotója

Fékezett habzású újság

Már nem tudom, mi akasztott meg eddig, hogy szó nélkül hagytam egy különös jelenséget. Azt, hogy feltalálták a fékezett habzású újságot. Pedig nem nagy találmány. Mert ugye, a fékezett habzású mosóport nagyon régen feltalálták. Majdnem egyidőben a bőségesen  habzó mosóporral. Mondjuk, egy hónappal később. Egy hónap elég volt arra, hogy reájöjjenek a fehérnépek, nem jó, ha eszeveszett módon, hirtelen hab-felhő borítja el a mosógépet, s az egész konyhát. Amint erre reájöttek, nem vásároltak bőségesen  habzó mosóport, hanem minden teketória és habozás nélkül szappant reszeltek a mosnivaló ruhák tetejére. De a boltosok is elcsodálkoztak, látván, hogy nincs keletje a bőségesen habzó mosópornak.

Okos fők ekkor találták föl a fékezett habzású mosóport. Aminek aztán kisebb lett a habja, de annál nagyobb a keletje.

Okos szerkesztők, most ravasz módon tanultak a mosóporos találmánytól. Olyan újságot szerkesztenek, amelyből a hírek nem futnak ki meggondolatlanul, frissen és lobogva a nagyvilágba. Várnak még egy-két napot. A pénteki hírek meg sem jelennek hétfőig. A gyámoltalan lelkületű olvasó azt mondja, jól van ez így, hét végén legalább nyugodtan tud pihenni, ráér hétfőn is fölháborodni a világban történt eseményeken. A még gyámoltalanabb lelkületű olvasó egyenesen a postásra fogja, ha csak hétfőn olvashatja a pénteki híreket. Így is köszönti a postást minden hétfőn : -Na, el tetszett hozni a pénteki híreket ? Harag nincs. Ilyen a posta, ilyenek az utak, a szállítás és a körülmények.  

A bökkenő ott van, hogy ma már egyre több  háznál pötyögtetik a laptopot. Mert azon úgy rohannak a hírek, mint a villám. És ott vannak az újságok a világhálón. Még meg sem jelenik a papír- újság, s már el  lehet olvasni az elektronikus kiadást. Ezt a nagy lehetőséget fennen hírdeti minden valamirevaló újság.

De csak hírdeti ! Mert a ravasz szerkesztők vigyáznak arra, ne lehessen olyan melegen elolvasni az elektronikus kiadást. Egy két oldalt bele tesznek ugyan, főleg azt, hogy kik szerkesztik, merre megy a valuta árfolyama, de ennyi. A pénteki híreket, az apróhírdetést csak vegye meg az olvasó hétfőn, a papír-újsággal együtt. Abból jön a pénz.

Ezt nevezem én fékezett habzású újságnak, amit a szerkesztők nyílván a mosóportól tanultak el.

Nagy jövőt nem lehet jósolni ennek a fékezett habzású újságnak. Egyszerűen azért, mert kilátszik belőle a szándék: fékezni próbálják a világhálót. Márpedig a világháló nem mosópor. Eljön az idő, amikor nem válik be a fékezett habzás.

Éjszakai buszmegálló

Hajnali négy óra. Két rendőr áll mellettem, távolsági autóbuszra várva. Az egyik rendőr neve Vasile, a másiké Popica. Ezt onnan tudom, hogy az egyik azt mondta a másiknak, hallgass ide, Vasile. És Vasile azt válaszolta, előbb te hallgass meg engem, Popica. Na, akkor kezd el te, Vasile, mondta Popica.

-Nem az volt a betörő, akit megfogtunk, azért is engedtem el, mondta Vasile.

-Azért jól megszorongattad, mondta Popica.

-Jobban meg kellett volna, hogy szorongassam. Ezeken nem lehet eligazodni, mindenfélét összehazudnak, mondta Vasile.

-Ártatlanul szorongattad ? Az nem törvényes, mondta Popica.

-Semmi szorongatás nem törvényes, mondta Vasile.

Rágyújtottam, s egy szép, szabályos füstkarikát engedtem ki a ködös, hajnali utcára.

-Ilyenkor, reggelizés előtt legártalmasabb a cigaretta, mondta felém fordulva Vasile.

-Tudom. De mindig fölfut a vérnyomásom, ha betörőkről hallok, mondtam, s mélyen leszívtam még egy slukkot. És folytattam:

-Tessék mondani, mégis, az éjszaka melyik órájában szokott lenni a legtöbb betörés ?

-Pont ilyenkor. Hajnali négykor, mondta Popica.

-A szomszédom lakását többször is feltörték már este kilenckor.

-És intézkedtek ?-kérdezte Popica.

-Én hívtam a száztizenkettőt, mert a szomszédom nem volt otthon.

-És megfogták a betörőt ?-kérdezte Vasile.

-A rendőrök szeme előtt ment ki a lakásból, tántorogva. De nem fogták meg.

-Bizonyosan csak részeg volt az a betörő, mondta Popica.

-Úgy tett, mint aki be van rúgva. De én utána szaladtam, nem volt részeg, nyílegyenesen szaladt végig az utcán.

-Rosszul tette, hogy utána szaladt, mert ha az a betörő megbotlott volna valamiben, s betöri a fejét, a törvény előtt maga lett volna a hibás, -mondta Vasile.

-Épp ezzel fogadtak a rendőrök is, amikor hozzájuk visszatértem, a feltört lakás elé. Hogy a törvény előtt én lettem volna a hibás. Az egyik még azt is mondta, mit csodálkozom egy betörésen, az ő saját édesanyját is kirabolták.

-A betörő azért betörő, hogy betörjön, ahová csak lehet, mondta Popica.

-Furcsa időket élünk, mondta Vasile.

-Furcsa időket élünk, de azért a betörőket megfoghatnák, mondtam szemrehányólag.

-Mindig is voltak betörők, mondta Popica.

-Lehet, hogy eddig hozzám is betörtek, azt tetszett mondani, hajnali négykor van a legtöbb betörés...

-Semmi nincs kizárva, mondta Vasile.

-Semmi, de semmi, mondta Popica.

-És én mit tehetek, ha látom, éppen betörtek a lakásomba ?

-Ilyenkor, reggelizés előtt legártalmasabb a cigaretta. Legelőbb azt kell elhagyni, mondta felém fordulva Vasile.

Rendszerváltás. Pusztai Péter fotója.

Tegyük fel

Tegyük fel, hogy az ön felesége egy nagy kurva. Így kezdte mondanivalóját Lukács Ede, a híres utazó, amikor beléptünk Tudor Vornicu főszerkesztő  irodájába, mely ott volt a Román Televízió épületének valamelyik felső emeletén. A hetvenes években. Vornicu azt mondta Lukács Edének, jaj, ne, ne ezt tegyük fel, hanem inkább azt, hogy az ön felesége az, aminek az enyémet nevezte.

Annak semmi értelme nem lenne, mondta Lukács Ede. Mert az ember teljességgel csak azt érzi át, ami reá vonatkozik, nem másra. Akkor tegyük fel, hogy az ön fia egy nagy utazó, akárcsak ez a fiatalember, akivel jöttem, s reám mutatott. Most épp nagy út előtt állunk és szüksége lenne egy filmező gépre, amivel utazásainkat megörökíthetné. Tudna-e neki egy ilyen filmezőt kölcsön adni az államtól, mert nekünk arra pénzünk nincs.

Nagyon szívesen, mondta Vornicu.

Amikor a filmezővel fölszerelve kiléptünk az épületből, mondom Lukács Edének, miért kellett ezt a Vornicut ilyen kellemetlen helyzetbe hozni a feleségével példálózva? Egyszerűbb lett volna, ha kérsz tőle egy filmező gépet, látod, milyen kedves, készséges ember, még jó utat is kivánt nekünk.

Azért, mert akkor nem adott volna. Mondván, hogy az államé és nagyon drága, sajnos így és sajnos úgy, válaszolta Lukács Ede.

Semmit nem tanultam Lukács Edétől.

Írtam egy könyvet és elküldtem a legközelebbi kiadó igazgatójának, hogy ha lehet, nyomtassa ki. Hát nem nyomtatta ki. Azt üzente, nekem van pénzem, nyomtassam ki én. Az államnak különben sincs pénze ilyesmire. Éppen csak azt nem üzente, hogy ha már megírtam azt a könyvet, s ki találom nyomtatni a saját pénzemen, olvassam is el, amit írtam, mert az olvasó másféle könyvekhez van szokva. Az olvasó olyan könyveket szeret olvasni, mint amilyenek ott porosodanak a kirakatokban. Színüket kivette a nap. Mert ezeket a könyveket állami támogatással nyomtatták ki. És a színüket is állami támogatással vette ki a nap.

Semmit nem tanultam Lukács Edétől. Amikor elküldtem könyvemet a kiadó igazgatójának, néhány sort kellett volna mellékelnem: tegyük fel, hogy ezt a könyvet az ön fia, vagy leánya írta.    

Báthori Zsigmond fotója

Áhitatos vadak

Éppen csak föl nem öklelik a népeket, akikkel találkoznak. A férjnek kidülledt, szőrös melle van, csámpás járása és fölfelé tekintő, ravasz nézése, amivel a háztetőkön kívül semmit nem láthat.

Érdekes, nem botlik meg semmiben. Pedig azt várom, hátha megbotlik mégis valamiben. Hiába várom.

A régi rendszer szabályaiban sem botlott meg. A mostani rendszer szabályait pedig mintha pont neki találták volna ki. Úgy járkál a világban, ahogyan kedve tartja. Most épp a csámpás járást választotta. És a fölfelé tekintő, ravasz nézést. Úgy látszik, a háztetőkön kívül
semmi mást nem akar látni. Mit is nézzen a mellette elhaladó pórnépen ?  Ez a pórnép régen is az volt, ami most. Semmi. Ő viszont tényező volt régen. És most is tényező. Annak született. Tényezőnek.

A feleség szépen kikerekedett fehérnép. A naccságák fajtájából való. Orcája szélességében hosszúkás. Fontos embert rendelt mellé a sors. És ő fölnéz a fontos emberére, pedig meglehet, hogy ő még egy fél arasszal a férjénél is tényezőbb.

Szóval, mennek ketten a járda közepén. Éppen csak föl nem öklelik a népeket, akikkel találkoznak. Olyan a menésük. A járásuk. A tartásuk. Minden mozdulatuk olyan. Fontos. Mintha nem is a földön járnának, hanem egy óriási plakáton. Mintha minden lépésre járdaszéli kövekből lenne a saját nevük kiírva. Úgy járnak.

Véletlenül tudom, hová mennek. Gyónni mennek. Nem templomba, hanem oda, ahol verseket olvasnak. Szelíd, szomorú költők, szelíd, szomorú verseket olvasnak. Ahol hárfák és lantok zengenek. Ők ketten pedig leülnek a szelíd, szomorú költők elé, az első padsorba.

Lehajtott fővel gyónnak az áhitatos vadak. 

Fölösleges fölfedezések

Ha most leírom azt a szót, hogy buckminsterfullerene, C60, akkor csak a kémiában jártas szakemberek kapják föl a fejüket. Márpedig ők fölkapják, azt remélve, hogy valami gyakorlati dolgot találtam föl a fullerénekről. Régóta törik a fejüket a kémiai tudományokban jártas emberek, mondhatnám azt is, éjjeleken át nem alusznak a fullerének miatt. A futballisták például nyugodtan alusznak. Nem kapják föl a fejüket, ha ezt a szót meglátják valahol. Pedig lenne okuk rá. Mert az a labda, amibe belefejelnek, amelyet ott rugdosnak százezrek szeme láttára,- bekiabálások közepette,- formáját tekintve világra olyan, mint az a molekula, amit fullerénnek nevez a kémiai tudomány. Öt és hatszögű lapocskákból van összerakva. Ráadásul a belseje is üres, akárcsak a futballabdának. (Az európainak, hogy pontos legyek.) Szeretnék pontosan fogalmazni, ezért nem állítom, hogy a futballisták feje üres. Mert abban azért kell lennie valaminek, különben a labdát sem találnák el. Csak a levegőt.

Immáron hetek óta ezt a szép molekulát tanulmányozom, pedig nem vagyok kémikus. Nincs ilyen végzettségem. Miért ne tanulmányoznám ? Fuller úrnak sem volt felsőfokú végzettsége, amikor tanulányozta, a múlt század közepén. Ő csupán költő volt, író, építész, látnok, ilyesmi. Egész életét az emberiség fönnmaradásának, jólétének kutatására rendezte be. Róla is nevezték el azt a szép molekulát. Nobel-díjat ugyan nem ő kapott érte, de ez már más lapra tartozik. Hogy én mi módon tanulmányozom a fulleréneket, amikor nincs hozzá semmiféle felszerelésem ?  Megmondom. Egyszerűen. Kiállok este és nézem a csillagokat. Elképzelem a csillagok közötti tért. És azt találgatom, hová lesz a csillagok füstje ? Mert annyit már tudok, hogy a csillagok is füstölnek, nem csak a kéményeink, s abban a füstben is vannak ilyen molekulák. Máskor meg elnézek egy szenes favéget az udvaron. Kormos. Abban a koromban is ilyen molekulák vannak. Aztán előfordul, hogy másképpen tanulányozom a fulleréneket. Behunyom a szemem, s arra gondolok, vajjon a régi kínaiak, mondjuk, a Ming dinasztia idején miképpen tudták megszerkeszteni azt az alakzatot, mely olyan, mint a mai futballabda, vagy a fullerén molekula ? Mert megszerkesztették. Én nem láttam, de leírták mások, hogy egy óriási oroszlán- szobor talapzata olyan alakú. Öt és hatszögű lapokból van összerakva. A művészek erről többet tudnak, mint én.

Abból indulok ki, hogy ha az ember töri a fejét valamin, legalább nem a más fejét töri. Mert erre is van példa. Szinte naponta. Persze, jól tudom, ha véletlenül fölfedeznék valamit, teljesen fölöslegesen fedezném föl. Már kétszer is megjártam. Van ugyanis két fölfedezésem, de az emberiség eleddig reá sem hederített. Fölfedeztem például azt, hogy mikor lesz jó világ ezen a földön. Mert én is állandóan a világ dolgaival foglalkozom. Mint Fuller úr. Kijelentettem, sőt, írásban is leszögeztem: akkor lesz jó világ ezen a földön, ha letöröljük a lábunk, mielőtt házainkból a lábunkat az utcára kitennők. Az emberiség még ma is másképpen gondolkodik. Akkor törli le a lábát, amikor be akar lépni saját otthonába. Nem fordítva. Ezért nincs jó világ. Sőt, folytathatnám, miért nincs jó világ, a lábtörlésről nem is beszélve. Mert van, aki akkor sem törli le a lábát, amikor belép otthonába. Ha van otthona. És van, aki a nyílt utcán, fényes nappal például pökdösik. Ha épp a fejét nem töri be valakinek. Ezért volt teljességgel fölösleges ez a fölfedezésem.

Azért megemlítem a másik fölfedezésemet is, bár annak jelentősége szinte semmi. Csupán számomra érdekes. Megfejtettem, mi a különbség falu és város között. Függetlenül attól, hogy miképpen könyvelnek el a hatóságok  egy települést. Fölfedezésem ennyi : a város ott kezdődik, ahol idegennek már nem köszönnek. Ezt is kijelentettem már régen és írásban is rögzítettem. Soha, senki nem hivatkozott rám, midőn valamely települést várossá nyilvánítottak. Ez a téma föl sem merült. Ez is egy fölösleges fölfedezés volt. Most nézhetem tovább a csillagos eget...

Kényes dallam (20)

Éden Bádenben

Egy reggel azt mondja nekem Miroszláv:

-Bárhová vigyen a sorsod, előbb nézz szét Bádenben. Ott van az éden, Bádenben. Ilyenkor, szőlőérés idején minden nap ünnep van Bádenben. Állj meg a központban, a szobor mellett, hallgasd a rezesbandát. Vagy ülj le egy utcai padra, s nézd a sétáló embereket. Béke és nyugalom van Bádenben.

-Sok helyet ismerek, Miroszláv, ahol béke és nyugalom van, akárcsak Bábenben.

-Nincs a világon még egy város, ahol boldogabb a nép, mint Bádenben.

Még aznap elmentem Bádenbe. Megálltam a központban, a szobor mellett, hallgattam a rezesbandát Bádenben. És leültem egy utcai padra, néztem a sétáló embereket Bádenben. Béke és nyugalom volt Bádenben.

Este, villanyoltás után, mint máskor, beszélgettünk. Egyszer azt kérdi Miroszláv :

-Na, milyen az élet Bádenben ?

-Nincs a világon még egy város, ahol boldogabb a nép, mint Bádenben, Miroszláv.

-Mégis, mit csináltál egész nap Bádenben ?-kérdezte Miroszláv.

-Egy ideig a bádeni édent csodáltam. Belefáradtam, s leültem egy utcai padra, a buszmegállóban. Ott töltöttem a legtöbb időmet, Miroszláv.

-Egy buszmegállóban ? – kérdezte Miroszláv.

-Ott, egy buszmegállóban, Bádenben.

-Mi szépet láttál ott ?-kérdezte Miroszláv.

-A cipőm orrát, s a járdaszéli köveket néztem, közben egy idős ember történetét hallgattam, ki mellettem ült az utcai padon, Bádenben..

-És érdekes történetet mesélt az idős ember ?-kérdezte Miroszláv.

-Azt mesélt, érdekes történetet, Miroszláv.

-És mi volt érdekes abban a történetben ?  -kérdezte Miroszláv.

-Rólam szólt a a történet. Számomra ez volt benne érdekes, Miroszláv.

-Mit mesélt rólad az az idős ember ?-kérdezte Miroszláv.

-Azt mesélte, úgy járok, mint ő. Ha itt maradok Bádenben, s egészen megöregszem. Mint ő. Ezt mondta az idős ember, Miroszláv.

-És hogy járt az az idős ember ? –kérdezte Miroszláv.

-Bolodogan élt egy ideig Bádenben. Szőlőérés idején minden nap ünnep van Bádenben. Hallgatta a rezesbandát. Nézte a sétáló embereket Bádenben.

Egyszer megúnta a népek nyugalmát és boldogságát Bádenben. Gondolta, elutazik innen valahová, nem neki való ez a világ Badenben. Vett is magának buszjegyet. Leült egy padra a buszmegállóban és újjai közt lassan elmorzsolta azt a buszjegyet. Megvett és elmorzsolt újjai közt minden nap egy buszjegyet. Utazni nem utazott sehová.

Most már itt is marad örökre, Bádenben.

Ennyi a történet, Miroszláv. Így telt a napom Bádenben.

-Érdekes történet, - mondta Miroszláv.

-Mondok neked most valamit, Miroszláv ! Ez volt az én utolsó napom Bádenben. És ebből a táborból is elmegyek. Örökre. Elmegyek haza, Miroszláv.

-Jól tetted, hogy így döntöttél. Jól tetted. Isten veled, -mondta lehajtott fővel Miroszláv.

Kényes dallam (19)

 Legyen világosság

A benzinkúttal majdnem szemben állt egy régi, rozoga ház. Kicsiny udvara volt a rozoga háznak, az utcáról jól be lehetett látni. Valahányszor erre jártunk, kijött a kapuba egy ember, a ház tulajdonosa, föl-fölnézett a hiányzó kupáscserépre, s reánk is vetett néhány pillantást.

Egy napon Miroszláv megszólította a fölfelé nézegető embert :

-Ha megengedi, mi teszünk oda ép kupáscserepet, jönnek a hitvány őszi esők...

Létrát hozott az ember, Miroszláv pedig sajátkezűleg cserélte ki a kupáscserepet.

-Sok baj van ezekkel a házakkal, - mondta az ember. Az enyémmel főleg az a baj, hogy nem jó helyre építették. Nappal be lehet látni az udvarra, éjjel sötét van, kimenni sem merek. Gyanús egyének is járnak errefelé. Még leütik az embert...

-Jó lenne ide egy villanypózna, a kapu elé, hogy legyen világosság - mondta Miroszláv.

-Oda pénz kell, - mondta az ember.

-Oda nem kell pénz. Út van a kapu előtt, s az út közterület, a hatóság dolga a közvilágítás. -mondta Miroszláv.

-Akkor is pénz kell, - mondta az ember.

Átmentünk a benzinkúthoz. Mint régi barátját, úgy üdvözölte Miroszláv a benzinkutast. Mi ezen nem csodálkoztunk, mert ugye, akinek három autója van a körzetben, azokat ismeri a benzinkutas. Miroszlávot pedig mindenfelé ismerik, ahol egyszer megfordult.

-Kellene oda egy villanyoszlop, sötét van a kicsi ház előtt, fél az ott lakó ember. Gyanús egyének is járnak errefelé.  - mondta Miroszláv és a régi ház felé mutatott.

-Kicsi vagyok én ahhoz, - mondta a benzinkutas.

-Nem vagy kicsi, gyere, hívjuk fel a hatóságot,- mondta Miroszláv.

Másnap jött egy hatósági közeg. Hanyag öltözetű, pökhendi ember, hóna alatt iratokkal tömött táskát hordott.

-Szóval maga kér ide egy villanypóznát ?- kérdezte a hatósági közeg.

-Szeretném, ha világosabb lenne a házam előtt, félek a sötétben és ki is rabolhatnak, gyanús egyének  járnak errefelé, -mondta az ember.

-Minek kell ide nagyobb világosság ? Éjjel alszik az ember. És ha nagy a világosság, a tolvaj is könnyebben megtalál minden ellopni valót. Még az autó kerekeit is könnyebb fényességben leszerelni, mint sötétségben. A közelben menekültek tanyáznak, az  is kitelik tőlük, hogy egy napon az autóját viszik el, nem a kerekét. Nem jó a nagy világosság és sok pénzbe is kerül az államnak, - mondta a hatósági közeg.

Azt vártuk, hogy Miroszláv megsértődik, s jól leteremti a hatósági közeget, amiért tolvajlással gyanúsította meg a menekülteket. De Miroszláv nem sértődött meg. Oda állt a ház tulajdonosa elé és a hatósági közegre mutatva ezt mondta :

-Tessék jól megnézni ezt a hatósági közeget : jól látszik rajta, művelt és jóságos ember. Ausztria, ez a művelt, rendezett ország meg sem tűrné, hogy ügyeit a sötétség pártján álló, oktalanok intézzék. Nem üres kézzel jött ide, táskája tömve van hivatalos iratokkal. Azokat nem véletlenül hozta magával, hanem azért, hogy intézkedjen a villanypózna fölállításának dolgában. Meg vagyok győződve, ez az ember  jól ismeri a görög bölcsekkel megesett történeteket is. Például azt a gyönyörű esetet, mely szerint  amikor a makedón hódító, Nagy Sándor bevonult Görögországba, hírét vette a különc bölcsnek, és meglátogatta Diogenészt, aki épp egy hordó előtt sütkérezett. "Nagy Sándor vagyok, a Világ ura" - szólt a makedón hadvezér. "Én meg Diogenész, a kutya" - válaszolta a bölcs. „Kérj tőlem bármit, teljesítem” - mondta a hódító. „Ne takard el előlem a Napot!” - felelte erre Diogenész.

-Te nem a menekültek közül való vagy ? – kérdezte Miroszlávtól a hatósági ember.

-De. A menekültek közül való vagyok, - felelte Miroszláv.

-Ha megmondod, mit válaszolt Nagy Sándor a görög bölcs szemtelen megjegyzésére, akkor lesz itt villanyoszlop és lesz világosság, - mondta a hatósági közeg.

“Ha nem ő lenne Nagy Sándor, akkor leginkább Diogenész szeretne lenni.” -Ezt válaszolta Nagy Sándor, -felelte Miroszláv.

Másnap nagy fényességet láttunk  a régi ház kapuja előtt.

Kényes dallam (18)

 Haramiák

Emeletes, komor alkotmány a központi tábor épülete. Olyan, mint amilyeneket régi metszeteken lehet  látni porosz laktanyákról. Előtte hektárnyi kert, vastagtörzsű, odvas fákkal, csoportosan tanyázó, sötét tollazatú madarakkal. Itt-ott szögesdrótok is megcsillannak a napsütésben, de értelmüket nehéz kivenni. Békés kert ez, a bejárat mellett fegyveres őr, tovább hírdető oszlopok, táblák, tele ragasztva papírokkal.

Aki valamilyen ügyben eligazodni akart, jobban tette, ha a hirdetéseket, a friss felszólításokat, közleményeket futotta át, s nem az őrt faggata. Még az információs irodában sem volt értelme a kérdezősködésnek. Ha nem volt kedve egy hivatalnoknak, a kiváncsiskodónak azt felelte, az udvaron ki van függesztve, olvassa el.

Akik régebben jöttek, s már kint laktak valamelyik átalakított kastélyban, szállodában, bejártak ide, hogy megtudják a fejleményeket, főleg a sorsuk alakulását.

Bejártunk mi is, hetente legalább kétszer.

Déltájt érkezett a Miroszláv-csoport, ki-ki a maga reményével, hogy megtud valamit a befogadásokról.

Már a kapuban kiabálást hallottunk. Belépve csődület fogadott. Miroszláv egyenesen feléjük tartott, hallván, hogy szerbül vitatkoznak.

-Ne közeledjen senki ! Csak az jöjjön ide, aki jól tud szerbül, - parancsolta egy őr.

-Hát nem ismer meg ? – kérdezte Miroszláv.

-Ki maga ?- kérdezte az őr.

-Még érdeklődtem is a múltkor a családja felől, van-e egészség otthon,  éppen a térképet nézegettük.

-Beszél maga szerbül ?

-Persze, Miroszláv vagyok.

-Haramiák. Azok jöttek az éjjel Koszovóból, haramiák. Még ablakot is betörtek a cigarettáért. És isznak. Nem lehet velük szót érteni. Mit mondott, hogy hívják, Miroszláv ?

-Miroszláv, persze, hogy Miroszláv, engem mindenki ismer...

-Menjen közéjük, ha van bátorsága, és csináljon rendet, Miroszláv. Haramiák ! Maguk pedig húzódjanak félre, nehogy valami bajuk essék.- figyelmezetett bennünket az őr.

Messziről figyeltük a lázongó csoportot. Csakhamar középre került Miroszláv és mint valami átszellemült, nyugodt karmester, karjával gesztikulált. Szavaiból semmit nem értettünk.

-Ezek még itt nekünk agyonverik a mi Miroszlávunkat, -mondta Adolf.

-Agyon, amilyen a kinézetelük, - mondta Zoli.

-Azt nehezen, s még itt vagyunk mi is, - mondta Lóri, a favágó.

Még el sem szívtuk a cigarettánkat, a lázongó csoport lecsöndesült. Láttuk, amint Miroszláv kifordítja a kabátját és mutatja, hogy az milyen gondosan van kibélelve. És láttuk, amint Miroszláv után a társaság lassan elindul a ruhás raktár felé.

Két borzas idegen nem követte Miroszlávot, jött egyenesen felénk.

-Most mondja ez a spicli, hogy ti magyarok vagytok, -szólal meg magyarul  az egyik.

-Adtok egy cigarettát ?

-Hát persze, -mondja Lóri. Adott neki cigarettát és tüzet is.

-Miért nevezed spiclinek a mi barátunkat, amikor nem spicli, -kérdi a kissé részeg  idegentől Adolf.

-Hát mi legyen az ilyen, akire az őr is reábízza sorsunkat ?-mondja az idegen. És folytatja, a füstöt jó mélyen tüdőre szíva:

-Tudjátok, miket mondott nekünk az a spicli ? Mert látszik rajta, hogy spicli. Azt mondta, itt minden hozzá tartozik. Hogy ő a raktár felelőse.  Jó gúnyák vannak az ő raktárában, mindenkit felöltöztet. Hogy baráti viszonyban van az őrrel, s annak családjával. És olyanokat mondott, hogy ő fontos tényező volt Koszovóban és ismeri az ottaniak természetét. Hogy az ő vallása olyan, mint a koszovóiak vallása. Hogy ők három dolgot imádnak, a cigarettát, a pálinkát és Istent. De az Isten ott kuporog megszeppenve a lelkük fenekén, s jól tennék, ha beszélgetnének  véle, ne unatkozzék. Mert ő templomjáró ember és orgonán játszik a templomokban és zsoltárokat énekel és könyveket olvas. Most kérdem én, nem spicli az ilyen ? Hogy lehet valakinek három olyan vallása, amelyben az egyik csak Isten, a többi cigaretta és pálinka ? Ugye, hogy nem lehet ? Csak ha spicli. És még azt is mondta, kastélyban lakik és három autója van. És hogy őt mindenki ismeri.

-Igazat mondott ez az ember, a mi barátunk, Miroszláv,- lépett kettőt előre Lóri.  –

-Annyira igazat mondott, hogy csakugyan kastélyban lakik. Még Sziciliában is kastélyban lakott. Három nagy kapun lehetett bejutni arra a birtokra, ahol a kastélya állt. Ott is mindenki ismerte. Sziciliában ! És ő templomjáró ember. És orgonán muzsikál a templomban és zsoltárokat énekel és könyveket olvas és nagy tisztelője a harangozó, s maga a pap is. És ha akarod tudni, Miroszláv bejáratos a zsidók központjába, az ausztrál nagykövetségre, továbbá osztrák családokhoz, akiknek nagy földjeik vannak a hegyoldalakban, s Miroszlávnak köszönhetik, hogy van kerítésük, nem járnak be a vadállatok a birtokukra. És jól vigyázz, mert Miroszláv, a mi barátunk nem csak Koszovóban volt tényező, hanem Prágában is az volt. Egyszer majdnem kitüntették. Mégpedig  Lenin renddel akarták kitüntetni, de hűtlen volt hozzá a szeretője, Olga, s ő mérgében nem fogadta el a kitüntetést. Mindenki ismeri őt Prágában, s Bécsben is. Majd, ha szerencséd lesz, te is megismered és akkor másképpen beszélsz róla.

-Hagyd már abba, haver, tudjuk mi jól, hogy tele van spiclivel az egész tábor, köszi a cigarettát, -mondta az idegen és sietett a ruhás raktár felé.

Otthon, villanyoltás után azt kérdeztem Miroszlávtól:

-Miféle népek voltak azok a hangoskodók, akiket az őr nem tudott békességre bírni, de a te szavaidtól mégis megszelídültek, Miroszláv ?

-Rendes, jóféle népek, -felelte Miroszláv.

Kényes dallam (17)

Kedves Polixénia

Keskeny, de aszfaltozott úton gyalogoltunk a régi kastélytól jó messzire. Céltalanul. Csak ritkán járt arra jármű. Ha jött, mi félre álltunk, találgattuk, miféle emberek ülhetnek benne. Az egyik fényes autó ablakából nagyobbacska gyermek könyökölt ki, haja lobogott a szélben. Mondom Miroszlávnak, jó helyre született ez a gyermek, Miroszláv...

-Hadd szülessenek jó helyre is, - mondta Miroszláv.

-Milyen volt a te gyermekkorod, -Miroszláv ? –szép, vagy nyomorúságos ?

-Szép gyermekkorom volt, néha nyomorúságos. De szép. Sokat utaztam. Örökké vittek valahová. Állítólag anyám eldobott az olasz csizma valamelyik zugában, ma sem tudom, miképpen maradtam életben.  Anyámat, apámat nem ismertem. Egyik árvaházból ki, a másikba be. Ezek voltak az én utazásaim. Hordoztak mindenfelé, országról országra, városról városra. Nevem is sok volt, akárcsak most, amikor három útlevelem van.

-Neked tetszik az a név, hogy Miroszláv ?-kérdezte kissé megállva, Miroszláv.

-Énnekem nagyon tetszik az a név, hogy Miroszláv. Békesség van benne...És te békességes ember vagy, Miroszláv...

-Ettél te fagylaltot gyermekkorodban ?-kérdezte Miroszláv. 

-Lehet, hogy ettem, de azt anyám csinálta, házilag. Igazit nem ettem.

-Pedig az volt az igazi, amit anyád csinált, házilag, - mondta Miroszláv.

-Te milyen fagylaltot ettél gyermekkorodban, Miroszláv ?

- Úgy volt, hogy örökbe fogad egy asszony, Polixénia. Jó asszony volt ez a Polixénia. Testes, sporlós asszony. Egyszer elébe álltam és azt mondtam, legyen szíves adjon egy kis aprópénzt fagylaltra, azt esznek lent a többiek.

-Mi ütött beléd, Mirkócska ? –kérdezte Polixénia.

Valahányszor engem Mirkócskának feltitulált, abból soha jó nem lett, ezt csak úgy megjegyzem. 

-Belém semmi nem ütött, -mondtam- csak megkívántam a fagylaltot, kedves Polixénia.

-Pénzért diftériát ? Azt akarsz venni magadnak, Mirkócska ?

-Hátha nem lesz benne diftéria, kedves Polixénia...

-A fagylalt hidegségében lakozik a diftéria, te butus Mirkócska ! Én pedig diftériára neked pénzt nem adok, -mondta Polixénia.

Kár, hogy nem rúgtam bokán akkor ezt a Polixéniát. De lehet, hogy nem kár. Mert azért jó asszony volt ez a Polixénia... Jó asszony volt,  sok  étellel fölcsomagolva vitt vissza engem az árvaházba. Jó kellett, hogy legyen...

-Nem került helyette más, aki örökbe fogadjon, Miroszláv ?

-Került. Egy gyermektelen család. Mániájuk volt a káposzta. Ősszel nem  este, lefekvés előtt mostam lábat, mint szokás, hanem reggel. Nekem kellett megtaposni a káposztát a hatalmas csebrekben. Sokszor estig tapostam, a só kirágta a talpamat. De azért szerettem ezt a taposást. Vicces volt és tele reménységgel. Hogy tavaszra csinálhatok magamnak egy kicsi szekeret. A káposztát ugyanis golyóscsapágyakkal nyomtatták meg, egészen új csapágyakkal. Polixénia férje megengedte, hogy három csapágyat tegyek félre, mert golyóscsapágyon könnyen gurulnak a kerekek. Hármat adott, pedig több is volt félretéve a káposztákhoz, de azt mondta, jó nekem a háromkerekű szekér, játék azt kormányozni. És különben is, minek egy gyermeknek négykerekű szekér ?

Lejárt a káposzta eltevése és én nekiláttam a kicsi szekér összeszerelésének. Csudálatos volt az a szekér. Az én elképzelésem szerint való alkotmány.

Ejött március és én gondoltam, ideje, hogy kipróbáljam a szekeret. Volt ott, a ház előtt egy dombocska, oda fölvittem és elindultam véle lefelé a lejtőn. A golyóscsapágyas kerekek éktelenül felmorajlottak.  Mire leértem, megteltek a házak ablakai ordibáló népekkel.

-Mit csinálsz, te, nyavalyás gyermek ? Pont most kell neked ekkora zajt csapni ? Pont most, amikor megállt a világ ? Hát te nem tudod, hogy meghalt a nagy Sztálin ?

-Verjék jól meg azt a hitvány gyermeket, a nagy Sztálinhoz illően !

-Agyon kell ütni azt a gyermeket, a nagy Sztálinhoz illően !

Ezeket kiabálták az ablakokból a népek.

Aztán jött egy pártos ember és elvette tőlem a szekeret. Véglegesen.

Két  örömem lett volna gyermekkoromban. Egyik a fagylalt, a másik a kicsi szekér. Az elsőt elvitte a diftéria, a másikat Sztálin.

Mindenben nem lehet az embernek szerencséje...

Kényes dallam (16)

A fekete notesz

Még most is megvan az a fekete, vinilin-födelű noteszem, amelybe a legfontosabb címeket jegyeztem föl, nagy csavargásaim idején. Csak akkora ez a notesz, hogy két normális méretű levélbélyeg ha elférne rajta egymás mellett. Borítójára az van írva : Student. Made in china. A lapok szépen beosztva. Felül: Name, Address, Telephone.

Ezt a gyűrött, pecsétes noteszt olyan napokon vettem elő, amikor szükségét éreztem, hogy lássam, ha minden kötél szakad, kit hívhatnék segítségül. Legalább telefonon.

Épp ezt a noteszt tanulmányoztam, amikor leült mellém Miroszláv, s megkérdezte, min töröm a fejem. Mert ő látja, hogy töröm a fejem.

-Ebben a noteszben vannak azok a címek és telefonszámok, amelyekbe vészes helyzetben bele tudnék kapaszkodni. Még maga, Tom Lantos is benne van, Miroszláv !

-Ha neked olyan barátaid vannak a világban, mint Tom Lantos, akkor mit keresel itt ? -kérdezte Miroszláv.

-Sajnos, nem barátom nekem Tom Lantos, soha nem láttam őt, a telefonszáma sincs fölírva. Csak annyit tudok, hol lehet őt megtalálni. Eddig még nem szorultam rá.

-Énnekem az a tapasztalatom, hogy szegény emberen, ha bajban van, csak szegény ember segít, - mondta Miroszláv és magamra hagyott, hogy nyugodtan tanulmányozzam a fekete noteszt.

Miroszláv megjegyzése után alaposan megrostáltam a följegyzett címeket. Áthúztam minden olyan ismerős, vagy vélt barát nevét, akiről tudtam, gazdagon él valahol a nagyvilágban. Még azt is áthúztam, hogy Beverly Hills.

Nagy urat csináltak egyszer belőlem ott, de csupán egyetlen napra, egyetlen éjszakára. Többé nem megyek oda, abba a fényes palotába nem ! Lenéztem vásott cipőmre is, eszembe jutott Tiborc panasza, a Bánk bán-ból : ...” hisz öszvekarmolázná a szegénynek patkója a szép síma padlatot!” 

Igaz, cipőmön patkó nem volt, de én csak mondtam magamban, többé nem megyek oda. Mintha hívott volna valaki. És jöttek még elő Tiborctól hasonló mondatok: “- Ó, a magyar se gondol már oly sokat velünk, ha zsebe tele van”.

Eldöntöttem, csupa szegény embert hagyok áthuzatlanul abban a fekete noteszben.

Itt van például egy igazi szegény ember : Paroska Lajos, az Ohió mellől.

Szóltam Miroszlávnak, jöjjön közelebb.

-Nézz ide, Miroszláv ! Énnekem barátom volt ez a szegény ember, az Ohió mellől. Félkarú volt és félkarral egyedül építgette házát. Mint egy félszárnyú madár, rakosgatta, amit föl tudott emelni.  Segítettem neki maltert kavarni, téglát hordani. Úgy döntöttem, kizárólag szegény embert tűrök meg a noteszemben, mégpedig a te tapasztalatod szellemében...

-Ha úgy döntöttél, akkor nagy hasznodra lesz az a fekete notesz,- mondta határozottan Miroszláv.

-Neked milyen barátaid vannak, Miroszláv ?

-Énnekem kizárólag szegény barátaim vannak,-mondta Miroszláv.

-Furcsa ember vagy te, Miroszláv !

Kényes dallam (15)

Minden időben

A fiatalok minden nap elővettek egy-egy fehér borítékot, pöcögtették az asztalon, de nem címezték meg.

-Ez menne Julisnak, -mondta Jenő.

-Ez menne a szomszédunk leánykájának, s a szüleinek, - mondta Lóri.

-Majd küldesz nekik a kanadai erdőkből,-mondta Adolf.

-Ha nem tanácsos innen levelet írni, hát akkar ne írjunk innen levelet. Bírják ki levél nélkül, -mondta Jenő.

-Mi is kibírjuk levélírás nélkül, - mondta Adolf.

-Valahogy csak kibírjuk, - mondta Lóri.  

-Szép szeretődre, Olgára szoktál-e emlékezni, Miroszláv ? –kérdeztem egyszer Miroszlávtól, amikor láttam rajta, borús a tekintete és nincs kedve semmihez.

-Szoktam. A könyvtárban szoktam emlékezni rá, -felelte Miroszláv.

-Te itt jársz könyvtárba is, Miroszláv ?

-Járok. És koncertre is járok, -mondta Miroszláv.

-Furcsa ember vagy te, Miroszláv ! Olyant én még nem hallottam, hogy a menekültek könyvtárba, vagy koncertre járnának...

-Együtt van itt a könyvtár és a koncert. Mindkettő egy helyen fungál. Régi, kopott, kicsi templomban, ahol olvasni és énekelni szoktam. Ideje is, hogy elmenjünk oda. Mondjuk, épp vasárnap.

Eljött a vasárnap. Miroszláv szépen megborotválkozott, lakkcipőt húzott, sötét ruhát vett magára és bejelentette, aki akar, mehet véle a templomba.

Induláskor Miroszláv a zsebeit megtapogatta és csöndesen annyit szólt, akinek aprópénze van, hozza magával.

Nem volt messze a régi, kicsi templom. Lejött a csökött toronyból a harangozó, megállt Miroszláv előtt és azt mondta :

-Isten hozott, Miroszláv !

Kezet ráztak. És mi is kezet fogtunk a harangozóval.

-Mindjárt itt lesz a pap is, - mondta a harangozó.

-Addig talán a könyveket...-mondta Miroszláv.

-Persze, a könyveket meg kell nézni, mondta a harangozó.

A karzat alatt hoszú polcokon régi könyvek sorakoztak. Főleg gótbetűs, egyházi könyvek. Adolf fölemel egyet és azt mondja :

-Kár, hogy az ember nem tud németül. Ilyenkor jön rá az ember, jó lenne tudni németül...

-Vannak itt magyar könyvek is, a hátsó sorokban- mondta Miroszláv.

A hátsó sorból kivettem egy szépen bekötött könyvet. Az volt a címe : A szombatosok. A cím alatt, apróbb betükkel ezt írta : Különös tekintettel Péchi Simon Főkanczellár életére és munkáira. Írta Dr. Kohn Sámuel. 1889.

Mondom Miroszlávnak, nézz ide Miroszláv, mit találtam. Hallottál te a szombatosokról ?

-Nem sokat. Bizonyosan szent népek lehettek, -felelte Miroszláv.

Kinyitom a könyvet, találomra. Egy helyen ezt olvasom : „Akkori napokban-úgymond- hallottál volna egész Erdélyben minden helyeken a köznéptől sok esztelen disputációt és pántolódást : falun, városon, étel-ital között, estve-reggel, éjjel és nappal praedikátoroktól a praedicáló székből sok káromlásokat és módnélkül való kárpálódásokat a két religio, úgymint a calvinista és ariana ( értsd:unitárius) religión valóktól disputálást hallottál volna!”

Mutatom Miroszlávnak, milyen érdekes könyvet találtam találomra, ezt a néhány sort fölolvastam belőle és s megjegyeztem : 

-Nem volt békesség soha a földön, Miroszláv ! Még a prédikáló székből is káromkodtak.

-Nem is lesz békesség soha ezen a földön, -mondta Miroszláv. És megkérdezte :

-Te milyen vallású vagy ?

-Unitárius religión volnék, Miroszláv. Épp azért mutattam neked ezeket a sorokat. Erdélyi unitárius. Mégpedig a bigott fajtából. Tíz évben egyszer elmegyek a templomba.

-És ott, Erdélyben a szószékről káromkodnak a papok ?-kérdezte Miroszláv.

-Még nem hallottam, hogy onnan káromkodtak volna, Miroszláv. Hát te milyen religión vagy, Miroszláv ?

-Semmilyen religión nem vagyok, - felelte Miroszláv.

-Akkor miért jársz templomba, Miroszláv ?

-A templom nekem arra való, hogy magamba szálljak, mit tettem jól és mit nem. És arra, hogy elénekeljem a legszebb zsoltárt.

-Melyik a legszebb zsoltár, Miroszláv ?

-Te benned bíztunk, - felelte Miroszláv.

-Honnan ismered te ezt a zsoltárt, Miroszláv ?

-A Szőcs-brigádtól tanultam,-mondta Miroszláv.

Megérkezik a pap, köszönti azt a négy-öt hívét, aki rajtunk kivül eljött a templomba és azt mondja Miroszlávnak:

-Mehetünk Miroszláv !

És ment Miroszláv a pap után, föl, az orgonához. És leült Miroszláv az orgona elé és megtelt hangjával a kicsi templom : ...mikor még sem ég sem föld nem volt formálva...

Befejezéskor pedig lenézett reánk, és fölemelte a hangját : ...és te megmaradsz minden időben...

Hazafelé menet annyit mondtam Miroszlávnak :

-Azért furcsa ember vagy te, Miroszláv...