Láttam a holnapot

Grünwald Péter fotója, Káfé Kép-tár.

Láttam a holnapot

Láttam a holnapot,

húszéves lehetett, ép, erős,

nem volt még gyáva, se hős,

időnkint köpött jó nagyot,

megcélozva egy fényes cölöpöt,

ment az utcán azzal a lépéssel,

amit apjától örökölt,

föl nem fogható ép ésszel,

miért és merre megy,

vállán nagy táska ringott,

abból árulta a bingót.

Az esettel kapcsolatban ( 6 )

Ismeretlen festő munkája

Utólag elsirattalak

Jön Éva, ez a hangos beszédű, gömbölyded fehérnép, megáll a kerek kőasztal előtt, ahol épp üldögélünk, s amiképpen egy helyi jellegű, kis forgószél szokta fölkapni a száradó szénát, pillanatok alatt beterít minket a legfrisseb panaszával, hogy a tehenekkel ez, meg ez történt, s ott van az ura, megoperálva,- pont azzal, amivel magát is megoperálták, Feri, mondja ez az Éva, milyen érdekes, pont az a betegsége van az én uramnak, is mint magának, Feri, a fiam, ez a Pisti nem leli a helyét, csak járkál erre-arra az udvarunkon, látom, könnyes a szeme, nincs hozzászokva, hogy a családunkban operált ember legyen, most éppen a kukoricát hordjuk föl a padlásra, de létrán cipekedni nehéz a súlyos kosarakkal, azért jöttem, hogy kölcsönkérjem a csigát, mert azzal könnyebb fölhúzni a kukoricát. -Te, Éva, te ha megtalálod, hol van az a csiga, ott kell, hogy legyen, ahová tetted a tavaly, amikor visszahoztad, minékünk nem kell csiga, nincs kukoricánk, amit fölhúzzunk véle a padlásra, oda még a macskák sem járnak, nincs miért járjanak, ahol semmi nincs, oda ők sem járnak, menj, s keresd meg azt a csigát, s vigyed, nincs szükségünk reá, mondja Évának anyám. Aztán előkerül a csiga, elmegy véle ez az Éva, a kapuból még visszaszól, hogy majd hozza, én pedig finoman annyit mondok anyámnak, mama, emlékszik még arra, mennyire nem szerette az én apám, ha valamit kölcsönkértek ? Mert elrontottak mindent, amit kölcsönkértek, a kaszának éle kicsorbult, a kalapács nyele tőből eltörött, a csavarhúzó nyele kettéhasadt, ez mindig így volt, csak háborúság származott mindig a kölcsönkérésből, s az adásból, ezért is nem folyamodott kölcsönkéréshez az én apám, még pergetőt is ő csinált sajátkezűleg a méznek, a méheknek kaptárt, az égvilágon mindent megcsinált, csak éppen ne szoruljon reá a kölcsönkérésre, de volt úgy is, vissza se hozták soha, amit elkértek egy félórára, úgy is volt, mama, de látom, csak a kölcsönadás az, amiből mi soha kifogyni nem tudunk, mama...Tudtam, hogy ezt fogod mondani, pontosan ezekkel a szavakkal, mondja mama, hát most arra válaszolj, kell még nekünk valaha ebben a földi életben az a csiga ? Hát lesz nekünk még kukoricánk ? Ugye, tudod, hogy nem lesz, nincs ember reá, különben is visszahozza ez az Éva, ugye, a tavaly is visszahozta, ezek nem olyan népek, hogy valamit is megtartsanak maguknak, ami nem az övék, te jól tudod, nem olyan népek, most azt is tudom, a vécénket fogod fölhozni példának, amit elvitt ez a Jancsi, s nem hozta vissza, na, nem is fogja visszahozni, egy használt vécével nem járkálhat a falun végig az ember, még akkor sem, ha meg van suvadva, mondtam is én néked, hogy ez a Jancsi meg van suvadva, vannak dolgok, amiket el kell felejteni örökre, mindig nem foghatjuk valami miatt a fejünket, de mondok mást most neked, te, Feri, arra emlékeztetlek, hogy mi nem csak kaszát, kalapácsot, csavarhúzót adtunk kölcsön az életünk folyamán, hanem én még téged is többször kölcsön adtalak gyermekkorodban ! Az igaz, hogy a te nagyapádnak, vagyis az én apámnak adtalak kölcsön téged, valahányszor szüksége volt a segítségre, szántás idején, vagy amikor fát, szénát kellett neki hazahordani, s nem volt segítsége. Kölcsön voltál adva, Feri, mégpedig megszámlálhatatlan alkalommal és most mégis itt vagy, mi bajunk lett ebből a kölcsönadásból ? Mi, te, Feri ? Semmi.

Mondom mamának, mama, abból csakugyan nem lett semmi bajunk, de ugye, egy kicsit azért meghaltam volt egyszer a kölcsönadásomból kifolyólag. Emlékszik-e még arra, amikor majdnem belefulladtam a patakunk vizébe, reámborult az egész szénásszekér ? –Emlékszem hát, de azért elmondhatnád még egyszer, hogyan is ment végbe az a felborulás, mert rég volt, ki is ment a fejemből, mondja mama. Az úgy volt, mondom, hogy kölcsönkért magától nagyapám, elvitt engem az öreg, le, alszegbe, Gátrétjibe, vigyük haza a szénáját. Örömmel mentem mindig Gátrétjibe, jófajta szilvát teremtek ott a fák, bátor madarak jártak az ember lába előtt, nem féltek semmitől, gólyák is tanyáztak azon a kis réten, sétáltak nagy peckesen, jaj, s micsoda gyönyörű, sárgahasú sáskákat lehetett ott fogni horgászati célra, éppen a sáskafogás lehetőségére gondolva mentem örömmel az öreggel, raktuk a szekeret, ő hányta fel nekem a szénát, én pedig rendeztem a vasvillámmal a rétegeket belátásom szerint. Békességben dolgoztunk mi ketten mindég, de akkor valami baj volt véle, mert állandóan kerülgette a szekeret, mindegyre szólt, hogy nem jól rakom a hátsó sarkát, vagy az elsőt, mondtam is neki, hát ide visszük azt a szénát magához, kétszáz méterre, ilyen kicsi távolságon mi baja tud lenni annak a szénának, olyan jól meg van rakva az a szekér, végigmehetnénk véle az egész megyén, s egy szál se esne le a földre, mi baja van a formájával, hogy mind azt mondja, olyan kell annak lenni, mint amilyen egy szép skatulya, nem kiállításra megyünk, erre azt mondja, ő egy tapodtat sem mozdul azzal a szekérrel, míg olyan nem lesz az egész, mint egy szép skatulya, egy valamirevaló menyecske sem teszi ki a lábát hazulról bozontosan, még akkor sem teszi ki a lábát, ha a szomszédba indul, megfésülködik rendesen és összeszedi magát, ahogy kell, mit számít az, hogy kétszáz méterre kell vinni csak azt a szénát, vagy végig a megyén, azt a szekeret úgy kell megrakni, mintha Pestre indulnánk véle egyenesen, annak is a kellős közepébe, úgy kell azt megrakni, szóval, valami baj volt mindig az öreggel, ha egyszer ezt a Pestet megpendítette.

Az esettel kapcsolatban már csak a történelmi hűség kedvéért is meg kell jegyeznem, részeg éppen nem volt az öreg, mert ez a Pest akkorjában még a földrajzban is hozzánk tartozott, akárcsak alszeg, vagy felszeg, úgy, hogy az oda való szénásszekeres bevonulásunk csupán szépségileg lehetett volna kifogásolható. Nem is tudom, miképpen képzelte ő, hogy tulajdonképpen végigmehetnénk nyugodtan Pest közepén is, úgy kell megrakni azt a szekeret. Az más kérdés, akarunk-e, vagy nem akarunk ott végigmenni. Ezt az elvi problémát lezártuk, ebben az ügyben több szót nem váltottunk. Megraktam én azt a szekeret úgy, ahogyan az öreg óhajtotta, olyan lett az a szénásszekér, mint egy szép skatulya. És el is indultunk arra a kétszáz méteres útra, hogy azt a szénát a csűrjében lerakjuk. A baj csak az volt, hogy előbb a patakunkon át kellett menni. Kérdem az öregtől, leszálljak-e a szekérről, vagy maradjak ott. Legerősebb vágyam az volt, hogy maradhassak ott, hátha valaki, egy éppen arra járó, falunkbéli ember észrevesz engem egy ilyen szépen megrakott szénásszekér tetején, mert akkor láthatja, milyen kiadós tehetségem van nékem ebben a megrakási mesterségben. Azt mondja az öreg, maradjak bátran, ő elkormányozza az ökreit, át a vizen, csak szorítsam jól magamhoz a lekötő rudat, le ne essek, mert meredek a part. Felült az öreg is a szekérre, de le, oda, az ökrök fara után és nógatni kezdte a jámbor barmokat, hogy indulhatunk. A további utunkat nem részletezem, mert az pillanatok alatt véget is ért. Az ökrök átjutottak a patakunkon, de a szekér a téves kormányzás miatt fölborult, mégpediglen úgy, hogy a négy kereke az ég felé állott, én meg ott maradtam a víz alatt. És rajtam egy jó, nagy szekér széna. Amikor a víz körülvett, azt a lekötő rudat még szorítottam, de beláttam, ennek semmi értelme nincsen, itt meg kell nékem halni. És mit cselekszik az ember, ha azon kapja magát, hogy meg kell néki halni ? A téves kormányzás miatt ! Próbálkozik a meneküléssel. Belefúrtam a fejem a szénába, hátha valami kis levegőhöz tudnék jutni, mert már vizet eleget ittam ott, a patakunk fenekén. És kaptam is annyi levegőt, hogy nem fulladtam meg. Még hangokat is hallottam kintről, valaki szólt az öregnek, te Dénes, az ökreid elszabadultak, hagyd azt a szekeret ott, ahol van, menj utánuk, mert elkóborolnak, még meg is ijeszthetik a porban játszadozó cigánypurdékat, s abból csak baj tud lenni. Az öreg annyit mondott, hozz segítséget, mert a széna alatt ott maradt a gyermek, lehet, már nem is él...

Azt mondja mama, ezen a ponton abba is hagyhatom a régi történet szövését, mert abba olyan szálakat vegyítettem belé, amelyek nem oda valók, s ő már azt is tudja, hová akarok kilyukadni. Oda, ami nem reánk tartozik. Vagyis a téves kormányzáshoz. A kölcsönadásról volt szó, s onnan egy kanyarral reá akarok térni a téves kormányzás természetére. És azt mondja, ezt is csak most veszem elő, vén fejjel, a téves kormányzást. Mert amikor én segíteni mentem az ő apjának, Gátrétjiben, a sárgahasú sáskák jártak az én gyermeki fejemben, nem pedig a téves kormányzás természete. S hogy neki igaza van, igen nagy feneket kerítettem ennek a Gátrétjinek, amikor a jófajta szilvát termő fákról, a peckesen járó gólyákról, a bátor madarakról beszéltem, mert neki nem kell bemutatni, milyen az a rét, eleget dolgozott ő azon a helyen, voltak olyan esztendők, répát is termesztettünk ott, volt krumplink, minden, én még meg sem voltam születve, amikor ő már jól ismerte azt a Gátrétjit. És mondja, hogy ő már akkor félbe akarta szakítani az én beszédemet, amikor azt a szénásszekérrel való pesti bevonulást hoztam elő, mert abból kivillant a szándékom, mely szerint én mindenképpen azzal akarok előállani, milyen furcsa helyzetben éltünk mi akkor. Hogy útlevél, s ceremónia nélkül is elmehettünk volna Pestig. Ha nem is annak közepébe, mert ott nem szoktak járni szénás szekerek, csak uras népek szoktak, de elmehettünk volna. Ez igaz és furcsa is volt az a helyzet csakugyan, mint amiképpen most is furcsa az a helyzet, hiába nem kell már oda útlevél. De miért akarok mindenből politikát csinálni, mert én azt csináltam ezzel a történettel, politikát, s tiszta hiába csomagoltam azt belé a vízbehullásom történetébe, úgyis kilátszik a törekvésem, ő ezt azonnal észrevette. A témát mi már ezernyi alkalommal letárgyaltuk, őt most az érdekelte, miképpen menekültem ki onnan, a patakunk vízéből.

Mondom mamának, mama, abban magának igaza van, hogy engem ott, a víz alatt nem a szénásszekérrel való pesti bevonulás gondolata foglalkoztatott, sem pedig a téves kormányzások természete, ezek a dolgok jóval később suhintottak meg, de akkor, amint egy kis szénaporos levegőhöz jutottam, tudtam, onnan ki fogok szabadulni. Mert jönnek alszegből kemény emberek, helyére fordítják azt a szekeret és én talpra fogok állani megint, a széna tetején, még azt a lekötő rudat sem szorítom magamhoz, hanem győztesen kerülök a népek elé. Legföntebb megköszönöm a fáradozásukat. És képzelje el, mama, azzal az én, akkori, gyermeki fejemmel, ott, a szénásszekér alatt azt találtam ki, hogy hallgatni fogok. Hallgatni, mama. Mint amiképpen egy vízbefullt halotthoz illik. Kiváncsi voltam, lesz-e valaki az ide gyülekező népek között, aki megsirat engem, ha már nem adok életjelt magamról, s mint halottra gondolnak reám. És hallgattam, mama. Pedig ordíhattam volna, hogy hé, ne bőgjenek olyan eszeveszetten, élek én, csak állítsák talpra a szekeret, mert nyom engem, de nagyon ! Ordíthattam volna, mert volt annyi levegő körülöttem. De nem ordítottam. A népek sírását vártam a vízben, mama ! Hogy tudjak magamról legalább annyit, van-e rajtam siratnivaló. Értem-e valamit az ő szemükben, vagy pedig csak egy kis, semmi-gyermek voltam. És ha magának lenne türelme, s kedve hozzá, most szívesen beszélnék arról, mennyi ideig hallgatott ez a mi, majdnem halottnak nézett, kicsiny népünk is, arra várva, lám, van-e rajta siratnivaló, ér-e valamit mások szemében, vagy nem ér. Mert ha úgy tűnik, valaki már nem él, de van rajta legalább siratnivaló, akkor ér is valamit. Csakugyan, mit gondol mama afelől, lenne-é rajtunk egy kis siratnivaló, ha egyszer nem tudnók kidugni a fejünket a népek közül, s nem lenne erőnk talpunkra állani ?

Azt feleli mama, ugye, hogy jól gondolta, amikor engem a beszédemben meg akart állítani. Hogy ne menjek más vidékekre a mondanivalómmal. Mert így is elmentem messzire a kölcsönadástól, s a vízből való kikerülésemtől. De most azt mondd meg, sírtak-é az alszegiek a szénásszekér körül, amíg te olyan szépen tudtál hallgatni alatta ? Mondom, sírtak bizony, mama. Nemcsak Berta, s Annanéném jött, ezzel a Gáll Ferecnével, hanem rohantak oda a közelebb lakó cigányok is. Ők tudtak bőgni leghangosabban. Ezeknek a kicsi ujjukban van az éktelen bőgésre való hajlamosság, úgy ordítoztak, hogy jaj istenem, ott a víz alatt a gyermek, ezt kiabálták, hangzott tőle az egész alszegi fertály. Mert ők jó barátságban voltak nagyapámmal, a halottaikat is ő vitte ki sokszor a temetőbe az ökreivel. Még télvíz idején is. Egyre csak azt ismételték, milyen ügyes kicsi gyermek volt ez a Ferike ! Hogy az a gyermek hogy tudott fáramászni ! Még szavalni is tudott, ők hallottak arról, még szavalt is valamit. És tudott kaszálni ! És hányszor folyt ennek a kicsi gyermeknek az orra vére mezei munkák idején ! A drága vére, a sok megerőltetéstől. Attól biza, attól folyt örökké az orra vére, a megerőltetéstől. Hát való egy hétéves kicsi gyermeknek kasza a kezébe ? Ilyesmiket mondtak sírás közben az idősebb cigány asszonyok. Sokan megsirattak engem akkor mama. Sokan. És úgy mentem haza, ha még emlékszik arra a napra, hogy mondtam magának, fölborult a szekér, azon én is ott voltam, előbb a tetejében, azután alatta. A Nyikó vizében. És egy kicsit akkor meghaltam forma. Eléggé rövid volt a beszámolóm, amint látja, nem haltam meg, mondtam azon a napon magának, mama.

Azt mondja nekem mama, hát hogyne emlékeznék én arra a napra, te, Feri ? Jöttek a népek alszegből, hol vagy te, Emma, hol vagy ilyenkor, szinte odaveszett a gyermeked, te, Emma, mondták a nagy eseményt, s hogy milyen csudával határos módon maradtál életben, így mondták, csudával határos módon. Emlékszem jól arra a napra, jött, hogy megverjelek, amiért nem volt annyi eszed, hogy gyalogosan menj át a patakon, ne maradj a szekér tetején, amikor magad is észrevetted, valami baj volt az öreggel azon a gyalázatos napon, amikor szinte elveszítettelek, magad is észrevetted, szénásszekérrel is végigvonult volna Pesten, s amikor azt a szekeret raktátok, csak civódott veled és skatulyákat emlegetett, hát hogy ne emlékeznék én arra a napra ?

Azért még mondott nekem valamit mama, amiből most könnyedén tudnék politikai kérdést csinálni, ha volna hozzá kedvem. Azt mondta mama, tudd meg fiam, utólag én is elsirattalak...

Herta Müller

Fotó : Wikimedia

Herta Müller

Itt né, épp készülődöm haza, a falumba, mamához, (éppen építkezik), piskótát is kell vennem, kólát, valami húsfélét, margarint, tejfölt, ahogy szoktam, már legalább negyven éve, mama tegnap is fölhívott, de csak azért, hogy megkérdezze, telefonált-e már a tegnap, mert az istennek se jut eszébe, telefonált-e vagy nem, s az baj, ha ilyen rohamosan és váratlanul törne reá a felejtési betegség, az más, egészen más dolog, hogy ő 96 éves, azért még nem kell mindjárt mindent elfelejteni, megnyugtatom, igen, telefonált mama, de nem volt semmi fontos megbeszélnivalónk, azért nem emlékszik, hogy telefonált-e, rendben van minden, most menjek-é piskótáért Bélához, a piskótás emberhez, vagy ráér holnap is, szóval, itt né, készülődöm haza, Siménfalvára, épp egy órával ezelőtt magyaráztam meg egy kiváncsiskodó embernek, hol van ez a Siménfalva, azt mondja, sejti csak, nem járt még arrafelé, gondoltam, ez az ő baja, ott is hagytam a kávézóban, most épp rakosgatom a vinnivalókat, közben hallom, hogy a svédek úgy elhajították a Nobel-követ, itt esett le Buziás mellett, egy kicsiny faluban, melynek neve Niczky, hát én jártam ott, Buziáson voltam katona, lapos, kis falu ez a Niczky, tele van eperfákkal, ha végigmegy az ember a főuton, úgy érzi, mintha csupa lúdpiszokban járna, annyi ott a lehullott eper, úgy látszik, ez a Niczky Kristóf, a gróf nagyon szerette az epret, mert övé volt hajdan ez a falu, a kutyát nem érdekelte eddig, hol van ez a falu, most tele van a világ ennek az epres falunak a nevével, mert ugye, nagy dolog, hogy pont itt született ez a Herta Müller, csak kapkodják a fejüket a népek, nézik a térképet, csodálkoznak, hogyan is születhetett pont ilyen helyen egy Nobel-díjas író, amikor annyi szép városa van ennek a golyóbisnak, amelyen cipekedünk, ki-ki a maga piskótájával, hát kedves Herta asszony, én egy csöppet sem csodálkozom, hogy ilyen félreeső faluban tetszett születni, s a Nobel-kő ide való becsapódásán sem csodálkozom, hiába él ön Berlinben, ugye, megmondta az ön édesanyja is, hogy ugyanaz a hó hull mindenfelé, a németeknél ugyanúgy, mint a svédeknél, vagy éppen az én falumban, ugyanaz a hó, csakhát a haj, az másképpen tapad, ezt már szépen megfogalmazta egy kicsiny irodalom, itt, a végeken, amelyről azt is kevesen tudják, merre van a nagy térképen, szóval én ezen nem csodálkozom, inkább örülök annak, hogy itt tetszett születni, így legalább nem kell szégyenkeznünk nagyon falusinak nevezett mivoltunk miatt, nézze, énnekem most roppant sok a dolgom, nem érek rá alaposabb méltatás fogalmazására, sietek piskótáért, megyek mamához, amint már említettem, igaz, most már egy kicsit másképpen megyek haza, még be sem érek a falumba, kihúzom magam, mert tudom, parányi mivoltom sem annyira szégyenlenivaló, mert a piskótáim mellett velem jön Herta Müller.

Marosvásárhely, 2009, október 8.

Ikes ige

Hujbert Balázs fotója, Káfé Kép-tár

Ikes ige

Csak állok csöndben

e szalicil-őszben,

nagy eltevések idején,

csak állok csöndben

a bevásárló központ udvarán,

hogy is kerültem ide én,

ott bent nem tudják, mi fán

terem a celofán,

a mű-melegben nem számít,

jön-e a tél,

vagy késik-e,

javítás miatt teljes szélességben

le van zárva az út, maholnap

be sem teheti lábát ide

ikes ige.

Sürgős feltámadás

Fotó : Sütő Zsolt : Misszióban. (Káfé kép-tár.)

Sürgős feltámadás

Majd átmegyek, szólok azoknak,

akik már régen

elmentek innen, feltámadni

ha szeretnének,

várjanak nyugalommal,

mert itt a földön még

nem történt semmi különös,

ugyanaz a tűz ég,

mely eddig is lángolt,

nem változott a helyzet,

arcán a régi májfolt,

mivel az idő előre jelzett,

a hatalom azé, akié volt,

most is ő ítél,

lesújt, vagy fölemel,

tudja jól, ki él,

nem sürgős a feltámadás,

holnap is ráér,

ugyanaz a tűz huny el,

mely eddig is kialudt,

ha elkóborltunk

egy ölnyi fáért.

Rezeda olaj

REZEDA OLAJ

Nem tudom megállani, hogy ne fűzzek megjegyzéseket Cseke Gábor új vállalkozásához, a TININAPLÓ-címen sorra megjelenő bejegyzéseihez, amelyekből lassan kirajzolódik a tizenhét éves Deák Lajos egyetlen évig tartó története l867-ból. http://urszu2.blogspot.com/

E blogomban, “ Az esettel kapcsolatban (5)” már volt szó, most azt folytatom :

Részlet a naplóból :

“9 orakor aztán én ellég csinosan felöltözve azaz rezeda olajjal kent haj, szép ing, a 40. lapon említett nyakkendő, keztyü és oralánccal, szép habfehér mellény...”

xxx

Még csak három részecske jött le a naplóból, én máris egy ügyes, kis házi előadást csináltam belőle magunknak.
Ma reggel 6,06-kor leültünk Piroskával, ide, az ódon-hangulatú, régi lakásunkban, s kávé mellett fölolvastam a mai bejegyzést. Úgy olvastam föl, amiképpen a színészek szokták a rádióban előadni az arra érdemes regényeket. A dőltbetűkkel szedett Deák-szövegeket színészi stílben, fennköltebb hangon adtam elő, a magyarázó részeket pedig póriasabb tónusban épp, csak odavetettem. Az egész olyan volt, mint egy kis házi színi előadás. Ez a Piroska is fölkapta a fejét, amikor a Deák-gyermek forintos, krajcáros kiadásai kerültek elő, meg is jegyezte, nem lehet ezen a pénzen soha eligazodni.
A báznai kiruccanása különleges élmény volt. Nekünk már nem is kell Báznára mennünk, elhozta ide ez a Deák-gyermek, legalábbis annak régi hangulatát.
Szép kis olvasnivaló kerekedik ki ebből, ez már most tisztán kirajzolódik.

xxx

Ma reggel is megtartottam az ünnepélyes fölolvasást. A történet, amelyben látszólag nincs semmi különös, lenyűgöz engem.
Érdekes helyzetben vagyok: már akkor, amikor legelőször olvasgattam a kis fűzetecskét, elképzeltem azt egy csinos könyvecske formájában, ódon betűkkel nyomva. Illusztrálva !
Egy napon könyvkiadással foglalkozó, szeredai emberek jöttek be hozzám, a kicsi régiség- boltba. Elő is vettem ennek a Deák-gyermeknek a naplóját, részleteket olvastam föl belőle, mondván, milyen szép dolog lenne, ha sikerülne valakinek kiadni. Azt is mondtam, miért lenne szép. Talán még ama részt is fölolvastam nekik, amelyben az van, hogy halottak napján, szülei nem lévén otthon, ő „önfejűleg” megfejte a teheneket !
Ezek a könyvkiadással foglalkozó emberek csak kuncogtak, fejcsóválásokkal adták tudtomra azt a “helyzetet”, hogy manapság senkit nem érdekelnek az efféle ügyek, az ő kiadási terveikben olyan könyvek szerepelnek, amelyek a mai ember égető kérdéseire mutatnak reá. Szóval, nem kellett nekik a Deák-gyermek naplója. A mai ember égető kérdéseivel voltak elfoglalva.
Hogy azért ne keseredjek el, egyikük megigérte, még eljön egyszer, nézzük meg közelebbről azt a naplót, hátha van benne mégis valami, ami indokolttá tenné annak kiadását...Azóta is jön. Még nem ért reá, hogy eljöjjön.

Hogy miért vagyok most érdekes helyzetben ? Azért, mert úgy érzem magam, mint aki egy csiszolatlan gyémántot tartott a kezében, s azt föl is ajánlotta egy ékszerkereskedőnek, de az legyintett reá, mondván, hogy annak csiszolásával baj van, neki sok a dolga, különben is, nem biztos, hogy eléggé fényes lesz az a gyémánt...

Most pedig azt látom, jó kezekben van ez a kicsi napló. Csiszolódik. Biztos vagyok abban, eléggé fényes lesz ez a gyémánt. És abban is biztos vagyok, hogy ez a sokat emlegetett mai ember, akinek állítólag még vannak égető kérdései, feleletet is fog találni reájuk. Ha nem is azokban a friss, illatos könyvekben, amelyek éppen most suvadnak ki a szeredai nyomdából. Ennek a tehénfejő, mindennel pontosan elszámoló, helyét ismerő, egyszerű gyermeknek a szerény naplójában meg fogja találni. Mert nincsenek „mai égető kérdések” ! Csupán örök kérdések vannak.

2009. október 5. 8:35

Uniós követelmények

Uniós követelmények

Tekintettel arra, hogy bevett szokás

minden tájon a meghalás,

korunkhoz illő, nyomós okkal

nekem is engedélyezett,

persze, betartva a követelményeket,

előbb kezet mosok védjegyes porokkal,

majd állítható ágyba fekszem,

miután eldobtam a cigarettát,

mert nagy hangsúlyt helyezek

a nemdohányzók védelmére,

s azt a furcsa formájú szilvát

ellököm magamtól, mely esetleg

összenyomva a jóerkölcsbe ütközik,

ha az eu nagyon akarja,

manapság nem lehet tudni,

kinek meddig ér a karja,

gondoltam arra is, előbb bevallom,

a spanyol bikának drukkoltam

mindég, amikor azt a vörös posztót

elővették, néhány embert ki nem állhatok,

egészen pontosan, nem tolerálok,

mert szerintem rosszabbak ők,

mint az állatok, bár leszögezték az elején,

az eus támogatás két dollár per nap,

per tehén,

persze, én

azért márkatudatos vagyok, sajnos,

kissé árérzékeny is, mert

láthatta jól, aki ismert,

anyagi helyzetem hepehupás,

kiszámíthatatlan,

sokszor nem nézem, meddig ér a paplan,

ismert tény,

tudnék rajzolni valami szépet magamról

is, mert én

leszoktam rég az ittas vezetésről,

betartok minden számozott szabályt,

ha tudom, megnyomták a gombot,

esetleg az okoz néha gondot,

ha egy papír nem lett aláírva, kizárólag

elektronikus nyugtát követelek

az orvostól is, ki által halálom

meg lesz állapítva,

hadd rágja őt a méreg,

e csúnya mondatok miatt,

engem is olykor esz meg,

amikor látom

a nagy plakáton

az ember csupán illusztráció,

hogy lássák, ő egy vevő,

az érdekorientált világ célkeresztjén,

tessék ? Hogy engem mit érdekel,

ha úgyis meghalok,

panasszal mit érek el ?

Hát semmit, mindez csupán egy ének,

búcsúdal arról, milyen szépek

az uniós követelmények,

tudom, az voltam itt, a földön, vendég,

de azért még visszaszólok,

a spanyol bikának drukkoltam mindég.

Az esettel kapcsolatban ( 5 )

Ki ez a Deák Lajos ?

Évekkel ezelőtt valaki hozott nekem egy csinos, kis fűzetet, hogy vegyem meg. Úgy látja, naplóféle lehet, gyermek írta 1867-ben, szép betűk vannak benne.

Meg is vettem ezt a naplót, két oknál fogva : csakugyan szépen megrajzolt K-betűvel kezdődött a bevezető sora, „Külömböző jegyzetek élményeimről”, s ezen felül az én siménfalvi anyai nagyanyám is Deák-leány volt. Gondoltam, elolvasom, hátha kiderül, hogy ennek a régi naplónak az írójával még rokonságban is vagyok.

Ebből a rokonságból nem lett semmi, mert nekem nem volt türelmem a naplóban sokat bogarászni. Éppen csak elolvastam, s azzal le is tettem, a mi rokonságunk semmiképpen nem akart a Deák-gyermek soraiból kirajzolódni. Aztán egy napon elküldtem ezt a naplót Cseke Gábor barátomnak, csináljon véle, amit akar.

Levelet kaptam a minap Cseke Gábortól, írja, hogy most már őt is izgatni kezdte ez a Deák-gyermek. Elolvasta a naplót, s még utána is nézett azoknak a neveknek, amelyek itt-ott előjönnek a fűzetecske lapjain.

Úgy vettem észre, ez a Cseke nem rokonságilag, hanem történelmileg kezdte kutatni a Deák-gyermek kilétét.

Az esettel kapcsolatban azonnal írtam én is neki egy levelet. Még címet is adtam, legyen valami formája annak a levélnek. Íme :

Szellemi gyaloglás

Gáborom,

roppant érdekes az emberi természet. Akárcsak az, mely minket körülvesz, s

amelyben egy ideig némelyünknek bolyongani adatott. Sokszor elgondolom, ha

például egy álmodozó szellemű, gyönyörködésre termett ember egy tudós

természetűvel sétára indulna ki, a tágas világba, ki mit venne észre benne.

Az első bizonyára beérné a csodálkozással és a gyönyörködéssel. A másik

pedig mindegyre fölkapna egy csillámló kavicsot, egy fonnyadt virágszirmot,

hogy azokat majd otthon tüzetesen megvizsgálja, s elhelyezze a tudományos

rendszerek kockásfűzeteiben.

Ennek a Deák Lajos-féle naplócskának te az utóbbi módszerrel futottál neki.

Amint látom. Társadalmi DNS-vizsgálatnak veted alá a benne föllelhető

szereplők kilétét, hogy majd fölépíthesd a kiegyezés korának marosvásárhelyi

szeletét, egy olyan történelmi valóságot, amit a napló szerzője gyermeki

fejével csupán jelezni tudott, megrajzolni nem. Te pedig meg akarod rajzolni

azt a valóságot. Talán az vezérel ebben a kutatásban. Rövidre fogva : a

történelmi tudományosság téged jobban érdekel, mint az én felületes

megfigyelésem erről a naplót író gyermekről. Mert én a gyönyörűséget ott

fedeztem föl, hogy abban a régi világban, a szűk-lehetőségű,

szekeret-stoppoló, ( nem autót !) vagy helybenforgó, történésnélküliségben

mégis olyan szépen ki tud nyilni a gyermeki megfigyelés, képzelet ! A

mindennapok valóságának kézzelfoghatósága már-már lenyűgözi az embert.

Különösen akkor, ha a mai, hasonló korú gyermekek foglalatosságával

összehasonlítjuk ! Éppen azt látom izgalmasnak, hogy most, amikor tanárok

hada - szinte automaták gyorsaságával - gyömöszöli tele a fiatalok fejét

mindenféle fontosnak vélt ismerettel, az ifjú nemzedék a tudományos

érdeklődésnek jelét is alig mutatja föl. A mai ifjú nemzedék jobban ismeri a

hollywoodi-csillagok nevét, a katalán futballisták zokniját, mint a hazai,

szálldosó pitypang természetét, a vetésforgó lényegét és általában az emberi

megélhetés alapvető feltételeit. Nem kell messzire menni sem térben, sem

időben ahhoz, hogy megmozduljon valami az emberi fejben, s onnan valami kis

appendixet kihozzon, s azzal előálljon.

A Deák-gyermek naplójában számomra az a meghökkentő, hogy a magasfokú

felelősségérzés, a pontos elszámolás igénye uralkodik minden sorában. Épp

ez hiányzik a mai fiatalokban ! Ha ezt a Deák-gyermeket összevetnők egy mai

hasonló korú gyermekkel, érdekes következtetést vonhatnánk le szellemi

vonatkozásban. A mai, nyilván a müszaki világban igazodna el, de ez nem az ő

érdemének tudható be. A Deák-gyermek viszont a saját fejével tud

gondolkodni, s a saját szemével látottakat azzal dolgozná föl, a saját

fejével, nem rohanna a kényelmes Google-úrhoz !

Ez a mai, müszaki csodákkal ékes világ kényelmessé teszi az embert,

kiiktatja a szellemi gyaloglást, nem is beszélve arról, hogy az emberi

tartást, erkölcsöt, tisztességet, számadási kötelességtudatot föllazítja,

mellélkvágányra tereli. Minden jóindulata ellenére ! Mert ugye, azért nem

becsülhetjük le a műszaki haladás megvalósításait, mert ha lebecsülnők,

akkor épp a haladás ellen fordulnánk, ami balgaság lenne.

Azt olvastam régen, hogy minden véka tudáshoz egy köböl erkölcs szükséges.

Mert csak így ember az ember. A Deák-gyermek naplójából azt olvastam ki,

hogy neki csupán maréknyi tudás jutott, de ahhoz ő azt a köbölnyi erkölcsöt

valahonnan megszerezte. Szerintem éppen a szellemi gyaloglásai által.

Ölel : frici.

Most olvasom Cseke Gábor blogjában, http://urszu2.blogspot.com/, hogy Tininapló 1867-68-ból: Ki az a Deák Lajos? –címmel az én barátomnak máris van beszámolnivalója erről a Deák-gyermekről. És siet eloszlatni az én általa vélt félelmemet, mely szerint ő valami történelmi tablót szándékszik kikerekíteni ebből a fűzetecskéből : “Aki az eddigiekből azt hitte, hogy nagy történelmi tablót készülök fölvázolni az ügyes kis napló kapcsán és elkezdem majd kutatni-böngészni Marosvásárhely kiegyezés-kori társadalmi térképét, az csalatkozni fog, esetleg megkönnyebbülten felsóhajthat. Semmi ilyesmihez nincs bennem hajlandóság. Ahhoz ott vannak a helytörténet tapasztalt és jól bejáratott szakemberei, tanárok és professzorok, mindenféle levéltárosok, és úgy gondolom, hogy az a része a kérdésnek nagyjából meg is van oldva, tisztázva vagyon.”

Itt, most megnyugtatom Cseke Gábort, nem félek attól a történelmi tablótól. Sőt, alig várom, hogy ez a Deák-gyermek valahol megtalálja a helyét a mi kis történelmünkben. Nem azért, mintha nélküle lyukas lenne a mi kis történelmünk. Hanem inkább azért, mert titokban gyanítom, ennek a Deák-gyermeknek mégis köze lehet a siménfalvi Deákokhoz. Mert éppen egy falumbéli, Deák Elek nevű, tudományos embertől kaptam egykor ajándékba egy szép, régi könyvet. Ennek címe : Védelmező erős pais, írta Árva Bethlen Kata.

Ebből ugyan még nem következik, hogy rokonságban lennék ezzel a Deák-gyermekkel. De az igen, hogy ezek a Deákok művelt emberek lehettek.

Izgalommal várom a Cseke-féle kutatás fejleményeit...

Az esettel kapcsolatban ( 4 )

Pusztai Péter fotója

Mennyi pénzem van ?

Köztudomásúlag negyvennyolc betegségem van. Halálos. A nem halálos betegségeimre egyszerűen fittyet hányok. Rengeteg fittyet. Mert azokból is rengeteget beszereztem. Persze, nem egyik napról a másikra, hanem szépen, sorjában. Ahogyan illik. Vagyis az idők folyamán.

Most például omlik szét a fejem. Úgy fáj.

Bemegyek a legközelebbi patikába. Mondom a patikusnőnek, omlik szét a fejem. Úgy fáj. És mondom még, hogy valami pirula kellene

a fejemnek.

Végignéz rajtam a patikusnő és azt kérdezi tőlem, mennyi pénzem van ? Szinte azt válaszoltam, hogy sok. Nagyon sok. Mert a bankrablóknak sok pénzük szokott lenni. Mondhattam volna azt is, a bankároknak is sok pénzük szokott lenni. Nem szóltam semmit, mert fájt nagyon a fejem. Csak néztem a patikusnőt, aki egyik kezében ollót tartott, a másikban a pirulákat. Kérdi, hol vágja el azt a műanyag-lapot, egy pirulánál, kettőnél, vagy megveszem az egészet. Mert drágák a pirulák. A népek általában egy-két pirulánál vágatják el, mert a népeknek kevés a pénzük. Csak ezt kevesen vallják be. Inkább azt szokták mondani, ott vágja el, a két pirulánál, s ha azok használnak, eljönnek és megveszik az egészet. De kevesen jönnek el. Azért kérdezte tőlem, mennyi pénzem van.

Az esettel kapcsolatban mondom, még jó, hogy elmagyarázta, miért volt kiváncsi arra, mennyi pénzem van. Mert én is éppen meg akartam kérdezni tőle, neki mennyi pénze van. Hogy legyünk pénz dolgában kvittek. Legalább annyit tudjunk egymásról, kinek mennyi pénze van. Mert én megbízom a patikusokban. Még olyankor is, amikor nagyon fáj a fejem. A patikusok nem azért vannak, hogy kifecsegjék, kinek mennyi a pénze. És mondom a patikusnőnek, azt az ollót nyugodtan le is teheti. Ne vágja el a két pirulánál. És tegye vissza azt a dobozt a polcra. Ahonnan levette. Mert én ma már nem veszek pirulát. Előbb kipróbálom a fejem. Észrevettem, a sok számolástól el szokott múlni a fejfájásom. Szépen elmegyek haza, s megszámolom, mennyi a pénzem. Ha a számolás után sem múlik el a fejfájásom, visszajövök, s megveszem az egész dobozt. Úgy, ahogy van.

Megszámoltam. Mehetek vissza. De most már csak úgy veszem meg az egész doboz pirulát, ha előbb elárulja nekem ez a patikusnő, neki mennyi pénze van. Hogy neki is fájjon egy kicsit a feje.

Az esettel kapcsolatban ( 3 )

Fotó : Báthori Zsigmond

Nikkelezett szemmérték-

hosszabbító

Azt kérded, tudom-e, hol van Babadag. Pont tőlem kérdezed, te, Guszti ? Pont tőlem ? Mert nekem szobrot emeltek volna egyszer Babadagban, ha meg nem változik a rendszer. Szobrot, Guszti ! Meg volt igérve az a szobor nekem. Úgy volt elképzelve, hogy először is ott fog állani a rólam mintázott szobor a központban, s ahhoz mérnek mindent. Új, magas házakat építenek körém, palotákat, múzeumot, koncerteknek való termeket, fényes galériákat, tízcsillagos szállodákat. És parkokkal lesz körülvéve a szobrom. Úgy volt elképzelve. És amint mondtam, meg volt igérve ez nekem. Maga a helyi párttitkár igérte meg, nem tudhatta akkor, hogy megváltozik a rendszer. Csak azt tudta, hogy kimagasló érdemeimre való tekintettel én azt a szobrot megérdemlem. Mert nem üres kézzel mentem egyszer Babadagba. Magammal vittem a direktívákat. Tudod te, mik azok a direktívák, Guszti ? Honnan is tudhatnád, amikor te halízű tej ivásával voltál elfoglalva a babadagi tömlecben ? Azok a direktívák irányelvek voltak, Guszti. A legfelsőbb szervek utasításai. Miheztartási szabályok voltak, zsinórmértékek, útmutatások. Hogy tudják a babadagi népek, merre kell menni. Hogy lássák maguk előtt a kijelölt utat. Ezekkel a direktívákkal mentem én egyszer Babadagba ! Akkor még én sem tudhattam, hogy megváltozik a rendszer.

Az esettel kapcsolatban most elárulom néked, hogyan kerültek hozzám azok a direktívák, amiket magammal vittem Babadagba.

Az Ifjúsági Szövetség központi lapjánál, az Ifjúmunkásnál voltam riporter. Egyszer jött egy fontos ember, s azt mondta a főszerkesztőmnek, osszon be valakit melléje, aki elkiséri őt Babadagba, ne menjen egyedül. Mindegy, hogy kit. Engem osztott be. Lehet azért, mert nekem akkor minden mindegy volt, az is, hogy merre küldenek.

Valami gyűlést hivott össze Babadagban ez a zömök, mozgékony, vinilkabátos, fontos ember. Azt mondta, üljek oda, melléje a fő asztalhoz, hallgassam meg a direktívákat és tanuljak belőlük. És én odaültem melléje és meghallgattam a direktívákat. Ezekben az volt, hogy föl kell lendíteni mindent. Építeni kell, sokat, legyen sok lakás. És nem akárhogyan kell építeni, hanem lelkesedéssel. Lendüljenek magasabbra az emelődarúk karjai. És ott van a kultúra. A kultúrát is föl kell lendíteni Babadagban. Énekeljenek többet és teljes szívükből jöjjön elő a dal, amikor énekelnek a badagagi népek. És ott vannak a halak ! Föl kell lendíteni a halgazdaságot. Az nem lehet, hogy csak úgy elhanyagoljuk a halgazdaságot. Mert itt van hal elég, Babadagban. És a halászok ezután nézzenek más szemmel a halakra, mint amiképpen eddig néztek. Vegyenek szemmértéket a halászok más, fejlettebb halászoktól. Hosszabbítsák meg a szemmértéküket, ne csak a tavakig lássanak. És legyen nagyobb rend és fényesség Babadagban, ezt írják elő a direktívák. Állandó jelleggel fényesíteni, nikkelezni kell az épülő szocializmust Babadagban, mert csak így jut előbbre azon az úton, amelyen elindultunk.

Jól megtapsolta a hallgatóság ezt a zömök, mozgékony, vinilkabátos, fontos embert. Maga a párttitkár járt elől ebben a tapsolásban. És jó vacsorát rendelt nekünk egy kis elkülönített helyen, ahová még a büfé főnöke is eljött megkérdezni, ízlik-e a vacsora.

Másnap azt mondja nekem ez a zömök, fontos ember, hogy neki lenne egy kis személyes elintéznivalója a deltában. És estére összehivnak egy újabb gyűlést, amelyen ő nem tud megjelenni. És ismertessem én azon a gyűlésen a direktívákat. Kérdem tőle, mégis, miket mondjak én azon a gyűlésen. Azt-e, amit tőle hallottam, vagy pedig találjak ki valamit. Mondjuk, a nikkelezett szemmérték-hosszabbítót, ha ki tudom magamtól találni...Azt válaszolta ez a zömök, fontos ember, mindegy, találjak ki valamit a saját fejemtől.

Már szállingózni kezdtek a népek a kultúr felé, jön a párttitkár, hogy mikor kezdjük a gyűlést. Mondom neki, mi lenne, ha ezt a gyűlést elhalasztanók. A jövő hónapra. Mert nekem most lenne egy kis elintéznivalóm a deltában. Tudja, hogy van, tettem hozzá bizalmassággal. Azt mondja nekem ez az ember, ennél jobbat ki sem lehetne találni. Peresze, hogy a legjobb, ha elhalsztjuk. Ezért a szabad estéért magának szobrot emelek a központban ! Mert neki is fontos elintéznivalója van a deltában. És úgy váltunk el egymástól, megkönnyebbülve. Ő egy szabad estével lett gazdagabb, én pedig elhúzódtam egy kocsma mélyére a direktívákkal.

A szoborból előreláthatólag nem lesz semmi. Megváltozott a rendszer. Az a nikkelezett szemmérték-hosszabbító azért még itt van nálam. Időnkint gyönyörködöm benne. Azóta nem jártam Babadagban.

Az esettel kapcsolatban 2

Fotó : Báthori Zsigmond

Babadag

Épp egy kis tejet tölt a kávémba a kedves pincérlány, látom, nagyon nézi a lány kezét az én régi, jó barátom, ez a Guszti. Mondom, megtetszett néked ennek a leánynak a keze, te, Guszti. Erre ő azt válaszolja, nem a kezét nézte, hanem azt a tejet, amit a kávémba öntött az a leány. És azt mondja, ha ő egyszer tejet lát valahol, mindig eszébe jut róla életének egy érdekes darabja. Amiről nekem még soha nem szólott. Pedig mi már alaposan megtárgyaltuk életünknek minden darabját. Tudod te, mi jut nekem a tejről eszembe ? Babadag. Tudod te azt, hogy milyen íze van a babadagi tejnek ? Halíze van a babadagi tejnek. Ezt én onnan tudom, hogy halízű tejet adtak nekünk a babadagi tömlecben. Mert én ott is voltam, a babadagi tömlecben. Pedig azt jól tudod, hogy én soha, senkinek nem vétettem. A tömlecről neked még nem beszéltem. Most megkérdezheted tőlem, hogy kerültem én a babadagi tömlecbe.

Az esettel kapcsolatban ezt meséli nekem sör mellett ez a Guszti : - Ötvenhatban volt nekem egy kis lámpás rádióm, amit én készítettem. A barátaim tudták, hogy én szeretek rádiót barkácsolni, volt, aki felnézett reám, milyen ügyes gyerek ez a Guszti. Amikor kitört Pesten a balhé, beállít hozzám néhány diák, hogy szeretnének üzenetet küldeni az ottaniaknak, hogy ők mellettük vannak, úgy hallották, nekem olyan rádióm van, amelyik a hangot nem csak fogja, hanem el is küldi.

Nem vallottam be, hogy nekem nincs olyan rádióm, azt mondtam nekik, álljatok ide a hangszóró elé és mondjátok be, amit akartok mondani. És bemondták, hogy ők az ottaniak mellett vannak, s azzal elmentek. Kicsit szégyenkeztem amiatt, hogy nem vallottam be, nem küldi el a hangjukat az én készülékem. Azzal vigasztaltam magam, én olyat is tudok csinálni, ha nagy szükség lesz rá. Nem lett szükség. Mert valaki följelentett, hogy nekem rádióadóm van. Bevittek a biztonsági szervekhez. És faggattak. Még egy szakembert is hoztak, mondja meg, lehet-e az én rádiómon hangot küldeni. Ez a szakember azt válaszolta, lehet, ha megfordítunk benne egy csatolást. De ebben nincs megfordítva, mondta a szakember.

A biztonsági emberek nem sokat törődtek azzal a csatolással. Gondolták, ami biztos, az biztos, jobb, ha elvisznek engem Vásárhelyről Babagagba, mit foglalkozzanak ők azzal a csatolással. Aztán reámhúztak egy jó kis időt, hogy azt ott töltsem el a tömlecben, Babadagban. Azóta ha tejet látok, csak az jut eszembe, Babadag. Halszagú volt a babadagi tej. Gondolom azért, mert a tehenek ott legeltek a nagy tavak mellett, ahol halfejeket is lehetett látni szétdobálva.

Azért most neked bevallom, én azt a babadagi tömlecidőt megérdemelten töltöttem, nem ártatlanul. Mert a szakmai büszkeségemmel átvertem ezeket a lelkes diákokat. Nem vallottam be, hogy az üzenetük nem megy ki a házból. Te legalább tudod, hogy hol van Babadag ?