Az esettel kapcsolatban ( 6 )

Ismeretlen festő munkája

Utólag elsirattalak

Jön Éva, ez a hangos beszédű, gömbölyded fehérnép, megáll a kerek kőasztal előtt, ahol épp üldögélünk, s amiképpen egy helyi jellegű, kis forgószél szokta fölkapni a száradó szénát, pillanatok alatt beterít minket a legfrisseb panaszával, hogy a tehenekkel ez, meg ez történt, s ott van az ura, megoperálva,- pont azzal, amivel magát is megoperálták, Feri, mondja ez az Éva, milyen érdekes, pont az a betegsége van az én uramnak, is mint magának, Feri, a fiam, ez a Pisti nem leli a helyét, csak járkál erre-arra az udvarunkon, látom, könnyes a szeme, nincs hozzászokva, hogy a családunkban operált ember legyen, most éppen a kukoricát hordjuk föl a padlásra, de létrán cipekedni nehéz a súlyos kosarakkal, azért jöttem, hogy kölcsönkérjem a csigát, mert azzal könnyebb fölhúzni a kukoricát. -Te, Éva, te ha megtalálod, hol van az a csiga, ott kell, hogy legyen, ahová tetted a tavaly, amikor visszahoztad, minékünk nem kell csiga, nincs kukoricánk, amit fölhúzzunk véle a padlásra, oda még a macskák sem járnak, nincs miért járjanak, ahol semmi nincs, oda ők sem járnak, menj, s keresd meg azt a csigát, s vigyed, nincs szükségünk reá, mondja Évának anyám. Aztán előkerül a csiga, elmegy véle ez az Éva, a kapuból még visszaszól, hogy majd hozza, én pedig finoman annyit mondok anyámnak, mama, emlékszik még arra, mennyire nem szerette az én apám, ha valamit kölcsönkértek ? Mert elrontottak mindent, amit kölcsönkértek, a kaszának éle kicsorbult, a kalapács nyele tőből eltörött, a csavarhúzó nyele kettéhasadt, ez mindig így volt, csak háborúság származott mindig a kölcsönkérésből, s az adásból, ezért is nem folyamodott kölcsönkéréshez az én apám, még pergetőt is ő csinált sajátkezűleg a méznek, a méheknek kaptárt, az égvilágon mindent megcsinált, csak éppen ne szoruljon reá a kölcsönkérésre, de volt úgy is, vissza se hozták soha, amit elkértek egy félórára, úgy is volt, mama, de látom, csak a kölcsönadás az, amiből mi soha kifogyni nem tudunk, mama...Tudtam, hogy ezt fogod mondani, pontosan ezekkel a szavakkal, mondja mama, hát most arra válaszolj, kell még nekünk valaha ebben a földi életben az a csiga ? Hát lesz nekünk még kukoricánk ? Ugye, tudod, hogy nem lesz, nincs ember reá, különben is visszahozza ez az Éva, ugye, a tavaly is visszahozta, ezek nem olyan népek, hogy valamit is megtartsanak maguknak, ami nem az övék, te jól tudod, nem olyan népek, most azt is tudom, a vécénket fogod fölhozni példának, amit elvitt ez a Jancsi, s nem hozta vissza, na, nem is fogja visszahozni, egy használt vécével nem járkálhat a falun végig az ember, még akkor sem, ha meg van suvadva, mondtam is én néked, hogy ez a Jancsi meg van suvadva, vannak dolgok, amiket el kell felejteni örökre, mindig nem foghatjuk valami miatt a fejünket, de mondok mást most neked, te, Feri, arra emlékeztetlek, hogy mi nem csak kaszát, kalapácsot, csavarhúzót adtunk kölcsön az életünk folyamán, hanem én még téged is többször kölcsön adtalak gyermekkorodban ! Az igaz, hogy a te nagyapádnak, vagyis az én apámnak adtalak kölcsön téged, valahányszor szüksége volt a segítségre, szántás idején, vagy amikor fát, szénát kellett neki hazahordani, s nem volt segítsége. Kölcsön voltál adva, Feri, mégpedig megszámlálhatatlan alkalommal és most mégis itt vagy, mi bajunk lett ebből a kölcsönadásból ? Mi, te, Feri ? Semmi.

Mondom mamának, mama, abból csakugyan nem lett semmi bajunk, de ugye, egy kicsit azért meghaltam volt egyszer a kölcsönadásomból kifolyólag. Emlékszik-e még arra, amikor majdnem belefulladtam a patakunk vizébe, reámborult az egész szénásszekér ? –Emlékszem hát, de azért elmondhatnád még egyszer, hogyan is ment végbe az a felborulás, mert rég volt, ki is ment a fejemből, mondja mama. Az úgy volt, mondom, hogy kölcsönkért magától nagyapám, elvitt engem az öreg, le, alszegbe, Gátrétjibe, vigyük haza a szénáját. Örömmel mentem mindig Gátrétjibe, jófajta szilvát teremtek ott a fák, bátor madarak jártak az ember lába előtt, nem féltek semmitől, gólyák is tanyáztak azon a kis réten, sétáltak nagy peckesen, jaj, s micsoda gyönyörű, sárgahasú sáskákat lehetett ott fogni horgászati célra, éppen a sáskafogás lehetőségére gondolva mentem örömmel az öreggel, raktuk a szekeret, ő hányta fel nekem a szénát, én pedig rendeztem a vasvillámmal a rétegeket belátásom szerint. Békességben dolgoztunk mi ketten mindég, de akkor valami baj volt véle, mert állandóan kerülgette a szekeret, mindegyre szólt, hogy nem jól rakom a hátsó sarkát, vagy az elsőt, mondtam is neki, hát ide visszük azt a szénát magához, kétszáz méterre, ilyen kicsi távolságon mi baja tud lenni annak a szénának, olyan jól meg van rakva az a szekér, végigmehetnénk véle az egész megyén, s egy szál se esne le a földre, mi baja van a formájával, hogy mind azt mondja, olyan kell annak lenni, mint amilyen egy szép skatulya, nem kiállításra megyünk, erre azt mondja, ő egy tapodtat sem mozdul azzal a szekérrel, míg olyan nem lesz az egész, mint egy szép skatulya, egy valamirevaló menyecske sem teszi ki a lábát hazulról bozontosan, még akkor sem teszi ki a lábát, ha a szomszédba indul, megfésülködik rendesen és összeszedi magát, ahogy kell, mit számít az, hogy kétszáz méterre kell vinni csak azt a szénát, vagy végig a megyén, azt a szekeret úgy kell megrakni, mintha Pestre indulnánk véle egyenesen, annak is a kellős közepébe, úgy kell azt megrakni, szóval, valami baj volt mindig az öreggel, ha egyszer ezt a Pestet megpendítette.

Az esettel kapcsolatban már csak a történelmi hűség kedvéért is meg kell jegyeznem, részeg éppen nem volt az öreg, mert ez a Pest akkorjában még a földrajzban is hozzánk tartozott, akárcsak alszeg, vagy felszeg, úgy, hogy az oda való szénásszekeres bevonulásunk csupán szépségileg lehetett volna kifogásolható. Nem is tudom, miképpen képzelte ő, hogy tulajdonképpen végigmehetnénk nyugodtan Pest közepén is, úgy kell megrakni azt a szekeret. Az más kérdés, akarunk-e, vagy nem akarunk ott végigmenni. Ezt az elvi problémát lezártuk, ebben az ügyben több szót nem váltottunk. Megraktam én azt a szekeret úgy, ahogyan az öreg óhajtotta, olyan lett az a szénásszekér, mint egy szép skatulya. És el is indultunk arra a kétszáz méteres útra, hogy azt a szénát a csűrjében lerakjuk. A baj csak az volt, hogy előbb a patakunkon át kellett menni. Kérdem az öregtől, leszálljak-e a szekérről, vagy maradjak ott. Legerősebb vágyam az volt, hogy maradhassak ott, hátha valaki, egy éppen arra járó, falunkbéli ember észrevesz engem egy ilyen szépen megrakott szénásszekér tetején, mert akkor láthatja, milyen kiadós tehetségem van nékem ebben a megrakási mesterségben. Azt mondja az öreg, maradjak bátran, ő elkormányozza az ökreit, át a vizen, csak szorítsam jól magamhoz a lekötő rudat, le ne essek, mert meredek a part. Felült az öreg is a szekérre, de le, oda, az ökrök fara után és nógatni kezdte a jámbor barmokat, hogy indulhatunk. A további utunkat nem részletezem, mert az pillanatok alatt véget is ért. Az ökrök átjutottak a patakunkon, de a szekér a téves kormányzás miatt fölborult, mégpediglen úgy, hogy a négy kereke az ég felé állott, én meg ott maradtam a víz alatt. És rajtam egy jó, nagy szekér széna. Amikor a víz körülvett, azt a lekötő rudat még szorítottam, de beláttam, ennek semmi értelme nincsen, itt meg kell nékem halni. És mit cselekszik az ember, ha azon kapja magát, hogy meg kell néki halni ? A téves kormányzás miatt ! Próbálkozik a meneküléssel. Belefúrtam a fejem a szénába, hátha valami kis levegőhöz tudnék jutni, mert már vizet eleget ittam ott, a patakunk fenekén. És kaptam is annyi levegőt, hogy nem fulladtam meg. Még hangokat is hallottam kintről, valaki szólt az öregnek, te Dénes, az ökreid elszabadultak, hagyd azt a szekeret ott, ahol van, menj utánuk, mert elkóborolnak, még meg is ijeszthetik a porban játszadozó cigánypurdékat, s abból csak baj tud lenni. Az öreg annyit mondott, hozz segítséget, mert a széna alatt ott maradt a gyermek, lehet, már nem is él...

Azt mondja mama, ezen a ponton abba is hagyhatom a régi történet szövését, mert abba olyan szálakat vegyítettem belé, amelyek nem oda valók, s ő már azt is tudja, hová akarok kilyukadni. Oda, ami nem reánk tartozik. Vagyis a téves kormányzáshoz. A kölcsönadásról volt szó, s onnan egy kanyarral reá akarok térni a téves kormányzás természetére. És azt mondja, ezt is csak most veszem elő, vén fejjel, a téves kormányzást. Mert amikor én segíteni mentem az ő apjának, Gátrétjiben, a sárgahasú sáskák jártak az én gyermeki fejemben, nem pedig a téves kormányzás természete. S hogy neki igaza van, igen nagy feneket kerítettem ennek a Gátrétjinek, amikor a jófajta szilvát termő fákról, a peckesen járó gólyákról, a bátor madarakról beszéltem, mert neki nem kell bemutatni, milyen az a rét, eleget dolgozott ő azon a helyen, voltak olyan esztendők, répát is termesztettünk ott, volt krumplink, minden, én még meg sem voltam születve, amikor ő már jól ismerte azt a Gátrétjit. És mondja, hogy ő már akkor félbe akarta szakítani az én beszédemet, amikor azt a szénásszekérrel való pesti bevonulást hoztam elő, mert abból kivillant a szándékom, mely szerint én mindenképpen azzal akarok előállani, milyen furcsa helyzetben éltünk mi akkor. Hogy útlevél, s ceremónia nélkül is elmehettünk volna Pestig. Ha nem is annak közepébe, mert ott nem szoktak járni szénás szekerek, csak uras népek szoktak, de elmehettünk volna. Ez igaz és furcsa is volt az a helyzet csakugyan, mint amiképpen most is furcsa az a helyzet, hiába nem kell már oda útlevél. De miért akarok mindenből politikát csinálni, mert én azt csináltam ezzel a történettel, politikát, s tiszta hiába csomagoltam azt belé a vízbehullásom történetébe, úgyis kilátszik a törekvésem, ő ezt azonnal észrevette. A témát mi már ezernyi alkalommal letárgyaltuk, őt most az érdekelte, miképpen menekültem ki onnan, a patakunk vízéből.

Mondom mamának, mama, abban magának igaza van, hogy engem ott, a víz alatt nem a szénásszekérrel való pesti bevonulás gondolata foglalkoztatott, sem pedig a téves kormányzások természete, ezek a dolgok jóval később suhintottak meg, de akkor, amint egy kis szénaporos levegőhöz jutottam, tudtam, onnan ki fogok szabadulni. Mert jönnek alszegből kemény emberek, helyére fordítják azt a szekeret és én talpra fogok állani megint, a széna tetején, még azt a lekötő rudat sem szorítom magamhoz, hanem győztesen kerülök a népek elé. Legföntebb megköszönöm a fáradozásukat. És képzelje el, mama, azzal az én, akkori, gyermeki fejemmel, ott, a szénásszekér alatt azt találtam ki, hogy hallgatni fogok. Hallgatni, mama. Mint amiképpen egy vízbefullt halotthoz illik. Kiváncsi voltam, lesz-e valaki az ide gyülekező népek között, aki megsirat engem, ha már nem adok életjelt magamról, s mint halottra gondolnak reám. És hallgattam, mama. Pedig ordíhattam volna, hogy hé, ne bőgjenek olyan eszeveszetten, élek én, csak állítsák talpra a szekeret, mert nyom engem, de nagyon ! Ordíthattam volna, mert volt annyi levegő körülöttem. De nem ordítottam. A népek sírását vártam a vízben, mama ! Hogy tudjak magamról legalább annyit, van-e rajtam siratnivaló. Értem-e valamit az ő szemükben, vagy pedig csak egy kis, semmi-gyermek voltam. És ha magának lenne türelme, s kedve hozzá, most szívesen beszélnék arról, mennyi ideig hallgatott ez a mi, majdnem halottnak nézett, kicsiny népünk is, arra várva, lám, van-e rajta siratnivaló, ér-e valamit mások szemében, vagy nem ér. Mert ha úgy tűnik, valaki már nem él, de van rajta legalább siratnivaló, akkor ér is valamit. Csakugyan, mit gondol mama afelől, lenne-é rajtunk egy kis siratnivaló, ha egyszer nem tudnók kidugni a fejünket a népek közül, s nem lenne erőnk talpunkra állani ?

Azt feleli mama, ugye, hogy jól gondolta, amikor engem a beszédemben meg akart állítani. Hogy ne menjek más vidékekre a mondanivalómmal. Mert így is elmentem messzire a kölcsönadástól, s a vízből való kikerülésemtől. De most azt mondd meg, sírtak-é az alszegiek a szénásszekér körül, amíg te olyan szépen tudtál hallgatni alatta ? Mondom, sírtak bizony, mama. Nemcsak Berta, s Annanéném jött, ezzel a Gáll Ferecnével, hanem rohantak oda a közelebb lakó cigányok is. Ők tudtak bőgni leghangosabban. Ezeknek a kicsi ujjukban van az éktelen bőgésre való hajlamosság, úgy ordítoztak, hogy jaj istenem, ott a víz alatt a gyermek, ezt kiabálták, hangzott tőle az egész alszegi fertály. Mert ők jó barátságban voltak nagyapámmal, a halottaikat is ő vitte ki sokszor a temetőbe az ökreivel. Még télvíz idején is. Egyre csak azt ismételték, milyen ügyes kicsi gyermek volt ez a Ferike ! Hogy az a gyermek hogy tudott fáramászni ! Még szavalni is tudott, ők hallottak arról, még szavalt is valamit. És tudott kaszálni ! És hányszor folyt ennek a kicsi gyermeknek az orra vére mezei munkák idején ! A drága vére, a sok megerőltetéstől. Attól biza, attól folyt örökké az orra vére, a megerőltetéstől. Hát való egy hétéves kicsi gyermeknek kasza a kezébe ? Ilyesmiket mondtak sírás közben az idősebb cigány asszonyok. Sokan megsirattak engem akkor mama. Sokan. És úgy mentem haza, ha még emlékszik arra a napra, hogy mondtam magának, fölborult a szekér, azon én is ott voltam, előbb a tetejében, azután alatta. A Nyikó vizében. És egy kicsit akkor meghaltam forma. Eléggé rövid volt a beszámolóm, amint látja, nem haltam meg, mondtam azon a napon magának, mama.

Azt mondja nekem mama, hát hogyne emlékeznék én arra a napra, te, Feri ? Jöttek a népek alszegből, hol vagy te, Emma, hol vagy ilyenkor, szinte odaveszett a gyermeked, te, Emma, mondták a nagy eseményt, s hogy milyen csudával határos módon maradtál életben, így mondták, csudával határos módon. Emlékszem jól arra a napra, jött, hogy megverjelek, amiért nem volt annyi eszed, hogy gyalogosan menj át a patakon, ne maradj a szekér tetején, amikor magad is észrevetted, valami baj volt az öreggel azon a gyalázatos napon, amikor szinte elveszítettelek, magad is észrevetted, szénásszekérrel is végigvonult volna Pesten, s amikor azt a szekeret raktátok, csak civódott veled és skatulyákat emlegetett, hát hogy ne emlékeznék én arra a napra ?

Azért még mondott nekem valamit mama, amiből most könnyedén tudnék politikai kérdést csinálni, ha volna hozzá kedvem. Azt mondta mama, tudd meg fiam, utólag én is elsirattalak...