Ott ül kéremszépen egy személy

Ádám Gyula fotója

Ott ül kéremszépen

egy személy

Szó szót hozott, s én egy idegennek elmeséltem néhány régi, számomra érdekes történetet. Egy padon. Hogy miről beszéltem néki, azt már pontosan nem tudom, de azt igen, hogy háborút tettem a történetbe, gyermekkort, régi háztetőkről lehullott cserepeket, s még olyan kijelentéseket is, hogy én nem szeretem a kitalált regényeket. Ez az idegen hirtelen megpillantott valakit, s intett neki, hogy őt várja meg, mert beszélnivalója van véle. Tőlem azzal búcsúzott el, hogy szívesen hallgatná a történet folytatását, de dolga van azzal, akinek intett. Amikor kezetfogtak, ez az idegen felém nézett, s hallottam, amint azt mondja annak, akivel talákozott, hogy ott ül kéremszépen egy személy, aki furcsa történeteket mesél. Aztán elindultak a maguk útján, s én ottmaradtam a félbehagyott történetemmel. Azon a padon. Persze, eléggé lehangoltan maradtam ott, mert reá kellett jönnöm, nem érdemes senkinek semmit elmesélni. Különösképpen igaz történeteket nem szabad senkinek elmondani. Mert az igaz történetekben olyan hihetetlen, furcsa dolgok szoktak lenni, amelyeket sem elmesélni, sem pedig meghallgatni nem érdemes.

Vegyük pédául a háborút, amely a félbemaradt történetembe bele volt téve.

Németül van becsavarva

Feuergefahrlich. Ez a szó volt fekete betűkkel reáírva egy benzines hordóra, amelyet a németek hagytak ott, egy hatalmas tank mellett, a reformátusok temploma előtt. A falumban. Ennek a hatalmas tanknak semmiféle motorbéli hibája nem volt, csak annyi, hogy az egyik lánctalpa leszakadt, s ha beindították, akkor ez a tank egy helyben forgott, saját maga körül. Ezt onnan tudom, hogy egy serényen jövő, katonai mororbicikli megállt a tank mellett, leszállt róla két szigorú, német tiszti ember, s az egyik, a másik parancsára a motort beindította. És a motor szépen durrogott. A tank mellett, a sáros úton ott feküdt elnyúlva a leszakadt lánctalp. Mint egy óriási zippzár. Ezt azok a tiszti emberek a csizmájuk orrával megrugdosták, tanakodtak, gondolom arról, hogy meg lehetne-é azt itt, helyben javítani. Aztán arra a végeredményre jutottak, hogy kaput. Valami krucifixet mondva, ahogyan jöttek, serényen el is hajtottak. Néhány közelebb lakó hitvány gyermek, mint amilyen én is voltam, valósággal lefoglaltuk ezt a hatalmas tankot. Fölmásztunk a tetejére és hangos szóval adtuk tudtára egy arrajáró, katonaságtól kiszuperált, sántikáló falunkbéli embernek, hogy aztán ha vége lesz a háborúnak, tanúskodni szíveskedjék a tank tulajdonjogát illetően. Hogy az most már véglegesen a mi tulajdonunk. Mert mi foglaltuk le legelőbb. Minden nap összegyűltünk itt, végigsétáltunk a lánctalpon, de főleg a tankon tanakodtunk. Volt miről, mert ez a Varga nevezetű, gyermek, aki a leghitványabb, s a legerősebb is volt közöttünk, ápertén kijelentette, az a tank kizárólag az övé, mert ő lakik a legközelebb. És különben is ő volt, aki látta, miképpen szakadt le a tankról a lánctalp. Úgy szakadt le, hogy ennek a tanknak a vezetője, az a német katona nem az úton ment végig a tankjával, hanem a Jakabházy kastély kőkerítésének tetején, hogy azt nyomja szét, valami teljesen érthetetlen megfontolásból. Nem számolt azzal, hogy az a kőkerítés elég magas volt és meg is volt építve becsületesen. Szóval ez a lánctalp azokon a becsületesen megépített köveken szakadt ketté, kár volt annak a németnek fitogtatnia tankjának felsőbbrendű képességeit. Kölönös tekintettel arra, hogy nem valami háborús támadásról volt szó, hanem éppenséggel menekülésről. Márpedig, ha valahonnan menekül az ember, nem jó, ha még a tehetségét és tudását is fitogtatja. Ezzel egy szimpla mezei egér is tisztában szokott lenni.

Most pedig vegyük elő a hordót. Az a fekete betűkkel ékeskedő fölírás, hogy feuergefahrlich engem különösképpen foglalkoztatott. Hogy mit is jelenthet, mert roppant nehéz volt még kiolvasni is. A nálamnál egy árnyalattal hitványabb gyermekeket, különösképpen ezt a Varga nevezetűt pedig annak a hordónak a kinyitása hozta izgalomba. Az egyik gyermek jókora, szögletes követ hozott a patakról s azzal kopogtatta a nyilászáró födelet. A másik azt mondta, hiába kínlódunk ilyen kezdetleges módszerekkel, franciakulcs nélkül nem lehet azt kinyitani. Ennek a Varga nevű, leghitványabb gyermeknek nem csak az ereje volt nagyobb a miénknél, hanem az esze is. Úgy fogott, mint a Solingen beretva. Azt mondta, ekkora hülyeséget még ki sem lehet találni. Hogy valaki egy német benzines hordót franciakulccsal próbáljon kinyitani. Mert az tudnivaló, hogy a német úgy dugja be a német hordót, hogy azt egy francia ne tudja kinyitani, ha a feje tetejére áll, akkor se. És nemcsak a francia, hanem semmiféle más nemzet katonája azt ki nem tudná csavarni, mert az németül van becsavarva.

A kiszuperált, sántikáló, falunkbéli ember arra figyelmeztetett, nagyon ne csapdossuk azt a hordót, mert könnyen fölrobbanhat, s akkor velünk együtt röpül a reformátusok temploma is. Mert abban benzin van. Német benzin, s a német benzin robban a legerősebben ezen a világon. Kérdem ettől a kiszuperált embertől, nem tudná megmondani, mit jelenthet magyarul az a feuergefahrlich ? Ami fekete betűkkel reá van írva a hordó oldalára. Azt mondja, azt csak a németek tudják, senki más, azért olyan megfejthetetlen az a szó. A háborúkban általában titkos szavakat szoktak alkalmazni, amiket az ellenségnek nem szabad értenie. Az a szó a harci titokzatossághoz tartozik, amelynek megfejtése nem a mi dolgunk. De az biztos, hogy ha sokat kopogtatjuk azt a hordót, úgy fölrepülünk innen, mint a megcélzott madarak. Ő csak annyit tud erről az idegen szóról mondani, hogy az első világháborúban a fájer tüzet jelentett, mert ő pont a fájer miatt sántít az egyik lábával. Hogy ebben a másodikban is azt jelenti-e, azt nem tudja, mert azóta sok harci szerszámot fedeztek föl, s a fölírások is nagy változásokon mehettek keresztül. Minden esetre tartsuk távol magunkat mindenféle tűzveszélyes dologtól, neki ez a véleménye erről a benzines hordóról. Számomra ebben a jó tanácsban benne volt a német szó megfejtése is : tűzveszélyes ! Ezt mondtam győzelmesen, mint aki megnyerte a háborút. Legalábbis itt, a reformátusok temploma előtt.

Az az idegen ember, akinek ezt a történetet akartam elmesélni a padon, épp akkor hagyott ott engem, amikor azt mondtam neki, vannak bizonyos dolgok, amelyek háború esetén németül vannak egy-egy helyre becsavarva. Ez az idegen biztos volt abban, hogy nem bizonyos dolgok, hanem pont én vagyok becsavarodva. De nagyon.