Légi lány

Nagy P. zoltán fotója, Káfé Képtár

A légi lány

Nem az, hogy féltem

akkor, vagy valami,

de szólt a légi lány, hogy

öveket bekapcsolni

és jó volt hallani,

nem kell már semmi holmi,

mögöttem nem lesz lábnyom,

a világ belőlem is kifogy,

nemcsak olajból, csöndből,

nyugalomból, ezt is megértem,

azért kár értem,

mondtam, úgy, magamban,

kevés, de pénzem

is van lent, a bankban,

azt most ne nézzem,

nincs már időm sok itt,

mire leérek, tán

annyit kitalálok,

hogy ez a légi lány

kire is hasonlít.

Hintaszék

Nagy András fotója, Káfé Képtár

Képzelt hintaszék

Úgy ébredtem ma, jó,

és könnyed hangulatban,

elnyúltam, mint hajó

öbölben, mozdulatlan,

ha jól emlékezem,

talán még ásítottam,

de ne múljék ezen,

fontos, hogy megköszöntem

sorsnak, véletlennek,

föl is kelhetnék ma,

ha úgy adódik, könnyen

ledönthet a lomha

kór, mely rajtam átlát,

s ha éppen kedve tartja

benyújtja a számlát,

szóval, ma reggel szépen

megköszöntem mindent,

főleg, hogy itt lehettem,

láttam utcát, népet,

ihattam jó sört, tejet

és az is volt, rumom,

boroztam, nem eleget,

de fölkelni még félek,

lehet, hogy felrúgom

a képzelt hintaszéket.

Szerelmes levél

Pusztai Péter fotója

Szerelmes levél az algebrához

Kedves h1n1 !

Nem tudom biztosan, algebra vagy-e, vagy kémia. Mert tudomásom szerint az algebra és a kémia neveiben vannak betűk és számok, de remélhetőleg megkapod levelem, (majd szólj nekem, ha megkapod), nem szeretném, hogy ennek a féltékény természetű Pandémiának kerüljön a kezébe e vallomásom. Tulajdonképpen a címedet sem tudom. Csak annyit, hogy Ciprus. Sietek tudatni veled, hogy én még jól vagyok. Krákogni is csak akkor krákogok, amikor macskáimat akarom elriasztani a bejárattól. Ragyogó a lázam, s a közérzetem is ragyogó. Ritkán köhögök, akkor is csak megszokásból. A hátfájásom a szokásos, koromnak megfelelő, rendes hátfájás az enyém. Már annyira megszoktam, hogy ragaszkodom is hozzá. A fejfájásomat szóba sem hozom. Miféle ember, akinek a feje sem fáj soha, semmiért ? Ugye, szerinted sem ér semmit az olyan ember, akinek soha nem fáj a feje ? Itt olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik valósággal tömik magukat fokhagymával, a semmi kis életüket féltik. Én kerülöm ezt a sok fokhagymaszagú embert, kizárólag reád gondolok, kedves h1n1 ! Boldog vagyok, hogy vagy. Mert te mented meg az emberiséget a sok krákogástól, a véget nem érő köhögéstől és az egekbe szökő láztól. Tudod, mi vagy te nékem, kedves h1n1 ? A remény vagy, nem egyéb, a remény maga ! Mert valami jó melegség fog végigmenni rajtam, ha itt érezlek majd a véremben, minden porcikámban, s nem kell félnem többé az elmúlástól ! Én ugyanis nem szeretek elmúlni, kedves h1n1 ! És nem is fogok elmúlni mindaddig, amíg érzem, hogy vagy. Milyen kár, hogy nem tudom a címedet, s a szüleidet sem ismerem, kedves h1n1 ! Milyen kár. Mostanában nincs olyan napom, hogy ne gondolnék reád. Most például arra gondolok, ha hirtelen megkapnád a Nobel-díjat, ezek a szegény Nobelék azt sem tudnák, hol keressenek. Mert ez a Ciprus ugyan nem nagy, de mégsem egy kicsiny falu. Járjanak házról házra ezen a Cipruson azzal a díjjal ? Különben csak járjanak. Látod, én azt szeretem benned, hogy titoktartó vagy. Nem fecsegsz a hollétedről, a szüleidről. És szerény is vagy nagyon. Nem dicsekszel magaddal, a te mindenhatóságoddal. Csak egyszerűen vagy. Mondjuk, ülsz egy árnyékos ligetben. Egy padon. Cipruson. És vársz. Várod a híreket a nagyvilágból. És elhozza néked a postás azt a kis járandóságot, amire föltétlen szükséged van. Abban az árnyékos ligetben. Veszel rajta fagylaltot. Mondjuk. Gondolom, azért a postás csak tudja, mely padon szoktál üldögélni. Mert ha nem találna meg, ülhetnél azon a ligeti padon az idők végezetéig. Egy fúvintás fagylalt nélkül. Cipruson.

Fényűzetés

Fotó : Wikipedia

Fényűzetés

Ki sem kell tennem a lábam a házból, sem az udvarról, sem a városból, sem Európából, csak bekapcsolom a lámpát az asztalom fölött, s máris jönnek a hírek a nagyvilágból, egy ezüstös csillogású molypillancs hozza a hírt, hogy élet van körülöttem, cikázva közli velem, sikerült kibújnia egy falra akasztott kép mögül, a sarokból, vagy a székre letett báránybőrből, itt van ő is velem, roppant kiváncsi, miért keltem föl éjnek idején, nem tolakszik, nem csapkodja a mellét, csak körberöpül a fényben, s leszáll valahová, a függöny rojtjaira, ahonnan jobb a kilátás reám, nem üldözöm, még egy új szót is kitalálok a tiszteletére, fényűzetés ez a szó, most barátkozom én is e fölfedezéssel, próbálom magamra ölteni a szó jelentését, mintha találna hozzám ez a vadonat új szó, mert engem is sokszor elűz magától az erős fény, szúrja a szemem, bezzeg, a vándorlepke nyugodtan elüldögél egy érő almán a napsütésben, nyíló virágon, csalánon, van, amelyik jól érzi magát a hangyabolyban, a másik mézet, cukros vizet keres magának, nem szeretem a cukors vizet, a könnyelmű limonádét, a büszke politikát, a hatalom kifeszített mellét, a rikító nyakkendőt, a magassarkú cipőt sem szeretem, se a fülbevalót, jobban szeretem a fahéjbarna ősmolyokat, kik lomhán szállanak le virágos réteken, fölkeresik a málnát, a szedret, megmutatják a kapornak, milyen szép, zsindelyes a kicsiny testük, nem kitüntetések a színes foltok a szárnyaikon, hanem inkább gyöngyház, fénylik, akár a tükör, megnézheti benne magát a szerény ibolya, s a zümmögő darázs is, jól ismerem ennek a kiváncsi pillancsnak a rokonait, kik megúnván a hitvány társaságot, fogják magukat és fölkerekednek egy tétova alkonyat idején, egyszerűen elmennek délre, más világot látni, nem ezt a sok, korhadó belsejű, mimikris fatörzset, akik kiállanak a pódiumok elé és magyarázzák, szerintük mi az igazság ezen a földön, s hogy nélkülük éhen halna a horokály, hiába koptatja csőrét a kemény körtefán, ezek azt hiszem, a tekintélyelvű varjak rokonai, messzire hallszik a károgásuk, tekintetük tovasíklik minden útjukba eső sorsbogáncson.

Miért biceg

Jurca Elisabeta fotója, Káfé-Képtár

Miért biceg ez a Zoli ?

Megyünk, mint máskor, egymás mellett és látom, hogy ez a Zoli elkezd bicegni. Soha nem sántított és nem bicegett. Most pedig hirtelen sántít és biceg. Mondom, mi van veled, te, Zoli, rosszul léptél, vagy a cipőddel van valami, mert én is úgy jártam a múltkor, csak egyszer azt vettem észre, nem tudok rendesen járni. Pedig nem léptem rá sem egy kőre, sem pedig a járda szélére, még a cipőmet sem hibáztathattam. Jött magától valami furcsa fájás, beleállt az egyik lábamba, mint amiképpen a görcs szokott beleállani, úgy, hogy megálltam. Nekitámaszkodtam a villanypóznának, s fogtam a lábam. Megvártam, amíg elmúlik. Megállhatnál te is, hátha elmúlik magától, nem muszáj az embernek bicegve járni. Azt mondja erre nekem ez a Zoli, hogy csak folytassuk utunkat, mindjárt megmondja, mi a helyzet az ő bicegésével. Folytattuk hát utunkat és egyszer látom, hogy ez a Zoli már nem is biceg. Mondom, na, jó hamar elmúlt neked ez a fájás, amitől olyan furcsa módon bicegtél egy darabig. Mert az én görcseim nem szoktak ilyen hirtelen elmúlni. Ha megállok, akkor is jó sokat kell várnom, hogy elmúljanak. Azt mondja erre ez a Zoli, hogy neki semmiféle fájás, vagy görcsféle nem állott bele a lábába. Az ő bicegése kizárólag a pszihológiából adódott, mondhatná azt is, hogy filozófiai meggondolásból szokott bicegni. Ha úgy adódik. Most pedig pont egy olyan helyzet adódott. Helyesnek látta egy kicsit sántítani. Mert amint mentünk ketten az úton, észrevette, hogy közeledik felénk egy sánta ember. Aki attól biceg, hogy sánta. Nem valami görcs, hanem a sántasága miatt jár bicegve. Mármost ő amint megpillant egy feléje közeledő sánta embert, azonnal elkezd bicegni. Így látja jónak. A pszihológiából kifolyólag. Mert ő úgy gondolja, ha az az igazi sánta ember látja, hogy nem csak ő biceg, hanem más is, akkor ez lelkileg megnyugtatja őt, nincs egyedül a bicegésével. És miért ne tenne ő jót egy sánta emberrel, amikor ez nem kerül semmibe, csak egy teljesen fájdalmatlan százméteres bicegésbe ? Ennyit megtehet az ember egy sánta ember lelkivilágának javításáért. Mert szerinte rontani nem ront semmit a lelkivilágán, ha azt látja a sánta ember, nincs egyedül az ő bicegésével. Ez az ő pszihológiai fölfogása, mondhatná azt is, a filozófiája. És ezen felül még azt is tapasztalni szokta, hogy a saját lelkivilága is javulni szokott, valahányszor egy sánta emberrel találkozik, s ő is elkezd bicegni. Mondom, te, Zoli, miért nem szóltál nekem, amikor azt a felénk közeledő sánta embert megpillantottad ? Hogy bicegjek én is egy kicsit ? Ha nem is az igazi sánta ember lelkivilágának javításáért, hanem a saját lelkivilágomért ? Mert tudd meg, én szerencsére sánta még nem vagyok, görcs sem állott bele a lábamba, de az én lelkivilágom se rózsás, azon is lenne ápolnivaló...Erre azt mondja ez a Zoli, azért az nem úgy van ! Mert ennek a pszihológiának magától kell előjönnie az ember belsejéből, nem lehet azt tanítani. Vagy előjön, vagy nem jön elő. Most pedig kissé csüggeteg hangulatban megyünk tovább. Alig várom, hogy egy sánta ember jöjjön felénk. Magamra vagyok kiváncsi. Arra, hogy előjön-e belőlem ez a pszihológia, vagy nem jön elő...

Hozzáadott érték

Hegedüs Zsolt fotója, Káfé Kép-Tár

Hozzáadott érték

Már jó messziről lehet látni rajtam, hogy megbízható ember vagyok. És roppant tájékozott. Valósággal lerí rólam a tájékozottság. Még azt is meg tudom mondani, hogy hány óra van. Ha megkérdezik. És meg is kérdezik. A nyílt utcán kérdezik meg, ahol nem csak én járok. Kiválasztanak engem a járókelők sokasága közül és tőlem kérdezik meg. Hogy biztos legyen. Mert messziről látszik rajtam, én tudom, mennyi a pontos idő. Most például bizalmas hangon, illedelmesen állít meg valaki a nyílt utcán és felém hajolva arra kér, mondanám meg neki, hány óra. Látom rajta, nem szórakozásból kérdezi. Le nem veszi tekintetét a bal kezemről, amelyen az órát hordom. Feszült figyelemmel nézem én is az órám. Mert nem látok jól szemüveg nélkül. A szemüveg nincs nálam. Kicsi az óra, kicsi a számlap, a mutatókat föl sem tudom fedezni. De nézem az órám, hunyorítva. Nap felé tartva és ellenkező irányba is. Egyre kínosabb, hogy nem tudom kivenni, mit mutat az óra. Aztán határozott hangon azt mondom ennek az embernek, uram, tudja meg, akármennyit mutathat ez az óra, az a helyzet, hogy el van telve az idő. Homlokára csap ez az ember és azt mondja, szent Isten, énnekem még le kell mennem az állomásra ! És úgy siet az állomás felé, meg sem köszöni, hogy fölvilágosítottam. Állok és nézem a siető embert, amint zsugorítja őt az egyre növekvő távolság. És meg vagyok elégedve magammal. Jól válaszoltam, amikor nem törődtem a pontos idővel. A pontos idő nagyon változó. Most valamennyi, két perc múlva már nem annyi. Két perccel vagy több, vagy kevesebb. Attól függ, honnan nézzük. Én az állandóan változó pontos idő helyett arra hívtam föl ennek az embernek a figyelmét, ami örök. Vagyis arra, hogy az idő örökösen telik. Sőt, lehet, már el is van telve. Legalábbis az az idő, amely arra kellett volna, hogy elérje a vonatát az én emberem. Ez a figyelmeztetés pedig nem más, mint a kérdéséhez hozzáadott érték. És ő ezt értékelte. Ezért is hagyott engem ott hirtelen.

A tudatlanság hatalma

Gergely Tamás felvétele

A tudatlanság hatalma

Bécs kellős közepében áll egy nyalka rendőr. Mellette fényes motorbicikli. Kicsiny, igénytelen és koszos autómat egyenesen oda irányítom, ehhez a nyalka rendőrhöz. Egy csöppet sem törődöm azzal, hogy ez a nyalka rendőr fújja a sípját kegyetlenül és hadonászik, hogy kerüljem el őt, mert ahol ő áll, az a hely autók számára tiltott terület. Mintha nem látnék és nem hallanék semmit. Lecsavarom az ablakot és mondom ennek a feldühödt, nyalka rendőrnek, hogy Kapistrangasse 2. Nyugodtan mondom, idegesség nélkül és természetesen, mint akit nem érdekel a forgalmi szabályzat, sem a sípszó, sem pedig az ő integetése. Csak a Kapistrangasse 2. A nyalka rendőr reátekint a kicsiny, igénytelen és koszos autóm számtáblájára, hófehér kesztyűs kezét a homlokára teszi, aztán fölül a fényes motorbiciklijére és int nekem, hogy menjek utána. Ez a nyalka rendőr, míg halad előttem, valósággal leállítja a forgalmat, hogy senki ne akadályozzon bennünket a Kapistrangasse 2 felé vezető uton. A Kapistrangasse 2 előtt megáll és reámutat a házra. Ez az, inti és én egy elismerő mosolygással megköszönöm néki, hogy elhozott engem ide. Ez egy kis, egyszerű, igaz történet. Az én Bécsben való járatlanságom és tudatlanságom története. Ebből a történetből én azt vettem ki magamnak, hogy pont az én járatlanságom és tudatlanságom segített rajtam Bécsben. Mert ha én gyalogosan megállok a nyalka rendőr előtt és azt mondom néki, kedves uram, én ezt a várost úgy ismerem, mint a tenyeremet, de szíveskedjék elkisérni engem a Kapistrangasse 2. szám alatti házig, mert egyedül nem szeretek sétálni, különben is elüthet egy sietős autó, jobbnak látom, ha ketten megyünk, legalább váltunk egymással egy-két barátságos szót, nem biztos, hogy ekkora áldozatot hozott volna értem. De tegyük föl, hogy elsétált volna velem ez a nyalka rendőr. Mert ő is kedvét leli abban, ha valakivel válthat egy-két barátságos szót. Tegyük föl. De ha ezt föl is tesszük, nem biztos, hogy a forgalmat leállította volna, hogy mi a legnagyobb békességben beszélgethessünk végig az úton, míg elérünk a Kapistrangasse 2. számig. Nem biztos. Mert aki úgy ismeri ezt a várost, mint a tenyerét, hát csak menjen egyedül, amerre kedve tartja, nincs azon semmi kisérgetivaló. Ezzel a föltételezésemmel ismét csak oda lyukadunk ki, hogy nagy hatalma van a tudatlanságnak. Persze, oda is kilyukadhatnánk, hogy milyen az igazi vendégszeretet, az előzékenység, a bécsi rendőrök figyelmessége, de erről most nem szívesen beszélek. Azért nem, mert büntetett meg engem nyalka bécsi rendőr egy semmi, kis gyorshajtásért, szabálytalan előzésért. Az egyik még jól le is teremtett, mit gondolok én, csak úgy cikázom a nyamvadt autómmal, mintha egy kietlen pusztaságban száguldoznék ? A tudatlan embert nem teremtik le, hanem inkább segítenek rajta. Mert tudatlan és tájékozatlan. Olykor határozott meggyőződésem, hogy tudatlanságomból több hasznom származott eddig, mint amennyit vélt tudásommal sikerült elérnem. Azt mondják, a tudás hatalom. Van úgy, a tudatlanság is hatalom, csak az embernek sokszor nincs elég esze ahhoz, hogy tudatlanságát a helyzetnek megfelelően föl is mutassa.

Megugat egy traktor

Egy kis szőlő a madaraknak

A százhat éves rönk.

Majd elhordja a szél

Az inogó kerekasztal
Kikötött kútostor

Elrakott tűzifa

Cipőpróba, Elekes Károly felvétele.

Virágos tűpárna

A fölösleges kulcs

Megugat egy nagy, piros traktor

Hiába volt francia, mondja mama ezen a szombaton, már nincs meg a tyúk, ha egyszer megvénült nagyon, hiába volt az a tyúk francia, elment, el a legutolsó tyúk is az udvarunkról, ne emlegessem többé, mit akarok azzal a tyúkkal, a tyúkok sem élhetnek mindörökké, hozzá kell szokni a gondolathoz, elmennek ők is, sajnálja eléggé, mert jó tyúk volt és élni is szeretett az a francia tyúk, most már hozzá kell szokni a gondolathoz, nem lesz többé tyúk a mi udvarunkon, örüljek, hogy még van valami az udvarunkon, vegyem észre, fölvágatta a tűzre való fát, szépen el is rakták, van tűzgyújtó fölaprítva, ez a Károly megerősítette a benti kis kerek asztal lábait, inogott már az is nagyon, a kút ostora ki van kötve, ne lóbálja a szél hiábavalóan, még maradt néhány szőlőgerezd az eresz alatt, az a madaraknak van meghagyva, mindig kell hagyni egy kis szőlőt a madaraknak, most már szépen kipucolja a nyári lábbeliket és elrakja valahová, nyárig nem lesz szükség könnyű cipőkre, mindennek meg van a maga ideje, fölszántották a kertet, igaz, egy jó méternyit elszántottak belőle, de hát már azt sem lehet tudni, hol a határ, elgurult a kő, ami jelezte, meddig a miénk a föld, érdekes, ezeknek a határjelző köveknek az a szokása, mindég mifelénk igyekeznek, ha kiteszik a lábukat a földből, márpedig kiteszik, ez is a hatőárjelző kövek természetéhez tartozik, nem baj, majd lesz valahogy, nincs, aki összeszedje az otthagyott kórót, esetleg az őszi szelek ha elhordják valamerre, oda sem kell nézni, ahol valami szomorúságra hajlamosító látványba botlik a tekintetünk, oda sem kell nézni, mondom, jól van mama, oda sem nézek, ahol valami szomorúságra hajlamosító látványba botlik a tekintetem, nézem inkább azt a szegre akasztott kulcsot, amiről már soha ki nem derül, milyen ajtóban volt szolgálatban, nézem a tűpárnát a falon, szép, pettyes párna, tűk is vannak beléje szúrva, de azokat mama már nem látja, esetleg valamelyik szomszéd ha hasznát veszi, azt nézem, de hová lett az a szép rönk, amelynek ráncait Károly megszámolta, s kiderítette, pont százhat éves volt az a fa, legalább ezt a darabot meg kellett volna hagyni, reá is volt írva a szám, hogy százhat, fölhasogatták azt a rönköt, kár, hozzá kell szokni ahhoz a gondolathoz is, hogy mindent fölhasogat az idő, széttép, elhord innen, maholnap eljő, el egy olyan szombati nap, hogy hazajövünk, s nem lesz kapu, amelyen belépjünk, vagy ha lesz is, nem merünk a kapun belépni, mert előnkbe áll és megugat bennünket egy idegen, nagy, piros traktor. Azt mondja erre az én anyám, miket beszélsz, te, Feri...

Szegény bodza

Fotó : Sütű Zsolt, Káfé Kép-Tár

Szegény bodza

Ezek a nagy vesszőzések,

midőn a szél verte a fákat,

házról házra járva,

végigfutott az utakon, csak

a körforgalomban lassított,

előre mondta minden rádió,

micsoda szél jő, s eső,

hozott husángot, mert hol pár dió

maradt, rá azt emelte,

így büntetett meg engem is

s a szegény bodzát,

ki meg sem érdemelte.

A kocka elvetése

Fotó : Liviu Botnariu, Káfé Kép-Tár

A kocka elvetése

Jóvágású, talán kissé vékony dongájú fiatalember. Beszélgetünk. Mindenről, ami épp eszünkbe jut. Mondja, ő most épp doktorál. Mondom, az nemes elfoglaltság. Azt mondja, főleg strapás. Könyveket bújni éjjeleken átal, amikor tölthetné a drága idejét kellemesebben. Például egy diszkóban. Mint más. De neki nagy céljai vannak ebben az életben, s a nagy célokhoz áldozatot kell hozni. Sajnos. Kérdem, milyen tudományban doktorál. Azt mondja, már sokféle tudománnyal próbálkozott. Egyszer az interaktív, etnikumközi, multikulturális diszciplinát célozta meg, de ahhoz igen sok idegen kifejezést, meghatározást kell összeszedni, s elfogyott a türelme. Aztán kisérletezett a művészi mozdulatok kölcsönhatásainak tanulmányozásával is. Különös tekintettel a balett, a közönséges népi tánc, a jégrevű és a vízben való mutatványok sajátosságaira. De ez a téma elvitte volna őt a színház, a népélet, sőt a sport vidékeire is, azt bejárni pedig szinte lehetetlen. Végre, most már a kocka el van vetve, mondja. Mert ő egyenesen a politológiát célozta meg. Mondom, az roppant izgalmas tudomány. Ráadásul egzakt. Mert ha egy politológus nem olvassa el minden nap erős figyelemmel az újságokat, könnyen bele lehet kötni az ő saját véleményébe. Főleg abba, ha valakit helytelenül idéz, vagy értelmez. Ezért minden, mások által leírt mondatot egzakt módon kell megjegyeznie, ha nem akar kellemetlen bonyodalmakba keveredni. És még azt is hozzátettem, hogy én az ő helyében maradtam volna a jégrevűnél, mert abban legalább szép leányok is szoktak lenni. Erre azt mondja ez a jóvágású, talán kissé vékony dongájú fiatalember, hogy amit mondtam, abban nagy igazság van, de már a kocka el van vetve. Gondoltam, ha már beszélgetünk, erre is mondok valamit. Mondom, azért ezzel a kockával is baj van. Mert énnekem egyszer nagyon meggyűlt a bajom ezzel a kockával. Egy alkalommal, hogy tudásomat fitogtassam, latinul találtam használni ezt a Julius Caesarnak tulajdonított szállóigét, kijelentettem, alea iacta est ! És akkor valaki megkérdezte tőlem, mi a véleményem afelől, hogy az alea van-e elvetve, vagy pedig a iacta van elvetve. És én erre zavaromban hirtelen nem tudtam válaszolni. Csak találgattam, melyik a kocka, a iacta-e, vagy az alea, mert ugye, én latinul nem tudtam. És akkor azt mondta ez a valaki, hogy ha szerintem a iacta van elvetve, akkor mindennek lőttek, mert a kockát nem lesz, amivel elhajítsam. Azóta, ha csak lehet, semmiféle kockát nem vagyok hajlandó elvetni. Tőlem ülhet bármiféle kocka, ott, ahol van. Erre tanácstalanul jegyzi meg a jóvágású, talán kissé vékony dongájú fiatalember, hogy csakugyan, ez a szállóige latinul sokkal bonyolultabb, mint amilyen a mi nyelvünkön, mert latinul ő sem tud. Ha pedig a politológiához latinul is illik tudni, akkor ő ezt az egész doktorálást meggondolja. Mert azért az a kocka olyan nagyon még nincs elvetve. És az a lehetőség is megvillant előtte, hogy maradjon ott, a jégrevűnél. Mert azokat a szép leányokat sem szabad teljesen magukra hagyni. Aztán azzal váltunk el, hogy mondtam neki, vigyázzon, mert a jéggel is sok baj van. Még azok a szép leányok is olykor nagyokat esnek rajta...

Push pull

Pusztai Péter fotója

Push pull

Nézem, amint egy nálamnál semmivel sem értelmesebb kinézésű ember lökdösi a szálloda hatalmas ajtaját. Nem nyilik. Imádok segíteni a bajba jutott népeknek, ezért közelebb lépek hozzá, kérdem, mi a baj azzal az ajtóval. Azt mondja, nem az ajtóval van baj, hanem azzal a sütőtökkel, amit ideiglenesen letett ide, a bejárathoz. Mondom, de maga mégis az ajtót lökdösi, nem a sütőtököt. Azt mondja, az igaz, hogy ő az ajtót lökdösi, de közben a bakancsával azt a sütőtököt is meg kell tartania, mert különben elgurulna. Hogy jobban megértsem a helyzetét, meg is mutatja, mi történik, ha csak egy pillanatra nem tartja meg azt a sütőtököt a bakancsával. Már indul is a hatalmas sütőtök a lejtős járdán, ha nem figyelek, még elüti az úton rohanó autókat. De figyelek, mondom, csak tartsa meg azt a sütőtököt a bakancsával, mert kicsiny bajból szokott lenni a nagyobb baj, ez mindig így szokott lenni. Azt mondja ez a nálamnál semmivel sem értelmesebb kinézésű ember, hogy na látja, a sütőtök tartása miatt nem jó az ő alapállása. Mert nem tud elegendő erőt kifejteni az ajtó kinyitásához ebben a kényszerűségből kialakult alapállásból. És hogy ő ebben az alapállásból nem tudja olyan erővel meglökni azt a hatalmas ajtót, hogy az ki tudjon nyilni. Mondom, ne erőltesse, mert ez nem egyszerű ajtó, hanem puspull ajtó. Előbb azt kell megnézni hogy melyik részét lökje meg az ember. Mert ahogy látom, maga azt a részét lökdösi, amelyikre az van reáírva, hogy Pull. Ez a Pull pedig azt jelenti, hogy ott húzni kell, nem pedig lökni. Erre azt válaszolja ez a nálamnál semmivel sem értelmesebb kinézésű ember, hogy ő ezt nagyon jól tudja. Mert neki otthon pont ilyen ajtója van. Az, amelyiken a kertje végében lévő malacokhoz szokott járni. Mégpedig többször naponta. Az is csak úgy szokott kinyilni, ha egyik felét először meghúzza, s akkor a másik felét jól meglöki. Akkor kinyilik. Mert az is ilyen puspulosan müködik, vagyis ráncigálással. Mondom, én elhiszem, hogy magának pont ilyen ajtaja van otthon, de azért próbából megnyomhatná, legalább egyszer, azt a részt, ahová az van kiírva, hogy Push. Azt mondja, legyek olyan jó, tartsam meg a sütőtököt, amíg ő azt a Pusht megnyomja. Megtartom a sütőtököt. Amint azt a Pusht kissé félve, könnyedén megnyomja, nyilik az ajtó. Nézzük egymást, s a sütőtököt a nyitott ajtóban, míg kisurran mellettünk egy kis, csavargó természetű huzat. Azt mondja nekem ez a nálamnál semmivel sem értelmesebb kinézésű ember, hogy ő ilyent még életében nem látott. Még erő sem kellett ehhez a puspulos ajtóhoz. És látom rajta, hogy szégyelli magát. Nagyon. Azt mondja, ha elfogadom tőle, akkor ezt a sütőtököt most nekem is adja. Mert a tudományt ingyen sehol sem adják. És ő tőlem ma rengeteget tanult.

Most csak azt bánom, hogy nem fogadtam el azt a szép, nagy sütőtököt. Mert ha elfogadom, életemben egyszer legalább tapasztaltam volna, milyen óriási hatalma, s eredménye van egy kis tudománynak. Most már késő. Puspull.

Konyhai csatatér

Konyhai csatatér

Az éjjel arra ébredtem, hogy omlik össze a ház fölöttem. Éjjelilámpa, villanyt fel, figyelés. Semmi. Állnak a falak. Nagy csöndben elindulok valamerre, hogy földerítsem a robaj forrását. Amint a hűtőszekrény mellett elhalodok, supsz ! Kinyitom. Szembe jön velem a sok margarinos doboz, amelyekre ilyesmik vannak fölírva, négyszögű, sárga papírdarabokra : töltöttkáposzta, töltött uborka, vinetta, tokány, pörkölt, dinsztelt káposzta, ( piros ) makaróni... Megvan ! A makaróni. Mindennek a makaróni az oka. És a repülőgép. Mert amikor utazott el a feleségem, siettünk a röptérre, el ne késsünk, mert a repülő nem vár. A repülő azt szereti, ha két órával a fölszállása előtt az utas szépen leül a váróteremben és hallgat. Esetleg integet onnan, hogy mit csináljon az, aki itthon marad. Most én maradtam itthon és a feleségem integette, hogy igazozdjam el a konyhában, nem volt időnk a repülő miatt arra, hogy használati utasításokkal ellásson a konyhát illetően. Visszaintettem, mit gondol ő felőlem, nem tudok én a konyhában eligazodni ? Az nekem semmi. Különösen, hogy minden étel elő van készítve. Csak kinyitom a mélyhűtőt és ott lesz a töltöttkáposzta, töltött uborka, vinetta, tokány, pörkölt, dinsztelt káposzta, ( vörös ) makaróni. ( Különben mi az, hogy dinsztelt ?) Azt a makarónit kár volt oda tenni, mert én a makarónit soha nem szerettem. Most miatta omlik össze a ház. Mert ez a makaróni tegnap még ott volt, a dobozok tetején. De én kihúztam alóla a töltött uborkát, s ezzel megbontottam a mélyhűtő egész fölépítését. Mert az a töltött uborka legalul volt, s hogy kivehessem, minden dobozt meg kellett mozgatnom. Nem volt ez egyszerű dolog, mert még a kalapácsra is gondoltam, de aztán elég volt az öklöm is, hogy szétverjek az összefagyott dobozok között. A dobozokat nem raktam vissza úgy, ahogyan voltak, mégpedig két okból. Egyszer azért, mert énnekem tisztán meg volt egyszer mondva, hogy sokáig nem szabad nyitva tartani a mélyhűtő ajtaját. Hogy miért nem szabad, az most nem jut eszembe. Másodszor pedig azért nem raktam sorjában vissza a dobozokat, mert akkor a makaróni ismét legfelül lenne, s holnap verhetném szét az összefagyott dobozokat. Így sokkal ésszerűbbnek tűnt nekem az élelemmel való ellátásom. Ki gondolt volna arra, hogy egy mélyhűtő olyan, mint egy ház és nem helyes kihúzni a téglákat annak falaiból ? Még a feleségem sem gondolt ilyesmire, amikor azt a hitvány makarónit oda tette. Legfelülre. De hát mit lehet elvárni egy háziasszonytól ? Hogy még kőműves szemmel is átnézze egy mélyhűtő belsejét, amikor elindul hazulról ?

A reggelizés mondhatni zökkenés nélkül szokott lezajlani. Odateszem a tojást, a teásakannát és a szelet kenyeret a pirítóba. Azt már megtanultam, hogy egyszerre nem kell a kályha minden égőjét meggyújtani. Legföntebb csak kettőt, mert ha mind a négy lángol, akkor amint az ember átnyul valamelyik fölött, a tűz bele kaphat a pizsamájának ujjába. Föl nem foghatom, minek kell egy kályhára négy égőt szerelni. Mert abból a négyből valamelyik csak belekap az ember pizsamájának ujjába. Tegnap megjártam.

A kenyérpirító különben az emberiség szégyene. Nem lehet megbízni benne. Mikor szénné ég benne a kenyér, mikor meg sem pirul. Ennél hitványabb találmány csak a teáskanna. Mert a teáskannát állandóan figyelni kell, mikor fő benne a víz és figyelés közben nem lehet tőle figyelmesen meghallgatni a híreket. Ha pedig fütyülő szerkezettel van ellátva a teáskanna, az még rosszabb, mert akkor a fütyülés miatt nem lehet meghallgatni a híreket.

A tojásfőzés felséges és nemes mesterség. Ha hamar elkapom, amikor főni kezd, akkor lágytojás, ha később, akkor kemény. A tojásfőzés olyan, mintha zongorázna az ember. Egész oktávokat lehet kipróbálni, a leghígabbtól a legkeményebbig. Csak éppen elejteni nem szabad a tojást, mert akkor meggyűjtjük a baját a mosogatórongynak. És megfogni sem szabad meggondolatlanul, mert elégetheti a kezünket. Ezt is megtanultam.

Ilyenkor, késő ősszel nem jó sokat járkálni a konyhában. Mert megtelik sárga levelekkel. Ezeket a leveleket az ember a cipője talpára ragadva hordja be a konyhába. Arra nincs módszer, hogy ezek a levelek ne ragadjanak oda a cipőnk talpára. Mert elseperni sem lehet őket a járdáról, nedvesek és oda vannak tapadva a cementhez. Meg kell várni, amíg kisüt a nap és megszárítja a leveleket. Akkor el lehet seperni. De a napot állandóan figyelemmel kell kisérni, mert ha beborul az ég, s csak egy kis zápor keletkezik, megint eláznak a sárga levelek, s várhatjuk újra a szép időt. Nem tudom megfejteni, a feleségem milyen módszerrel tartja távol a leveleket a konyhától.

A kiskanalakkal több baj szokott lenni, mint a rendes kanalakkal. A tojás sárgája annyira bele tud ragadni a kiskanalak vájatába, hogy azt onnan kiszedni teljességgel lehetetlen. Különösen, ha mézbe is mártottuk. Én próbáltam. Lehet ugyan a forró vízhez folyamodni, de az a forró víz leforrázza az ember kezét, mielőtt még a tojás sárgáját kiszedte volna. Ezt a módszert nem ajánlom senkinek.

A konyhaasztal most valóságos csatatér. Itt minden össze van zavarva, eligazodni nem lehet. A négyszögű, sárga, fölírásos papírok miatt. Mert ezek a különben hasznos útmutatások a hidegtől le szoktak hullani a dobozokról és nincs ember a világon, aki azonosítani tudná ismét. Hogy melyik dobozban mi van. Ma például behunyt szemmel rácsaptam az egyik dobozra, gondoltam, hátha eltalálom a borjúpörköltet. És mit találtam el ? A makarónit. De ez csak akkor tudódott ki, amikor azt már fölmelegítettem. Azt hittem későn. De nem, mert ez a makaróni a pörkölttel volt összefüggésben. Úgy látszik, annyi esze volt a feleségemnek, hogy ne hagyjon hátra nekem csóré makarónit. Ma ez volt a legjobb eledelem. De most mindent vissza kell rakni a mélyhűtőbe. Márpedig tudnivaló, hogy tele hassal az ember nem szívesen dolgozik.

Monogram

Székely Sándor fotója, Káfé Kép-galéria

Monogram

Törheti a fejét a mosogatórongy, hát csak törje, kínlódtam én is eleget majdnem két héten át, hol a só, a fokhagyma, mivel reszeljek almát magamnak, ez a legényélet nem nekem való, jön a tél, kell a vitamin, hogy legyőzzem a betegségeket, teát például már tudok főzni, na, s tojást, abban már mester vagyok, tessék, épp az imént hullott ki a kezemből egy friss tojás, leesett a konyha padlózatára, majdnem hanyatt vágódtam rajta, mióta mondom, hogy nem szabad azt a sikamlós csempét tenni a padlóra, tiszta hiába beszél az ember, de most nincs kivel zsörtölődjem, ott van a mosogatórongy, széttárt karokkal vár azon a szegen, még ki sincs száradva egészen, feltörlöm szépen véle a padlót, kimosom, kicsavarom, mintha láttam volna valahol ezt a mozdulatot, amikor a mosogatórongyot kicsavarják, de ha már itt van a kezemben, nem vagyok rest, elmosom véle az edényeket is, amelyekben ugyancsak tojás maradványok vannak, még az elmúlt hét elejéről, szép, tiszta minden, már valósággal csodálkozom magamon, milyen házias lettem, talán túlságosan is házias, a kés nyele is fénylik, leülök egy konyhai székre, gyönyörködni a munkámban, ott jövök reá, azon a konyhai széken, valamit nem jól csináltam, legalábbis a sorrend nem volt helyes, mert előbb az edényeket kellett volna elmosnom, s azután a padlót azzal a mosogatóronggyal, csak úgy villognak a jobbnál jobb ötletek a fejemben, mint a tálban az evőeszközök az imént, az is lehet, egy egészen más rongy kellene a padló fölmosásához, nem az, amelyikkel az edényeket mostam el, most törheti a fejét a mosogatórongy, mi történik ebben a konyhában, hát csak törje, én is töröm a fejem, melyik fiókban találok egy másfajta rongyot a padlónak, s honnan lehet fölismerni a rongyok hivatását, a színükről-e, vagy kell lennie rajtuk valami monogramnak ?

Legyetek úrrá

Forrás : Wikimedia Commons

Legyetek úrrá

( Zsoltáros sorok

egy nagyképű

ismerőshöz,

ki gróf, vagy ilyesmi. )

Csupán egy foknyit

fordult a világ,

ti máris fölhúztátok

a kockás zoknit,

előkerültek sorra

a szép kutyabőrök

és mutogattok,

kik voltak az ősök,

büszkén soroljátok,

hány kastélyotok volt még

a hetedik határban,

hogy tudja meg a pórnép

és panaszkodtok a rút

sorsotok miatt,

felrúgni barátságot

nem kiméltek már sarut,

kényes járásotok

nézem, csoda, hogy

nem estek hanyatt,

tudnotok kéne,

mi elmúlt, nem elég ok,

a dicsőségre,

lehettek gavallérok

legalább, végre,

bőkézzel szórjátok rám

a megvetésetek,

legyetek úrrá,

kik úrból lettetek.

Itt vagyok, Berta

Itt vagyok, Berta

Mint minden időben mindent, most is anyám kormányozza ezt a temetői világítást. Botjának végével és meglátásaival. Azt mondja öcsémnek, egy centivel ássa beljebb azt a cserepes krizántémot, mert srégen van beásva. És ne szidjuk azokat a boltból vett, fényes gyertyatartókat, mert akik azokat kitalálták, nagy eszű emberek lehettek, a szélre is gondoltak, s az esőre is. Hányszor fútta ki a hitvány, szigorú szél a gyertyáinkat, s az eső is hányszor oltotta el őket, de hányszor ! Most bezzeg, nem fú a szél és nem esik az eső, hiába hozattuk azokat az ügyesen kitalált gyertyatartókat. Mert nem fú a szél, s az eső sem akar esni. Most már mindegy, ne is fújjon és ne is essen. És tehették volna ezt a mi sírhelyünket egy kicsit közelebb a szomszédéhoz, akkor itt mi is elférnénk kényelmesen. Ha reánk kerül a sor, mehetünk új helyet keresni. Már aki még él, mehet. Ezek a sírásók nem törődnek a beosztással, semmivel nem törődnek. Meghal az ember, ők kijönnek és ásnak meggondolás nélkül. Mert csak a pálinkán jár az eszük. Most már mindegy. Valamelyik közületek jöjjön, karoljon belém, hogy ki tudjak menni az én testvéremhez, Bertához. Vigyünk gyertyát is, aztán ott, kint, megmondom neki, itt vagyok, Berta...

Szépen égnek a gyertyák. Meg vagyunk elégedve ezzel a nappal. Főleg azzal, hogy még itt lehetünk mind a hárman. Hallgatunk.

Jön ez a Varga Béla, a temetői szomszéd, s egy kisded ásó nyelére támaszkodva, fontoskodva mondja, hogy azért ezen a halálon is nehéz eligazodni. Sokszor azt sem lehet tudni, ki van meghalva, s ki nincs. Ennek a Varga Bélának az apja is jóbeszédű ember volt, művelt, sejtettem, valamit ki akar hozni ebből a meghalásból, nem ejt el fölöslegesen egy ilyen súlyos mondatot. Azt mondja, ennek a százesztendős Borbénynének az ura sem tudott volt egyszer eligazodni egy meghalt szomszédjukon. Mert ugye, az öreg Borbély nem csak harangozó, hirdető dobos, iskolaszolga, néptanácsi tűzgyújtó, futár, s még ki tudja mi volt, hanem még halottkém is volt. Ha egyszer meghalt valaki, futottak Borbély után, hogy állapítsa meg hivatalosan, meg van-e egészen halva az az ember, vagy nincs. Ez a mi szomszédunk, amikor meghalt, valahol a közelben lehetett ez a Borbély, azonnal jött is, hivatlanul, leborult, hallgatta, észlel-e lélegzést, tapogatta, van-e pulzus, aztán határozottan jelentette ki, hogy ennek vége. Amint a vizsgálódást befejezte, s fölegyenesedett ez a Borbély, a mi halott emberünk megszólalt és vigyorogva azt mondta, hát te már itt vagy ? Aztán fölállt és tántorogva ment tovább, mert hát csak részeg volt, s viccből-e, vagy játékosságból halottnak tetette magát. Hanem ez a Varga Béla érezte, hogy a halottkémes története nem elég csattanós és nem is temetői világítás idejére való. Ezért megtoldotta az általa elmondottakat egy általánosabb érvényű, helyi szokással. Azt mondja, főleg anyám felé fordulva, Emma néni, maga tudja, mifelénk mi a legelső lépés, ha egy háznál valaki meghal. Az első lépés az, hogy amikor körbeveszik az elhunytat, valaki megszólal és azt mondja, egy menjen pálinkáért. Anyám erre akkor nem szólt semmit, de később, hazafelé indulva megjegyezte, biza, hány embert hozott ki ide a pálinka ! Otthon még egyszer megegyeztünk abban, hogy szép volt ez a mostani, temetői világítás. A gyertyák is elégtek rendesen, ott voltunk mind a hárman, s ő sikeresen fel tudott menni még a testvére sírjához. És megmondta Bertának, itt vagyok, Berta.

Bekameron

Bekameron

Énnekem macskám nincsen. Három macska ugyan futkározik az udvaron, de azok közül egyik sem az enyém. Az ötödik, vagy hatodik szomszédé lehet. Szép macska mind a három. Két kölyök, s az anyjuk. Amikor éhesek, csak állnak és néznek reám. Amikor nem éhesek, játszadoznak és mosakodnak. Mondom, szépek mind a hárman. Körülbelül tíz napja egy koszton élünk, mint akik egy családhoz tartoznak. Egy napon parizer nevű felvágottat vett a feleségem, kérdem, miért vett parizert, jól tudja, én azt nem szeretem. Azt mondja, a macskáknak vette. Oda is ad az anyának egy szépen levágott szeletet. A macska meg sem kóstolja, hanem fut egyenesen a kölykeihez és a szájukba adja. Mondom a feleségemnek, vajon melyik iskolában tanulhatta ez a macska az anyai szeretetet ? És a gyermekekről való gondoskodást ? Azt mondja a feleségem, ez az anyai ösztön és ő éppen ezért a szép állati ösztönéért kedvelte meg azt a macskát, vagyis a két kölyök anyját.

Másnap ösztönösen benéztem a főtéri vendéglők ajtaján, hátha meglátnék valahol egy otthagyott sült csirkét, májat, akármit, hogy azt elkérjem, s hazahozzam a macskáknak. Mondom, ösztönösen néztem be, mert eszem ágában sem volt macskatartásra berendezkedni. Mert énnekem macskám nincsen.

Van itt egy étkezde, amelynek ablakában villany által forgatott nyárson sülnek a csirkék, illatuk elterül a tér fölött, gondoltam, oda benézek. Egyenesen hátramegyek a fehér kendővel bekötözött, testes szakácsnőhöz, aki éppen egy nagy darab, pirosra sült csirkét marcangolt kettőbe-négybe. Mondom neki finoman, kedves hölgyem, az a helyzet hogy volna nékem három macskám. Fölkapja a fehér kendővel bekötözött fejét ez az asszony, s azt mondja, neki macska nem kell. Ő szereti az állatokat, szó se róla, de macska, az neki nem kell, mert a macskák nyávognak és állandóan szaporodnak. Különben is van neki baja elég. Mondom, jogom sem lenne ahhoz, hogy azt a három gyönyörű macskát elajándékozzam, mert azok nem az én macskáim. Csak azért jöttem, hogy ha véletlenül valaki nem eszi meg a porcióját, otthagyja, s elmegy, akkor azt a megmaradt ételt tenné félre a macskáknak, érte jönnék a nap bármely órájában. És mondom neki, azért bátorkodtam hozzá fordulni, mert már az ajtónál észrevettem, hogy neki jóságos tekintete van, s a jóságos tekintetű embereket én messziről föl szoktam ismerni. Énnekem olyan szemem van. Ez a fehér kendővel bekötött fejű, jóságos tekintetű asszony megtörli a zsíros kezét, belenéz az én olyan szemembe és azt mondja nekem, nézzek föl a mennyezetre, vagy bármelyik sarokba. Fölnézek. Mondom, én ott nem látok sehol semmiféle csírke maradékot. Azt kérdi ez az asszony, hát maga nem hallott a bekameronról ? Mondom neki, hát hogyne hallottam volna én a Dekameronról, azt a nagy Boccacció írta. Nagyon rég. Azt mondja nekem, uram, ezek mind újak, nem régiek. Az egész büfé be van kameronozva azokkal a kamerákkal, hogy ne lehessen lopni, elcsenni egy csirkecombot. Még azt is meglátnák ezek a nagyszemű bekameronok, ha én most egy szem paszulyt becsúsztatnék a köpenyem alá. Azt is ! Olyan magasra került a mai technika. Ide semmiféle élő emberre nincsen szükség, hogy minket följelentsen, ha ellopnánk egy féligrágott csirkecombot, annyira bekameráztak mindent. Azok figyelik minden mozdulatunkat, onnan, a mennyezetről. Még azt is fölveszik, hogy mi ketten itt most beszélgetünk. Még szerencse, hogy nem hozta magával azokat a nyávogó macskákat ! És a másik dolog az, hogy ne csodálkozzék rajtunk, hogy így meg vagyunk figyelve minden pillanatban, mert nem csak mi, hanem az egész főtér bekamerázva van. Különösen az átjáróknál. Hogy lássák a figyelő központban, ha valaki megbotlik, s estében kikapna egy táskát valami ártatlan személy kezéből. Mert ilyesmik is előfordulnak a mai világban. Nem hallotta, hogy amíg fölsegítettek a járdán egy magát részegnek tettető tolvajt, az a gazember kiszedte a segítségére siető pietonnak a zsebéből a drága mobilját ! A rádió is bemondta. Ezért van az a rengeteg bekameron mindenfelé fölszerelve. Legjobb, ha elmegy szépen a piacra, a bejárattól jobbra van egy üzlet, a szentkirályi emberé, vagy egészen hátul, ahol csirkeszárnyat lehet kapni. Na, esetleg ott vehet valamit azoknak a macskáknak. Csak vigyázzon nagyon, mert ha elkényezteti őket, egész nap csak nyávognak az ételért és szaporodnak. Ilyenek a macskák. Hiába szépek, ha állandóan nyávognak és szaporodnak.

Mondom ennek a jóságos tekintetű asszonynak, azért én mégis maradok a macskáknál. Mert ezek a bekamerák ugyan nem nyávognak, de szaporodni rohamosan szaporodnak. Ráadásul nem tudok bennük gyönyörködni. Minden esetre, köszönöm a piacra való irányítást. És elindultam a piac felé. Pedig énnekem macskám nincsen.

Autóstop

Varga Béla fotója, Káfé Kép-Tár.

Autóstop

Belülről nyitom az autó ajtaját, megkérdi hová megyek. Mondom. Azt mondja, az neki jó. Magas ember, kalapos. Nem nagyon kedvelem a kalapos embereket, de gondoltam, valahogy csak elviselem. Mielőtt elkezdené a beüléssel járó ceremóniát, gondosan leveszi a fekete kalapját, s elhelyezi az ülésen, nehogy leverődjék a poros útra. De a bajok csak gyűlnek, mert kissé beüti kopaszodó fejét a géderbe, s leülni sem tud, mert a fekete kalapja ott van az ülésen. Segítek neki, elveszem a kalapot, leül, aztán mint valami ékszert helyezi el ölében azt a lábatlankodó, fekete kalapot. Azt mondja, most már indulhatunk. Csavarintok egyet a rádió gombján, szóljon erősebben, mert épp arról beszélnek, hogy egy rabló milyen könnyedén fosztott ki valami bankot valahol. Egyszerű, műanyagból való pisztolyt vett elő, ráadásul még piros is volt az a játékpisztoly, de a bankos kisasszonyok minden pénzt odaadtak neki, még a saját táskáikat is kiüresítették, ne menjen el üres kézzel az a bankrabló, ha már tiszteletét tette náluk.

Azt mondja az én utasom, ilyenek a fehérnépek. A kicsi fejüket nem gondolkodásra használják, persze, hogy odaadnak minden pénzt egy bankrablónak, még ha nem igazi a rabló, akkor is. De azért ha csak tehetik, el is veszik a férfiak pénzét, mert annyi eszük mindig marad abban a kicsi fejükben. Erre mondom az én utasomnak, mi, férfiak sem vagyunk különbek, nem tudunk eléggé vigyázni magunkra. Még egy autóba sem tudunk úgy beülni, hogy a fejünket bele ne ütnők a géderbe, s a kalapot is előre odatesszük az ülésre, ne legyen ahová leüljünk. Ugye, ez most magára vonatkozik. De én sem vagyok sokkal okosabb, s előrelátóbb, mert én még segítettem is egy idegennek ide beülni, meg sem kérdeztem magától, véletlenül nem tetszik rabló lenni ? Ennyit legalább megkérdezhettem volna. Azt mondja az én utasom, na és ha megkérdeztem volna tőle, s ő azt válaszolja, biza, rabló vagyok, akkor becsapom az orra előtt az ajtót, s nem veszem fel ? Mondom neki, dehogy csaptam volna be az ajtót az orra előtt, akkor még belém is lőhetne, mert az igazi rablók könnyen lövöldöznek és én ki nem állhatom a lövöldözést. Ha maga nekem azt mondja, hogy biza, rablónak tetszik lenni, akkor én szépen kiszállok az autóból, átmegyek magához, a túlsó oldalra, s nem a fekete kalapjával törődöm, hanem a fejével. Nyomok egyet a fején beszálláskor, nehogy beleüsse a géderbe. Ahogy szokás. Nem tetszett látni a tévében, hogy a rendőrök is mindig lenyomják az elfogott rablók fejét, nagyon vigyáznak, nehogy valami baja legyen a rablók fejének ? Ezt cselekedtem volna, nem pedig azt, hogy becsapom az ajtót a maga orra előtt. Azt mondja az én utasom, hogy akkor én nagyon nagy tévedésben vagyok. Mert az ő fejét senki emberfiának lenyomni nem szabad, még megérinteni sem, csak abban az esetben, ha rendőr vagyok. Sőt, ha rendőr lennék, akkor sem nyomhatnám le az ő fejét, csak miután igazolom magam, s fölmutatom a rendőri mivoltomat igazoló papírokat. Akkor lenyomhatja. Akkor pedig köteles is lenyomni a rabló fejét, mert a letartóztatás pillanatában a rabló a rendőr fennhatósága alá kerül. Egy rendőrnek pedig szent kötelessége vigyázni az elfogott rabló testi épségére, már csak azért is, hogy legyen aki tanúskodjék, vagy fölfedje az egész banda hollétét. Ha van bandája. S ha nincs, akkor is. Ameddig valaki nem rabló, hanem közönséges, egyszerű halandó, mint amilyenek mi vagyunk, addig senkinek nem kötelessége a mi fejünk épségére vigyázni. Nyugodtan beleüthetjük bármibe a fejünket, s annyiszor, ahányszor akarjuk. Ha nem vagyunk rablók. Ameddig valaki nincs letartóztatva, vagyis szabad ember, addig nincs joga ahhoz, hogy bárki is vigyázzon reá. Azt ki kell előbb érdemelni, legalább egy kis rablási cselekedettel. Ezt csak azért mondom, hogy jól tette, amikor nem szállt ki az autóból, s nem nyomta le a fejem, mert ahhoz magának joga nem lett volna. Ami pedig a kalapomnak az ülésről való elvételét illeti, hogy legyen ahová leüljek, az már sokkal bonyolultabb jogi kérdés. Mert a törvény szerint senkinek nincs joga a más kalapjával foglalkozni. Csakis a saját kalapját rakosgathatja mindenki. A maga esetében enyhítő körülmény, hogy helyet csinált nekem az ülésen, s a kalapomat vissza is adta azonnal. Szóval, itt a jóhiszeműség kérdése forog fenn. Ami pedig azt a maga elgondolását illeti, mely szerint elővigyázatosságból meg kellett volna kérdeznie tőlem, hogy rabló tetszem-e lenni, azt örökre vesse ki a fejéből. Mert az fölér egy bűncselekménnyel. Senkiről nem szabad föltételezni, hogy rabló, vagy betörő. Ha nincs reá elegendő oka, s nem tudja kellő módon indokolni. Az ilyesmi a rágalmazás fogalmát is kimerítheti.

Mondom az én utasomnak, milyen nagy szerencse, hogy őt fölvettem, legalább tanultam valamit tőle a törvények természetéről. Mert egy ilyen, jogi tudományokban jártas embertől érdemes tanulni. Erre azt mondja az én utasom, hogy ő egy csöppet sem jártas a jogi tudományokban. Amit tud, azt is a napokban tanulta, mégpedig a saját vejének esetéből szűrte le magának. Mert az a helyzet, hogy az ő leányát éppen egy rabló természetű ember vette el, akinek a fejét nemrég nyomták le a rendőrök, az ő elvitele alkalmából. És most már ott maradt sírós hangulatban a leánya, az ő szép, pufók kis gyermekével, ki tudja, abból is mi lesz, ha megnő, mert előre semmit nem lehet tudni. Egyetlen egy szerencséje van a leányának, mégpedig az, hogy ez a rabló természetű ember nem vette el őt egészen, csak félig-meddig, az élete még fordulhat jobbra is, alakulhat. Erről az esetről sokat tudna beszélni, de most már nincs rá időnk, mert úticéljához mindjárt megérkezünk. Búcsúzáskor mondom az én utasomnak, né, a fekete kalapját ne felejtse itt, vegye magához, én egy újjal is hozzá nem nyúlok.