Peltán

Ez a Peltán egy időben jó barátja lehetett apámnak, mert sokszor hallottam, amint szól anyámnak, te, én most fölmegyek Peltánhoz. Valahányszor fölment Peltánhoz, vitt engem is magával. Nagy izgalom fogott el mindig, amikor elindultunk ketten Peltánhoz, kiváncsi voltam, mi lehet az a fontos dolog, amiért apámnak fel kellett mennie Peltánhoz. Azt mondta, menjek véle, halljak tudományos dolgokat is, mert Peltán tudományos ember, nem olyan, mint sok falunkbéli, aki csak a tehene szarváig ha néz, messzibre nem tekint. Csakugyan, még papból is volt egy a falunkban, aki egész nap a motorbiciklijét durrogtatta, nézte, vizsgálta, mennyire füstöl, aztán egy napon befordult a kocsma előtt lévő árokba. Emiatt, vagy egyéb ok is lehetett rá, nem tudom, de elzavarták. Az biztos, hogy nem volt tudományos ember ez a mi motorbiciklis papunk. Benzin és hitvány pálinka szaga terjengett körülötte, áhitatnak nyomát sem lehett fölfedezni rajta. Egy paptól elvárta volna az itteni, egyszerű nép, hogy legalább időnkint föltekintsen a magasságos ég felé, s mondjon valami tudományosságal rokonságban álló példázatot is, ha már kitanulta a mesterségét.

Ez a Peltán valahonnan Brassó környékéről jött valamikor a falunkba, anyám szerint az is lehet, pont Brassóból, mert mesterségét tekintve építész volt. Nem lehet tudni, miért épp itt, az Új utca sarkán épített magának szép, kicsi házat. Mégpedig sajátkezűleg, saját elképzelése szerint. Méhekkel vette körül az udvarát, azokkal foglalatoskodott, nem járt ő se kocsmába, se templomba, még az utcán sem lehetett látni ezt az embert soha. Nem vegyült a népekkel, nem vett részt vitákban, hogy ki kellene ásni egy árkot, vagy le kellene csapolni valami földet a határban. Talán földje sem volt neki a faluban. Azzal se törődött ez a Peltán, hogy müködik-e a tűzoltóság. Be se osztották őt soha valamilyen időleges szolgálatba, a mindenkori hatóság eltekintett attól, hogy tulajdonképpen hová való ez a Peltán. Ha sorbavették a házakat, kinek hány juha, ökre, vagy lova van, az övét kihagyták. Táskával jött erre a tájra, gyakran elutazott, táskával is ment, ha valahová elindult. Emlékszem, volt idő, amikor eltűnődtem, miféle ember lehet ez a Peltán, a neve is elég idegenül hangzik, de ő maga nem idegen, ha bizonyos távolságból is, de tisztelik őt a falumbéliek. Talán azért, mert soha nem ment el véglegesen innen, mindig visszajött. A saját házába. Tudományát sem fitogtatta, csak élt a családjával, szép csöndesen, békességben. Mint egy tudós, aki elhúzódott a világ elől, s valami nagy, megváltó megoldáson töri a fejét, mi által fordulatot vesz az emberiség és elindul egy jobb irányba.

Sok táskás ember járt a mi falunkban, de azok nem építettek házat maguknak. Mint Peltán. Sajátkezűleg. De nem is akartak házat építeni. Nem kellett nekik ház itt, csak éppen jöttek és mentek. Legtöbbjüket küldték. Hogy legyenek ők is valahol. Volt, akit tanítani küldtek erre a huzatos helyre, s el is ment, mint a huzat. Olyan is töltött itt valamennyi időt, aki elment aztán egészen a fővárosba, vagy más, nekivaló, jobb helyre, s ott fontos ember lett belőle. Ma már ott vannak ezek a táskás embrek a vastag lexikonokban. Papírt művelnek meg, nem földeket. Méheket sem tartanak. Könyvek lapjain élnek, maholnap szobrok képében lehet őket látni, szoros, vagy tágasabb tereken. Kinek, ami jut, érdeme, osztályozása, születése szerint. Ezeket az átutazó, kényszerűségből jött, más terveket fejükben forgató táskás embereket nem én tartom számon immár,- kicsiny vagyok én ahhoz,- hanem a történelemnek a reánk eső része.

A mi falunkban soha, senki nem vállalkozott arra, hogy csak egy ujjal is, a történelem kerekéhez nyúljon. Kivéve a fejedelmet, Székely Mózest. De ő is csak rövid ideig tartotta kezében történelemünk kerekét, mert hamar reákoppintottak a kezére, sőt, az életét is csúnya módon vették el ennek a fejedelemnek. És azon is vitatkozik olyan negyven kilóméteres körzetben a nép, idevalósi volt-e a fejedelem, vagy nem volt idevalósi. Szobrot sem állítottak neki még sehová, a nagy bizonytalanságban, pedig ha egyszer valaki a fejedelemségig vitte, akkor illenék, hogy szobra legyen valahol. Valamilyen oldalon. Egyszer valaki azt mondta, nem lehet ennek a Székely Mózesnek szobrot emelni, mert nem jó oldalon harcolt. Hiába volt fejedelem, aki nem jó oldalon volt fejedelem, annak nem jár szobor. Rendben van, de akkor a másik oldalon miért nem lehet neki szobra, kérdezte valaki állítólag. Legalább láthatnók a szobrát, még ha ott is áll a túlsó oldalon. Az a válasz jött, ugyancsak állítólag, hogy az oldalak itt, nálunkfelé összemosódnak. Az sem biztos, hogy ez a fejedelem valami kitűzött cél érdekében harcolt. Lehet, csak úgy, passzióból harcolt, szeretett háborúzni, ez volt a mániája. Horgászokat is lehet találni, akik nem a halért horgásznak, ha kifognak egy halat, vissza is dobják azonnal, a horgászás maga izgatja őket.

Volt, aki egyszerűen kalandornak nevezte ezt a fejedelmet, ha meghódított egy nagy várost, máris indult tovább, hogy újabbakat hódítson meg, rendet sem teremtett az elfoglalt területeken. Hát mi ez, ha nem kalandorság ? Kalandoroknak nem kell szobrot emelni, ezt is lehetett hallani, állítólag. Persze, volt, aki bizonyítani tudta, kalandoroknak is van szobra, nem is egy a világon, a kalandorok roppant érdekes emberek, de hiába hozott föl akármennyi példát, a szoborállítást lefújták. Pedig nagy szoborállítási hullámok csapnak föl időnkint ezen a tájon. Előfordult, nem kaptak szobornak való híres embert, de szobrot azért állítottak. Ha másnak nem, hát akkor egy régen volt iskolaigazgatónak állítottak. Hogy legyen szobor a faluban. Ahogy elnézem a falunkat, szobornakvaló hely még akadna, de nem hiszek abban, hogy ez a Peltán valaha is egy talapzatra kerülhetne, pedig mondom, tudományos ember volt, s a méhekhez is értett.

Ez a Peltán csak azért maradt meg emlékezetemben, mert egyszer hibát talált abban a méhkaptárban, amit apám készített neki. Márpedig ha apám munkájában valaki kifogásolnivalót talált, akkor úgy illett, figyeljek oda, jó, ha az ember tisztában van legalább a családját érintő kérdésekben. Azt mondta ez a Peltán apámnak, az ő elképzelése szerint olyan kaptárt kell csinálni a méheknek, hogy ott, ahol a bejárati rés van, egy szépen elkerített kis verandaféle is legyen. Mint amiképpen egy parókiának is van verandája, ahová ki lehet ülni, s fonott székekben pihenhet az ember. Vagy, ha nem is veranda, de valami spacírenplacc, az föltétlen reáférne ezekre a dolgos méhekre. Legalább lenne egy hely, ahol meg tudnának pihenni. Annyi röpködés és keresgélés után. Mert azt tudhatnád, mekkora távolságokat járnak be a méhek, kilómétereket, Ferenc, kilómétereket ! Azok az apró, gyönge teremtmények... Meggyőző, emberséges, szívemnek is tetsző érvek voltak a Peltán érvei, a magam fejétől azonnal helyben hagytam volna azokat, annyit szóltam volna csak, igazad van Peltán, olyan kaptárakat fogok ezután csinálni a méheinknek, hogy azokon verandák, szépen kifestett verandák és spacírenplaccok is lesznek.

Brassóból hozhatta a faluba Peltán ezt a spacírenplaccot, s mert apám éppen Bassóban tanulta mesterségét, mégpedig a híres asztalosnál, egy Blősz Károly nevű szász műhelyében, értette a szó jelentését, de egyetérteni nem tudott véle. Sőt, olyasmit is elejtett apám, hogy ilyen szó nincs is, legalábbis Brassóban ilyen szó nem volt. Meglepetésemre és nagy csodálkozásomra. Azt mondta apám ennek a Peltánnak, a veranda, de különösképpen a spacírenplacc nem méheknek való, hanem a lusta heréknek, a dologtalanoknak való. Ki látott olyan méhkaptárt, mely sétartérrel is föl van szerelve ?

Ez a Peltán nem tudhatta, hogy apámnak egyetlen könyve volt életében, egy vastag, agyonolvasott méhészkönyv, úgy, hogy állítását tudományosan is alá tudta volna támasztani, de erre nem volt szükség. Ez a Peltán kitartott a veranda, s a spacírenplacc mellett. Azt mondta, ezek a dolgos méhek ennyit megérdemelnek.

Apám szerint a falu is olyan, mint egy nagyobbacska méhkaptár. Ha ide valaki sétateret akarna építeni, elzavarnák a népek, mint a motorbiciklijét durrogtató papot. Mert éppen elég járkálnivalójuk van a falusi embereknek. Az egész határ, a mezők, a legelők mind azért vannak, hogy azokat járják, s dolgozzák meg, nincs a falunak szüksége külön sétatérre. Ki látott olyan normális falut a világon, ahová sétateret csináltak volna, hogy legyen ahol még plusszban is járkálhasson az amúgyis megfáradt nép, tette föl a nehéz kérdést apám ennek a Peltánnak, aki kissé lehajtotta a fejét és hallgatott. De láttam rajta, nem a bölcsek hallgatásával hallgatott akkor ez a Peltán, hanem a tanácstalanság hallgattatta el őt. Már arra gondoltam, mindjárt fölhoz egy példát, egy normális falu példáját hozza föl, valahonnan, Brassó mellől, hogy bizony, ott van sétartér. De ilyen példát nem vett elő ez a Peltán, s erre én meggyugodtam.

Mondanom sem kell, apámnak adtam igazat, de nem családi meggondolásból, hanem azért, mert csakugyan volt járnivalónk a mezőkön, bőségesen. Attól a pillanattól kezdve többé nem figyeltem erre a Peltánra, még az arcvonásait is végleg el szerettem volna felejteni. Apámat néztem, akit nem csak kerek gondolataiért, hanem azért is nagyra tartottam, mert azt a spacírenplacc- nevű valamit is jól ismerte, amiről addig nem hallottam. Erre a Peltánra reá sem tudtam nézni. Kicsiny ember lett belőle, összement valósággal, mint nagyapám posztóharisnyája nagymosások idején. Azóta is, ha valaki kicsinnyé válik a szememben, mindig ez a Peltán jut eszembe. De milyen az ember röpködő képzelete ! Valahányszor kiejtem ennek a Peltánnak a nevét, parókiák hűs, szőlővel körbevett verandáin, fonott székben ülve képzelem magam. Méhek zümmögnek a túlérett fürtökön, a Peltán és apám méhei. Máskor széles, sokszínű tereken járok, hol a rezesbanda kürtjein aranylón megcsillan a délutáni napfény, s egy félreeső sétatéri padról szelíden int felém egy kiismerhetetlen ember, maga, Peltán.

Hallottakról csak jót

Hallottakról csak jót

Megint csak a Mamával jövök, úgy látszik, ott van nála az igazi bölcsesség. Legutóbb, hogy otthon voltam, kaptam a hibát mindenben, nem is kellett nagyon keresnem , ott voltak a hibák, a bajok, az emberi gyarlóságok, csak éppen szóvá kellett tenni őket, fel is hoztam sorra, ami hirtelen eszembejutott, zsörtölődtem, panaszkodtam, mondtam, miféle dolog például, hogy még mindig ott van a kertünkben egy ócska, kézzel húzható vasszekér, a múltkor is ott volt, már be is nőtte a fű, miért nem viszi el onnan az az ember, aki otthagyta, még reá sem tudok nézni, ilyen nálunk még soha nem történt meg, míg élt apám, hogy egy vasszekér ott hányódjék a kertünkben, benője a fű, ilyen még nem volt, látszik, nincs gazdája ennek a kertnek, legutóbb is ezt tárgyaltuk, teljesen hiábavaló minden, amit én mondok, miért nem szól annak az embernek, mama, miért nem szól neki, vigye el onnan, erre azt mondja anyám, szóltam én neki fiam, de azt felelte, nem tudja elvinni, mert annak a kicsi vasszekérnek el van romolva a golyóscsapágya, be van szorulva, vagy valami, ilyeneket mondott, s hogy egyszer majd elviszi, ha lesz rá ideje, most nincs semmire ideje annak az embernek, mondom, mama, hát maga szerint annak a vasból való főzőkályhának, amit ennek az embernek ajándékul adott, annak volt golyóscsapágya ? Mert ugye, azt el tudta vinni, s még ideje is volt arra, hogy azt elvigye, na, mit szól hozzá, volt annak golyóscsapágya ? Erre elmosolyodik anyám, néz reám, látom rajta, igazat ad nekem, mert azt feleli, hát te fiam, egy kályhának biza nem szokott golyóscsapágya lenni, ezt én is belátom, s csakugyan, azt el tudta vinni és még időt is kerített az elvivéséhez...Mondom, mama, sok más, helytelen dolgot hallottam én erről az emberről, mondják, hogy egyszer... Folytatni nem tudtam, megszakított anyám és figyelmeztetett, ne mondjam tovább, ne kezdjem ócsárolni azt az embert, mindent nem kell meghallani, mert azt mondja a mondás, hallottakról csak jót, vagy semmit... Azt mondja. Jaj, mama, nem azt mondja a mondás, hanem azt, hogy a halottakról ha szólunk, azokról, akik meghaltak, csak jót mondjunk , vagy pediglen hallgassunk, mert nem illik a halottakat ócsárolni. Úgy mondja, nem azt, hogy ha rosszat hall az ember valakiről, azt elhallgassa, ne adja tovább. Az élőkről miért ne lehetne rosszat mondani, mert beláthatja, csak az élők tudják kijavítani a hibáikat, a halottak már nem tudják, na, erről szól a mondás, mama, itt most nincs szó semmiféle halottról, csak arról a kicsi vasszekérről van szó, s egy élő emberről, akinek nincs ideje elvinni onnan a fűből azt a szekeret, a golyóscsapágyra keni a lustaságát és a nemtörődömségét, nincs az a falusi szimpla fehérnép a világon, aki ne tudná, a golyóscsapágyra zsírt, kenőzsírt, szoktak kenni, nem pedig lustaságot és nemtörődömséget szoktak, ezt beláthjatja. Sokáig nem törte a fejét anyám az én helyreigazításomon, azt mondta, hát akkor az a mondás sem állja meg a helyét. Szépnek szép, de igazság kevés van benne, mert az az igazság, hogy csak az élő emberek tudnak ártani, ha rosszat mondunk róluk, a halottak nem tudnak ártani, olyan nagy csöndben és békességben vannak ők, semmi baj nincs velük, de az élőkkel, azokkal van elég, valami tévedés csak kell legyen abban a mondásban, amit helyreigazítottál, hányszor megjártam már életemben, hogy valamit helyre akartam igazítani, s azzal rontottam el, sokszor az ember éppen akkor ront el valamit, amikor meg akarja javítani, a bocsánatkérés is csak ilyen, az ember mond valamit, megbánja, bocsánatot kér, s azzal még jobban elrontja, amit helyre akart hozni, az emberek csak színlelik, hogy megbocsájtottak neked, közben nőttön nő bennük a harag, mert igazából nem lehet semmit megbocsájtani, az ember már ilyen, úgy hogy maradjunk egyelőre abban, ne mondj te semmi rosszat arról az emberről, felejtsd el, ami hitvány dolgot hallottál róla, majd reájössz te is egyszer , hogy amit másoktól hallunk, azt is meg kell nagyon válogatni, mint az epret, vagy a szilvát, csak ami jó, azt kell megtartani, vagy továbbadni. Mert a hallottak többet árthatnak nekünk, mint a halottak, akik már örökre nagy csöndességben vannak, az idők végezetéig.

Magyariék udvarán. Elekes Károly felvétele

Sokféle honvágy

Ezek a magyariék a mi legrégebbi szomszédaink. Magyariék nélkül el sem tudom képzelni a mi falunkat. A házunkat sem tudom elképzelni nélkülük, se a kertünket, se az udvarunkat. Amikor az utcánkba beérkezem, legelőbb az ő kertjüket, a csűrt, a szénatartót látom meg, s a házukat. Csak egy szempillantás az egész, azonnal föl tudom mérni, haladtak-e valamicskét előbbre, vagy nem haladtak. Mert ha ők haladtak, akkor nagy baj nem lehet körülöttünk. Ők visznek friss tejet anyámnak, s ha a zöldkalapos német vadászok itt is hagynak valamit a zsákmányukból, még vadhús is kerül a mi asztalunkra. Ha nem éppen fácán, meg más nyalánkságok, hát őz, vaddisznó, effélék. Mert a nagyobbik Magyari, Pista, vadászember. Furcsa ember ez a Magyari Pista. Vadász is, meg nem is. Ha enni kell adni az erdei vadaknak, akkor ő jól felpakol az erdei vadaknak. Ha le kellene lőni egy kertünkben kajtárkodó, tyúkleső rókát, arra teljességgel alkalmatlan. Hogy így, s hogy úgy, Emmanéni, nem úgy van az, hogy le kell lőni, na, hagyja, majd megbeszéljük. Ezzel a rókalövés mindig véglegesen el szokott maradni.

Ennek, a nagyobbik Pistának az apja másféle ember volt, nem olyan mint a fia. Ha apám átment hozzá, - márpedig szinte naponta átjártak egymáshoz,- akkor valami fontos dolgot ketten mindig megbeszéltek. Vadászatról soha nem esett szó, mert a vadászatot se apám, se az öreg Magyari nem tartotta érdemesnek arra, hogy arról beszéljenek. Emlékszem, egyszer a Holdra való felmenésről volt szó. Apám, aki különben is tudományos ember hírében állt a faluban, előadta, milyen világ fogadta a Holdon az űrhajósokat. Ezt az öreg Magyari szépen végighallgatta, aztán legyintett, mondván, hogy abból egy szó sem igaz. Mert oda felmenni nem lehet. Még a templom tornyába se egyszerű dolog felmenni, hát akkor a Holdra, példálózott ez az öreg Magyari. Különben is, a Hold egyszer itt van, máskor ott, hol csak a fele van meg, hol nem is látszik. Azt eltalálni semmiképpen nem tudják. És nem is érdemes. Elég bajunk van nekünk itt, a Földön, hát nincs igazam, te, Ferenc ?

Egy napon, - rég volt az a nap, - azt mondja apámnak ez az öreg Magyari, te, Ferenc, nem tudom, mi ütött belém, de nekem honvágyam van. Szinte gyermekként jöttem ide, ebbe a faluba, azóta ki se mozdultam innen, de ahogy öregszem, mindegyre reámtör a honvágy. Mi tud az lenni, te ha meg tudod fejteni, eleget voltál idegenben... Azt mondja apám, te Pista, neked semmiféle honvágyad nem lehet. Mert ahhoz távolság kell. El kell menni valahová messze. A te szülőfalud itt van, ha nem lenne ez a két Kadács, szinte össze is érne az enyémmel. Ha nálunk esik az eső, nálatok is esik. Vagy legalább szemerkél. Az időjárást, ha falunként mondanák be, akkor ezt a két falut összecsapnák. Mert minden úgy történik itt, is, mint ahogyan ott történik. Miért mondanák el kétszer ugyanazt ? De lehet, hogy valami egyéb is kell a honvágyhoz, nem csak távolság. Ki tudja, mi kell még hozzá ?

– Hát például kövek, - mondta az öreg Magyari. És nem akármilyen kövek kellenek hozzá. Olyan kövek kellenek a honvágyhoz, amiket maga az ember koptatott, a saját lábbelijével. Nézd meg ezeket a köveket, itt az udvarunkon ! Ezeket nem én koptattam száz esztendőkön átal. Egy napon, amikor eljöttem ide, én is járni kezdtem rajtuk, de ezek nem az én köveim. Ezek a Mihánybá kövei. Az örökké pipázó emberéi. Azok a kövek, amelyeket én koptattam, nem itt vannak. A koptatás maga lenne a honvágy, te, Ferenc ? Maga a koptatás ?

– Lehet, az lehet, te Pista, az lehet, - mondta apám, kis hallgatás után, - de ez a kérdés roppant komplikált. Mert például nekem évente legalább egyszer honvágyam támad, ha Szibériára gondolok. A hadifogságban töltött napokra. Olyankor a tengeri, füstölt hal illatát érzem, s a káposzta illatát. A hitvány fagyok eszembe se jutnak, csak az, hogy soha semmiféle étel nem esett olyan jól nekem, mint akkor az a füstölt hal és az a fagyott káposzta ! És van úgy, honvágyam támad régi hajnalok után. Emlékszem, Dorohoiban voltam katona, kivezényeltek a bojárok földjére aratni. Korán odaértünk az aratás színhelyére, aludtak még a helybéli parasztok. Egyszer látom, amint egy fehéringes asszony oldalbaüti férjét, hé, ember, ébredj már, s öltözz, mert itt vannak a katonák. Az ember felült a kalangya tövében, fejére tette szalmakalapját és azt mondta az asszonyának, na, felöltöztem...Ilyen szép, egyszerű életet azóta se láttam sehol. Sokféle honvágy van a világon, te, Pista, sokféle honvágy.

Pusztai Péter : Ég az ég

Frontátvonulás

Ha véletlenül egy napon hívni fog a haza, nem fogok habozni. Azonnal indulok a frontra. Vagyis Brüsszelbe. Ott van most a harctér. Nagy frontátvonulás volt nem is olyan régen. A Donnál a front meggondolta magát, kanyarodott egyet és meg sem állt Brüsszelig. Most ott van. Szereti ott. Meg is szépült egészen. Brüsszelben szebb a harctér, mint másfelé. Ott nagy élvezettel lehet küzdeni. A boldog jövőért. És én imádok nagy élvezettel küzdeni. Főleg a boldog jövőért. Ahol nincsenek szögesdrótok.

Amikor az állomás pénztárosnője megkérdi, hová utazom, nem lebiggyesztett szájjal sóhajtom át a kivágott ablakon, hogy a frontra lelkem, a frontra megyek, hanem megállok előtte délcegen, s csak annyit mondok : Brüsszelesz. És fölhívom a figyelmét, kizárólag olyan vonatra adjon jegyet, amelyről nem kell átszállnom Kocsárdon. Ez a Kocsárd nem igazi harcosnak való átszállóhely. Főleg éjjel. Az éjjeli várótermek hangulatát nem tudom elviselni. Ott mindig batyúikra hajtott fővel, egymásnak dőlve alusznak a porszagú, ki tudja, honnan jövő, ki tudja, hová menő, tébláboló emberek. És azt sem lehet tudni róluk, tulajdonképpen mit akarnak. Mi az elképzelésük a világ állapotáról. De még jövőképük sincs. Csak ráncos, poros képük van ezeknek. Itt szoktak összegyülni, a kocsárdi állomáson. Minden ráncos, poros képű ember itt szokott gyülekezni. A kocsárdi állomáson. Ide valamirevaló harcos be se teszi a lábát. Hogy nézne ki egy igazi harcos itt, batyújára lehajtott fővel ? Vagy valami ismeretlen embernek nekidőlve ? Szóval, azt már a pénztárnál kikötöm, hogy semmi átszállás, semmi Kocsárd ! Semmi gyűrődés ! Vagy ilyesmi. És a vonatjegyre is vigyázni fogok. Nehogy véletenül összegyűrődjék. Mert azt a harctéren nekem elszámolják. Minden hadi helyen mindenkor és mindennel pontosan el kellett számolnia egy igazi katonának. Le az utolsó kapcáig. Az utolsó gombig. A trombitáról nem is beszélve. A pontos elszámolás hadi helyeken pont olyan fontos, mint a sorakozó, a jól befűzött bakancs, vagy a kicsi lapát tisztasága.

Miket beszélek ! Bakancs, kicsi lapát ! Még ha csak reájuk gondolok, attól is megfájdul a fejem. Már fáj is. Sok, fekete és piros felhő az égen. A barométer leesett a sárga földig. Levertem. A pirulák keresése közben. Idegalapon vertem le. Nem szándékosan. Szándékosan soha, semmi rosszat nem szoktam csinálni. Frontátvonulás.

Keret

Az első igazi keret, amibe kerültem, ez volt. Apám vágta ki egy deszkából, mert, hát asztalos volt. Értett hozzá. A sarkai nem nyílnak szét, egyetlen darabból van, nem négyből, mint ahogyan szokott lenni. Három éves lehettem, amikor ezt a családi képet csinálták, nincs semmi írás a hátoldalán, de én sokat tudnék mesélni arról az időről, ha még lenne rá időm. Csak elnézem olykor ezt a fényképet, a finom árnyalatokat, s a szüleimet. És nézem magam is, persze. Azt látom, kissé ferdén áll az ingem nyaka. Sietősen gombolhatta be anyám. És szorít is az az ing. Egész életemben valami szorította a nyakam. Most a torkomat szorítja valami. Jó, hogy leakasztottam ezt a képet az otthoni falról, még mielőtt magával vitte volna az árvíz. Még jó. Megvan. De már a falakban sem bízom. Azért teszem ki most ide, erre a megfoghatatlan helyre, a világhálóra, mert jobban bízom a megfoghatatlan helyekben, mint a valóságosakban. A valóságos falakat ledöntheti bármi. Itt még egy ideig jó helyen lesz. És ha le is dőlnek egyszer a megfoghatatlan falak, nem suppannak akkorát. Talán...

Hátrányfedél

A következő sorokat kaptam a napokban Pusztai Péter barátomtól, Kanadából :

“Drága Ferencünk, blogod rendületlenül olvasom, hiszen annyi hasolóság akad a múltunkban. Kedves Károly öcséd fotóját látván a minap én is elküldöm neked kátrányfedeles házunk utolsó felvételét Anyámmal, amelyben megnősűlésemig éltem és nevelkedtem még hat testvéremmel együtt.

Gatyaszár utcának nevezte el a falu csúfondáros embere, hiszen tényleg olyan formájú volt. (különben találó neveket ragasztott mindenkire - minket kulákoknak nevezett, mert olyan szegények voltunk, a borbélyt a Koszvakaró név illette meg, stb...) Régi szeretetemmel őlel, Péter „

Péterem, látod, micsoda hitványságot művelek megint ! Még csavarintottam egyet a ti középajtai házatok fedelén, mintha nem lenne annak baja elég ! Hátrányfedélnek neveztem el a kátrányfedelet, olykor játszom a szavakkal. Olyan a vén, akár a gyermek. Bizony, pont olyan. Igaz, ugrándozni már csak szellemileg tud, amennyire még képes. Fitogtatja, ha valami eszébe jut. Ez is valami. Több a semminél.

Ölel barátod, frici.

A kicsi zsidó ember

Azok a mohás, kerek kövek

Szép estéket töltöttünk apámmal otthon, beszélgettünk a mohás, kerek köveken, amelyek ott voltak elhelyezve a régi ház előtt. Leülésre alkalmas kövek voltak ezek, erdei patakok medréből kerülhettek oda, ki tuja, mikor, s ki hozta őket. Megvannak most is, a legnagyobbikat, s a legkerekebbet körbe lehet ülni egy leomló ágazatú almafa alatt, de ma már nincs, aki ide letelepedjék, s valamit elmeséljen. Emlékszem, egy napon, miután hazakerült apám a négyéves hadifogságból, pont itt, ezeken a mohás, kerek köveken figyelmeztetett engem, ha többet találna inni az otthoni, házkörül termett szőlő nehéz borából, s valami történetbe kezdene, aminek se eleje, se vége nincsen, figyeljek jól oda, mert nem szeretne úgy menni el ebből a földi világból, hogy előbb a kicsi zsidó ember igaz történetét el ne mesélje nekem. Mert ő az életét és a szabadulását ennek a kicsi, zsidó embernek köszönheti, s ezen felül még fontos tanulságot is ki lehet venni abból a történetből, ha jól odafigyelek.

Apám egyszer, egy csöndes, esőutáni estén neki is fogott egy történetnek, de annak az elejét roppant furcsának tartottam, mert miféle történet lehet, amit a saját orrával kezd az ember ?

- Te, nézz rám, nem nagyobb az én orrom a szokásosnál ? Egy hajszállal legalább nem nagyobb, mint amekkorának lennie kellene ? Mondtam, ha megbízik az én szemmértékemben, akkor állíthatom, nem nagyobb a kelleténél. Lehet, hogy egy kicsit pirosabb, az a bortól szokott lenni, de nagyobbnak nem nagyobb, hanem inkább gömbölydedebb. Magának mindig ilyen volt az orra, ezt most miért hozza elé ? Arról volt szó, hogy a kicsi zsidó embert mondja el, nem az orrát méregetjük...- Ez az, pont a kicsi zsidó ember történetét akarom elmondani, mert az éppen az én orrommal kezdődik. Abban az archangelszki hadifogoly-táborban asztalos műhely is müködött, akik ott dolgoztak, azoknak jobb dolguk volt mint nekem, nem kellett marószódát hordaniuk rozsdás, hitvány, életveszélyes teherhajókon, fagyos szelekben. Senki nem csodálkozott azon, hogy én, mint asztalos, nem a műhelyben dolgozom, hanem azon a rozzant hajón. Ott csodálkozásnak helye nem volt, akit valahová beosztottak, az ott volt maradva. A kicsi zsidó embert az asztalos műhelybe osztották be még a legelején, pedig ő tujaldonképpen borbély volt annakelőtte, valahol, Pesten. Egyszer előmbe áll ez a kicsi zsidó ember, látom, az orromon megakad a szeme egy pillanatra, aztán azt mondja, maga holnaptól nem megy a hajóra, itt marad a műhelyben, beszél a nacsalnikkal...És úgy lépett tovább, hogy előbb egy számomra ismeretlen szót ejtett ki a száján. Azóta is töröm a fejem, mi lehetett az a szó. Másnap a műhelybe osztottak be engem. Jókor hagytam ott a hajót, mert este tudtuk meg, azon a napon betörött a jég, minden fogoly odaveszett, aki rajta volt azon a hajón.. A kicsi zsidó ember a munkaidő lejártakor azt mondta nekem :- Na, ugye, milyen jó hely ez a műhely... Az orrának köszönheti...Valamiről fel szoktuk ismerni egymást. Ha nem az orráról, akkor egyébről, de felismerjük. Én a Váci utcában megtanultam felismerni az embereket. Valósággal sportot űztem abból, hogy valakit felismerjek. Ha véletlenül tévedtem volna, azért ne legyen magának lelkiismeretfurdalása. Azzal kell törődni, hogy életben maradjunk. A többi nem számít. Az se számít, ha maga nem az, aminek nézem. Csak egy kérésem van. Az, hogy álljon mellém, mert van egy tervem...

Hogy mi volt a kicsi zsidó ember terve, azt egy másik, borosabb estén mesélte el apám azokon a mohás, kerek köveken. Valahogy így : - A barakkban, ahol háltunk, lefekvés előtt, egy este, azt mondja ez a kicsi zsidó ember, hogy ő fejben kidolgozta, miképpen lehet innen mihamarabb kiszabadulni. - Jaj, ne is hozza ezt a témát elő,- monda egy fogoly az egyik sarokból,- hát nem visszahozták egy moszkvai templomból azt az embert, akinek sikerült innen kiszökni, s el is jutott ebben a nagy orosz télben gyalogosan addig a templomig, hát nem hozták vissza, s lőtték agyon mindenki szemeláttára, hogy tanuljunk belőle ? Ne is hozza elő ezt a témát ! A kicsi zsidó ember erre azt felelte, neki más a terve, semmi szökésről nincs szó abban a tervben. Az ő tervében az van, hogy innen nem szökve kell kiszabadulni, hanem kitüntetve. Szépen kitüntetnek itt bennünket és úgy engednek haza, kitüntetve. Mint valami hősöket. A főbelövést senki se szereti. Az embernek azért van feje, hogy gondolkozzék vele, nem azért, hogy golyót eresszenek beléje.

Ez a fordulat már tetszett az embereknek, csönd lett, s kiváncsian várták a pesti borbély tervének részleteit. -Na, halljuk azt a tervet, - biztatta valaki.

- Az első lépés az, hogy össze kell törni a város központjában álló Lenin- szobrot. Azt a fehéret. Ez az első lépés. – Szép kis lépés,- jött egy hang – micsoda őrült lépés ! Hogy én, mint orosz hadifogoly, törjem össze Lenin szobrát, a nép istenének szobrát, s ezért engem még ki is tüntessenek ? Ilyesmit csak egy pesti borbély mondhat, akinek fogalma sincs mekkora szentség Lenin szobra, na, ezt ne is folytassa, mert itt végeznek velünk, ha kitudódik. Itt végeznek velünk, már csak a tervezgetés meghallgatásáért is ! Különben, miért kellene azt a szobrot összetörni, nem ártott az nekünk...

A kicsi zsidó ember azt mondta : - Azt a szobrot azért kell összetörni, mert így, egyben nem lehet behozni a lágerbe, túlságosan nagy a mérete. Csak összetörve. Csak darabokban lehet, káposztás hordókba rakva. Észre sem veszik, hogy a hordókban nem káposztát hozunk, hanem szobrot. Még azon éjjel szépen besétál ide, s fölállítjuk azt a szobrot, itt, a láger udvarán. Így fejezzük ki tiszteletünket a nagy tanítómester iránt. Most lesz a forradalom évfordulója. Gyorsan kell cselekedni. Éveken át törtem a fejem ezen a terven, ne hagyjanak magamra. Egy emberre már számíthatok, ugye és reám mutatott. – Szóval maguk, itt, a hátunk mögött már szervezkednek ! – jött a hang egy pokróc alól, - Hát hogy képzelik maguk, ez mindannyiunk bőrére megy, nem két ember bőrére. Se nem hároméra. Maguk nem látják, hogy mindenfelől őrökkel vagyunk körülvéve ? Ezen az udvaron még pisilni se tudna senki, hogy azt az őrök ne vennék észre ! Micsoda felelőtlenség ! Ennyi ember életével csak úgy játszadozik egy pesti borbély...Az ő abnormális terveivel !

A kicsi zsidó embert ez nem zavarta, annyit mondott, bízzanak benne, a dolog néhány őrrel és vezetővel meg van már beszélve. Ők is ott lesznek a szobor felavatásán. Ők is szeretnének velünk együtt ünnepelni. – Meg hogy az őrök ! Szóval meg van beszélve ? – akadékoskodott valaki. – Hát számít itt egy őr véleménye? Hát figyelembe veszi egy őr véleményét bármelyik feljebbvaló ? Itt nem az őrök diktálnak, hanem a nacsalnikok, az ezredesek, maga a szovjet rendszer diktálja, mit és hogyan cselekedjék minden ember ebben az országban ! Én egyszer megkérdeztem egy itteni főnöktől, még az elején, amikor idehoztak, mi az a láger, megkérdeztem, pedig tudtam mi az, hát tudják, mit felelt erre ez az ember ? Azt válaszolta, hogy a láger olyan, mint egy nagy tömlec. Hogy ez az ország is tulajdonképpen egy nagy tömlec. Azt felelte. Pedig nacsalnik volt, nem egy szimpla láger nyomorult őre ! Akinek a kezében csak egy gépfegyver van, más hatalom nincsen ! Ez a szervezkedés, ahogy kitudódik, mindannyiunknak vége. Ki válllja ezért a felelősséget, borbély úr, erre válaszoljon nekünk !

És válaszolt a kicsi zsidó ember. Azt válaszolta, úgy meg van beszélve ez a terv a láger vezzetőivel, hogy senkinek semmi baja nem történhet. Hacsak valaki nem csinál skandallumot, még mielőtt az a szobor besétálna a láger udvarára. Mert az a szobor a város tulajdona. Minden városvezetőt nem lehet innen, a lágerből lefizetni, hogy hunyja be a szemét, amig a szobrot behozzuk. De ha már áll a szobor a láger udvarán, s mi ünnepelünk, akkor már kész tények elé van állítva minden illetékes, mindenféle főnök. Nekik csak az marad, hogy tudomásul vegyék a mi gesztusunkat, s velünk ünnepeljenek. Ünnepek idején különben is föl van függesztve mindenféle főbelövés. Nem lesz, aki kivégzésünkre gondoljon, ha egyszer mi a forradalom évfordulóját ünnepeljük. Ezt minden épeszű ember belátja. Tudják maguk azt, hogy mit jelent egy szép gesztus ? Mondok erre egy példát. Ebben a lágerben németek is vannak. Német tisztek is. Elkülönítve. Nem azért különítették el ezeket a német tiszteket, hogy rosszabb körülmények közé kerüljenek, hogy keményebben megbüntessék őket, mert bűnösebbek a közkatonáknál. Lesz, aki el sem hiszi maguk közül, amit mondok. Ezek a német, magasrangú tisztek, amikor idehozták őket, s enniök adtak az oroszok, kikötötték, nem hajlandók enni, ameddig nem hoznak számukra ezüst eszcájgot. És mit gondolnak maguk, hoztak nekik ezüst eszcájgot az oroszok ? Hoztak. Ez például egy gesztus. Na, azért mondom...

Kérdem apámtól, ez igaz, ez az eszcájgos dolog ? Mert nem jön, hogy elhigyjem. Amit eddigelé mesélt, azt elhiszem, de ez már egy kicsit meredek...Azt a választ kapom erre, hogy lehetett igazság a kicsi zsidó ember állításában, mert csakugyan, amikor elfogták őket, s bevitték a foglyokat Focsaniba, egy táborba, a németeknek valóban ezüst eszcájgot kellett hozzanak, mert másképpen nem voltak hajlandók enni, de azt nem az oroszoktól követelték a német tisztek, hanem a románoktól. Arról nem tudok, s a kicsi zsidó ember sem tudhat arról, hogy itt, a lágerben ilyen finnyásak lettek volna a német tisztek. Minden esetre egy biztos. Az biztos, hogy ez a kicsi zsidó ember amit kitalált, annak volt értelme. Mert amikor Lenin fehér szobrát egy éjjel fölállították a láger udvarán, nagy hirtelen, a láger vezető tisztjei nagy bajban voltak, rohangáltak erre-arra, telefonáltak, jöttek, mentek az autóikkal, porzott a hó a nyomukban, de megtorlás, az nem volt. Lehet, azért, hogy ne menjen rossz hír ki a táborból, mert abból nagyobb bajok is származhattak volna a lágervezetők rovására. És abban is lehetett valami igazság, hogy egy-két őrrel csakugyan megbeszélte ez a kicsi zsidó ember, milyen tervei vannak a szoborral, de többel nem, az ki van zárva. Ő csak azért hangsúlyozta, hogy a vezetőség tudtával történik minden, mert attól félt, valaki besúgja, s akkor neki vége. Így senki nem mert szólni senkinek semmiről. A legnagyobb ijedelem akkor volt, amikor reggeli raportra föl kellet sorakoznunk, s kiállt a láger vezetője elénk. Már fél szemmel azt figyeltük, jönnek-e a géppuskás őrök, hogy mindannyiunkat lelőjenek a szobor miatt. A láger vezetője föltette a kérdést, kinek az ötlete volt ez szoborbehozatal. Halántékunkon lüktettek az erek, feszülten vártuk, jelenkezik-e valaki. Kiállt a kicsi zsidó ember és azt mondta, az ő ötlete volt. És akkor azt mondta a láger vezetője, álljanak elő azok, akik azt a szobrot ide behozták. Előálltak. Derék emberek vagytok, mondta a láger vezetője és intett egy beosztottjának, lépjen oda, hozzá. Azt adta neki parancsba, dupla adag ételt kapjanak ezek az emberek egész hónapban. Ezzel az ünnepség bezáródott.

-Kitüntetés nem volt ?- kérdem apámtól. - Az nem volt. A kitüntetés elmaradt, de talán ennek az ünneplésnek köszönhetjük sokan, hogy egy évvel hamarabb engedtek haza, mint ahogyan esedékes lett volna. Legalábbis nekünk ezt mondták, amikor jöttünk el onnan.

-És mondja, édesapám, maga honnan tudta, hogy az a kicsi ember zsidó ? Fölismerte őt valamiről ? – Nem, nem ismertem föl. Ott, a lágerben nem, csak találgattam, miféle ember lehet, aki az orromat megnézi és megmenti az életemet,- felelte. És folytatta később, miután befelé mentünk a borivásban : -Furcsa találmány ez az élet, fiam ! Nagyon furcsa találmány. Képzeld el, egy évre rá, hogy hazakerültem, akkor szabadult az a kicsi zsidó ember. Minket elengedtek, őt nem. Szerintem nem büntetésből kifolyólag tartották ott még egy ideig, hanem azért, mert megszerették. Mindig volt neki valami furcsa ötlete, elképzelése, örökké kitalált valamit, azért. Állítólag így van ez a börtönök világában is. Vannak fegyencek, akikhez a börtönőrök ragaszkodnak, akiket jó humorukért, érdekes történeteikért megkedvelnek. Szóval egy évre rá, hogy hazajöttem, elterjedt a hír a faluban, hogy keresett engem átutazóban egy kicsi, pesti ember, aki onnan jött, a hadifogságból, sietett haza. Csak látni szeretett volna engem. Csak látni szeretett volna, azt üzente attól, akitől érdeklődött felőlem. Azt, üzeni, hogy még mindig müködik a láger falán az a szerkezet, amit én építettem, míg együtt voltunk. Valami törött szobrot is említett ez az átutazó, s úgy ment tovább, hogy adják át nekem a kicsi zsidó ember üdvözletét.

Felülről nézve

Hegyibeszéd egy fa tetején

Mondanom se kell, hogy ezt a hegyibeszédet én fogalmaztam meg. Ott, helyben, a fa tetején. Az elképzelhető, legkényelmetlenebb helyzetben. Egyik kezemmel a rúd végébe kapaszkodtam, másikban egy összehajtott bankjegyet szorongattam. És leszóltam onnan, a magas rúd tetejéről az alant összegyűlt tömegnek, valahogy ilyenformán :- Mindent lehet ! Csak meg kell próbálni ! Aztán szépen lecsúsztam onnan, győztesnek éreztem magam, s egyben boldognak is.

Tizenegy éves voltam akkor, ezerkilencszáznegyvenhatban, a nagy szárazság idején. Nem volt semmink, csak egy Bimbó nevezetű tehenünk. Ő éltetett minket. És én őt. Fűzfalevéllel, amit naponta szedtem neki az Albapatak mellett. Férfiember kevés akadt a faluban. Aki életben maradt a háborúban, szibériai táborokból írt néha rövid, cenzúrázott levelezőlapot. Mondhatni gyermekek, s asszonyok lakták a falut, de fúrcsa módon az itthon hagyott, „selejtes” férfiakból, s a máshonnan ideküldöttekből mégis össze tudott állani a helybéli hatóság. Eléggé összetákolt hatóság volt az, de azért szervezni, azt tudott. Még dobost is nevezett ki, hogy a legfrissebb utasításokat eljuttassa a néphez. Most is emlékszem a hangjára, amint elkiáltja magát : közhírré tétetik !

Május elseje előtt egy nappal azt tette közhírré ez az érces hangú dobos, hogy óriási ünnepség lesz a nagy nap tiszteletére, mégpediglen a Jakabházy kastély udvarán. Zsákbafutást, lepényevést helyezett kilátásba, s főleg azt, hogy pénzbelileg óriási jutalomban részesül az az egyén, aki megnyeri a rúdmászást. Na, gondoltam magamban, a pénz jó lesz, aki megnyeri, az az egyén csakis én lehetek, mert kevés gyermek gyakorolta nálamnál többször a fáramászást. Egyszerűen azért, mert nem minden háznál maradt tehén, akinek fűzfalevelet kellett volna szedni.

Másnap korán keltem, siettem az esemény színhelyére, hogy lássam, mit kell majd nekem meghódítani. Ott feküdt a földön az erdőből frissen hazahozott hosszú, egyenes, sugárnövésű nyers fa, hatósági emberek vették körül és tanakodtak. Azt tárgyalták, miképpen lehetne elérni, hogy azt a bankjegyet, amit a tetejébe föltűznek egy szeggel, ne lehessen elérni. Kitalálták, hogy a fát meg kell hámozni, ne legyen kérge, úgy csúszósabb, nincs amibe belekapaszkodni. Azonnal meg is hámozták. Valakinek az az ötlete támadt, hogy ha jól be is szappanozzák, akkor arra lehetetlenség bárkinek is fölmászni. És az is a főcél, ne jusson ahhoz a pénzhez senki, mert eléggé tetemes összegről van szó, nehogy véletlenül azt egy hitvány gyermek csak úgy zsebrevágja ezekben a nehéz időkben. Amikor még az új világrend is alig áll a lábán. Amikor a beigért, szép jövőre kell gondolni, nem pedig a pénzre. A jövőt féltették tőlem, midőn azt a hosszú rúdat nagy igyekezettel szappanozták. Magát, a jövendőt féltették tőlem.

Amikor ott állt a rúd, vastagabbik vége földbe ásva, szappantól fényesen, csípőretett kézzel megállt mellette egy hatósági ember és azt mondta, na, van-e kedve valakinek a följutást kiopróbálni. Csak bátran, bátran, mondta. Jelentkeztek is lelkes legények, gyermekek, próbálgatták, de egy-két méternél magasabbra nem jutott senki. Reám került a sor és ma sem tudom megmagyarázni, miképpen, de oly könnyedén másztam fel arra a magas rúdra, mintha már százszor sikerült volna. A szeget is ki tudtam húzni, amivel a bankjegy volt odaerősítve. Azt ledobtam, s a pénzt föltartva elmondtam az én hegyibeszédemet, hogy nyomatékot, s jelentőséget adjak annak, amit véghezvittem, mindenki szemeláttára

.

Hegyibeszédnek azért nevezem, amit akkor onnan, fentől mondtam, mert úgy itélem meg, az a pár bizató szó azok közé hullott, akiknek a legnagyobb szüksége volt a biztatásra azokban a nehéz időkben, amikor az új világrend még jóformán meg se tudott állani a lábán és a beigért szép jövendőt is átláthatatlan homályosság vette körül. Mindent lehet, csak meg kell próbálni ! Ezek a szavak akkor hasonlatosak voltak a megváltás-ügyében elhangzott szavakhoz.

Amint szépen lecsúsztam a rúdról, amikor már győztesnek éreztem magam, s talán boldognak is, akkor ért engem életem legnagyobb csalódása. Mert engem körülvettek azok a hatósági emberek, és nem csodálkozással vettek körül, hanem azzal a követeléssel, hogy a bankjegyet pedig adjam vissza nekik, de azonnal, mert az én rúdmászásom nem érvényes. Volt, aki még ennél is pontosabban fogalmazott. Azt mondta, „ nem hivatalos keretek között „ másztam föl a rúdra, az ünnepségre csak délután kerül sor. Hogy most másztam föl, nem délután, az az én önfejűségemnek, meggondolatlanságomnak, mohóságomnak, sőt, az éppen most megbuktatott rendszerre nagyon is jellemző pénz után való sóvárgásomnak tulajdonítható, nem pedig a fáramászó tehetségemnek. A dobos is előkerült valahonnan, előmbe állt és azt mondta : - Hát nem kikiabáltam a tüdőmet a tegnapi doboláskor ? Hát nem beszéltem elég érthetően és világosan az egész falu népének ? Hát nem azt doboltam ki, hogy délután lesz az ünnepség ? Szóltam én egy szót is arról, hogy délelőtt is lehet fáramászni ? Vagy zsákbafutni ? Vagy lepényt enni ?

Egy félig-meddig rokkant, idősebb ember félve jegyezte meg, hogy ő hallotta, amikor elkészültek a rúd fölállításával, valaki direkt biztatta a fiatalságot, próbálja ki, aki akarja, lássuk, föl lehet-é hágni a tetejére...-Éppen maguk biztatták a fiatalokat,- mondta.

Egy idegenből jött hatósági ember közbeszólt : - Az csak vicc volt, hogy is képzeli valaki, törvényes keretek nélkül pénzhez jutni ? A törvényes keret ma a legeslegfontosabb tényező. Ez az új rendszer megmozdíthatatlan alapja. Ez tézis, emberek, tézis. Le van fektetve a jövendő könyvében. De úgy látom maguk azt sem tudják, mi az az tézis...Hogy én kik közé kerültem...

Valaki, ha jól emlékszem, éppen az a vezetőségi tag, aki a dobost kijelölte, meg is fenyegetett. Azzal, hogy az semmi, ha most visszaadom a bankjegyet. Aki annak a rúdnak a tetejéről azt levette, hát tegye is vissza ! Másszon csak föl oda még egyszer, hallja, fiatalember ?

-Szó se lehet róla, - hallatszott valahonnan, a patak felől, - szó se lehet róla ! Maguk direkt beszappanozták azt a rúdat, hogy ne lehessen a pénzt levenni. Abban bíztak, hogy senki nem tudja levenni. Hát ezután ne legyenek többé elbizakodva, mert elbizakodott emberekkel nem lehet a fényes jövőnket fölépíteni. Amit beigértek. Én ismerem a tézist, abban ez is benne van ! A szerénység !

-És az igazságosság ! – toldotta meg a szomszédja, a patak felől.

- Igaza van !- kiáltotta egy hang a kicsi fenyves irányából.-Igaza van ! Ez is benne van a tézisekben. De egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy a szerénységnek is meg van a maga ideje. Hogy azt is csak bizonyos keretek között lehet gyakorolni. A törvényes keretek adják meg a társadalom alapvető rajzolatát. ! Szerénységgel nem lehet harcolni az osztályellenség ellen. Márpedig a most megszületett keretekben ez is benne van. A harc. Jól néznénk ki, ha a szerénységre bíznók az állandóan sunnyaszkodó ellenség fölszámolását. Azt a pénzt vissza kell tenni a helyére. Ott van a helye annak a pénznek, a rúd tetején. Ahogy jóváhagytuk. Ahogy a törvényes keretek előírják !

- Emberek ! Nem szép, hogy veszekedéssel kezdjük ezt a gyönyörű ünnepet. Amikor már kizöldült a fű és lombosodnak a fák. Itt nem a pénzről van szó. A pénznek teljesen más szerepe lesz abban a világban, ahová most elindultunk.-ütött meg egy békülékenyebb hangot, aki ott állt a szappanos rúd mellett, a fő szervező, de félbeszakították, meg se várták, hogy elmondja, mi legyen a bankjegy sorsa. Valaki így érvelt : - Az a rúd azért olyan magas, olyan síma és szappanos, hogy annak a tetejére csak a legjobb rúdmászó tudjon fölmászni. Most ezen van a hangsúly. Azon, hogy ki a falu legjobb rúdmászója. Hát most már tudjuk, hogy ki az. Akár van annak törvényes kerete, akár nincs, kiderült, most már mindenki tudja ki a legjobb. Én a maguk helyében az ő tehetségét tenném mindennek az elejére, nem a kereteket, a kizöldült mezőt, a lombokat, vagy azokat a téziseket. Éljen a falu legjobb rúdmászója ! De hogy mindenki megértse, képzeljenek el egy magasugró versenyt. Azért képzeljék el, mert tudtommal mára nálunk magasugró verseny nincs beprogramálva. Amikor a legjobb versenyző sem tud nagyobbat ugrani két méternél, s már eredményt hirdetnének, valaki föláll innen a zöld fűről és csak úgy, játékból átugorja ezt a kastéyt. Ami még húsz méternél is magasabb, ha jól saccolom. Mármost ki a jobb magasugró ? Az-é, aki a törvényes keretek között két métert ugrott, vagy az, aki keretek nélkül átugrotta a kastélyt ? Csak úgy, hogy megmutassa a népnek, ő is itt van...

- Ez csak egy kitalálás, mese, álmodozás,-legyintett egy jelvényes ember, s folytatta : Ilyen hülyeséget bárki kitalálhat. Még én is. Képzeljenek el egy futbalmeccset, aminek már vége van, sípjába fújt a bíró. És akkor jön valaki és berúgja a labdát a kapuba. Hát érvényes az a gól, vagy nem érvényes ? Ugye, nem érvényes. Erről nem is érdemes vitázni. Törvényes keretek nélkül semmit nem lehet jóváhagyni. Sem pedig véghezvinni. Minden, ami a törvényes kereteken kívül történik, csak ártalmas lehet a társadalomra. Azért vannak a törvényes keretek, hogy minden más azon belül történjen és ne azon kívül. Világos ?

Már a déli harangszó is elhangzott, amikor még mindig folyt a szappanos rúd körül zajló vita. Az emberek egyre gyűltek, talán a veszekedés híre is szétfutott a faluban, volt, aki abban reménykedett, egy kis verekedés is lesz a szóváltásokból, s attól szépen kikerekedik az ünnep. Én csak álltam a zsebemben lapuló pénzzel és hallgattam a nagyok beszédét.

- Persze, hogy világos, - hagyta jóvá egy helybéli , – de csavart egyet a jóváhagyásán : - Történt egy eset itt, a szomszéd faluban, valami szekeres népek igyekeztek hazafelé az erdőről, vagy honnan, elég az hozzá, az egyik lenyelt valamit, torkának baja lett, szuszogni is alig tudott. Az társa hirtelen elővette a bicskáját és átmetszette a gégéjét, hogy meg ne fulladjon hazáig. Mert az volt neki eldugulva. Valahol a katonaságnál tanulta ezt az eljárást, na, a fuldokló megmaradt, később maga az orvos dicsérte meg a bicskás embert bátor és okos tettéért. Ha az a fuldokló élve nem ér el az orvosig, akkor a bicskás embert bezárják. Így pedig megdicsérték. Mit szól maga ehhez a történethez ? Törvényes keretek között metszette el az a bicskás ember a másik torkát, vagy nem törvényes keretek között ? Beláthatja, hogy nem törvényes keretek között. Mindenki beláthatja. Vannak dolgok az életben, amelyekre nem érvényesek a törvényes keretek, mert azokkal nem érünk el semmit. Most itt van ez a rúdmászás. Büntessük meg ezt a gyermeket azért, mert jól tud fáramászni ? Szerintem ne büntessük. És ne is vitessük föl vele azt a nyavalyás pénzt a rúd tetejére. Ehelyett azt javasolom, legyen itt az a gyermek a délutáni versengésen is és ismételje meg a rúdra való följutást. Ha fölér a tetejére, megtarthatja a pénzt. Ha nem ér föl, akkor nem tarthatja meg.

- De már egyszer följutott oda, egy gólt sem kell kétszer berúgni, hát nincs igazam ? –volt egy ilyen meglátás is.

A délutáni rendezvényen ha nehezebben is, de följutottam a szappanos rúd tetejére. Azóta sokszor eszembe jutnak a törvényes keretek. Főleg a keretek, általában.

A veteményeskert

A legjobbak mennek el

Most telefonált anyám, hogy elmondja, milyen érdekes dolgok történtek otthon tegnap óta, mert tegnap még rendben volt minden, Borbélynét is látta, amint ott hajladozik a kertjében, ugye szép dolog kilencvenkilenc évesen gyomlálni a zöldséges kertet, aztán megemlítette futólag, neki könnyű hajladozni, ő három évvel fiatalabb, mint ez a Borbélyné, nem akar most hosszasan telefonálni, az is pénzbe kerül, de éppen csak szóbahozza, tegnap még rendben volt minden, azok a szép karalábé palánták, amiket ketten ültettünk nem is olyan rég, azok olyan szépen fejlődnek, tegnap elgondolkodott, mitől lehetnek olyan szépek azok a palánták, nem is megbízható helyről vetted volt azokat, hanem csak úgy, találomra vetted egy teljesen ismeretlen embertől, a segesvári piacon, na, hogy is hívják azt az embert, akitől vetted, valami Mihály neve volt annak, ha jól emlékszem, persze, Mihályt mondtál nekem, s hogy Keresztúrról vitte a segesvári piacra eladni a palántáit, amiket ő a virágoskertjében termesztett, még meg is kérdezte tőled, hát nektek ott, Siménfalván nincs egy kis virágoskertetek legalább, hogy ne kelljen megvenni a palántákat a piacon, ugye, emlékszel, miket mondtál el nekem erről a Mihály nevű emberről, most nem akarok hosszasan beszélni, te bizonyosan nem felejtetted el azt a virágoskertes keresztúri embert, most úgy szeretném megköszönni neki, hogy nem csapott be téged, s engem azokkal a palántákkal, mert ugye, ha nem megbízható helyről vesz valamit az ember, akkor kellemetlen meglepetések érhetik, hát engem bizony nem értek kellemetlen meglepetések, mert ezek a palánták mind egy szálig beváltak, tegnap még rendben volt minden, elnéztem őket a kertben, meg szoktam tekinteni mindeniket egyenként, külön-külön, mint amiképpen a kicsi csirkéket és rucákat meg szoktam naponta vizsgálni, amikor még rucát is tartottam, istenem, milyen rég volt, amikor rucáim is voltak, úgy siettek mindig az udvaron, mindegyre orraestek a nagy sietésben, na, de én most nem erről akarok röviden beszámolni neked, hanem arról, hogy tegnap még rendben volt minden, valósággal gyönyörködtem a palántáimban, milyen szépek, de az a tegnap volt, megyek ma reggel megnézni a karalábé-ágyást, hát mit látok, a legeslegszebbek kihasadtak a sok eső miatt, mindig azokkal van baj, a legszebbekkel, az emberek közül is mindig a legjobbak mennek el, most nem sorolok fel neked példákat arra, kik mentek el a legjobbak közül, ha csak a mi falunkat vesszük, hát ugye, ez így van másfelé is, mi azt innen nem tudhatjuk, honnan és kik mentek el a legjobbak közül, de gondolom, mindenünnen a legjobbak mennek el, valahogy így van ez elrendelve, időnap előtt mennek el a legjobbak, egyszer valami költőkről beszéltél itt, a kőasztalnál, mikor még élt apád, arról beszéltetek, kik hagyták el időnap előtt a földi világot, akiknek még dolguk lett volna ezen a földön, ez most csak véletlenül jutott eszembe, hiába volt rendben tegnap még minden a házunk körül, ma már csak a szomorúság fog el a kicsi kert láttán, nem is folytatom most ezt a dolgot, valami meggyűlt a torkomban, nem értem miért van úgy rendezve ez a világ, hogy mindig a legjobbak mennek el, miért, fiam ?

Biztonságos, korszerű, esztétikus ajtózár Mamánál. Előfordul, ő se tudja kinyitni.

Akkor jó...

Azt mondja nekem az iskola igazgatója, fogjam a cókmókomat, menjek le oda a templomon aluli házba, ahol a gémeskút messziről látszik. Engi Zsigabá lakik ott az asszonyával, ott lesz a szállásom ideiglenesen, a papírok megjöttek, ki vagyok nevezve tanárnak, de csak ideiglenesen, aztán meglátjuk.

Fehérbajúszú, posztóharisnyás, szép ember volt ez az Engi Zsigabá, leült mellém, míg vacsoráztam, a hagymát dicsérte főleg, azt mondta, ahol tojás és hagyma van, ott semmi baj nem lehet.

Nem is volt semmi baj lefekvésig. Csak úgy futtában végigmentünk a történelmen, az akkori hatvanas évekről szó se esett, pedig vártam hogy kiterítsük oda, magunk elé az éppen időszerű helyzetet, s egy kicsit politizáljunk, vagy valami.

Lefekvéskor föltettem a kérdést, na, de én hol fogok hálni. Velünk. Ott, ahol mi. Hát hol akar maga hálni ebben a hidegben, ha nem ott, ahol mi hálunk , mondta Engi Zsigabá egyszerűen és csodálkozva. Aztán lefeküdtünk. A kicsi szobába éppen csak beszűrődött valami holdvilág. A mennyezet gerendáit néztem egy ideig, s vártam, melyikük fogja becsukni az ajtót, az asszony-e, vagy maga, Engi Zsigabá. Egyszer horkolásfélét hallottam a sarokból, ahol ők ketten feküdtek egy magas ágyban. Csöndben fölkeltem, becsuktam az ajtót és valami kulcsot, vagy reteszt kerestem, hogy azt be is zárjam. Gondoltam, úgy felejtették, nyitva. Amint megzörrent a kilincs, Engi Zsigabá azt mondja, az ajtót nem kell bezárni. Jól van, nekem mindegy, elindultam az ágyam felé, a másik sarokba. Ekkor azt mondja Engi Zsigabá, nem csak bezárni nem kell azt az ajtót, becsukni se szokták soha. Hagyjam csak úgy, félig nyitva. Úgy hagytam, félig nyitva. Visszafeküdtem, de a szemem is úgy maradt, félig nyitva. Olyan félóra forma telt el, amikor azt kérdi Engi Zsigabá, alszom-e, mert ha nem, akkor váltsunk még szót egymással, jó, ha beszélget az ember elalvás előtt. Mondom, váltsunk. Csak úgy megkérdem, miért nem ment maga legalább fennebb, például Korondra, - kezdte a beszélgetést Engi Zsigabá. Kérdem, miért mentem volna én fennebb, s éppen Korondra, hát nem vagyok jó helyen itt, ahol tojás és hagyma is van ? Erre az a válasz jön a sarokból, hogy azért kérdi ezt tőlem Engi Zsigabá, mert aki bezárt ajtó mögött szeret aludni, annak Felsősófalva semmiképpen nem felel meg. Erre a célra a legközelebbi hely, az Korond. Ott már más népek laknak. Azok bezárt ajtók mögött alusznak. Mert van féltenivalójuk. Neki pedig féltenivalója az égvilágon semmi nincs. Az egészségen kívül. Mondom erre, akkor mégis jó helyen vagyok, mert akárhogyan nézem, nekem sincs féltenivalóm. Még egy fuvintásnyi sincs. Erre csak annyit válaszolt Engi Zsigabá, hogy akkor jó. Több beszéd nem volt. Mindannyian szépen elaludtunk.

Elekes Károly felvétele

A mi utcánk

A mi utcánk rövid utca. Csak akkora, hogy egy jó, pipás ember egyik végéből a másikba köphetne, ha akarna. A rövidségnek ezt a meghatározását Lajosbától hallottam, a szomszédtól, akinek háza a miénkkel szemben állott, amíg megvolt. Régi ház lehetett az övé, mert egyetlen, kicsi ablaka nem üvegből való volt, hanem valami hártyából, vagy kutyabőrből. Csak annyi fényt engedett be, amennyire Lajosbának szüksége volt. Sok fényre nem volt szüksége, mert vénséges idejét ott töltötte a kicsi háza előtt, egy kerek kövön. Ott pipázott. Mi, gyermekek, sokáig nem mertünk elmenni a háza előtt, mert féltünk tőle. Féltünk, mert valamelyikünket mindig ki szerette volna herélni. Legalábbis ezt pusmogta a bajusza alatt, amikor előtte elhaladtunk. Úgy pusmogta, mintha nem akarná, hogy mi meghalljuk, pedig épp azt akarta.- Ezt a gyermeket ki kellene herélni...Ez volt az ő szórakozása.

Sokan szerettek itt elidőzni, a mi utcánkban, mert a mi utcánk nem csak rövid volt, hanem csöndes is. Nem járt erre senki, akinek itt nem volt dolga. Mert a mi utcánk nem vezetett sehová. Csak neki a Nyikó patakának. A visszavonuló németek is itt vertek tanyát, a mi utcánkban. Még mulattak forma is esténkint, üvegeket bontottak, ittak egymás egészségére, pedig tudták, itt vannak, jönnek nyomukban az oroszok, bármely pillanatban csattanhat az egérfogó.

Az oroszok is szerettek itt mulatni, a mi utcánkban. Egy katona a géppisztolyával hosszú sorozatot eresztett apám méhkaptáraiba, majd egy süldő disznót is lelőtt vacsorára.

Agitátorok jártak ide, elálldogállni a mi utcánkban, papírokat lobogtatva, szép jövőt igérve annak a néhány családnak. Aztán eljött a szép jövő, s el is ment, úgy, ahogyan jött. Nem volt soha, semmi felfordulás a mi utcánkban. Az árvizet leszámítva.

Sok neve volt a mi utcánknak, mint az utcáknak általában. Nem lehet tudni, mi a neve most a mi utcánknak.. Talán az, hogy Bárgác. Senki nem tűnődik azon, mit jelent ez a szó, hogy Bárgác. Ez a neve és kész. Bárgác.

A házak a mi utcánkban is meg vannak számozva, de kevesen tudják a saját házszámukat. Minek is tudnák, Bárgácban mindenkit jól ismer a postás.

Most békeidő van a mi utcánkban. Kevés a mozgás. Csak estefelé vonul végig rajta, szép teheneivel Éva, a szomszédasszony. Eső után, a pocsolyákban háztetők képe tükröződik. És felhők képe. A holnap ábrázatát innen még senki nem tudta megpillantani.

Sütő András mosolya

(Kis levél Bölöni Domokoshoz )

Azt írod Sütőről egyebek között a Káfé-ban :

"Ha szarvasgomba-szóra lelt, elírta a vaddisznók elől. Unokáink meg doktorálnak belőle. "

Itt van a szög feje ! Jól reákoppintottál. Mert például miért építtette pont Sikaszóba a nyaralóját ? Abban az időben, amikor már érezte, új szavakra, új észjárásra van szüksége ? „ Eprésző” helyeket keresett mindig. Még éjnek idején is, „ leányos házaknál,” borozásos hajnalokon, lerobbant parókiákon, akárhol. És miért vitt engem, vagy vitette magát velem horgászni hitvány, esős napokon is mezőségi tavak csöndjébe ? Mert nem a halakért ! A szavakért vitt, amiket hazulról hoztam, amiket magamnál felejtettem. Amikről nem is tudtam, hogy nálam vannak ! Emlékszem egy-egy győztes mosolyára, amikor új szót fogott ki a közöttünk elterülő, tíz lépésnyi levegőből, amit azonnal föl is mutatott nekem. Azzal, hogy megismételte a hallott mondatot ! - Frici úr, - így kezde ilyenkor,- ugye jártál otthon szombaton...

A mellékelt fénykép egy ilyen eprészős éjszakán készült, amint épp beszélgetünk, valahol. Erről a "győztes" mosolyról szóltam, fogadd szeretettel,

frici

Görbe szeg

Levelem nem jött,

nem jött levelem.

Tudom, ha üres a láda,

mi van emögött,

kimentem a garanciából,

nem számolnak velem.

Ilyen a vénség,

a vénség ilyen :

görbe szeg,

eldobná az ember,

de nézi még, amit az emlék

körbe szeg.

Francia tyúk lábujjhegyen

Elkaptam a tyúkot, el azt a franciát, a mamáét, azt az egyet, amelyik még megmaradt neki, megnyomtam a kicsi, piros fényképezőgépem gombját, még mielőtt leugrott volna a kőasztal tetejéről. Tulajdonképpen nem is volt nehéz elkapni őt, sokáig járkált a kőasztal tetején, tétovázott, lenézett erre, le arra, hová is szálljon, hogy biztonságosan érjen a földre. Láttam rajta, fél. Nem tőlünk fél, hanem a leszállástól. Körülményeskedett, habozott, mindegyre meggondolta magát, s körbejárt megint. A járása föl se tűnt nekem, csak az, hogy fél nagyon. Ezt a félelmet magam is jól ismerem, emlékszem, gyermekkoromban könnyedén másztam fel egy roppant magas jegenyefára, de lejönni onnan sokkal nehezebb volt. Minden mozdulatom végzetesnek látszott, meg is fogadtam akkor, ha csak egy mód van rá, nem mászom föl semmire. Még a társadalmi létrákat is messze elkerülöm. Ez a francia tyúk se gondolta, amikor valamiképpen fölment a kőasztal tetejére, hogy onnan le is kell jönni. Erre nem gondolt, csak annyi esze van neki. Igaz, mennyi esze legyen egy tyúknak ? Még ha francia is, a tyúk azért csak tyúk. Épp ezen a tyúkeszűségen, s a franciaságon kezdtem tűnődni, amikor belép a kapun Éva, a szomszédasszony, s mondja anyámnak, Emma néni, ezzel a tyúkkal baj van. Azt mondja erre anyám, mi baja lenne annak a tyúknak, te, Éva, most szállt le éppen a kőasztal tetejéről, ha oda föl tudott hágni, akkor nagy baja nem lehet neki... Annak biza nagy baja van, folytatja a szomszédasszony, maga nem vette észre, hogy lábujjhegyen jár a maga francia tyúkja ? Ha egyszer egy tyúk elkezd lábujjhegyen járni, ha jól megnézi, hová lépjen, ha tétovasággal megy végig az udvaron, akkor az a tyúk hamarosan az életből is hamarosan kisétál, annak sok már nincs hátra, én úgy hallottam az öregektől...

Éppen csak azt nem mondta ez az Éva, hogy velünk, emberekkel is így van, aki tétován kezd járni, sokszor néz a lába elé, hová is lépjen, az olyan tulajdonképpen kifele megy az életből, nem befele. Éppen csak a lábujjhegyen való járást nem említette, mert tudja jól, anyám már lábujjhegyen se tud járni, az az idő rég eltelt, amikor őt a lábujjai meg tudták tartani.

Elment Éva, elült a francia tyúk, a Nap is lenyugodott. Eljöttem hazulról, de azóta nem tudok úgy lépni, hogy ne figyeljem a saját járásomat...

Gémkapocs

Cseke Gábor blogjában olvasom a június 28-án írott bejegyzést. Egy könyvről van szó abban, melynek címe: Hazai utazók Erdélyben. Sok jeles író vallomása között ott találom Jókai Mór írását is. Most ebből idézek : „Itt egy patak mellett láttuk üldögölni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. Valaki kérdezte tőle, hogy nem jön-e fel a sógorához, a vizesés mellé. Nem fogadta el a kérdést. Nem akar ő most senkivel beszélni; ő vele sem törődik senki. Amióta ő szegény emberré lett és kopottan jár, azóta nem nagyon becsülik. Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szivekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk fezöldelni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot. “

Megsárgult dokumentumot őrízünk a családban. Feleségem dédapjának, Szentpétery Jánosnak a nevére állították ki Verespatakon l849 május 19-én. Abból a célból, hogy neki bántódása ne essék az 1848-as események utáni nagy fölfordulásban. Nem kell különösebb latintudás ahhoz, hogy megfejtsük ennek a pecsétes, prefektus által két helyen is szépen aláírt hivatalos papírnak a lényegét. Az van benne, hogy ez a Szentpétery János jó orvos volt, politikai ügyekbe nem avatkozott, mindenkin segített és nehogy valaki bántalmazni merészelje őt, mert Avram Iancuval egyetértésben ezt az embert a hatóság hálából, tisztelete jeléül védelmébe vette. Élhet háborítás nélkül e nehéz időkben, mindaddig, amíg szebb napok jönnek.

Negyvennél is több éve annak, hogy ezt a családi dokumentumot megmutattam Bözödi Györgynek, akivel jó barátságban voltunk. Ő akkortájt épp az akadémia marosvásárhelyi részlegén dolgozott, s jól tudtam, őt főként a negyvennyolcas idők foglalkoztatják. Amikor ő ezt a megsárgult lapot elolvasta, fölsóhajtott, s azt mondta : - Ej, ha nekem ilyen papír lett volna birtokomban ! Nem vittek volna el engem a Duna-csatornához. Talán azt keresték volna, milyen érdemeim vannak, hogy valamiképpen kitüntessenek. Őseimre való tekintettel...Mert nem sok magyar embert vettek védelmükbe román hatóságok akkor ! Őrízd meg jól ezt a papírt ! Jó lesz az, talán hetediziglen...

Hát őrízem. A mostani hatóság nem is sejti, nincs honnan tudja, milyen okirat rejtőzik minálunk. Azért kiváncsi lennék, megemelné-e a kalapját legalább, ha tudná, amikor véletlenül találkozunk. Egyelőre odatűzöm ezt a megsárgult lapot egy későbben keltezett köszönő-levélhez, mely a Vasárnapi Újságban jelent meg, amikor ez az emberséges orvos már más vidéken gyógyított. Odatűzöm, egy gémkapoccsal.