Lépcső

 

Óvatosan ülök le a váróterem nikkeles székére, nehogy ez a leülés is valami kárt tegyen bennem, tisztán megmondta az orvos, vigyázzak minden mozdulatomra, ne legyenek ezután hirtelen mozdulataim, a lábamat sem próbálom keresztbe tenni, mint ezelőtt, nem is baj, gondolom, legalább nem látszik ki a zoknim, mert az egyik nem társa a másiknak, kigombolom lassan a kabátom, sóhajtok egyet, csak úgy, megszokásból, erre megszólal a szemben ülő aggastyán-kinézetű ember, hozzáteszi a sóhajtásomhoz az ő egyéni véleményét, mondván lehalkítva a hangját : a lépcső... Erre válaszolni illik, sorstársak vagyunk, várakozók mind a ketten, finoman jegyzem meg, nem való nékem már a lépcső...- Azt hittem, ezzel le is zárhatom a sóhajtásom következményét, de nem így történt. Ő  folytatta : – A lépcső ? Hát kinek való a lépcső ? Nem tudom, megfigyelte-é, ez a lépcső még meg is csavarodik, hogy az emberen is csavarintson egyet-kettőt, bele is lehet szédülni, a maga sóhajtása is ettől van, a csavaros lépcsőtől, sóhajtottam eleget én is, negyven éven át jártam a lépcsőket, fel és le, tudja én a gyermek-ortopédián dolgoztam az ötvenes évektől errefelé, lent volt a váróterem, s az irodák, fönt a rendelő, oda kellett fölcipeljem a gyermekeket az ölemben, ugye, azokat, akik maguktól nem tudtak fölkapaszkodni, úgy rendezték az akkori fejesek, hogy az ortopédiára föl kelljen mennie annak, aki nem tud fölmenni, ugye, érti, mit akarok mondani ? Kell, hogy értse, egykorúaknak nézem magunkat, ugye emlékszik azokra az ötvenes évekre, amikor a városban összesen három autó volt csak, a lépcsőről jut most eszembe, hogy az egyik autó a Lukács Jánosé volt, aki ott lakott a Béke utca ötvenkét szám alatt, na, ő lett egyedül híres a lépcsők által, mert az autójával le mert menni a Rákóczi-lépcsőkön, mégpediglen úgy, hogy nem lett semmi baja, se neki, sempediglen az autójának, fogadásból csinálta ez a Lukácsi az egészet, így maradt fönn a neve, vajon a mi nevünk mi által marad fönn, ha nem csinálunk, nem mondunk semmit, na, mi által ? Mert ugye, ha az ember mondjuk, nem csinál semmit, de legalább mond valamit, akkor a neve egy ideig még fönnmaradhat, az enyém bizonyosan fönn marad azáltal, hogy a tegnap, amikor a pirulákat vettem ki a patikában, azt mondja a patikusnő, na nézze bácsikám, itt ez a doboz, itt a recept, ez a magáé. Mondom néki milyen jó, hogy azt a zöld receptpapírt visszaadja, legalább nem kell járjam megint a lépcsőket, hogy újat írjanak az alvászavaraim miatt, erre azt válaszolja, jaj, bácsikám, hát hogyne kellene újat váltani ki, ez már nem érvényes, ha egyszer kivette a gyógyszert, ez már csak arra kell, hogy ha valaki, egy hivatalos személy megállítja magát az ajtóban, mikor megy ki innen, s fölteszi magának a kérdést, ez a doboz honnan van, akkor maga csak fölmutatja a zöld receptpapírt és máris igazolta a gyógyszer eredetét, hogy nem lopta, vagy ilyesmi, csak arra való. Mondom én neki erre, megértettem, de ha véletlenül nem állít meg senki az ajtóban, akkor ugye jöjjek vissza, ide magához kezitcsókolom, hogy jelentsem, nem állított meg senki az ajtóban, ugye, ez a helyes eljárás, szóval jöjjek is vissza az ajtóból... Láttam, a patikusnő, aki máskülönben egészen helyes, teltidomú fehérnép volt, hogy ezt azért el ne felejtsem, elkapja a zöld receptpapírt, megnézi a nevem, hogy örökre megjegyezze magának, s azt mondja, hallgasson ide, Dénes bácsi, magának olyan szépen, olajozottan jár az esze, azt tanácsolom, ne nagyon járjon orvosokhoz, nincs a világon olyan pirula, amitől valakinek jó humorérzéke támadna. Szóval ez a teltidomú asszonyság megjegyezte magának a nevem, úgy szólított meg a nevemen, ezért remélem hogy egy darabig fennmarad a nevem, mert ugye, ezt a történetet valakinek ő is elmeséli. Ami pediglen a lépcsőket illeti, lenne még egy jó történetem, de ez már a hatvanas évekből való. Az úgy volt...

     - Kérem a következőt, szóltak a rendelő ajtajából, így már soha meg nem tudom mi történt a lépcsőkkel a hatvanas években. Dénes bácsi mögött becsukódott a hófehér ajtó.