Cseke Gábor 75 éves

A kocka tökéletességéről

     A 75 éves Cseke Gábornak

Irodalommal foglalkozó szövegekben sokszor olvashatjuk, hogy mindannyian Gogol köpönyege alól bújtunk ki. Még akkor is használjuk ezt a tömör képet, ha tudjuk, ennek semmi köze nincs már a korabeli jelentéséhez, valami mást szeretnénk véle kifejezni. Úgy érzem, avval a köpönyeggel zsonglőrködi is lehet, mondhatnám azt, sokan vannak az erdélyi magyar irodalomban, akik pedig a Cseke köpönyege alá húzódtak. Egyszerűen azért, mert ott találtak segítséget és menedéket, ha bajban voltak, vagy nem tudtak eligazodni az életben.

Kezdő irodalmárok több nemzedékét segítette Cseke Gábor az ő önzetlen tanácsaival, végtelen türelmével, észrevételeivel. Ezt tagadni ma már nem lehet.

Bukaresti, közös szállásunkon ismertem meg őt, a hatvanas években. Verset írt éppen, éjfél közelgett, néhányan elindultunk a kocsmák felé, mondtam, gyere velünk, Gábor, azt válaszolta, neki most nincs ideje.

És csakugyan, a közösen eltöltött sok esztendő alatt Csekének kocsmázásra – nagyon kevés kivételtől eltekintve–, soha nem volt ideje. Cseke állandóan írt valamit. Verset, riportot, mindent, ami kellett. Bezzeg, mi, a bohém lelkek irigykedve néztük az örökösen elfoglalt embert, főként a szerkesztőt, akinek volt türelme, kitartása, talán kedve is ahhoz, hogy mások írásait gyomlálja, javítgassa, szemrehányás nélkül.

Most itt van előttem az első könyve, ezzel az ajánlással:”Frici barátomnak, olyan gondolatokkal, mint egyszer éjjel a csíki állomáson.”

Ezek a sorok 1967 augusztus 20-án íródtak, fogalmam sincs milyen gondolataink voltak azon az éjjelen, csak azt tudom, valahányszor találkoztunk, mindig azon törtük a fejünket, mit és hogyan írjunk a lapunkba, az Ifjúmunkásba.

Aztán egy napon szétszóródott a társaság, ki erre, ki arra. Ő a hideg Csíkszeredában kötött ki, én a távolságtartó Marosvásárhelyen.

Sokáig nem tartottuk egymással a kapcsolatot, ő beásta magát a városi könyvtárba, a lakásába, én pedig a világot jártam, mindenünnen menekülve.

A sors,– amit balsorsnak is nevezhetnék,– úgy hozta, nehéz műtéten estem át, s a lábadozás idején eszembe jutott Cseke Gábor.

Nem volt véle semmi tervem, csak fölhívtam telefonon, viccelődve. Valami olyasmit mondtam neki, hogy ha jól viselkedik, elmesélem a vesémet, a szívemet, a májamat, a nagy műtétemet. Erre ő azt válaszolta, írj le mindent, Frici, a vesédet, a szívedet, a májadat, mindent, amit akarsz, de legyenek olvasható mondatok belőle. Én pedig megfogadtam a tanácsát, úgy két-három év leforgása alatt megírtam öt-hat könyvet. Ő pedig elhelyezte könyveimet a Magyar Elektronikus Könyvtárban, valamint a Káfé Főnix internetes portál oldalain, később a nagyszerű ember, Szabó Zoltán által szerkesztett kecskeméti Huszadik Században is.

Hosszú hallgatás után,– négy kötettel a hátam mögött–, így lettem olyan tollforgatóvá, akinek nem csak írásai, de olvasó tábora is keletezett. Majdnem a semmiből. Azért mondom ezt, mert évtizedek teltek el az életemből úgy, hogy ha írtam is valamit, nem küldtem el semmit szerkesztőségeknek, kiadóknak, barátoknak, ismerősöknek. Csak Csekének. Csak neki.

Sokszor szerettem volna elmondani Cseke Gábornak egy számomra érdekes történetet, de eleddig meg sem említettem. Az volt az érzésem, már ott a közös szállásunkon, hogy ez a Cseke túlságosan tökéletes ember. Mindent pontosan elvégez amivel megbízzák, semmi hibát nem találni benne.

Volt egy időszak, amikor főleg azért jártam kocsmába, mert ott találkozhattam, beszélgethettem Nichita Stănescu költővel, aki a jó italokat soha nem vetette meg. De nem is az italok, inkább a filozófiai elmélkedések vonzottak az ő társaságába, legtöbbször Hegel volt terítéken.

Például az, hogy jó-e, ha valami tökéletes.

Az italozó társaságban némelyek azt mondták, ami tökéletes, az vonzza az emberi képzeletet, tehát tökéletességre kell törekednünk, ha valamit alkotni szeretnénk.  Stănescu valósággal kikelt a tökéletességre törekvőkkel szemben, számtalan példát hozott fel véleményük ellen.

Az egyik érve ez volt: „A tökéletességnek semmi köze nincs a művészethez. Ha csinálsz egy tökéletes kockát, az egyik sarkából le kell törni egy darabkát, hogy mindenki csodálkozzék, miért nem tökéletes az a kocka. Milyen tökéletes volna, ha nem lenne összetörve az egyik sarka!  Márpedig ha tökéletes lenne, senki észre sem venné.”

Stănescu ezt az eszmefuttatását évekkel később ki is fejtette egy véle készült intejúban:„Perfecţiunea nu are de a face cu arta. După ce faci un cub perfect, trebuie să-i zdrobeşti un colţ, ca să se mire toţi de ce nu e perfect acel cub. Ce perfect ar fi el dacă nu ar avea zdrobit un colţ! Căci dacă el ar fi perfect,nimeni nu l-ar băga în seamă"

Ezt a történetet most említem meg az immár hetvenöt éves Cseke Gábornak, főképpen azért, hogy lássa, azokat a régi időket még nem felejtettem el egészen, sőt, a magunk tökéletességéről is volt némi fogalmunk, mert mi is kitörtünk egy-egy darabkát életünk kockájából, ne legyünk annyira épek és simák, hogy észre se vegyen senki ezen a világon.

Bontás

                                                             

A  laptop szétbontása

Itt van ez a gép,

már azt hittem, soha el nem indul,

mert én bontottam szét,

én néztem meg a lelkét,

nem egy szakember,

kinek az ujja begyében van

a mesterség, csak fogja magát,

fogja a csavarhúzót és övé az egész

műszaki alkotmány,

azt csinál vele, amit éppen akar,

kicserél benne akármit

és tesz helyette azt,

ami kell.

Itt van ez a gép,

kezemhez igazodott és most már

szeretem is, nem csak

csodálom, mint eddig,

itt van és várja, hogy kezdjek valamit

véle, mert működik, mert

zúgolódik, miért bontottam

szét, ha utána úgy hagyom,

ahogyan volt, folytassa

tovább a semmittevést?

2016, július 13

Más volt minden

                                               

Gyomorideg

Honnan ez a kitartó, szaggató gyomorideg? Ez a szüntelen nyugtalanság? Honnan? Csak úgy, a semmiből? Csak úgy, magától? Hozza a szél, az időjárás? A világ folyása, a kiszámíthatatlanság? Ki tudja... Jön, jön és itt van, szorít.

Régen nem így volt. Ha jól emlékszem. Régen minden más volt. Lehetett terveket szőni. Esztendőkre, évtizedekre. Egy életre. Az életen túlra. A temetői kövek elporladása utánra. Arra, hogy legyünk benne a történelemkönyvbe.

Régen még volt valami összefüggés a tavasz és az akác virágzása között, ki lehetett számítani, mi következik abból, ha levelek kezdenek hullani, ha hajak kezdenek hullani, ha csibék és lovak kezdenek hullani.

Régen is volt gyomorideg. 

Tettünk rá sósborszeszt, bekentük valamivel, s  reménykedtünk. Ma már a reménybe sem lehet kapaszkodni, akár a kémény füstjébe, vagy az ökörnyálba, megfoghatatlan minden. A pálca kihull a kezünkből, kalapunkat elviszi a szél, gyermekünk elfut előlünk, anyánk sírjára nincs aki virágot vigyen, belepi a gyom és a bozót.

Régen is kószáltak idegenek az utakon, valamit hoztak nekünk, valamit kértek tőlünk, de nem törték be az ajtót, ha nem voltunk éppen otthon, mentek tovább, csak a macskánk kísérte őket álmos szemekkel, a tyúkok sem futottak szét riadtan.

Régen is volt gyomorideg. 

Összevesztünk a szomszéddal egy tovább tett határkő, vagy a kerítés miatt, a kutyák csaholása miatt. De másnapra kibékültünk és meghívtuk őt egy pohár borra. Régen a kibékülés is más volt, a haragot elütöttük egy tréfával, nem hordoztuk magunkkal, mint valami bicskát, vagy parittyát.

Régen is volt gyomorideg. 

Pálinkát ittunk reá, vagy kipróbált teákat. De erre, a mostani gyomoridegre nincs orvosság. Hiába kutatják, mit lehetne kitalálni erre a mostani gyomoridegre, a kutatók a kutatástól lesznek idegesebbek.

Régen is volt gyomorideg. 
A ember káromkodott, ettől megnyugodott és azt mondta, ez a helyzet, ezzel kell élni. 
Ma, a kutatók mérik a gyomorideget, grafikonokat szerkesztenek és kimutatásokkal látják el az emberiséget, hogy ne legyen sötétségben. De ezek a mérések semmire sem jók, csak arra, hogy lássuk be, nem ülnek tétlenül. Mi pedig maradunk csodára várva a mindennapi gyomoridegünkkel.

Hét év után

Pusztai Péter munkája

Szakramentum                                     

Gondoltam, betartom az orvosi tanácsot. Meghagyták, válasszak ki egy-egy szép napot, sétáljak, nézzem a virágokat, semmi idegesség...

Hétfő. Jól kezdődik ez a hét. Süt a nap. Kiválasztom ezt a hétfőt. Sétálni indulok a térre. Hogy nézzem a virágokat. Semmi idegesség.

- Te vagy, Feri ?

- Én.

- Milyen sápadt vagy, te, Feri !

- Lehet.

- Nincs neked valami bajod, Feri ?

- Nincs.

- Nem is volt mostanában ?

- De.

- Mi bajod volt, te Feri ?

- Egy kicsit megoperáltak.

- Mivel ?

- Rákkal.

- És kiszedtek belőled minden szakramentumot ?

- Ki.

- A rák ma már nem probléma.

- Lehet.

- Úgy kiszedik, mint a pinty !

- Úgy ?

- Persze. Apámat is pont azzal operálták, mint amivel téged.

- Pont azzal ?

- Persze. Pont azzal. És gyönyörűen sikerült a műtét !

- Az jó.

- Persze. És élt még apám utána egy egész hónapig !

Hétfő. Süt a nap. Nézem a virágokat. Semmi idegesség.

                                       xxx

A fenti sorokat hét évvel ezelőtt írtam. Akkor, amikor valaki megnyugtatott, gyönyörűen sikerült az apja műtéte, mert még élt utána egy egész hónapig. 

Azóta eltelt hét esztendő. Szinte naponta kijárok a térre, de ezzel az emberrel nem szeretnék találkozni. Félek, azt mondaná, a tény, hogy még mindig élek, fényesen bizonyítja, nincs igazság ezen a földön. 

Nem kell, János!

Én, ez a csökött nyomorult,          

szinte elfogadtam a lehetőséget, amit Bölöni Domokos teremtett meg számomra, hogy kedvemre kutakodhatok Dr. Barabás László könyvespolcán és minden iratában, most már kereshetem az írószövetségi tagságomat bizonyító papírokat, amelyek rég elkallódtak, nem tanultam Székely Jánostól, aki minden díjat és tagságot ellökött magától, emlékszem, sokszor feljött a főtéri lakásunkba, feleségem szépségét hangoztatta, s rátért a filozófia szépségére, melynek hivatása szerinte nem más, mint az igazság fölmutatása, nem tanultam meg tőle eléggé, egy írónak nem dolga a saját papírjainak fölkutatása, még az sem dolga, megnézni egy előadást a színházban, amikor az általa írt darabot előadják, én, ez a csökött nyomorult, most szinte elfogadtam a lehetőséget, föntebb jutni egy arasznyi polccal, szegény János, ha tudnád, hová süllyedtem, én, aki ugyancsak önfejű vagyok, hát kell nekem új grádics a haladásomhoz? Főleg az én koromban?  Hát nem. Nem kell, János!

Itt vagyok ezen a süllyedő hajón, ezen az egyensúlyát vesztett világon, próbálom megőrizni nyugalmamat, elég most nekem, ha reád gondolok, János, akinél fényesebb fő nem villant meg Vásárhely utcáin a Bolyaiak óta… 

  

Közös nevező

Az élet és a törtek

Hacsek barátomnak agyvérzése volt, kórházba vitték, ahol mondták neki, álljon be abba a sorba, ahol az agyvérzéses betegek éppen azt gyakorolják, amitől meggyógyulnak.

Hacsek barátom beállt a sorba és várt.

A nővér azt mondta, Hacsek úr, most emelje föl a jobb karját.

Hacsek barátom fölemelte a jobb karját.

A nővér azt mondta, Hacsek úr, most emelje föl a bal karját.

Hacsek barátom fölemelte a bal karját.

A nővér azt mondta, ezt a gyakorlatot mindenki folytassa, ameddig ő nem szól, hogy most már elég.

Hacsek barátom emelgette a karját, egyszer az egyiket, aztán a másikat.

A nővér egyszer megszólalt, mondta, hogy mára ennyi elég.

Hacsek barátom most már jól van, kijár a térre, hogy találkozzunk, s beszélgessünk az algebráról, az agyvérzés természetéről, az életről, a világról.

Kérdem tőle, mi az a csudálatos módszer, amivel téged meggyógyítottak?

Azt mondja, hát a módszer az, hogy egyszer fölemeled az egyik karodat, utána a másik karodat. És várod, hogy szóljanak, hogy na, ebből elég mára.

És jó ez a módszer, –kérdezem csudálkozva.

Azt mondja, ez a legjobb módszer. Azon a fölfedezésen alapszik, hogy az élet olyan, mint a törtek. Le kell egyszerűsíteni az életet, akár a törteket, s akkor már könnyen el lehet bánni a betegségekkel is, amelyek a bonyolultságból keletkeznek.

Rendben van–mondom–, de hogyan kell leegyszerűsíteni az életet?

–Azt úgy, hogy ki kell dobni mindent. Először a házból, ahol lakunk, utána a fejünkből. A házból a tárgyakat, a fejünkből a gondolatokat, ha vannak ilyesmik benne, aztán fölemeljük az egyik karunkat, majd a másik karunkat. Ennyi az egész. 

Ma már az orvosi tudomány benne van az algebrában, ahol a törtek törvényei uralkodnak. A törteket pedig le kell egyszerűsíteni.

Mondom, jól van, Hacsek. De miért jász te bottal, azt nem kell eldobni, ha már meggyógyultál?

–Azt nem. A botot nem. Mert az életben a bot a közös nevező.

Minden időben

Forrás: diyhal.eoldal.hu

Amikor boldog akartam lenni 

Sokáig fogalmam sem volt arról, mi a boldogság. Csak sejtettem, hogy van, mert sokan beszéltek róla.

Egyszer, olvasván Gion Nándor könyvét (Virágos katona), abban az a kérdés vetődött fel, hogy mitől boldog a virágos katona, mert körülötte mindenki bús és szomorú. A szépen megírt könyvben meg is találtam a választ: el kell menni onnan, ahol ronda dolgok történnek.

Ezt jól megjegyeztem magamnak.

Letettem a könyvet és eltűnődtem, vajon van-e olyan hely a világon, ahol nem történnek ronda dolgok? Vettem sorba az országokat, a tájakat, a társadalmi berendezkedéseket, amelyek más-más világnézeten alapulnak. Arra jutottam, hogy a világnézeteket is valahogy úgy termesztik,–ha szabad így mondani– akár a repcét, a kukoricát, a káposztát, a tövis nélküli szedret. Igények, elképzelések szerint. És próbálgatják a módszereket, melyik lenne jobb.

Egyszer úgy adódott, elmentem San Franciscóba, hogy nézzem meg, milyen Amerika, milyen egy más rendszer, egy más elképzelés. De a nagybátyám, Miklós néhány nap eltelte után azt mondta, ő nem azért fizette ki a betegségi biztosításomat, hogy nála egyfolytában cigarettázzak, menjek inkább máshová, mondjuk, Honoluluba, ő fizeti az utamat, szállodát, az egész ellátásomat. Ez volt az ő elképzelése. De az én beképzeltségem erősebb volt, eljöttem haza. Meg is bántam.

Máskor úgy adódott, bejártam Európát, de hazafelé jövet fölkerestem Kiss Laci barátomat Bádenben, aki akkor már edzett menekült volt. Jó sörözés után Laci azt mondta, ha kíváncsi vagyok, milyen Ausztria, menjek be a menekültek táborába, tíz nap után szabad emberként járhatok bárhova. Így lettem én is menekült, de nem úgy mint sokan, akik elmennek hazulról, én idegenből menekültem egy másik, idegen országba. Ezt nem bántam meg. Azért nem, mert ebben a táborban ismertem meg egy igazi embert, akit úgy hívnak, hogy Miroszláv.

Aztán mint szabad ember, eljöttem haza, és írtam egy könyvecskét erről a Miroszlávról. A könyvecske címe: Éden Bádenben. Régi jó barátom,  munkatársam, a svédországban élő Tar Károly a saját elhatározása szerint ki is nyomtatta, most épp itt van az asztalomon. Ebből teszek ide egy apró részletet, mert a könyv már csak a felhőkbe téve látható, aki olvasni szeretné, le is veheti onnan. http://mek.oszk.hu/08600/08684/html/index.htm

 Minden időben

A fiatalok minden nap elővettek egy-egy fehér borítékot, pöcögtették az asztalon, de nem címezték meg.

- Ez menne Julisnak - mondta Jenő.
- Ez menne a szomszédunk leánykájának, s a szüleinek - mondta Lóri.
- Majd küldesz nekik a kanadai erdőkből - mondta Adolf.
- Ha nem tanácsos innen levelet írni, hát akkor ne írjunk innen levelet. Bírják ki levél nélkül - mondta Jenő.
- Mi is kibírjuk levélírás nélkül - mondta Adolf.
- Valahogy csak kibírjuk - mondta Lóri.
- Szép szeretődre, Olgára szoktál-e emlékezni, Miroszláv? - kérdeztem egyszer Miroszlávtól, amikor láttam rajta, borús a tekintete és nincs kedve semmihez.
- Szoktam. A könyvtárban szoktam emlékezni rá - felelte Miroszláv.
- Te itt jársz könyvtárba is, Miroszláv?
- Járok. És koncertre is járok - mondta Miroszláv.
- Furcsa ember vagy te, Miroszláv! Olyant én még nem hallottam, hogy a menekültek könyvtárba, vagy koncertre járnának...
- Együtt van itt a könyvtár és a koncert. Mindkettő egy helyen fungál. Régi, kopott, kicsi templomban, ahol olvasni és énekelni szoktam. Ideje is, hogy elmenjünk oda. Mondjuk, épp vasárnap.
Eljött a vasárnap. Miroszláv szépen megborotválkozott, lakkcipőt húzott, sötét ruhát vett magára és bejelentette, aki akar, mehet véle a templomba.
Induláskor Miroszláv a zsebeit megtapogatta és csöndesen annyit szólt: akinek aprópénze van, hozza magával.
Nem volt messze a régi, kicsi templom. Lejött a csökött toronyból a harangozó, megállt Miroszláv előtt és azt mondta:
- Isten hozott, Miroszláv!
Kezet ráztak. És mi is kezet fogtunk a harangozóval.
- Mindjárt itt lesz a pap is - mondta a harangozó.
- Addig talán a könyveket... - mondta Miroszláv.
- Persze, a könyveket meg kell nézni - mondta a harangozó.
A karzat alatt hosszú polcokon régi könyvek sorakoztak. Főleg gótbetűs, egyházi könyvek. Adolf fölemel egyet és azt mondja:
- Kár, hogy az ember nem tud németül. Ilyenkor jön rá az ember, jó lenne tudni németül...
- Vannak itt magyar könyvek is, a hátsó sorokban - mondta Miroszláv.
A hátsó sorból kivettem egy szépen bekötött könyvet. Az volt a címe: A szombatosok. A cím alatt, apróbb betűkkel ezt írta: Különös tekintettel Péchi Simon Főkanczellár életére és munkáira. Írta Dr. Kohn Sámuel. 1889.
Mondom Miroszlávnak, nézz ide Miroszláv, mit találtam. Hallottál te a szombatosokról?
- Nem sokat. Bizonyosan szent népek lehettek - felelte Miroszláv.
Kinyitom a könyvet, találomra. Egy helyen ezt olvasom: "Akkori napokban - úgymond - hallottál volna egész Erdélyben minden helyeken a köznéptől sok esztelen disputációt és pántolódást: falun, városon, étel-ital között, estve-reggel, éjjel és nappal praedikátoroktól a praedicáló székből sok káromlásokat és módnélkül való kárpálódásokat a két religio, úgymint a calvinista és ariana (értsd: unitárius) religión valóktól disputálást hallottál volna!"

Mutatom Miroszlávnak, milyen érdekes könyvet találtam találomra, ezt a néhány sort fölolvastam belőle és s megjegyeztem:
- Nem volt békesség soha a földön, Miroszláv! Még a prédikáló székből is káromkodtak.
- Nem is lesz békesség soha ezen a földön - mondta Miroszláv. És megkérdezte:
- Te milyen vallású vagy?
- Unitárius religión volnék, Miroszláv. Épp azért mutattam neked ezeket a sorokat. Erdélyi unitárius. Mégpedig a bigott fajtából. Tíz évben egyszer elmegyek a templomba.
- És ott, Erdélyben a szószékről káromkodnak a papok? - kérdezte Miroszláv.
- Még nem hallottam, hogy onnan káromkodtak volna, Miroszláv. Hát te milyen religión vagy, Miroszláv?
- Semmilyen religión nem vagyok - felelte Miroszláv.
- Akkor miért jársz templomba, Miroszláv?
- A templom nekem arra való, hogy magamba szálljak, mit tettem jól és mit nem. És arra, hogy elénekeljem a legszebb zsoltárt.
- Melyik a legszebb zsoltár, Miroszláv?
- Te benned bíztunk - felelte Miroszláv.
- Honnan ismered te ezt a zsoltárt, Miroszláv
- A Szőcs-brigádtól tanultam - mondta Miroszláv.
Megérkezik a pap, köszönti azt a négy-öt hívét, aki rajtunk kívül eljött a templomba és azt mondja Miroszlávnak:
- Mehetünk, Miroszláv!
És ment Miroszláv a pap után, föl, az orgonához. És leült Miroszláv az orgona elé, és megtelt hangjával a kicsi templom: ...mikor még sem ég sem föld nem volt formálva...
Befejezéskor pedig lenézett reánk, és fölemelte a hangját: ...és te megmaradsz minden időben...
Hazafelé menet annyit mondtam Miroszlávnak:
- Azért furcsa ember vagy te, Miroszláv...
                                                    xxx

Most itthon vagyok és viszonylag jól érzem magam. A kicsi udvarunkon nyílnak a virágok, éjjel, ha nem tudok aludni, kimegyek a friss levegőre, várnak a házukat cipelő csigák. Senki nem tudná megmondani hová igyekeznek az ő végtelen lassúságával. Talán ők is a boldogságot keresik, nem sietnek, lehet sejtik, hogy nincs is boldogság.  Csak a keresés van. De ameddig keresni tudunk valamit, addig nagy baj nem lehet. A világ olyan, amilyen volt minden időben: örömét leli, ha látja, benne keressük a boldogságot. 

Hrabal

Fotó: Wikipédia

Ó, ez a Bohumil…

Már ott tartok, el kell, hogy rejtsem valahová a könyveit,

mert ha közelemben vannak, csak azokat olvasom. Most például

itt van egy aprócska részlet, amikor a nyolcvanadik születésnapját

szerették volna megünnepelni a barátai. 

Ültek a kocsmában, s egyszer

azt mondja az egyik, te, Hohumil, te nagyon nagy író vagy, egy táblán szeretnők megörökíteni a nevedet, azt mondd meg, hová helyezzük el ?

–Ha nagyon akarjátok, hogy egy táblát csináljatok nekem, hát tegyétek ide, a sörgyár udvarára, a kémény tövébe. Csak egyre vigyázzatok, olyan magasságban

legyen, hogy az alacsony növésű kutyuskák is tudják lepisilni!

Nagy csönd lett a kocsmában, aztán valaki megszólalt. Azt mondta, jó, akkor ott lesz, abban a magasságban. Ó, ez a Bohumil…

Hány költő jut egy hektárra?

Megint Hrabal

Puskás György fotója

„Tanárnő barátnőm kedvesen meghívott egy találkozóra, hogy beszélgessek el kolléganőivel. Menten őrjöngni kezdtem, és ráüvöltöttem: Most fejbe rúglak, bestia! És barátnőm ijedten nevetett: Miért pont fejbe? Heves mozdulattal felborítottam a kriglit, és ezt ordítottam: Mert ha seggbe rúgnálak, agyrázkódást kapnál, bestia!  Rémületesek ezek az író-olvasó találkozók…

Egyszer régen, évekkel ezelőtt kipenderültem a szatyrommal arra a híres-nevezetes udvaromra, s ott egy jól öltözött férfi állt, és élvezte, hogy megrémültem, amikor megláttam. Várt, gusztálta a riadalmamat és rettenetemet, aztán elővette rendőrjelvényét és bemutatkozott, hogy ő Rarach törzskapitány. Megöleltem és könnyes szemmel hálálkodtam, hogy csak a rendőrségtől jött, attól ijedtem meg, mondtam neki, hogy író-olvasó találkozóra akar meghívni…(Bohumil Hrabal)

A történet tovább már nem érdekes, csak eszembe jutott, mekkora felhajtás és készülődés övezi manapság az író-olvasó találkozókat! Hogy ki fogja énekével ékesíteni a felolvasást, lesz-e egy pirinyó kórus legalább és honnan hozzák a bort, a pálinkát? És otthon lesz-é a helybéli tiszteletes, hogy értékelvén az író érdemeit, s kitüntetéseit, ezzel is emelje jó magasra az ünnep hangulatát?

Nemrég, egy ilyen találkozó után azt kérdezte tőlem egy ottani, egyszerű gazdálkodó, kiszámította-e már valaki, hány költő jut nálunk felé egy hektárra, mert szerinte sok, nagyon sok, de a füvet maholnap nem lesz, aki lekaszálja...

Utcai filozfia

Benczédi Sándor, kisplasztika

A bokán rúgott ember

Megállít valaki az utcán, akit látásból már ismertem. Megállít és azt kérdezi tőlem, Jánosról mi a véleményem. –Elég sok Jánost ismerek, melyikre tetszik gondolni,-- érdeklődtem. –Hogyhogy melyik Jánosra, amikor igazi János csak egy van. A többi János csak Jani, vagy Jankó, nem is érdemes velük foglalkozni. Az igazi János érdekelne engem, az a János, aki előkelő helyen van benne a Bibliában, pedig olyan sületlenségeket állít, amiket ép ésszel nem lehet fölfogni. Példának okáért azt mondja ez  János, hogy   "Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél és Isten vala az Ige." Maga ezt föl tudja fogi? Mert szerintem kezdetben nem az Ige volt, hanem a szempont, ami szerint az Igét meg lehet fogalmazni. Az nem lehet, hogy ez a János csak gondol valamit és azt hányaveti módon odavágja az emberiség szemébe, hogy csak törje rajta a fejét az idők végezetéig. Szerintem a világon mindent, de mindent valamilyen szempont szerint szoktunk cselekedni. Most azon akadtam fenn, hogy ha már kezdetben megvolt az Ige és az Ige Istennél volt, akkor hogy lehetett az Ige maga az Isten? Mert ha mondjuk, én vagyok az Isten, és az Ige is én vagyok, akkor miért hordozom magammal az Igét? Mutasson nekem egy embert, aki ezt érti és meg tudja nekem magyarázni! Magának mi a véleménye erről a Jánosról? Legalább ő értette azt, amit kijelentett?

–Nem tudnám megítélni, mit értett János és mit nem értett, de arra jól emlékszem, hogy nemrég, amikor mi találkoztunk, maga azt mondta nekem, hogy egy vadidegen ember, amikor elment maga mellett, magát jól bokán rúgta, s azzal el is ment, pedig kettejüknek egymással soha semmi elintéznivalójuk nem volt és ezt a bokán rúgást azóta sem tudja megmagyarázni. Bevallom én sem tudom megmagyarázni. De ahányszor meglátom magát itt, a főtéren sétálni, azt mondom magamban, né, ott megy a bokán rúgott ember…

–Rendben van, persze, hogy azt mondja rólam, én vagyok a bokán rúgott ember. Mit is mondhatna, hiszen mi egymásnak még a nevét sem ismerjük, csak éppen találkozunk néha orvosi előírásra, mert sétára vagyunk ítélve, de attól a János kijelentésének értelmezését még nem oldottuk meg…

–Ebben igaza van. De vegyük figyelembe, hogy maga, Goethe is fennakadt János kijelentésén. Törte is a fejét hajnalonként, miképpen fordítsa az Igét helyesebben németre. És miben állapodott meg? Abban, hogy az Igét Akaratnak, Tettnek nevezte el, s még a tetejében egy csomó mindennek, amiket jobbnak ítélt meg. Mégis, az Ige a mai napig megmaradt Igének!

Nem csoda, ha most mi is hadilábon állunk ezzel a dologgal, különösképpen maga, akit még bokán is rúgtak, teljesen értelmetlenül.

–Akkor most mitévők legyünk ebben a nagy bizonytalanságban? Hagyjunk úgy mindent, ahogyan meg van írva? Nem bánom, hagyjuk úgy…De ahhoz ragaszkodnék, hogy ezután, ha rólam van szó, nevezzen úgy engem, ahogyan mondta: a bokán rúgott ember! Ennél pontosabban az életemet eddig még senki nem fogalmazta meg.

Gion Nándor

                                                                           

Forrás: Wikipédia

Az én őseim,

a Rojtos Gallaiak nem voltak földtúró vakond-emberek, pásztorok voltak és a Rojtos csúfnevüket a cifra és esetleg rongyos szűrjeikről kapták. Nem sokat tudok róluk, nem is Szenttamáson éltek: valahol fent Észak-Bácskában, a Topoly, Csantavér és Zenta közötti réteken őrizték a birkáikat, ott vándorolgattak a nyájaikkal vagy százötven évig, sehol sem telepedtek meg hosszabb ideig, mentek mindig a jobb legelők felé, legfeljebb házasodni tértek be valamelyik faluba, aztán vándoroltak tovább a birkákkal. Gyerekeik bizonyára ott születtek a réteken, és az öregek is ott haltak meg, s ott is temették el őket, hiszen szülés, vagy haláleset miatt nem volt érdemes elhagyni a legelőket. (Gion Nándor, Latroknak is játszott-című könyvéből)

Na, ezért szeretem én Gion Nándort. Minden amit ír, pőre igazság, semmi nagyzolás, semmi cicoma, semmi pepecselés. Mondatai oly egyszerűek, maguktól értetődők, mintha azt szeretné, maga is önmagától értetődjék.

Olykor szégyellem magam, amikor azon tűnődöm éjjelente, hová is temessenek el engem? Fenyők alá, hogy zúgjanak a fenyők, ha fúj a szél fölöttem, legyen-e faragott fejfám, vagy egy kő,– jelzésnek legalább,– hogy én is voltam ezen a földön.

De eszembe jut Gion Nándor: …” szülés, vagy haláleset miatt nem volt érdemes elhagyni a legelőket”…Na, és amikor a világ bajával hadakozom, akkor is Gion Nándor jut eszembe. Mert azt mondja, megfejtette a Virágos Katona titkát: „El kell menni onnan, ahol ronda dolgok történnek”.

Pusztai Péter fotója

                Birodalmi kör

                                    Ideges levél

                              egy nyüslető ifjúhoz

Minden birodalom hatalomra épül. Nincs jó birodalom, nincs rossz birodalom. Csak birodalom van. Ahol a hatalom, ott a birodalom. A hatalomnak nincs minősége, csak ereje van. A birodalom arca a hatalom arca. Minden hatalomnak ugyanaz az arca.

Vannak kis hatalmak és vannak nagy hatalmak. Attól függ, hogy menyi bennük az erő. A kicsiny hatalmak, ha összefognak, erős hatalommá válhatnak, ezért hozzák létre a birodalmi kört. Ez pedig nem más, mint az erők egyesítése, a szövetség.

Ahhoz, hogy a szövetség működni tudjon, politikára van szüksége. Nélküle széthullana minden szövetség. Ezért van az, hogy ami mindent igazgat, az maga a politika. A politika arra vállalkozik, hogy kialakítsa a birodalmat, összpontosítsa a hatalmat és az erőt.

A politika soha nem mutatja meg igazi arcát, mert ha megmutatná, önmagát leplezné le.

Miért nem szereti a politika, hogy leleplezzék? Azért, mert kiderülne jelentéktelensége.

A társadalom hátteréből felbukkanó fontoskodás a nélkülözhetetlenség látszatát keltve kezdeményez, javasol, célokat tűz ki, követel.

És miképpen válaszol erre a nyájszerű, azonosíthatatlan tömeg? Követi azt, amit eléje célként kitűztek.

A tömegek imádnak valamit, vagy valakit követni, lelkesedni.

A fontoskodókat régen agitátoroknak nevezték. Ma véleményalakítóknak hívják őket, mert ez a megnevezés még nem kopott el, újszerűnek tűnik. Az agitátorok tudják, mit kíván a tömeg: mindent, ami új, ami ígér valamit.

Amikor kiderül, hogy semmi nem új és az ígéret puszta ígéret marad, az agitátorok más célokat tűznek maguk elé: a tömegre hárítani a cselekvést, a bajok orvoslását, amihez újabb, titokzatosabb kifejezést találnak ki. Például azt, hogy civil kezdeményezés.

Azt, hogy mit kezdeményezzenek a civilek, ugyancsak az agitátorok, tehát a véleményformálók mondják meg. Vagyis a politika működtetői.

A politikának mindig megvan a magához való esze: mielőtt megbukna, s bevallaná, hogy semmihez sem ért, más kiutat keres. Bőszen támogatja a kultúrát, a sportot, a tudományt és a művészetet. Alapítványokat hoz létre,   díjakat oszt szét és persze, pénzt, ha lehet. Úgy tesz, mintha a javakat ő állította volna elő, nem a tömeg, nem a civilek, nem a társadalom.

Nem új találmány a birodalmi kör. Amióta a politika a hatalom ízét kellemesnek találta, körömszakadtáig ragaszkodik hozzá, róla önként soha nem mond le.

Háborúk jönnek, mennek, kitörnek forradalmak, aztán elülnek, akár a tyúkok estefelé, minden megy tovább a maga útján, az egész forgolódás kezdődik elölről.

A birodalmi kör megalkotásához olykor elegendő lehet egy apró, semmi kis irodalmi kör… 

Csatorna

                                                                                         

Hány órakor érkeznek a rablók?

Baráti társaságban többször elmeséltem már, hogyan derítettem ki, általában hány órakor érkeznek a rablók.

Elmesélem most is, azok kedvéért, kik még nem hallották, de főleg azért, mert a történetnek folytatása is van.

Forrás:Építési portál.hu

Hajnali négy óra. Két rendőr áll mellettem, távolsági autóbuszra várva. Az egyik rendőr neve Vasile, a másiké Popica. Ezt onnan tudom, hogy az egyik azt mondta a másiknak, hallgass ide, Vasile. És Vasile azt válaszolta, előbb te hallgass meg engem, Popica. Na, akkor kezd el te, Vasile, mondta Popica.

-Nem az volt a betörő, akit megfogtunk, azért is engedtem el, mondta Vasile.

-Azért jól megszorongattad, mondta Popica.

-Jobban meg kellett volna, hogy szorongassam. Ezeken nem lehet eligazodni, mindenfélét összehazudnak, mondta Vasile.

-Ártatlanul szorongattad ? Az nem törvényes, mondta Popica.

-Semmi szorongatás nem törvényes, mondta Vasile.

Rágyújtottam, s egy szép, szabályos füstkarikát engedtem ki a ködös, hajnali utcára.

-Ilyenkor, reggelizés előtt legártalmasabb a cigaretta, mondta felém fordulva Vasile.

-Tudom. De mindig fölfut a vérnyomásom, ha betörőkről hallok, mondtam, s mélyen leszívtam még egy slukkot. És folytattam:

-Tessék mondani, mégis, az éjszaka melyik órájában szokott lenni a legtöbb rablás és betörés ?

-Pont ilyenkor. Hajnali négykor, mondta Popica.

-A szomszédom lakását többször is feltörték már este kilenckor,–válaszotam, kissé bárgyú ábrázattal.

-És intézkedtek ?-kérdezte Popica.

-Én hívtam a száztizenkettőt, mert a szomszédom nem volt otthon.

-És megfogták a betörőt ?-kérdezte Vasile.

-A rendőrök szeme előtt ment ki a lakásból, tántorogva. De nem fogták meg.

-Bizonyosan csak részeg volt az a betörő, mondta Popica.

-Úgy tett, mint aki be van rúgva. De én utána szaladtam, nem volt részeg, nyílegyenesen szaladt végig az utcán.

-Rosszul tette, hogy utána szaladt, mert ha az a betörő megbotlott volna valamiben, s betöri a fejét, a törvény előtt maga lett volna a hibás, -mondta Vasile, tudományos hangsúllyal.

-Épp ezzel fogadtak a rendőrök is, amikor hozzájuk visszatértem, a feltört lakás elé. Hogy a törvény előtt én lettem volna a hibás. Az egyik még azt is mondta, mit csodálkozom egy betörésen, az ő saját édesanyját is kirabolták.

-A betörő azért betörő, hogy betörjön, ahová csak lehet, mondta Popica.

-Furcsa időket élünk,– mondta Vasile, miközben a csizmája orrával egy kiálló követ rugdosott.

-Furcsa időket élünk, de azért a betörőket megfoghatnák,– mondtam szemrehányólag.

-Mindig is voltak betörők, mondta Popica, fontoskodva.

-Lehet, hogy eddig hozzám is betörtek, azt tetszett mondani, hajnali négykor van a legtöbb betörés...

-Semmi nincs kizárva,– mondta Vasile.

-Semmi, de semmi,– mondta Popica.

-És én mit tehetek, ha látom, éppen betörtek a lakásomba ?

-Ilyenkor, reggelizés előtt legártalmasabb a cigaretta. Legelőbb azt kell elhagyni, mondta felém fordulva Vasile.

Másnap, hajnali négy előtt vettem egy hokedlit, ráültem és néztem ki a lakásból a kulcslyukon, betörőkre várva. Ahogy telt az idő, s virradni is kezdett, egyre jobban szégyelltem magam amiatt, hogy nekem nincs bátorságom kiállni a kapuba, a rablók elé, ehelyett nézek kifelé a kulcslyukon. El is tettem a hokedlit, többé nem vettem elő éjjelente, de azért hajnali négykor álmomból is sokszor fölriadtam. Ilyenkor magam elé képzeltem a két daliás rendőrt,Vasilét és Popicát, akik mintha magasabbak lettek volna, mint amilyenek a buszmegállóban voltak. Még az oldalukon lógó fényes, fekete gumibotok is megnyúltak, megvastagodtak volna, úgy néztek ki, mint két érett, egészséges, sütnivaló padlizsán, vagy ahogyan nálunk felé mondják, vinetta.

Soha nem hittem volna, mire képes a véletlen: a minap egy délután ide hozta a kapunk elé Vasilét és Popicát. Csak álltak a kapunk előtt és mindketten cigarettáztak, szép füstkarikákat eregetve. Köszöntem, ők fogadták. Mondom, mintha mi ismernők egymást…–Persze, a buszmegállóból,­–mondta Vasile.

–Azért azon az éjjelen maga jól be volt rezelve, azt is megkérdezte tőlünk, hány órakor szoktak betörni a rablók,–jegyezte meg Popica.

–Pontosan így volt, –feleltem, de meg kell, hogy mondjam, maguknak nem lett  igazuk. Betörni betörtek hozzám, de nem éjnek idején, hanem fényes nappal. Mégpedig vasárnap. Az egyik betörő szememre is vetette, ilyenkor mit keresek itthon, miért nem vagyok a templomban, mint más, rendes ember.

–Ez még nem betörés, hanem közönséges érdeklődés volt a részükről, kérdezhették volna azt is, hány óra, vagy merre van az állomás,–világosított föl Vasile.

–Látják azt a csenevész fenyőfát a ház mellett?–kérdeztem és a csenevész fenyőfára mutattam.

–És mi van azzal a fával?–kérdezte Popica.

–Azzal az van, hogy a múlt héten volt mellette még három. De azokat ki kellett, hogy vágassam, mert közelebb voltak a ház falához, azokon másztak föl a tetőre a rablók. Fényes nappal, vasárnap.

–És mit vittek el azok a nappali rablók?­–kérdezte Vasie.

–Semmit nem vittek el, inkább hoztak. Egy méteres hosszúságú, barnára festett, új csatornát hoztak, ezzel fölmentek a tetőre, lerúgták a régi csatornát és azt mondták, az egészet kicserélik, mégpedig olcsón, mert ma vasárnap van.

Hiába mondtam, jó az a régi, nemrég szerelték föl, sehol sem csöpögött, meg vagyok véle elégedve, nem kell az új csatorna.

–Maga nem járja a várost? Nem vette észre, hogy a régi csatornák helyett ma már ezek a barna, fényes, új csatornák vannak? –kérdezte az egyik rabló.

A vége az lett, hogy félig fölszerelték az új csatornát, amit szétszedtek, ledobálták az udvarra és kezdtek számolni: A ház tetejére való fölmászás, a veszélyességre való tekintettel ennyi és ennyi. Hogy vasárnap van, a szabadidejüket áldozták föl, ami ennyi és ennyi. Az új csatorna, bár nem volt elég a hosszúsága, ennyi és ennyi. És azonnal fizessek ennyit és ennyit, mert ha nem, hívják a rendőrséget.

Hogy mennyit fizettem ezért a fölfordulásért, azt szégyellem bevallani.

Most ott tartok, hogy ha elered az eső, a kapuig sem tudok elmenni anélkül, hogy teljesen el ne áznék.

Mondom Popicának, ez nem számít rablásnak? Erre Vasile azt mondja, hogy nem. –Ezek nem rablók voltak, hanem egyszerű szélhámosok,– mondja Popica, s azt tanácsolja, máskor, ha vasárnap van, legjobban teszem, ha elmegyek a templomba, s jól kiimádkozom magam. 

Telefon

A vén hülye!

Forrás: Mobilaréna.hu

Rengeteg mobiltelefonom van. Egyik régebbi, mint a másik. Egyik rosszabb, mint a másik. Azért tartom őket, mert amikor rosszul állok az idegeimmel, egyet  kiveszek a fiókból, nézegetem, melyik részén lehetne még valamit elrontani. És elkezdem piszkálni, elől is, hátul is, amíg valami formátlan kupac alakul ki. És nézem ezt a formátlan kupacot, ettől megnyugszanak az idegeim.

Régebben pirulákat szedtem az idegeimre. Először fehéreket, de azoktól sápadt lett az arcom, én pedig nem szeretem a sápadt arcokat, még a sajátomat sem.  Mondtam is a patikus kisasszonynak, legyen olyan kedves, adjon nekem színes pirulákat, mert a fehérektől sápadt lesz az arcom. –Hozott receptet?–kérdezte. Mondtam, hogy nem. És mondtam még, hogy éppen csak ideges ne legyen, adjon, amit akar, csak színes legyen.

Már ritkán járok patikába, inkább az ócskapiacra megyek ki, ott pedig kizárólag a mobiltelefonokat nézegetem, ettől megnyugszanak az idegeim.

A minap két gyönyörű, régi telefont pillantottam meg. Kérdem az eladótól, meg szabad néznem ezeket a telefonokat? –Azért hoztam ki, hogy eladjam őket, persze, hogy meg szabad nézni, különösen abban az esetben, ha meg is akarja venni,–mondja az asszonyság.

Amíg vizsgálgatom a portékát, az asszonyság a szomszédja felé fordul és azt mondja:–Te, Juci, mit gondolsz, mennyit kérhetek ezekért a telefonokért, ha ez az ember csakugyan meg szeretné venni? Mert én a telefonokhoz egyáltalán nem értek. –Akkor miért hoztad ki?­–kérdi Juci.

–Ezeket a szomszédom nyomta a kezembe, az a vén hülye, aki nyolcvanévesen is mobiltelefonokkal foglalkozik, –válaszolta az asszonyság és felém fordulva megkérdezte: –Mégis, mennyit adna ezért a két gyönyörű telefonért?

–Már nem kellenek a telefonok, betöltöttem a nyolcvanat, de tudja, hogy van, ilyenek ezek a vén hülyék…

Farkas Árpád

Farkas Árpád

Tudományos értekezés

egy családfa lehulló leveléről

Még mielőtt anyám betöltötte volna a száz esztendőt,

egy napon megkérdeztem tőle, mama, miféle rokonságban vagyunk mi a költő Farkas Árpáddal?

–Fiam, ezt már tisztáztuk egyszer. Most elmondom ismét, te pedig jegyezd le, hogy ne felejtsd el.

Én pedig lejegyeztem. Még címet is adtam neki, hogy biztos legyen:

FARKAS ÁRPÁD EREDETE

       

Farkas Árpád nagyapja Deák Elek.

A te nagyanyád Deák Ida.

Ida és Elek testvérek voltak.

Mondom mamának, mama, ez tudományos értekezés egy családfa lehulló leveléről!

–Az fiam, az! Ennyi maradt a mi tudományunkból, néhány sor emlékezés–felelte anyám, s ment, hogy valami zöldet aprítson a tyúkoknak.

A minap olvasom a Káfé fönix-című portálon, hogy Farkas Árpád Székelyudvarhelyen született ekkor, s ekkor. Azonnal írtam egy röpke levelet Cseke Gábornak, hogy itt nem stimmel valami.. Itt a levél:

Drága Gáborom,

A Káféban megjelent Magyari- vers végén ott az Antológia. Átolvastam néhány költő munkáit, s mit gondolsz, mit találtam Farkas Árpádról? Azt, hogy két helyen született! Először Udvarhelyen, aztán Siménfalván. Na erre varrjál gombot, ahogy mondani szokták!

Nem vagyok biztos abban, hogy valamelyiket ki kellene javítani vagy az egyikre, vagy a másikra. Ha már két helyen is lehet születni, az a költő kiváltsága. 

Az pedig a Te kiváltságod, hogy ilyen szépen és nagy gonddal összehoztad ezt az egész Antológiát!

Ha most írnám azt a levelet, azzal toldanám meg, hogy Farkas Árpádnak újjászületni is annyiszor lehet, ahányszor megteheti és kedve van hozzá!

Utószó a tudományos értekezéshez: Farkas Árpád és én a rokoni kapcsolatainkat szorgalmasan ápoljuk. Legutóbb, úgy negyven évvel ezelőtt, mentünk ketten egy autóval valamerre, s amint elhagytuk Sepsiszentgyörgyöt, azt mondtam, te, Árpi, azt a cigarettát nem kellene elhagyni? Állítólag árt az egészségnek... Ő azt felelte, hogy de. El kellene hagyni.

Nem tudom, azóta ő elhagyta-e, én ebben a pillanatban is szorgalmasan szívom. Megérdemlem, ma van a születésnapom. A nyolcvanegyedik!

Beszélgessünk

Hány gombja van Amerikának?

Ha ezt a kérdést föltenném egy közönséges járókelőnek, joggal hihetné, hogy bele akarok kötni, megnézne magának és folytatná az útját.

Ha egy tudományos embertől kérdezném meg, mit gondol, hány gombja lehet Amerikának, valószínűleg azt felelné, hogy sok. Nagyon sok. Mert Amerika nagy ország. És folytatná az útját.

Ha megengedném. De én nem engedném meg, hanem azt mondanám, uram, ez nem tudományos emberhez illő válasz, legalább saccoljon, hány gombja lehet Amerikának. Mert én, bár nem vagyok tudós, pontosan meg tudom mondani: a soknál nyolc gombbal többje van Amerikának. Ezt onnan tudom, hogy azt a nyolc gombot én hagytam ott, Amerikában. Tanúm is van rá. Mégpedig az a röptéri fiú, aki a szemétbe seperte a gyönyörű nagykabátomat. Aludtam éppen egy padon, a kabátot hanyagul tettem a lábam mellé s azt hitte, nincs annak gazdája.

De arról a kabátról egyetlen gomb sem hiányzott, tehát azokat is ott hagytam Amerikában.

                             

http://tenderbuttons-nyc.com/

Most itt van ez a fénykép, amit Dancs Artur barátom küldött Nevijorkból, Amerika egyetlen olyan üzletének bejáratát vette le, ahol kizárólag gombokat árulnak.

Előfordulhat, hogy éppen itt vannak az én gombjaim is, mert a gyűjtők mániáin nem lehet eligazodni, ide is beadhatták. Ha meglenne most a kabátom, vissza is vásárolhatnám azt a nyolc gombot, de ennek sok értelme nem lenne, ha már nincs amire felvarrhatnám.

Most éppen nagy hó van Nevijorkban, néhány napig  autók sem járnak az utakon, nincs okosabb elfoglaltságunk, csak az, hogy egy-két röpke levelet írjunk egymásnak.

Például a gombos boltról.

Ezt írja Artur:” Nézd, Frici: http://tenderbuttons-nyc.com/ Van egy store"Tour our " link a jobb alsó sarokban, és "benézhetsz" a szép gombos boltba”.

Erre én ezt válaszoltam: Benéztem, fölnagyítottam, szeretem. Mert a gomb egy semmiség, de ha leszakad, megvan a baj és az idegesség. Hát kell a világnak baj és idegesség?

Artur válasza: „Feri, én elmegyek abba a boltba, már miattad is. Sőt, elsősorban miattad megyek el. Mert én szeretlek. Annyira örülnék, ha nagyon gyakran, de legalább rendszeresen adódna lehetőségem ott ülni valahol Veled - sőt, nem is ülni, nem... sétálni! Sétálni Veled - és beszélgetni. Azaz inkább hallgatni Téged a világ dolgairól….

Valami nagy baj lehet a világban, valami nagyon rossz kell, hogy következzen, mert ezek az emberek itt nem beszélgetnek. Itt nagy baj van. És azt tapasztaltam, hogy ami itt van most, fél év, egy év múlva odaér mihozzánk is Szatmárra... Mind kevesebben tudnak és ismerik fel a meséket maguk körül. Pedig a mese az kell. És a mese mindenben ott van. A 2nd Avenue-n, a gombos boltban és az esti fuvallatban is.”  

Tudom, amikor Artur a meséket említi, voltaképpen az emberek közötti , maguktól jövő beszélgetésekre céloz. Ezt manapság, a sajtóban kommunikációnak nevezik, hogy legyen ennek a szónak tudományos, elegáns ábrázatja.  De nevezhetjük akárhogyan, ahol két ember csak ül egymás mellett és egyik sem szól semmit a másikhoz, ott csönd van. És idegenség. Ez pedig senkinek sem jó.

Még ha csak egy semmi kis gombos boltról beszélget két ember egymással, az is beszélgetés, abból is kisülhet valami. Például az, hogy miképpen tartja fönn üzletét valaki, aki gombokat árul?  Nem aranyat, nem gyémántot, hanem csak gombot.

Nem nagy merészség ilyen vállalkozásba kezdeni bárhol ezen a világon? Szerintem nagy merészség! Azt sugallja, mindig kell, hogy legyenek valakik, akiknek csak egy gomb a gondjuk.

Csakugyan, hány gombja lehet Amerikának?

Nem azért kérdem, mert nagyon érdekel, hanem inkább azért, hogy beszélgessünk.