Előszó egy új könyvemhez, amelynek még nincs címe

Néhány szó magamról

Nálunk, a családomban, visszafelé menve senki nem volt író. Én sem akartam író lenni, mert úgy vettem észre, az írók hamar kopaszodnak. Mint Szabó Gyula.

Szüleimtől semmit nem örököltem, csak a fejfájást, a szédülést és a hosszú életet.

Most is fáj a fejem és szédülök, ha arra gondolok, előszó írására vetemedtem, mert semmi nem idegesít jobban, mint egy előszó, vagy mint egy utószó. Mert ezeknek kevés közük van az irodalomhoz.

Ha valakinek órás a mestersége, akkor értenie kell az órák javításához. Ha valaki elkezdi pöcögtetni a megjavított órát, hogy lássa, jár-e, s ha igen, pontos-e a járása, az nem mesterség. Az olyan, mint az előszó, vagy az utószó írása. Egy óra nem lesz jobb attól, ha pöcögtetjük, egy könyv sem attól, ha írunk valamit eléje, vagy utána.

Gyermekkoromban, a falumban nem találtam magamnak példaképet, akinek mesterségét ellesni szerettem volna. Pedig sokféle érdekes foglalkozású embert ismertem meg. Majdnem mindenki értett valamihez, ez a szokás alakult ki általában a székely falvakban. De bármihez is értett egy valamirevaló, férfiúnak született ember, amikor ott volt az ideje, elvitték katonának.

Volt úgy, akkor is elvitték, amikor még el sem jött az ideje. Ez a szokás alakult ki mifelénk a társadalomban. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy a társadalom nem igazságos emberek gyülekezete.

Márpedig igazságtalanok gyülekezetében lenni nem valami fölemelő, lelkesítő állapot, mert még a magányos, juhokat őriző pásztor sem vonhatja ki magát a társadalomból, időnként a nyájjal el kell számolnia.

Akkor mi legyen belőlem, tettem föl néha a kérdést magamnak. Válaszom az volt, majd lesz valahogy…

Lett is. Mindig lett valahogy.

A katonaságot nem tudtam elkerülni, még rangot is kaptam, amit fölvittek egészen a káplársági magaslatokba.

A társadalommal nagyobb szerencsém volt. Soha, semmiféle polcra nem kellett fölkapaszkodnom, amit életmentő helyzetnek tekintettem, éppen az örökös szédüléseim miatt.

Vannak körülöttem együgyű, felületesen ítélkező emberek, akik szerint én író vagyok.

Szerencsémre életem jókora részét együgyű, felületesen ítélkező emberek társaságában töltöttem, megtanultam, nem szabad vitatkozni velük, hagyni kell, higgyenek felőlem, amit akarnak.

Bevallom, sokszor jobban érzem magam együgyű –mondjuk ki bátran–,

léha emberek között, mint komolykodók, fontoskodók, kötekedők és örökké támadásra készek közelében, mert ott az élet elviselhetőbb.

Az íróságról pedig az a véleményem, hogy könnyű írónak lenni. Le kell írni egy mondatot. Utána le kell írni a következő mondatot, de úgy, hogy közük azért legyen egymáshoz és valami jöjjön ki az egészből.

Ha könyv lesz a sorokból, az nem jelenti, hogy irodalomról van szó. Az irodalom nem a könyvekben lakik, hanem a mondatokban. A jó mondatokban és az érdekes észjárásban! Az érdekes észjárás nem az, hogy meghökkenünk tőle és földhöz csapja képzeletünket, hanem inkább  dologra fogja gondolatainkat, érzéseinket. Mert a gondolataink, érzéseink mindig készenlétben állnak, csak legyen aki fölrázza őket. Ez a fölrázás nem könnyű művelet, erre csak a jó író képes.

Ezért nehéz jó írónak lenni.

Aki azt hiszi magáról, hogy nem csak író, de jó író is, bízza magát a tehetségére. És az időre. Ha van hozzá türelme.

Mivel törődjünk?

                                                                                                       

Dancs Artur fotója

Ez a világ

Ez a világ arra tanít bennünket, hogy sokat ne tanuljunk, mert akik tanítanak, azok is keveset tudnak, kár az időnket erre pazarolni. Bőven elég, ha annyit tudunk, hogy sokat nem jó tudni.

A sok tudás nyugtalanná, elégedetlenné teszi az embert, mert mindegyre az jut eszébe, vajon, még mi mindent nem tud a világról, és saját magáról.

Ez a világ arra tanít bennünket, hogy sokat ne dolgozzunk, mert akik sokat dolgoznak, s munkájukkal sokat keresnek, azoktól sok pénzt vesznek el, amit szétosztanak azok között, akik semmit nem dolgoznak.

Ebből következik, hogy igazságtalannak tartjuk azt a világot, amelyben élünk.

Ez a fölismerés olykor dühítő is tud lenni, mert nem szép és nem jó dolog igazságtalan világban élni.

Ez a világ arra tanít bennünket, hogy tanulás és munka helyett olyasmiket találjunk ki, amik ugyan nem a legokosabb dolgok, de legalább nem dühítik az embert.

Itt van például a szervezés. Szervezzük meg, hogy mások hogyan tanuljanak, miképpen dolgozzanak, hol keressék az igazságot és a nyugalmat.

Szervezzünk dalolni, táncolni szerető közösségeket, fesztiválokat, ahol dobszóra lehet szökdösni, büntetlenül üvöltözni. Ez a büntetlen ordítozás és ugrándozás levezeti az emberben fölöslegesen felgyülemlett energiákat, utána édesebb a pihenés, mélyebb az alvás.

A jól pihenő, mélyen alvó ember, ameddig jól pihen és mélyen alszik, általában nem követ el a társadalomra nézve káros betöréseket, nem verekszik, nem üt el senkit a zebrán, röviden megállapíthatjuk róla, hogy ki lehet jönni véle.

Ez a világ arra tanít bennünket, hogy valamiképpen jöjjünk ki egymással, kerüljük a kényelmetlen helyzeteket, legyünk elégedettek és törődjünk a saját boldogságunkkal.

Ez a világ arra tanít bennünket, hogy ne törődjünk a világgal.

Szerelmi rongyok

Kedei Zoltán felvétele a Kábelkocsmában

Bölöni Domokos születésnapjára

Bölöni Domokos mindenekelőtt arról híres, hogy ő az egyetlen barátom, akivel eddig még soha össze nem vesztem. Pedig sokszor próbálkoztam. Már csak azért is, mert szent meggyőződésem, barátnak sem jó az olyan ember, akivel legalább egyszer még össze sem lehet veszni.

Istenem, hányszor vágtam a fejéhez igaz és igazságtalan dolgokat! Egyszer azt vágtam a fejéhez, hogy ahová ő bemegy, ott azonnal megjelennek a szúnyogok, a kivénhedt, részeges adószedők, közjegyzők, papok és besúgók. Erre ő azt felelte, pontosan így van! Nem is érti, miért van az, hogy ahová ő bemegy, ott azonnal megjelennek a szúnyogok, a kivénhedt, részeges adószedők, közjegyzők, papok és besúgók, de vegyem figyelembe azt a körülményt is, mely szerint fösvények az unitáriusok.

Kérdeztem, mi baja az unitáriusokkal? A katolikusok nem fösvények? Sem a reformátusok?  Azt felelte, hogy de. Fösvények ők is.

– Mindenféle vallású egyén fösvény, de nem éppen annyira, mint az unitárius egyén. Mert az unitárius egyének dobálták ki a gyönyörű szentképeket és szobrokat a templomokból, s még azt a pancsolt bort is irigylik tőlem, amit nekem tokaji gyanánt hoznak elő a pultról, pedig azt az italt nem ők fizették ki, hanem én. Előre fizettem, hogy biztos legyen!

Ennél a résznél valami eszébe jut Bölöninek és azt mondja, hogy most minek ugrasztom össze őt az unitáriusokkal, akik az egyetlen székely fejedelmet adták Erdélynek.

– Ami a szentképek kidobálását illeti, az az én saját nézetem, – mondom neki –, de remélem, abban egyetértünk, hogy nem kellett volna mind kidobálni, a templomokban elférhettek volna. Most csak a verebek, ha járnak az unitárius templomokba!

Volt eset, kellemetlen, kényes erkölcsi dolgokat is vágtam Bölöni fejéhez, csak azért, hogy sértődjék meg:

– Nem vagy te túlságosan kövér?

Azt felelte, hogy de.

– Pontosan úgy van, ahogy mondod, túlságosan kövér vagyok. A feleségem reggel lement a boltba egy spárgával, végig mérte az összes nadrágot, zárás előtt egy perccel talált is nekem valót, de az fekete. Nem elég, hogy kövér vagyok, még feketének is kell lennem?

Egyszer a szülőfaluja elnevezésében is hibát találtam, hátha ezzel meg tudnám bántani.

– Szerinted mi az, hogy Dányán? Hogy lehet Dányánban születni és nem Dányában? Nagy ember vagy, megtehetnéd, hogy annak a falunak rendesebb nevet adjanak. Például azt, hogy Dánya. Ezt legalább ki lehet könnyen ejteni.

Erre azt felelte, pontosan így van!

– Sokan ki sem tudják mondani a falum nevét, de ha már így van, akkor így van. Akármin változtat valamit az ember, azt csak elrontani tudja. Nézd meg a világot, állandóan változtatnak rajta, most már tehén is alig van a legtöbb faluban.

Nem Dányán az, ahol alig van tehén, hanem a feleségem faluja, Abosfalva. Összesen négy, ha valamelyiket el nem adták. Dányánban két marhacsorda is tejel, összesen valami nyolcvan tehén.

Ezzel a Bölönivel nehéz összeveszni. Sok barátja van. Voltaképpen mindenki az ő barátja, kivéve egy-két nyimnyám alakot.

A minap, sörösüveggel a kezében, kissé tántorogva jött be hozzánk egy lerongyolódott, életunt, ráncos képű ember, aki senki másnak, csak egyedül neki köszönt.

– Szerbusz, Domi!

Kérdem halkan, közelebb hajolva, te, ki ez a lerongyolódott, életunt, ráncos képű ember, aki csak neked köszönt, úgy tett, mintha én itt sem volnék.

– Ez egy roppant érdekes ember, nagy a lelke – felelte Bölöni. És nagy volt a családja is, ameddig volt neki családja. Itt, ahogy megyünk át Csittdomokos felé, át  a hegyen, hát ott lakott. Egyszer jártam is nála. Jókat beszélgettünk az élet folyásáról. Még iddogáltunk is, de csak módjával. Az egyik unokája Betty, ő valahol Kanadában él, a másik unokája, Mari, ipszilonnal, aki majdnem Svájcban lakik, a harmadik Jolánka, na, ez a Jolánka is lakik valahol, holnap megmondom, hogy hol, mert nekem valahová föl van jegyezve.

– Olyan jó írónak indultál, díjakat kaptál, már meg is szerettem a novelláid hőseit, Pricskiliéket, Dunnyogópityukákat, még a seheresezádéságaidat is megkedveltem, pedig én nem nagyon szeretem a nyelvi innovációkat. Éveken át széles úton jártál az irodalomban – akár a bánat –, most miért nem írsz valami szépet, valami különöset, amilyen még nem volt ezen a tájon?

– Hát azért, mert nyáron nagy a hőség. És télen nagy a hideg!
Aztán ugye, itt vannak ezek a mostani írói divatok, szememet sérti az irodalmi huzat. Most is piros, pedig hajnalban  csak átfutottam az újságokat…

– A napokban lesz a születésnapod. Az évforduló nem kerek. Éveid számában az első hatos, tehát ovális. A második hetes, tehát inkább szögletes, és át van húzva egy vízszintes vonallal. Mint Jézus Krisztus keresztje.
Sok keresztet hordoztál eddigi életedben, vagy pedig kevés keresztet?

– Sokat. De egyik sem volt az én saját keresztem. Mindig a mások keresztjét hordoztam, ha kellett, ha nem. Ha akarták, hogy vigyem, ha akarták, hogy ne vigyem.
Aprócska házi keresztjeim azért nekem is voltak. De azokat is a feleségem s a gyermekeim hordozták mindég, ők direkt erre vannak teremtve – és értenek is a szenvedésekhez.
Énnekem csak egy kicsi táskám van, abban cipelem a barátaim címeit, gyermekeik, rokonaik neveit. És hogy hol laknak, merre vannak, mivel foglalkoznak, tudnak-e élni, melyik beteg, melyik egészséges.  Sokszor előfordul, hogy egyiket-másikat elveszítem, vagy összekeverem. Most is ez a helyzet.
Véletlenül nem tudod, él-e még Bajmolódy Balázska, aki ott lakott a pálvölgyi reformátusok temploma mellett, mindig a galambokat parittyázta, aztán ezért az apja megszidta és attól fogva csak verseket írt?

– Nem hallottam róla, de azt tudom, hogy a galambok parittyázásáról is lehetne  jó verset írni, ha van hozzá elegendő költői tálentum.

– A jó versekkel sok baj szokott lenni. Mert a jó versek, ha finoman is, de mindig oda suppintanak, ahol valami baj van az emberiséggel. Ezt pedig az emberiség nem szereti. Csak a szelíd, gügyögős, gyönge verseket kedveli az emberiség. Ezekben általában orgona virágzik, puha szőrük van a macskáknak, s a kövekre, fákra  kis szerelmi rongyok vannak  aggatva, úgy, amiképpen a spárgákon lógnak a száradni kitett ruhák.
Én például mindig költő szerettem volna lenni, de amikor nekifogtam a versírásnak, vagy nagy volt a hőség, vagy nagy volt a hideg.

– Lenne-é valami különleges kívánságod, amit teljesíthetnék születésnapodra?

– Lenne. Holnap korábban gyere ki a Kábelkocsmába, mert déltájt már rengeteg vendégünk lesz. Jönnek a tejesek, a sajtosok, a szamócások, a leolvasók, jön a postás, a presbiter, s ha ígéretét betartja, Márton Karcsi is, hogy elvigyen valahová.

– Hová akarsz menni?

– Nekem teljesen mindegy. Csak messzire vigyen. És hozzon is haza. Mint ahogyan szokta…

Most már nem tudom eldönteni, barátom-e nekem Bölöni Domokos, vagy nem barátom. Mert véle még össze se lehet veszni.

           

Hol rontottam el az életem?

- Na, nézzétek meg ezt az öreget! Még hajnali öt óra sincs, s ő már gyomlálja a veteményesét !

- Láttátok, mekkora az a veteményes?    

- Sírgödörnek sem lenne  elég!

- Lesz ott tíz darab paradicsom.

- Mondjuk, húsz.  

- Azok is satnyák, be sem érnek ebben a száraz időben.

- Esténként meg is öntözi!

- Meg, ezzel a megdrágult vízzel!

- Kérdezzük meg, miért nem alszik ebben a hajnali időben…

- Tessék mondani, öreg, miért nem alszik ebben a hajnali időben?

- Talán a vénség miatt, de az is lehet, rossz a lelkiismeretem…

És ti hová igyekeztek ebben a hajnali időben?

- A bankba megyünk, tata, megyünk a bankokba, ameddig alszik a nép! Most még van valami remény…

- Csak nem töritek bankrabláson a fejeteket, néhány éve szomszédok vagyunk, ismerlek titeket…

- Minket ismerhet, öreg, de a nagy titkot nem ismeri! Maga itt rontotta el az életét! Mert ha én most magának megmondom a nagy titkot, akkor maga  jó rövidre le kell, hogy vágja a körmeit! Mert ha nem vágja le, akkor a hosszú körmei fölsérthetik a szemét, amikor megpróbálja letörölni a könnyeit! Mert maga sírni fog bánatában, öreg, hogy így elrontotta az életét! Hát élet az, amit maga itt művel minden hajnalon? Gyomlálja, öntözi azt az arasznyi földet azért a néhány csökött paradicsomért, s azt mondja, ez azért van, mert megvénült és a vén nem tud aludni. És azt is mondja, hogy rossz a lelkiismerete, s akinek rossz a lelkiismerete, attól nem tud aludni. Ezek dumák öreg, ezeket mi nem vesszük be könnyedén. Magának fogalma sincs arról, hogy mi az, amit mi beveszünk! Mi azt a sok lóvét vesszük be a bankok automatáiból, amit a részeg, gazdag hülyék éjjelente ott hagynak, mert nem törődnek semmivel.

Nézze meg jól magának ezt a csávót, a barátomat, tudja, hogy járt egy héttel ezelőtt? Jött haza valahonnan úgy hajnal felé, megállt egy bank előtt, hogy gyújtsa meg a cigarettáját, s közben megfordult a fejében a kérdés, vajon mennyi pénz lehet abban a bankban…Szórakozásból még meg is nyomogatta az automata gombjait, s hát ömlenek ki a százasok. Ez a gép valósággal okádta ki magából a százasokat, egyszer egy marékkal, aztán még egy marékkal, addig, s addig, amíg ennek a csávónak megtelt minden zsebe pénzzel. Meg se számolta, mennyije van, ahol sok van, ott sok van!

Most pedig mégis megmondom magának a nagy titkot, ne legyen az, hogy rossz szomszédok vagyunk.

Azok a bankos automaták úgy vannak megcsinálva, hogy aki pénzt akar kivenni, bedugja egy résbe a kártyát, s egy másik résen jön ki a pénz. De nem jön ki azonnal, hanem egy kicsit még várni kell, ameddig kiadja. Na, ezt  a kicsi időt nincs türelmük kivárni, veszik a kártyájukat, s lődörögve mennek tovább, egy gyorsabban működő automatához. És amíg mennek, abban a résben csak gyűl a pénz. Ezért a pénzért járunk mi hajnalonta a bankok automatáihoz, mert soha nem lehet tudni, mikor éri el az embert a szerencse.

Magát biztos, hogy soha nem éri el, mert maga nem ismeri ezt a nagy titkot, csak a gyomlálással és öntözéssel van elfoglalva. Ha tudná, mennyi paradicsomot vehetne azon a pénzen, amit ott felejtenek a sietős tehetősek, soha nem venne kapát a kezébe. Csak járná hajnalonta a bankokat. Itt rontotta el maga az életét, tata! S ha valaki egyszer elrontotta az életét, akkor az el van rontva!

Azóta állok itt egy vásott kapával a kezemben minden hajnalon, s nézem a körmeimet. Csakugyan, nem kellene azokat rövidebbre vágni? Mert az életem ezek szerint csakugyan el van rontva…

Mit tudnak ők?

Károly testvérem memóriája

   

         (Beszélgetésünk a szkájpon)

-        Szóval, elment ő is…

-        El. Három évvel volt fiatalabb, mint én.

-        Hogyhogy?

-        Hát úgy, hogy ő 1938-ban született!

-        Te pedig 37-ben, nem?

-        Nem. Én 35-ben születtem, március 4-én.

-        Márciust, azt tudom, de lehet, hogy rosszul emlékszel, mert én 37-re tippelek!

-        Ne tippelj semmit, nézd meg a Wikipédián!

-        De még sok mást sem tudok, az igaz. Wikipédia? Mit tudnak ők?

-        Te, Károly, anyám Emma, apám Ferenc, fiam is Ferenc!

-        Én is lehettem volna Ferenc, jobb lett volna. A Károly idegen név a családban! Wiki? Nekik nem hiszek el semmit, azt írnak, amit akarnak!

De valóban, nem lehet, hogy mégis rosszul emlékszel? Ilyen fejsérülések után nem is lenne csoda…

Porok és pasztillák

Puskás György fotója

 Megfigyeltem, hogy a jó kőműves minden ép téglát megfordít a kezében, mielőtt végleges helyére tenné. Hogy lássa, túlfelől nincs-e repedés, vagy valami idomtalanság.

A fának faragói is állandóan forgatják kezükben a fát. Bogot, hasadást, korhadtságot felejtenének a félig megmunkált darabban, ha nem vizsgálódnának annyit.

Még a porok és pasztillák mellékhatásai is így tűnnek elé. Vizsgálódás által.

Ha nem látnók olykor, milyen rusnya is lehet egy fehérnép, gyönyörködni sem tudnánk a szépekben, az arányosakban.

Régebben az ilyen mozdulatokból állott össze a jó műelemzés, az irodalomkritika.

És nem ártana többször megforgatni kezünkben, s a szemünk előtt ezt az örökösen kellemeteskedő, de valójában rútságokkal, idétlenségekkel megrakott, pattanásos valóságot. 

Eltérő rendeltetés

A piros könyvek

Amikor az Osztrák-Magyar Monarchiát elajándékoztam, nem sejtettem, hogy ez a nagylelkű cselekedet milyen beláthatatlan következményekkel jár. Már az ajándékozást követő napokban kiderült, hogy teljesen megváltozott lakásunk domborzati térképe, idegeneknek éreztük magunkat saját otthonunkban. Még a pókok sem találták helyüket, hát még az őshonos molylepkék, vagy a betérő legyek!

Az az igazság, hogy szerettem az Osztrák-Magyar Monarchiát, mely írásban és képben volt megalkotva, s immár sok évtizeden át ékessége volt a lakásunknak. Nagy, díszes födelű, piros könyvek, teljes kiadás, huszonegy kötet. Mindenik ünnepélyes hangulatú, ódon-stílű bevezetővel ellátva: „Előbb néhai Rudolf trónörökös főherczeg ő császári és királyi fensége kezdeményezéséből és közreműködésével, most Stefánia özvegy trónörökösné főherczegnő ő császári és királyi fensége védnöksége alatt” nyomtatták ki, l898-ban.

Ezek a szegény Magyariék, a siménfalvi jó szomszédaink sem gondolták volna, hogy egyszer az egész Osztrák-Magyar Monarchia fog reá telepedni arra a fiókos komódra, amit tőlük vettem ötmillió lejért. Abban az időben, amikor az ötmillió pontosan ötmilliót ért és nem kevesebbet!

Ezek a szegény ő császári fenségek sem gondolták volna, hogy egyszer az egész Osztrák-Magyar Monarchia ott fog porosodni a Magyariék komódjának tetején, pusztán azért, mert mindenbe beleszól az eltérő rendeltetés. Persze, abban az időben nem gondolták volna, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia még egyben volt ugyan, de egyről kettőre jutni nem tudott.

A minap azt mondja a feleségem, ne ringassam magam abban a hitben, hogy ezzel az elajándékozással a Monarchia ügye el van intézve. Mert bizony, nincs elintézve. Amikor azokat a gyönyörű könyveket a Magyariék komódjára raktam, azt mondtam, azért rakom oda, s nem egy könyvespolcra, hogy eltakarják a falba vert, s onnan rendre kihúzott szögek nyomait. És hogy ő már akkor megmondta, több szöget vertem a falakba, mint amennyit Krisztus testébe ütöttek Pilátus alatt, s ennek nem lesz jó vége. És hogy ő azt is megmondta, az nem módszer, hogy könyvekkel takarom el a falak sebeit. De énnekem már ilyen a természetem, s akkor most, ha nem akarok szobafestőt hívni, rakjak valamit a Monarchia helyébe.

Mondom, tehetünk oda falvédőt, az a legegyszerűbb. De nekem csak olyan falvédőim vannak, amelyek kétes néprajzba vannak bugyolálva, s én ki nem állhatom a hamis néprajzot, különösen azt, amelyből gügye, szirupos kis magánboldogságok csöpögnek. Olyasmik, hogy az én uram csak a vizet issza, nem is sírom a lányságom vissza. De még ha szeretném is az ilyen falvédőket, s fölszögeznék egyet a Monarchia helyébe, az sem lenne igazi megoldás. Mert ugyancsak eltérő rendeltetése lenne annak falvédőnek. Tudnivaló, ezek konyhák falára voltak elképzelve.

Mondom, megvan! Teszek oda egy asztali órát. Pont oda való, ütése is szép.

Amikor már járt, s ütött is az óra, akkor látom, a fal sebeit eléggé nem takarja el. Tettem egy lovas szobrot az órára, hogy magasabb legyen, de talapzata nem passzolt annak domború tetejével, ezért billegett és az volt az érzésem, megtelik a lakás újabb bizonytalansággal: az egész egy furcsa, rögtönzött tákolmány, épp olyan, mint amilyen az Osztrák-Magyar Monarchia volt, még ereje teljében.

Mondom a feleségemnek, nem szívesen, de igazat kell, hogy adjak neked: a Monarchia ügye még mindig nincs elintézve.

De ha jól körülnézünk a világban, azt látjuk, semmi nincs elintézve. Mert majdnem mindennek, ami körülvesz bennünket, eltérő rendeltetése van, nem az, ami volt eredetileg. Mármost ha a világ így van berendezkedve, akkor nyugodjunk meg. Jól van az a fal úgy, ahogyan van. Ne törődjünk a sebeivel.

A lovas szobrot azért leveszem. Élünk, ahogy élünk, de legalább egy bizonytalansággal kevesebb.

Elsöprő többség

Pusztai Péter fotója, a Cseke Gábor albumából kilopva

Nálamnál ügyetlenebb bevásárlót nehezen lehetne találni ebben a fényes, kapitalista világban. Pedig már egészen jól tologatom magam előtt a nikkeles szekeret, ritkábban megyek neki a polcoknak, mint az elején, amikor csak úgy potyogtak a földre a konzervdobozok, ahol megfordultam. Ma már ott tartok, hogy olykor csupán egy-két sápadt sárgadinnye gurul utánam, szinte szomorúan, hogy hát miért hagyom el őket, ha már kiválasztottam.

Most itt csoszogok a pénztár előtti sorban, fölraktam mindent a lassan haladó   futószalagra, csak fizetni kell, s mehetek szépen haza.

A pénztáros leányzó látja, hogy nem találom a pénzem, már minden zsebemet átkutattam.

Azt mondja, ne tessék idegesnek lenni, a maga korában  sokféle betegséget kihoz az ember szervezetében az idegesség, többször  előfordult, hogy itt derült ki, valaki a otthon felejtette a bukszáját. Aztán valahogy elintéződtek maguktól a dolgok. Mondom, rólam ez nem fog kiderülni, mert énnekem bukszám nincsen, s a dolgaim sem szoktak maguktól elintéződni.

Homlokomra csapok, mondom, megvan! Néha itt tartom a pénzem a nadrágom aprócska órazsebében, persze, hétrét összehajtva, hogy el ne veszítsem, legyen türelemmel, mert valahogy kiszedem onnan.

Na, látja, kedves tata, ilyenkor derül ki, milyen fontos és hasznos dolog a kártya, nem győzzük eléggé hangoztatni, mondja a pénztáros leányzó.

Jaj, lelkem, ha tudná, hogy én ezzel a kártya-dologgal mennyire tisztában vagyok! Évtizedeken át kártyáztam barátaimmal, volt úgy is, egyetlen éjszaka a feleségem egész havi fizetését elkártyáztam.

Másféle kártyától beszélek magának, kedves tata, arról a kártyáról beszélek, amivel az elsöprő többség fizet manapság a kasszánál.

Elsöprő többség! Ugye, így mondta? Van fogalma arról, hogy kikből áll az elsöprő többség? Közömbös, semmi emberekből, hogy úgy mondjam, idiótákból áll az elsöprő többség ezen a földön, a világ így van megmintázva! Néhány zseni talált föl mindent, ami előrébb vitte a tudományt, az elsöprő többség csak tátott szájjal, kételkedve, messziről nézte a találmányokat. Még azt a kasszagépet, amely mellett ott tetszik ülni, s a fizetésre való kártyát sem az elsöprő többség, hanem néhány eszes fő találta ki, ez az igazság, mondtam a pénztáros leányzónak, s a győztesek ábrázatával nyújtottam át neki a hétrét összegyűrt százast.

Amíg a visszajáró aprópénzt szedegettem össze, hallom, azt mondja valaki a mögöttem hosszúra dagadt sorból: ­­­­-Istenem, ezek miatt, a tókmók, ráérős emberek miatt kell nekünk a drága időnket vesztegetni, teljesen hiábavalóan szorongatjuk kezünkben a kártyát.

Gondoltam, feléje fordulok, s csak annyit mondok, na, mi van, ön is az örökké zúgolódó, türelmetlen és kiállhatatlan elsöprő többséghez tartozik, aki a sietésen kívül még soha semmit nem talált föl? De nem fordultam feléje, mert mindig szégyenkezem, amikor hevesen mondom a magamét, s tudom, hogy igazam, az nincs.

Elfekvő nyavalyák

Puskás György fotója

Van nékem egy régi barátom Csíkban, aki ha egyet prüsszent, azt is leírja. Ez a mániája. A múltkor azt írta, hogy amikor őt elkapja a grippa, ha köhög és szipákol, propoliszt spriccel az orrába, másnap már olyan egészséges, mint a fénylő makk.

Elmentem a mézes üzletbe, kértem propoliszt, mondtam, jó lesz majd hűlésre, ha elkap a grippa. A boltos azt mondta, semmi sem olyan jó a hűlésre, mint a propolisz, majd meglátja…

Ennek már néhány hónapja.

Ma is elmentem a mézes üzletbe, hogy vegyek egy kis mézet. A boltos fölismert, azt kérdezte, na, milyen volt a propolisz, ugye, hogy jó volt a grippámra?

Mondom, látja, milyen az élet? Megvan a propolisz, amit néhány hónappal ezelőtt vettem, ott van valahol a kacatok közt, a sok kicsi üveg és doboz és megsárgult pirula társaságában, mint egy elfekvő nyavalya, készlet, már azt sem tudom, melyik mire való. Nem volt szükségem a propoliszra, nem kaptam el a grippát, még csak nem is szipákoltam, pedig eléggé igyekeztem. Abban a hideg télben sál nélkül mentem ki sétálni a térre, hogy elkapjak valami hűlést, de semmit nem kaptam el. Most már mit csináljak azzal a propolisszal, még ki sem tudtam próbálni, pedig nagyon kíváncsi voltam a hatására. Látja, milyen az élet? Így jártam régen az aszpirinnal is. Régen olcsó volt az aszpirin, meg is vettem egy jó nagy dobozzal, volt benne ötszáz darab, a múltkor dobtam el az egészet, mert már tíz éve lejárt a szavatossága.

-Maga a gyógyszert nevezi nyavalyának? Régen a betegségeket nevezték nyavalyáknak, a fekvő betegeknek súlyos nyavalyái voltak, a lábon hordott nyavalyákat nem is vették betegségszámba. Erről a propoliszról pedig azt állítja, hogy nem más, mint elfekvő nyavalya. Ez a kifejezés nem állja meg a helyét, mert soha nem lehet tudni, mikor teríti le az embert a grippa…

-Mennyire igaza van! Ez a kifejezés csakugyan nem állja meg a helyét. De az megállja, ha azt mondom, hogy az a propolisz ha tíz évig még ott lesz, ahol most van, elfekvő nyavalya lesz belőle, amit ki kell hajítani.

-És mondja, maga még tíz évig élni akar ebben a nyavalyás világban?

Egy madárral vagyok haragban

Elekes Károly:Rongyos madár

Énnekem mindig valakivel haragban kell lennem. Igen. Most egy madárral vagyok haragban.  Mert miképpen viselkedik egy tisztességes madár? Ha olyan a kedve, beröpül a házba, szárnyaival a csillárt, az ablakot, a függönyöket csapdossa, s azzal ki is megy, fölül a kémény tetejére, s tűnődik, vajon mit is  keresett abban a házban.

Ez a mostani madár, akivel haragban vagyok, nem ilyen madár. Ritkán röpül, inkább gyalog jár.

Ülök az asztalnál, látom, settenkedik, átlépi a küszöböt, bejön, megáll. Mozdulni sem merek, nehogy megijesszem, ő pedig lép még kettőt-hármat befelé, s mint egy kíváncsi vénasszony, leskelődik egy régi drapéria mögül, nyújtja a nyakát, néz, figyeli mivel foglalkozom. Mondanám, gyere be bátran, épp búslakodom, mint máskor, ha nagyon egyedül vagyok. De nem mondom. Mit lehet beszélni egy madárral? Rágyújtok egy újabb cigarettára. Látom, nem fél a füsttől, de utálja. Még egy pillantást vet reám, megfordul, lépked kifelé, megáll a küszöbön és azzal fejezi ki véleményét a látottakról, hogy pöttyent egy jó nagyot az ajtó elé, úgy megy ki az udvarra, a bokrok, hervadt virágok közé. Nem állom meg, hogy ne nézzek utána. Ahogy meglát engem az ajtóban, mintha sörétes puskával lőttek volna rá, felröppen, s szárnyaival csapkodva száll föl a szomszéd ház tetejére, s onnan tovább, a kék magasságba.

Volt madár, nincs madár.

Haragszom erre a madárra. Különben is, általában mindenre, mindenkire haragszom. Talán az egész világra. De erre a madárra nagyon.

Ha már bejött, ha már szeret gyalog járni, miért nem nézett körül a házban? Miért nem ugrott föl az asztalra, ahol ülök, nézte volna meg az öngyújtóimat, a szemüvegimet, az óráimat, a kávéscsészét, a sokféle apró szerszámot, amikkel teljesen fölöslegesen körülvettem magam? Vagy miért nem kukkantott bele a virágvázába, amelybe vizet nem öntöttem immár hetek óta? Vagy miért nem vette számba az ébresztőóráimat, járnak-e, s ha nem járnak, miért nem járnak? Vagy miért nem csapott néhányat a szárnyaival, hogy a szőnyegekről fölszálljon a por, s figyelmeztessen, ez így nincs jól? És miért pöttyentett elmenőben a bejárat elé nem pedig a tévé tetejére? Mert azt a tévét sem nézem, hacsak nincs benne valami különös, amire időnként fölhívja figyelmemet a feleségem? Vagy miért nem vetett egy pillantást a szerteszét heverő könyvekre, amelyeket csak itt tartok valamiért, de egyiket sem olvasom? És ha már begyalogolt ide, miért nem fedezett föl például egy molypillét? Mert van úgy, ütik ki a szemem a molypillék, de őket megfogni nem tudom. Vagy ott vannak a levetett ingeim a székeken, nagy rendetlenségben, mert lusta vagyok azokat kupacba rakni?

Lett volna néznivalója a konyhában is. Még jó, hogy nem ment be oda. Mert mi van a konyhában, amikor egyedül vagyok? Lépni sem lehet a csempés padlón, ragad hozzá a cipőm az elcsöpögtetett méztől. Egy kanalat nem lehet fölemelni az asztalterítőről, mert jön vele a villa, a kés, a tányér, a sótartó.

És az a szoba, ahol alszom? Az nem hálószoba! Az egy röhej! A fiam roppant találó kifejezéssel így nevezte el: albán kórház. Egyszer azt mondtam a fiamnak, rendben van, az a szoba csakugyan olyan, mint egy kórház. De miért éppen albán? Azt mondta erre, ő sem tudja, de nagy ott az összevisszaság. Hát nagy!

Az ágyam? Mintha kötelet akarna csinálni valaki a lepedőkből, a takarókból, a párnából, minden össze van csavarodva. Ott egy madárnak sincs semmi keresnivalója…

Azért haragszom erre a gyalogos madárra. Úgy ment el innen, mintha itt sem lett volna.

És most már magamra is haragszom, nem csak a világra. Én is úgy megyek el innen, mintha itt sem lettem volna.

Temetői sár

Anyámnak nem egy, hanem két járást segítő pálcája van. Ha alaposabban megszámolom, akkor három is van. Ebből látszik, anyám tehetős asszony. Amikor még jobban tudott járni, egyet, vagy kettőt el is hagyott valahol, a kertben, a szomszédoknál, ahová sokszor beütötte magát. Olyankor pánikba esett, de nem az elhagyott pálca miatt, hanem azért, mert félt, nehogy sokat időzzön fejében a feledékenység.

Sokszor láttam megállani az udvar közepén, azt mondogatva, hol is hagyhattam el…

Nemrég mondom mamának, mama, az egyik pálcáját ne keresse, mert megvan.

 -Hol? –kérdezi mama.

 -Ott van a házhoz vezető cementen, a járdán…

-És nincs az a pálca keresztbe téve azon a járdán?

-De. Keresztbe van téve. Maga újabban úgy hagyja el a pálcáit, hogy még keresztbe is teszi őket a járdán? Máskor valahol egy eldugott sarokban hagyta, egy fa tövében, az ágyások között, hányszor fölkutattuk miattuk az egész fertályt!

-Most nem kell a pálcáimat fölkutatni. Mert azt a pálcát szándékosan tettem oda, ahol van. Ennek az az értelme, hogy Éva, a szomszédunk lássa még az utcáról is, hogy neki hozzám be kell jönni, mert mondanivalóm van. Ebben egyeztünk meg. Ha nincs pálca keresztbe téve a járdán, Éva jöhet, mehet a maga útján, de ha van, akkor vagy kenyér, vagy pirula, valami kell nekem, s ezt ő nagyon jól tudja. Azt én nem tehetem meg, hogy állok az ablakban, s lesem, mikor jön errefelé Éva, hogy szóljak neki, mire van szükségem. Mi így értekezünk, azzal a keresztbe tett pálcával.

-Pedig maga tehetős asszony, mama, még mobilja is van, ha akar valamit Évától, föl is hívhatja…

-A mobilnál sokkal biztosabb az a pálca! Mert nem fogy ki belőle az erő, s nem is kell a gombokat nyomogatni. Jól tudod, hogy gyönge a szemem, a gombokat is nehezen kapom meg rajta. Annál a pálcánál jobb módszert még nem találtak föl arra, hogy üzenjen az ember, ha akar!

A napokban, ahogy beléptem az ajtón, a pálcával kezdtem. Mondom, milyen jó, hogy semmire nincs szüksége mama, nem látom a pálcáját keresztbe téve a járdán…

-Nincs semmi pálca. És úgy néz ki a helyzet, hogy nem is lesz. Megbukott a módszer. Már nem tudok egyedül kimenni az udvarra. A szédülés miatt. Ezt Éva is tudja. Azért eljő, amikor ráér.

Te nem szoktál szédülni? Mert te is benne vagy az időben! Csak éppen azt a csúfságot ne csináld meg velem, hogy előttem halj meg! Mit szólna a falu népe, hogy egy százéves asszony a fiát temeti ? Ezt a csúfságot velem ne csináld meg!

-Maga még nem töltötte be a századik évét, mama! Csak majd, decemberben…

-Messze van az a december, nagyon messze. Most kellene nekem meghalni, ebben a szép időben, ne panaszkodjanak a népek a temetői sár miatt, ki tudja, milyen idő lesz decemberben?

-Ne foglalkozzék a meghalással mama, ez nem a mi dolgunk, beszéljünk inkább valami másról…

-Miről fiam, miről beszélgessünk? Meghalni meg kell. Már szégyellem is, hogy ilyen sokáig éltem. De az a temetői sár…

Avatott városlakó

Puskás György fotója

Az ódon középcsatár

Van itt egy topogva járó szomszéd, jön felém topogva, megáll előttem és azt mondja, uram, a népek meg vannak buggyanva! Mondom, jó napot  szomszéd, na, hogy, s mint van? Ó, hagyja már azt a jó napot, s azt is, hogy, s mint vagyok, hát nem látja, hogy a népek meg vannak buggyanva? Mondom, látom, szomszéd, magának teljesen igaza van, a népek csakugyan meg vannak buggyanva. –Honnan veszi, hogy igazam van, amikor még azt sem tudja, mit akarok mondani? –Onnan veszem, hogy egy ilyen sebes észjárású embernek, mint amilyen maga, igazuk szokott lenni az élet dolgaiban. – Törődtem is én az élet dolgaival, amikor soha nem érdekelt más, csak a futball, a nők, s a pia…De ez már lejárt. Tudja, mi vagyok én most? Egy ódon középcsatár! Az vagyok.

– Hát ha maga középcsatár volt valamikor, senki más nem láthatja tisztábban az élet dolgait, mert abban a beosztásban az egész pályát be kellett látnia, nem csak a széleket, s a kaput! Így van ez az életben is, a széles látókörű emberek tudják legjobban megítélni, mi a helyzet a világban.

-Ebben viszont magának van igaza! Szokta hallgatni a rádiót? Mert például ma reggel azt hallom, hogy a műsor, amit adnak, avatott városlakóknak van fönntartva. Azt mondja meg nekem, kik lehetnek azok az avatott városlakók? A díszpolgárok? A díszpintyek, vagy azok a kanári kinézetűek, akik naphosszat kerülgetik a főtéri virágórát? Nézegetik a mánusokat, s a csuklójukra aszott Pobeda karórát, s azt mondják, már megint nem jár jól a virágóra? És egyáltalán, mit jelenthet az, hogy valaki avatott városlakó? Kik avatták fel őket, mikor, s miért, na, látja, ezért mondom, hogy a népek meg vannak buggyanva!

Azt beszélik itt, többen a blokkban, hogy maga olyan költőforma, hát ha csakugyan az, akkor magának ismernie kell Dsida Jenő verseit, mert még én is el tudnék mondani néhány sort, amit régen jegyeztem meg, még középcsatár koromban. Például ezt:

Egy őszi délutánon,

amikor nem is hinnéd,
egy őszi délutánon
meglásd, megszököm innét,
szűk szobámból nem a
város felé megyek be,
hanem ki, a szabad
és távoli hegyekbe.
Ott is maradok aztán.
Eltévedek a sok
fa sárga sűrűjében,
medvék és farkasok
hevernek lábaimhoz
s így leszek remete,
ki szirmon számolom:
az Isten szeret-e?

Megszökni szeretett volna ez a városlakó Dsida is uram, amiképpen én is szeretnék megszökni innen, ahol egész nap mentők szirénáznak, s nekünk, a szimpla gyalogosoknak félnünk kell a festett átjárókon is. És akkor most mondja a rádió reggelente, hogy a műsoruk avatott városlakóknak való. Hát jó, legyen az avatottaké! Maga pedig jó, ha megjegyzi, amit most mondok: a versek nem arra valók, hogy csak meg legyenek írva, hanem arra, hogy el is olvassák, s amelyik a szívükhöz közeledik, azt dédelgessék. Arra valók. Isten áldja meg!

El sem köszöntünk rendesen, kézfogással, úgy ment tovább a topogva járó szomszéd, az ódon középcsatár, én pedig maradtam magamra, azzal a gondolattal, milyen nagy szerencsém, hogy eleddig nem lett belőlem igazi, avatott városlakó.

Fotó:Elekes Károly

Az ember veszte

   

Senki nem tudhatja, hogy amije van: észbelileg, szellemileg, hajlamilag, azt honnan és kiktől örökölte. A nyomok eltűnnek, ahogy jövünk a múló időben.

Pedig az ember külső megjelenése, kinézete, lépéseinek lejtése, szemének pillogása, hangjának színe is jön valahonnan. És nem biztos, hogy életvitele, megélhetési módszerei, valamilyen sajátossága föltétlen valamelyik rokonától, ősétől való. Lehet, sőt, biztosra veszem, hogy amink van: milyenségünk, alkalmazkodási képességünk, életösztönünk, gondolkodásunk, egész magatartásunk, a világban való eligazodási módszereink jó része állatoktól, fáktól, virágoktól, fűszálaktól, gyökerektől, minden élőlény természetéből szállott reánk. Ezért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk.

Több ügyességet, hasznunkra való mozdulatot, figyelmességet, elővigyázatosságot és meggondoltságot tanulhattunk állatoktól, mint emberektől. Vagy az egész társadalomtól.

Ősi, megfejthetetlen és kifürkészhetetlen az állatok és növények világa. Ha valamit el tudunk lesni környezetünkből, azt sajátítjuk el legelőbb, ami ösztönös, ami általánosságban véve taníthatatlan. Ami magától jön, akár az illat, a szín, vagy a mozdulatok célszerűsége.

Tulajdonképpen az ember: állat. Az ember: növény. Az ember semmivel sem különb, mint egy sárga hasú béka, vagy egy liliomszál.

Az ember: por. (amint meg van írva!) Pontosan úgy, mint amiképpen por egy madár, egy elefánt, vagy egy víziló. Por akkor is, ha ravaszul fölruházza magát mindenféle olyan sajátossággal, amelyre büszkeséggel, kérkedve tekint, nem pedig szerénységgel és alázattal.

Esetlenségét, gyöngeségét, törékenységét az ember ritkábban fogja föl, mint a védtelen madár, a pók, vagy a napon sütkérező hüllő.

Az ember bízik erejében, felsőbbrendűségében, eszében, eszközeiben, szerszámaiban, kialakult szokásaiban, abban, hogy tartozik valakikhez, akik kisegítik bajaiban. De ez a bizakodás azonnal semmivé válik, amint lecsap reá valamilyen veszedelem, s magára marad.

Az ember éppúgy csapdába esik, akár az állat. De ez a csapda nem csak a véletlenek műve lehet, hanem a saját elképzelése is.

Itt van például a rend, a rendszeresség fogalma. Az a találmánya, mely szorosan kapcsolódik a környezetében lévő ismétlődések, társadalmilag kialakult szokások sorozatához.  Az ember hajlamos azt hinni, hogy ami már egyszer kialakult, ami bevált, abban meg lehet bízni. Hogy a helyzetek ismétlődnek, s az elfogadott rend segít neki az eligazodásban.

Az állat ilyesmiben nem bízik. Az állat minden percben új helyzetben találja magát, s ezért minden perce rögtönzés, találékonyság. Ha nem így lenne, elveszne minden baljós pillanatban.

Az állat védtelen. Az ember védtelenebb. Azért védtelenebb, mert amiben bízik, esetleges, véletlen, bizonytalan. Életvitele csak addig segít neki a túlélésben, amíg másoknak is kedvez az ő életvitele.

Erkölcs. Ebben is bízik az ember. De az erkölcs is csak egy találmány, mely ingatag alapokon áll, bármikor fölborulhat. Egyszerűen azért, mert az ember esendő. Születésétől fogva.

Sajátosság. Ebben is bízik az ember. Önmagát, s társait fölruházza vélt sajátosságokkal, amelyekről kiderül, illékonyak, véletlenszerűek, változók, nem csak változatosak!

Jöhetnek csalódások. Ilyenkor azt mondja, nem gondoltam volna… Ilyenkor tépelődik, tervez, feltételez és találgat. Ilyenkor elbizonytalanodik és helyét nem találja.

Az állat örökös készenlétben él, hogy ne érjék végzetes meglepetések. És ha mégis meglepetések érik, szabadulni próbál, kijutni a bajból, s elkerülni azt a helyet, mely nem bizonyult biztonságosnak.

Az ember legtöbbször olyan csapdákba esik, amelyeket maga állított föl: másoknak.

A pók azért szövi hálóját, hogy elfogja a legyet. Ez is csapda. Ebben is van rendszer, életvitel, tapasztalat, sajátosság. De erkölcs, az nincs! Az erkölcs nincs benne az állat természetében. Az állat nem pironkodik, nem szégyenkezik, tetteiért nem emészti magát. Legföntebb nem követ el olyasmit, amitől már egyszer bajba keveredett.

Talán épp ebben különbözik legjobban az ember az állattól.

Ez a különbözés az ember veszte. Mert minden, amit az erkölcs előír és irányít, természetellenes képződmény, valamilyen érdek szüleménye. Ezen felül pedig az erkölcs természete megfoghatatlan, kiszámíthatatlan és szeszélyes.

Sokféle erkölcs van és sokféle érdek. Ebben a sokféleségben eligazodni csak időlegesen lehet. És tökéletlenül. Ez az örökös tökéletlenség pedig nem más, mint maga, az ember veszte.

És miképpen vész el az ember? Semmiképp nem úgy, mint lény. Csak az hull le róla, amit magára aggatott, amit magáról képzelt, amit emberinek nevezett el.

Kézjegy

Both Gyula fotója, Cseke Gábor blogjából

A félreálló szalag

(Kiragadott sorok a fontos emberekről,

Koncsag doktor gyűjteményébe.)

„Egyre többen vannak, akik nem félnek a suppanásoktól. Ezek a magasrangúsági posztot szívesen vállalók. Ha félnek is valamitől, nem vallják be, hogy félnek. Azt mondják, nem kívánnak nyilatkozni. Mert ők csak akkor nyilatkoznak, ha kívánnak nyilatkozni.

Milyen érdekes a nagyrangúak szavajárása és viselkedése! Már alá sem írnak valamit, hanem inkább ellátják kézjegyükkel. Azt a papírt, amit eléjük tesznek. A magasrangúak nem is mondanak semmit szívesen. Ehelyett inkább úgy fogalmaznak... Szeretnek fogalmazni. Mondani, azt nem szeretnek. Ténferegni, lődörögni sem szoktak a magasrangúak, hanem ellépni szeretnek. Mondjuk, a felsorakozott népek előtt. Elhaladnak előttünk, majd, ha olyan az alkalom, elhelyezik a kegyelet, vagy tisztesség virágait. Nem odateszik azokat a virágokat, hanem elhelyezik. Szépen. Még meg is simítanak egy félreálló szalagot.

Mindig van valahol egy félreálló szalag, amit helyre kell igazítani. Szépen. Félreálló szalag nélkül el sem lehet képzelni egy ünnepélyes koszorúzást! Ezek a magasrangúak nem közöttünk vannak, ha éppen oda jönnek, ahol mi vagyunk, hanem a körünkben. Megtisztelnek a jelenlétükkel. Ha pedig nem tisztelnek meg, akkor nagyon hiányzik nekünk az ő jelenlétük.” (Részlet a Gocsovszkynéből)