Avatott városlakó

Puskás György fotója

Az ódon középcsatár

Van itt egy topogva járó szomszéd, jön felém topogva, megáll előttem és azt mondja, uram, a népek meg vannak buggyanva! Mondom, jó napot  szomszéd, na, hogy, s mint van? Ó, hagyja már azt a jó napot, s azt is, hogy, s mint vagyok, hát nem látja, hogy a népek meg vannak buggyanva? Mondom, látom, szomszéd, magának teljesen igaza van, a népek csakugyan meg vannak buggyanva. –Honnan veszi, hogy igazam van, amikor még azt sem tudja, mit akarok mondani? –Onnan veszem, hogy egy ilyen sebes észjárású embernek, mint amilyen maga, igazuk szokott lenni az élet dolgaiban. – Törődtem is én az élet dolgaival, amikor soha nem érdekelt más, csak a futball, a nők, s a pia…De ez már lejárt. Tudja, mi vagyok én most? Egy ódon középcsatár! Az vagyok.

– Hát ha maga középcsatár volt valamikor, senki más nem láthatja tisztábban az élet dolgait, mert abban a beosztásban az egész pályát be kellett látnia, nem csak a széleket, s a kaput! Így van ez az életben is, a széles látókörű emberek tudják legjobban megítélni, mi a helyzet a világban.

-Ebben viszont magának van igaza! Szokta hallgatni a rádiót? Mert például ma reggel azt hallom, hogy a műsor, amit adnak, avatott városlakóknak van fönntartva. Azt mondja meg nekem, kik lehetnek azok az avatott városlakók? A díszpolgárok? A díszpintyek, vagy azok a kanári kinézetűek, akik naphosszat kerülgetik a főtéri virágórát? Nézegetik a mánusokat, s a csuklójukra aszott Pobeda karórát, s azt mondják, már megint nem jár jól a virágóra? És egyáltalán, mit jelenthet az, hogy valaki avatott városlakó? Kik avatták fel őket, mikor, s miért, na, látja, ezért mondom, hogy a népek meg vannak buggyanva!

Azt beszélik itt, többen a blokkban, hogy maga olyan költőforma, hát ha csakugyan az, akkor magának ismernie kell Dsida Jenő verseit, mert még én is el tudnék mondani néhány sort, amit régen jegyeztem meg, még középcsatár koromban. Például ezt:

Egy őszi délutánon,

amikor nem is hinnéd,
egy őszi délutánon
meglásd, megszököm innét,
szűk szobámból nem a
város felé megyek be,
hanem ki, a szabad
és távoli hegyekbe.
Ott is maradok aztán.
Eltévedek a sok
fa sárga sűrűjében,
medvék és farkasok
hevernek lábaimhoz
s így leszek remete,
ki szirmon számolom:
az Isten szeret-e?

Megszökni szeretett volna ez a városlakó Dsida is uram, amiképpen én is szeretnék megszökni innen, ahol egész nap mentők szirénáznak, s nekünk, a szimpla gyalogosoknak félnünk kell a festett átjárókon is. És akkor most mondja a rádió reggelente, hogy a műsoruk avatott városlakóknak való. Hát jó, legyen az avatottaké! Maga pedig jó, ha megjegyzi, amit most mondok: a versek nem arra valók, hogy csak meg legyenek írva, hanem arra, hogy el is olvassák, s amelyik a szívükhöz közeledik, azt dédelgessék. Arra valók. Isten áldja meg!

El sem köszöntünk rendesen, kézfogással, úgy ment tovább a topogva járó szomszéd, az ódon középcsatár, én pedig maradtam magamra, azzal a gondolattal, milyen nagy szerencsém, hogy eleddig nem lett belőlem igazi, avatott városlakó.