Fotó:Elekes Károly

Az ember veszte

   

Senki nem tudhatja, hogy amije van: észbelileg, szellemileg, hajlamilag, azt honnan és kiktől örökölte. A nyomok eltűnnek, ahogy jövünk a múló időben.

Pedig az ember külső megjelenése, kinézete, lépéseinek lejtése, szemének pillogása, hangjának színe is jön valahonnan. És nem biztos, hogy életvitele, megélhetési módszerei, valamilyen sajátossága föltétlen valamelyik rokonától, ősétől való. Lehet, sőt, biztosra veszem, hogy amink van: milyenségünk, alkalmazkodási képességünk, életösztönünk, gondolkodásunk, egész magatartásunk, a világban való eligazodási módszereink jó része állatoktól, fáktól, virágoktól, fűszálaktól, gyökerektől, minden élőlény természetéből szállott reánk. Ezért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk.

Több ügyességet, hasznunkra való mozdulatot, figyelmességet, elővigyázatosságot és meggondoltságot tanulhattunk állatoktól, mint emberektől. Vagy az egész társadalomtól.

Ősi, megfejthetetlen és kifürkészhetetlen az állatok és növények világa. Ha valamit el tudunk lesni környezetünkből, azt sajátítjuk el legelőbb, ami ösztönös, ami általánosságban véve taníthatatlan. Ami magától jön, akár az illat, a szín, vagy a mozdulatok célszerűsége.

Tulajdonképpen az ember: állat. Az ember: növény. Az ember semmivel sem különb, mint egy sárga hasú béka, vagy egy liliomszál.

Az ember: por. (amint meg van írva!) Pontosan úgy, mint amiképpen por egy madár, egy elefánt, vagy egy víziló. Por akkor is, ha ravaszul fölruházza magát mindenféle olyan sajátossággal, amelyre büszkeséggel, kérkedve tekint, nem pedig szerénységgel és alázattal.

Esetlenségét, gyöngeségét, törékenységét az ember ritkábban fogja föl, mint a védtelen madár, a pók, vagy a napon sütkérező hüllő.

Az ember bízik erejében, felsőbbrendűségében, eszében, eszközeiben, szerszámaiban, kialakult szokásaiban, abban, hogy tartozik valakikhez, akik kisegítik bajaiban. De ez a bizakodás azonnal semmivé válik, amint lecsap reá valamilyen veszedelem, s magára marad.

Az ember éppúgy csapdába esik, akár az állat. De ez a csapda nem csak a véletlenek műve lehet, hanem a saját elképzelése is.

Itt van például a rend, a rendszeresség fogalma. Az a találmánya, mely szorosan kapcsolódik a környezetében lévő ismétlődések, társadalmilag kialakult szokások sorozatához.  Az ember hajlamos azt hinni, hogy ami már egyszer kialakult, ami bevált, abban meg lehet bízni. Hogy a helyzetek ismétlődnek, s az elfogadott rend segít neki az eligazodásban.

Az állat ilyesmiben nem bízik. Az állat minden percben új helyzetben találja magát, s ezért minden perce rögtönzés, találékonyság. Ha nem így lenne, elveszne minden baljós pillanatban.

Az állat védtelen. Az ember védtelenebb. Azért védtelenebb, mert amiben bízik, esetleges, véletlen, bizonytalan. Életvitele csak addig segít neki a túlélésben, amíg másoknak is kedvez az ő életvitele.

Erkölcs. Ebben is bízik az ember. De az erkölcs is csak egy találmány, mely ingatag alapokon áll, bármikor fölborulhat. Egyszerűen azért, mert az ember esendő. Születésétől fogva.

Sajátosság. Ebben is bízik az ember. Önmagát, s társait fölruházza vélt sajátosságokkal, amelyekről kiderül, illékonyak, véletlenszerűek, változók, nem csak változatosak!

Jöhetnek csalódások. Ilyenkor azt mondja, nem gondoltam volna… Ilyenkor tépelődik, tervez, feltételez és találgat. Ilyenkor elbizonytalanodik és helyét nem találja.

Az állat örökös készenlétben él, hogy ne érjék végzetes meglepetések. És ha mégis meglepetések érik, szabadulni próbál, kijutni a bajból, s elkerülni azt a helyet, mely nem bizonyult biztonságosnak.

Az ember legtöbbször olyan csapdákba esik, amelyeket maga állított föl: másoknak.

A pók azért szövi hálóját, hogy elfogja a legyet. Ez is csapda. Ebben is van rendszer, életvitel, tapasztalat, sajátosság. De erkölcs, az nincs! Az erkölcs nincs benne az állat természetében. Az állat nem pironkodik, nem szégyenkezik, tetteiért nem emészti magát. Legföntebb nem követ el olyasmit, amitől már egyszer bajba keveredett.

Talán épp ebben különbözik legjobban az ember az állattól.

Ez a különbözés az ember veszte. Mert minden, amit az erkölcs előír és irányít, természetellenes képződmény, valamilyen érdek szüleménye. Ezen felül pedig az erkölcs természete megfoghatatlan, kiszámíthatatlan és szeszélyes.

Sokféle erkölcs van és sokféle érdek. Ebben a sokféleségben eligazodni csak időlegesen lehet. És tökéletlenül. Ez az örökös tökéletlenség pedig nem más, mint maga, az ember veszte.

És miképpen vész el az ember? Semmiképp nem úgy, mint lény. Csak az hull le róla, amit magára aggatott, amit magáról képzelt, amit emberinek nevezett el.