Eltérő rendeltetés

A piros könyvek

Amikor az Osztrák-Magyar Monarchiát elajándékoztam, nem sejtettem, hogy ez a nagylelkű cselekedet milyen beláthatatlan következményekkel jár. Már az ajándékozást követő napokban kiderült, hogy teljesen megváltozott lakásunk domborzati térképe, idegeneknek éreztük magunkat saját otthonunkban. Még a pókok sem találták helyüket, hát még az őshonos molylepkék, vagy a betérő legyek!

Az az igazság, hogy szerettem az Osztrák-Magyar Monarchiát, mely írásban és képben volt megalkotva, s immár sok évtizeden át ékessége volt a lakásunknak. Nagy, díszes födelű, piros könyvek, teljes kiadás, huszonegy kötet. Mindenik ünnepélyes hangulatú, ódon-stílű bevezetővel ellátva: „Előbb néhai Rudolf trónörökös főherczeg ő császári és királyi fensége kezdeményezéséből és közreműködésével, most Stefánia özvegy trónörökösné főherczegnő ő császári és királyi fensége védnöksége alatt” nyomtatták ki, l898-ban.

Ezek a szegény Magyariék, a siménfalvi jó szomszédaink sem gondolták volna, hogy egyszer az egész Osztrák-Magyar Monarchia fog reá telepedni arra a fiókos komódra, amit tőlük vettem ötmillió lejért. Abban az időben, amikor az ötmillió pontosan ötmilliót ért és nem kevesebbet!

Ezek a szegény ő császári fenségek sem gondolták volna, hogy egyszer az egész Osztrák-Magyar Monarchia ott fog porosodni a Magyariék komódjának tetején, pusztán azért, mert mindenbe beleszól az eltérő rendeltetés. Persze, abban az időben nem gondolták volna, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia még egyben volt ugyan, de egyről kettőre jutni nem tudott.

A minap azt mondja a feleségem, ne ringassam magam abban a hitben, hogy ezzel az elajándékozással a Monarchia ügye el van intézve. Mert bizony, nincs elintézve. Amikor azokat a gyönyörű könyveket a Magyariék komódjára raktam, azt mondtam, azért rakom oda, s nem egy könyvespolcra, hogy eltakarják a falba vert, s onnan rendre kihúzott szögek nyomait. És hogy ő már akkor megmondta, több szöget vertem a falakba, mint amennyit Krisztus testébe ütöttek Pilátus alatt, s ennek nem lesz jó vége. És hogy ő azt is megmondta, az nem módszer, hogy könyvekkel takarom el a falak sebeit. De énnekem már ilyen a természetem, s akkor most, ha nem akarok szobafestőt hívni, rakjak valamit a Monarchia helyébe.

Mondom, tehetünk oda falvédőt, az a legegyszerűbb. De nekem csak olyan falvédőim vannak, amelyek kétes néprajzba vannak bugyolálva, s én ki nem állhatom a hamis néprajzot, különösen azt, amelyből gügye, szirupos kis magánboldogságok csöpögnek. Olyasmik, hogy az én uram csak a vizet issza, nem is sírom a lányságom vissza. De még ha szeretném is az ilyen falvédőket, s fölszögeznék egyet a Monarchia helyébe, az sem lenne igazi megoldás. Mert ugyancsak eltérő rendeltetése lenne annak falvédőnek. Tudnivaló, ezek konyhák falára voltak elképzelve.

Mondom, megvan! Teszek oda egy asztali órát. Pont oda való, ütése is szép.

Amikor már járt, s ütött is az óra, akkor látom, a fal sebeit eléggé nem takarja el. Tettem egy lovas szobrot az órára, hogy magasabb legyen, de talapzata nem passzolt annak domború tetejével, ezért billegett és az volt az érzésem, megtelik a lakás újabb bizonytalansággal: az egész egy furcsa, rögtönzött tákolmány, épp olyan, mint amilyen az Osztrák-Magyar Monarchia volt, még ereje teljében.

Mondom a feleségemnek, nem szívesen, de igazat kell, hogy adjak neked: a Monarchia ügye még mindig nincs elintézve.

De ha jól körülnézünk a világban, azt látjuk, semmi nincs elintézve. Mert majdnem mindennek, ami körülvesz bennünket, eltérő rendeltetése van, nem az, ami volt eredetileg. Mármost ha a világ így van berendezkedve, akkor nyugodjunk meg. Jól van az a fal úgy, ahogyan van. Ne törődjünk a sebeivel.

A lovas szobrot azért leveszem. Élünk, ahogy élünk, de legalább egy bizonytalansággal kevesebb.