A lelkiismeret természete

Balról jobbra: Lázár László, Elekes Ferenc, Szilágyi Domokos, 1962

Mi ölte meg Szilágyi Domokost?

( Most pedig leleplezem az elejtett „aktát”, a kályhán piruló hagymát, a szurkos cipőt, s a néma imádságot)

„Milyen csodálatos is lenne, ha minden lelepleződésnek lenne egy olyan jelenete, mint a Szilágyi Domokosénak, akiről Péterfy Irén, aki megjárta a börtönt miatta, azt mondta, teljes szívével szánja őt, mert neki volt nehezebb! Csakhogy Szilágyi Domokos öngyilkos lett, s mivel semmit vagy nagyon keveset tudunk tettének indítékairól, azt sem zárhatjuk ki, hogy a lelkifurdalás ölte meg.”

Ezt írja Demény Péter.

(Nyílt levél Dávid Gyulához ,Szabadság, 2013. január 04)

Első jelenet:

Ültünk egy bukaresti, központi kávézóban ezerkilencszázhatvankettőben, mondhatnám, naponta beültünk oda, s hallgattunk. Esetleg irogattunk ezt-azt, vagy kinéztünk az esős utcára a redőnyök mögül.

Egy napon hozta magával az Álom a repülőtéren-című kötetét. Szótlanul letette az asztalra a kávés csészék mellé, kinyitotta és ezt írta belé :

Imitt ez az üres fót,

jajdenagyon üres vót,

akárcsak az én hasam,

az istenit, aki van.

Elolvasom a dedikálást, ő észreveszi, hogy van még hely, kér két rumot és folytatja :

Elekes,

ne légy olyan gyerekes,

hanem mint egy felnőtt felnőtt,

nézz meg az utcán

                         minden

                                        delnőt.

Bukarest, l962 okt. 10, Szisz

Ceruzával valami csípős megjegyzést firkantottam a Forrás-kötet emblémájával kapcsolatosan, erre ő szótlanul odaírta az első oldalra :

Egy embléma

nem probléma,

írta Elekes Ferenc,

aki ugyan nem lelenc

éppen ezért semmit sem is lel –

adassék hát neki egy deci rum és

               egy jó adag ischler.

Aztán írt még egy verset a fülszöveg alá, majd lerajzolt engem profilból, s az orcámra egy kakast is kanyarított, amint a könnyeimet szedegeti. A rajz alá ezt a négy sort írta:

Nem alacsony, nem is magas,

ez itten a Békekakas,

könnyet szed az  istenadta

azér írom, mer ( ez ) nem akta.

Mondom, te, Domi, nekem nem tetszik ez az akta. Hiába rímel arra, hogy istenadta. Ráadásul te soha nem is írsz semmiféle aktát, az sincs, ahol dolgozzál.

Nem szólt semmit. Én sem szóltam semmit. Ennek az akta-szónak számomra csak később lett jelentősége. Nekem abban az esztendőben volt munkám. Az Ifjúmunkásnál dolgoztam, napszámosi beosztásban.

Második jelenet:

Egy napon, amikor már Marosvásárhelyre kerültem, váratlanul érkezett, becsöngetett és halkan ennyit mondott :

Maradhatok nálatok egy ideig ? Persze, válaszoltam, majd látván, hogy nagyon fáradt és megtört, megkérdeztem, mi van veled, Domi ?

-Gyalog jöttem Ploiestiről a vasúti síneken, elfáradtam.

És folytattuk a Bukarestben megszokott hallgatásunkat. Egyszer azt kérdezte a feleségemtől, van-e a házban egy kis hagyma. Volt. Szisz a kályha tetejére rakta a hagymát és nagy szakértelemmel pirítgatta.

Két héten át majdnem semmit nem evett, csak a kályhán pirított hagymát. Feleségem hiába tett eléje jó ételeket, ő maradt a pirított hagymánál. Ennek okát nem firtattuk, de láttam rajta, valósággal gyötri, kínozza magát.

Harmadik jelenet:

-Csupa szurok a cipőd, Domi, hol szedtél össze ennyi szurkot?

-Hát nem mondtam, hogy a vasúti síneken jöttem Ploiestiből Vásárhelyig?

-Azt hittem, viccből mondod.

-Miért mondtam volna viccből, ha ott jöttem?

-Mert épeszű ember nem jön a vasúti síneken Ploiestiből Vásárhelyre.

-Szerinted mit jelent az, hogy épeszű ember?

Erre nem válaszoltam. Hallgattunk. Amiképpen szoktunk.

Negyedik jelenet:

-Megvan  a Trabantod, amit Fazekastól kaptál?

-Meg.

-Elviszel engem egy faluba?

-El. Oda, ahová akarod.

Megyünk egy hegyen át, egy kicsi erdőn át. Egy faluba érünk, azt mondja Domi, a templomnál álljak meg. Megállok a templom előtt. Azt mondja, te tudod, hogy én a papokkal nem vagyok barátságban? Mondom, nincs honnan tudjam. Nem baj, de a templomba bemegyek egy néma imádságra, mondja.

Elkisértem, bementünk a templomba. Leült egy padba és fejét lehajtotta.

Sokan és sok mindent

írtak már Szilágyi Domokos öngyilkosságának lehetséges okairól. Olvastam tudományos igényességgel megírt munkát is.

Az egyik egyetlen versét elemzi, hogy magyarázatot találjon Szisz cselekedetének okáról.  A Szilágyi- vers címe: Héjjasfalva felé.

Spira Veronika : Szilágyi Domokos Héjjasfalva felé című költeményének hermeneutikai értelmezése. (A tanulmány első megjelenése: Irodalomtörténet , 1992/2.  313-327.l.)

Ebből idézek: „Felismerve a lét abszurditását, minden választás látszólagos voltát, egyet, az etikait mégis kötelezőnek tekinti magára (szembefordul a halállal). Paradox módon a kierkegaard-i hit lovagjához éppen ez az etikumba vetett abszolút és abszurd hite teszi hasonlatossá. Ezért nyerheti

vissza, amit elveszített (mint Ábrahám Izsákot), az élete méltóságát és a halhatatlanságot.

(„Örök plebejus: Ő az úr”). Ez egyúttal a vers létértelmezésének etikai vetülete, a műbe kódolt etikai hitvallás”.

Vagy: „Petőfi halálának ez a sajátosan Szilágyi Domokos-i egzisztencialista újraértelmezése egyúttal elvezet az öngyilkosság átértelmezéséhez is. Szilágyi Camus gondolatait a modern költő-Messiások sorsára alkalmazva jut arra a meggyőződésre, hogy filozófiai és etikai szempontból nincs különbség a hősi halál és az öngyilkosság között. Mindegy, hogy az út végén a kozák pikájával vagy a szárszói vonattal kell szembefordulni. A költemény létértelmezése éppen ezen a ponton válik személyessé, és hosszabbítható meg az érvénye a beszélő jelenéig, saját sorsáig. A versből sugárzó vereségérzés ugyanis nemcsak a lét lényegéből fakad, de történeti, térségi és egyedi válságban gyökerező elemei is vannak.”

Miért idéztem most ilyen hosszan Spira Veronika tudományos fejtegetéseiből, -tehetné  fel a kérdést az olvasó.

Talán csak azért, hogy bemutassam, hosszú utat tett meg a szerző, hogy eljusson valamilyen következtetésig. Elment egészen Kierkegaardig és Camusig. Úgy, amiképpen Szilágyi ment végig a vasúti talpfákon Ploiesti-től Marosvásárhelyig.

A nehéz kérdésekről való töprengés hosszú utakra kényszeríti az embert. Ha bizonytalan. Ha nehéz a döntés meghozatala. 

De ez a körülményesség csak az elvont, szellemi tájakra érvényes, a szigorú valóságra nem. Mert sem a fizika, sem a kémia lába nem reszket, amikor cselekednie kell. A vonat elüti az embert, ha elébe áll, a méreg megöli az embert, ha beveszi.

Mégis, vannak az embernek megérzései, amelyek mondhatni egyből rátapintanak valamely jelenség lényegére.

Ilyen a Demény Péter megérzése is. 

Marosvásárhely, 2013, január 11

Vers egy korrupt vezetőhöz

                                                                       

Van szeretőd?

Én, ki imádok

egy korrupt vezetőt,

verset írtam róla,

két perccel ezelőtt:

Te, ki fényes körökben

jársz, hol

mint hű baromnak, tömve

jászol,

elődbe minden kincset

csak oda sepernek,

s nem kell félned

végétől a pernek:

valaki fentről

majd rád szól,

ha bűneiddel

kilátszol.

Van szeretőd?

Ha nincs, kár,

még nem zárt be

a kincstár!

Az erdélyi irodalom hangja

Benczédi Sándor kisplasztikája

A tökömet ne vegyük ki?

       

Nem elegáns mozdulat, amikor egy internetes újság szerkesztője beavatkozik egy másik internetes újság szerkesztésébe. Különösen akkor nem, ha ez a másik internetes újság tetszik neki, mondhatni mindennapi olvasmánya.

Most mégis elkövetem ezt a nem elegáns mozdulatot. Nem azért, hogy kioktassam a másik újság szerkesztőjét, hanem inkább azért, mert egy bizonyos ügyben személyesen érintve vagyok.

Már itt, az elején megmondom: a tökömről van szó!

Gyermekkoromban élt a szomszédunkban egy minden hájjal megkent, viccelődő öregember, akinek roskadozó háza előtt naponta el kellett haladnom, iskolába menet. Az öreget úgy hívták, Lajosbá. Ez a Lajosbá naphosszat ült a háza előtti kerek kövön és aki közelébe ért, arra vetett valami furcsa megjegyzést. Vagy jót, vagy rosszat, de különös megjegyzést.

Egy napon épp beszélgetett valakivel, s amikor a közelükbe értem, Lajosbá kifele fordította a hüvelykujját, reám mutatva, s azt kérdezte attól a valakitől, te, ezt a gyermeket nem kellene kiherélni? Úgy kérdezte, hogy halljam, amit mond, de mégse nekem mondja.

Gyermek lévén, ettől a kiheréléstől nagyon megijedtem, el is futottam onnan, mert emlékeztem azokra a szörnyű sikoltásokra, amikor süldő malacokat heréltek a szomszédunkban.

Ez a régi ijedtségem és félelmem jutott eszembe a minap, amikor a már említett, kedvenc internetes irodalmi újságomat olvasni kezdtem. Egy novella első mondata ugyanis ez volt: „Mi a tökömet bámulsz így?”

Lázár László, az Ifjúmunkás egykori, jó szemű szerkesztője, Lazics, egy ilyen kézirat láttán azonnal írt volna a szerzőnek, uram, a novellája jó! De a tökömet ne vegyük ki onnan? Mert nem attól jó egy novella…

Ennek az internetes irodalmi lapnak van egy bevezető mondata : „Az erdélyi irodalom hangja”

Most fölteszem a kérdést, de csak magamnak: mi ez a hang? A közbeszéd szerint,- amit ma „kurzus”-nak neveznek,- vagy valami, vagy megy valahová. De inkább jön valahonnan. Még csak nem is a Lajosbá hangja.

Fészbuk

Pusztai Péter fotója

Vivienek és Hortenziák

Itt van ez a fészbuk. Ez az örökösen nyüzsgő pletykafészek. A neve is onnan jön, a fészekből. És a bukfencből. Nekem mondhatják a nyelvészek, hogy nem onnan jön. Mert bizony, onnan. Én már csak tudom, honnan szöknek nekem naponta  a Vivienek és Hortenziák!

Ők azok, akiknek semmi dolguk nincs ezen a világon, csak az, hogy valakinek nekiszökjenek. A Vivienek és Hortenziák! Nekik nem számít, hogy maholnap nyolcvan éves vagyok, rosszul látok, alig hallok, hajam elhullt, ki sem mozdulok a házból. Jönnek ezek a Vivienek és Hortenziák,  mutatják nekem a köldöküket, a hosszú hajukat, a pingált körmüket és mint egy pecsétet, homlokomra nyomják, hogy lájk! És írják nekem, hogy mint egy pecsétet, én is nyomjam oda a festett orcájuk alá, lájk! Legyünk barátok. Ezek a Vivienek és Hortenziák!

Csak egyszer üss oda, ebbe a pletykafészekbe egy lájkot, többé nem szabadulsz meg a Vivienektől és Hortenziáktól.

Egyszer ütöttem oda egy Vivienre, mert szép, hosszú lába volt neki, dús haja és csábos tekintete. És akkor láttam meg az igazi Vivient.

Az igazi Vivien csúnya volt, ráncos, életúnt, kövér és nálamnál is öregebb. Ha végig sétálna a főtéren, a galambok is messzire elkerülnék.

Így jártam Hortenziával is. De ő legalább bevallotta, tizennyolc unokája van, szereti a jó zenét, a templomok csöndjét, nézni a hegyek csúcsait és ha nagyon nem fáj a lába, kisétál a közeli erdőbe álmodozni, szájában egy útközben letépett, gyönge virágszállal.  És nem titkolta el, az a szép, hosszú lábú, dús hajú, csábos tekintetű leányzó, akit maga helyett a pletykafészekbe rakott, voltaképpen nem ő, hanem valami régi álma, amit soha nem valósíthatott meg. Csak azért rakta oda, mert ez volt az ő leghőbb vágya, s ebből a régi vágyból ennyi maradjon meg.

Így jártam Viviennel és Hortenziával.

Furcsa egy társaság ez a fészbuk! Senki sem az, ami, senki sem az, aki, hanem valami más, valaki más.

  

Otthoni látogatás

Both Gyula fotója, Cseke Gábor blogjából

A nagy buggyanás

Eljön haza a gyermek az egyetemről, eljön időnként, hogy nézzen széjjel a faluban, s lássa meg  a szüleit is, akik a házbért fizetik.

Jönnek  a fekete fejkendős asszonyok  a szomszédból, mondja a beszédesebb, hát itthon vagy lelkem, hogy megnőttél, mióta nem láttalak, hiába, telik az idő, nagyon telik, te pedig nagy ember leszel nemsokára, az egyetem nagy embert csinál a kicsi emberből. Belőled mi lesz, milyen pályára mentél, a mi unokánk a lelki pályát választotta, valami piszológia, hogy legyen tiszta a lelkünk. Mit mondtál lelkem, komonikáció? Nem értjük ezeket a furcsa dolgokat, ugye, látod, mennyire belesüppedt a falunk a szegénységbe, a felfogásunk is ott van, ahol a talaj menti fagy szokott lenni, legalul, mi innen már soha föl nem tápászkodunk. Ti lesztek, akik kihúzhattok minket ebből a sokféle bajból, mert nagy ereje van a tudománynak, mindig is az volt, nagy ereje, bizonyosan az van a komonikációnak is, nagy ereje. Csak várjuk, hogy ide is elérjen. Már ott tartunk, nem csak az erőnk, a reményünk is napról napra fogy. Te ha meg tudnád magyarázni, honnan jött ide ez a nagy nyomorúság, mitől szegényedett így le a falusi nép, ugye, meg tudod magyarázni lelkem…

Meg. Meg tudom magyarázni, drága néném, ha jól figyel rám.

Most éppen azt tanuljuk az egyetemen, hogy átmeneti jelleggel ugyan  minimalizálódott az agrárium likviditása, de tranzit jelenség ez, addig tart, amíg a humán erőforrások volumene eléri azt a nagyságrendet, amikor adekvát módon le tudjuk hívni az uniós devizákat, s olyan nívóra jutunk, ahonnan implementálni tudjuk a konszolidált  invesztíciót. Akkor pedig az agrár populációban is más lesz a kurzus, szignifikáns evolúció következik be, melynek vektorai találkoznak a progresszív ideákkal, s az egész társadalom konszenzus alapján organizálódik. Persze, ez  nem történik meg egyik napról a másikra, van neki egy kifutási periódusa, lesznek még hiátusok és deficites szektorok , de erre is vannak már internacionálisan elaborált metódusok, amelyek ebben a mostani, profitorientált szituációban is képesek humanizálni mind az agrárium, mind pedig az ipari produkció harmonizálódását. Na, ennek egyik fundamentális instrumentuma nem más, mint maga a kommunikáció. Vagyis az, amit éppen most tanulunk az egyetemen. Ugye, tetszik érteni…

Hát hogyne érteném lelkem, persze, hogy értem, el is mondom az uramnak, amint haza érek, legyen bizodalma a jövendő nemzedékben, ne csak rakosgassa egyik lábát a másikra hajnalonként, hogy mit is kezdjen a napjaival.

Veszi a fekete fejkendőjét az asszony, megy haza az urához, útközben töri a fejét, mit is mondjon otthon , mert egy nagy buggyanás az egész, amit hallott, egy nagy buggyanás, ezért fizetik az egyetemmel járó városi házbért a szegény rokonok.

Az ajtók záródnak

Dancs Artur fotója

Mediterrán sóhajtások

Itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

mely csak korondi fazéknak ha jó,

telefonjainkat a Marosba dobjuk,

ússzanak el tarka halakkal tengerekig,

hol büszkén suhan sok kényes hajó,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

tornyot, könyvtárat, palotát,

kocsmát, a félig kiivott poharat,

padlón eltaposott csikket,

a hűtlen asszonyokat pedig

ünnepélyes keretek közt

átadjuk a költöző madaraknak,

vigyék el őket csőrükben fogva,

langymeleg déli szigetek felé,

ahol a klíma nekik való átok:

vizeknek fodra ölelésből fonva,

s a felhők  mediterrán sóhajtások,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

gyűrött zászlókba csomagoljuk

a házszámokat, posták bélyegzőit,

a koszos kukákat, ernyőket, kalapokat,

s mint kifoszlott, molyrágta

szőnyeget, föltekerjük az utakat,

átkötve gondosan  televíziós drótok

kábeleivel, színes pántlikákkal,

melyek a magas lampionról lógnak,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

játszóterek foltos lepedőibe

bepakoljuk a multikulturális

fesztiválok dübörgő hangszereit,

ki nem felejtve a karnagyi pálcát,

kottát, hangjegyet, plakátot,

eldobjuk persze, a verseket is,

kínos rímeikkel együtt,

apró gyermekeinket

térdünk közé fogva

mi kérünk tanácsot tőlük, mi legyen

velük, s velünk, mert vénen

nem megyünk semmire,

nincs már egy ép ötletünk,

csak az, hogy el kell menni innen,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

a nyugatról behozott, szétszedett

autók kerekeit a tömbházak alá rakjuk,

s elgurítjuk a várostól messze,

lakjanak bennük  a hajléktalanok,

halottakhoz illőn, csöndben,

különben is holtak ők már, veszve,

de el ne felejtsem, ott pihenik ki

sűrű taposások fáradalmait

a nagy törekvők is, kiknek

fényes cipője megkopott rég

a fontosság felé vezető márvány

lépcsőzeten, fel- le,

ott bizony, mert

ők maradnak itt örökre,

megszerették e tájat, pedig csak

nagyapjuknak, ha volt ökre,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

leszünk kóválygó  turisták,

mindegy, merre visz  utunk,

vizeken át, vagy magas hegyen,

de ahol meg-megállunk,

ott rend és fényesség legyen,

mert ahhoz szoktatott minket

a nagy világjárás, ismerjük már

a földalatti vonatok megállóit,

jól tudjuk kezelni jegyeinket,

az okosan kitalált gombokat,

értjük a hangszórók szavát,

bármilyen nyelven, ha bemondják,

miképpen óvjuk, épségünket,

be vagyunk etetve ravaszsággal is,

akár a csobbanó csuka,

ki unottan fordul más irányba,

ha sovány gilisztát dobnak elé,

mert van úgy, mint üres nájlon -zacskót,

titkon és sietve dobjuk el a honvágyat,

s az otthon felejtett gondokat,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

ez a halál,-

de aki egyszer mégis visszatér,

s a város helyén csak egy sor

kriptát talál,

nem lesz, ki rászólna,

míg őseit keresi, vigyázat,

az ajtók záródnak!

A helyzet

Fotó:Csonka Péter

   Bajor

Mániám, hogy sokszor fölkelek éjnek idején, és előadást tartok a falaknak, a függönyöknek, a székeknek, a virágoknak. Mindennek, ami a szemembe ötlik hirtelen. 

De csönd vesz körül, kínos csönd, és a csönddel nehéz értekezni. Találomra kérdéseket teszek föl magamnak, minél nehezebb kérdéseket. 
Az éjjel azt a kérdést tettem föl magamnak, mire valók ezek a dolgok, amelyek körülvesznek engem?
Itt vannak például a függönyök. Nem jók semmire. Csak a fényt veszik el tőlem, a kilátást, belátni ide nem lát be senki, csak az ég madarai. De az ég madarai sem néznek be hozzám, csak röpködnek erre-arra, napközben sok a dolguk, éjjel pedig lehajtják fejüket egy ágra, falevélre.

Évekkel ezelőtt történt, hogy Bajor Andor kiszökött a kórházból, s éjnek idején, pizsamásan becsöngetett hozzánk. Hogy beszélgessünk. Kérdem, hát miről beszélgessünk, Bandi? Azt mondja, mindegy. Például a fecskék szokásairól.  

-Éjnek idején a fecskék szokásairól beszélgessünk?-kérdem. Erre azt feleli, arról. Miért ne? Minden egyebet már többször megbeszéltünk.
És beszélgettünk a fecskék szokásairól. Hogy hol szeretnek fészket rakni, miképpen gondozzák fiókáikat, s ősszel, ha útra kelnek, hová és meddig röpülnek.

A cigarettát egymás után szívtuk, megtelt a szoba sűrű füsttel. Kérdem, jónak látja-e, ha elhúznám a függönyt, s megnyitanám az ablakot, menjen ki valamennyi ebből a gomolygó méregből? Azt mondja, nagyon jónak látja, csak arra vigyázzak, nehogy megijesszek egy fecskét, ha véletlenül épp az ablak párkányán  talált volna meghúzódni, aludni.
Elhúzom a függönyt, kinyitom az ablakot, s hát ott ül velem szemben egy fecske.

A dobos nem érti

Elekes Károly munkája

Szegmens

Fényesített cipőjű, kiborotvált orcájú, tehát uras kinézetű idegenek jöttek a faluba, s valami gyűlést hívattak össze a helybéli dobossal. Meghagyták neki, emelje föl a hangját, amennyire csak tudja, mert a gyűlésnek nagyon nagy lesz a tétje. Ott fog kiderülni, mekkora az a szegmens, amelyre biztosan lehet számítani, amikor eljön a szavazás ideje.

A helybéli dobos vette szerszámait, de mielőtt elindult volna, azt kérdezte a fényesebb cipőjű idegentől, szíveskedjék megmondani, mégis, mit doboljon ki, hogy annyira föl kell emelnie a hangját, mert a sok ordítás miatt be szokott rekedni a torka.

 -Hogyhogy mit doboljon ki? – kérdezte a fényesebb cipőjű idegen. Azt dobolja ki, hogy a gyűlésről ne hiányozzon senki. Mert fontos! És aki nem jön el, meg lesz büntetve! Ezen mit nem lehet érteni?

-Ezen így már mindent lehet érteni, én a szegmentes dolgot nem értem, – felelte a dobos, és elindult a falu útjait járni.

Egy napon villanyt vittek a faluba, a kidobolni való fölhívásokat hangszórók kürtölték, akiket megszavaztak, sorra elmentek erről a tájról, csak a rekedt hangú dobos élt még betegen, sokáig.

Amikor meghalt, a szomorú hír házról házra járt, csak a toronybéli  harangot kondította meg egy kölcsönkért harangozó.

A temetésén valaki halkan azt mondta a szomszédjának, látod-e komám, elment ez a szegény, szegmentes dobosunk is, így járunk mind…

Azóta a faluban sokan jártak így. Néhányan, akik még megvannak, ma sem tudják, mi az a szegmens. A szegény, rekedt hangú hírvivőt is ritkán emlegetik. Talán csak olyankor, ha valaki a meghűlése miatt, rekedten beszél. Azt mondják, olyan a hangja, mint amilyen volt annak a mi, szegmentes dobosunké.

Szombat

Bocsáss meg, Emma!

-Ezt az embert vigyétek oda, ahová a súlyosakat szoktuk, kössétek rá a műszereket és kérdezzétek ki alaposan. Ugye, megértetted, Mónika! És vigyázzatok, ma szombat van!

-Hogy történt a baleset?

-Elütöttem egy autót.

-Mekkora sebességgel?

-Álló helyzetben.

-Ezt hogy értsem?

-A járda szélén állt az autó. Én is a járda szélén álltam, valószínűleg egy lehullott, vizes falevélen. Amikor be akartam ülni, elcsúsztam a vizes falevélen és beütöttem a fejem az ajtóba.

-Mikor történt az eset?

-Két hete.

-És miért nem jött korábban?

-Mert szombat volt és szombati napon nem szeretek kórházba menni.

-És azóta fáj a feje…

-Fáj. Egyfolytában.

-A családjában volt valaki, akinek baj volt a fejével?

-Volt. Apám is úgy halt meg. Fájt a feje, leült egy székre, azt mondta anyámnak, bocsáss meg Emma. És meg is halt azonnal.

-Más is volt a családjában, akinek baj volt a fejével?

-Volt. Nagybátyám, Miklós egyszer megunta az életét San Franciscoban, mert ott állandóan fúj a szél, elment San Diegoba. Séta közben a fejéhez kapott és összesett, mint a collstock. Arra ébredt, hogy a feje ki van fúrva. Még élt egy darabig, de a fejébe bele is halt.

-Ne menjünk olyan messzire, mindent nem tudok följegyezni.

-Pedig nem ártana. Mert Bismarck, a Német Császárság első kancellárja is sokszor fájtatta a fejét, amikor a Reichstagot rekcumozta, de azért megalkotta azt az egészségbiztosítási rendszert, amelyet a németek most is sikeresen alkalmaznak. Akár szombat van, akár nincs szombat…

-Mondtam, ne menjünk olyan messzire.

-Kár.Mert Vilmos is agyvézésben halt meg, kár őt kihagyni a fejfájásból…

-Vannak remegések a végtagjaiban?

-Vannak. A balesetem előtt is állandóan remegett az egész testem, ha elfogyott a cigarettám.

-És milyen a látása?

-Nem jó. Csak a meglátásaimmal vagyok valamennyire megelégedve. De néha azért tévedek. Tudja, az úgy van, Mónika, hogy senki sem tökéletes.

-Járt már pszichológusnál?

-Nem. De van valaki a családomban, aki járt. Azt kérdezték tőle, ki a kormányfő. Erre ő nem szólt semmit, a pszichológus pedig azt mondta, neki most sürgős dolga van és el kell mennie valahová. És el is ment. Azt hiszem, akkor is szombat volt. Nem gondolja, kedves Mónika, hogy mostanában túlságosan sok a szombat?

-Nem tartozik a balesetének körülményeihez, de ezt azért följegyzem: a beteg szerint mostanában túlságosan sok a szombat…

Nyom

Báthori Zsigmond felvétele

 Közöm Korondhoz

A magyarnál életesebb nációk tudják, hogyan lehet történelmet csinálni. Ezt onnan veszem, hogy magam is életesebb nációval élek egyazon égi födél alatt, immár hetvenhét esztendeje. És onnan is veszem, hogy olykor térdemre terítem a földrajzot és nézegetem a térképet.

A módszer egyszerű, mint a régi, korondi cserépfazék: nyomot kell hagyni.

Szememszokta, kicsiny városokban, falvakban látok házakat, amelyek  falán utcára nézőleg ott patinásodik, zöldül,  --   mint valami kétarasznyi, nemzeti tavasz  --    a keményen fölszegzett tábla, mely hirdeti:erre járt valaki, néptanító, ügyvéd, politikus, hazafi. Ekkor és ekkor…

Ez a tábla a nyom. Egyelőre csak kicsi folt, mint öregek arcán a sötét pötty, mely szép lassan növekszik, terjeszkedik.

Telik az idő. És a kicsiny városban, faluban, senki nem tudja, tulajdonképpen ki is járt arrafelé.

És szokása szerint, tovább telik az idő. Egyszer iskolát neveznek el arról, aki erre járt valamikor, valamiért. Kényszerűségből esetleg meg is szállt egy éjszakára, vagy a helybéli kocsmában megivott egy fröccsöt. Mindegy.

Egy arra alkalmas napon, a kicsi táblát nagyobbra cserélik és virágokkal veszik körül. És még alkalmasabb napokon a ház előtt megjelennek a zászlók. Mert milyen egy ünnep zászlók lobogása nélkül? 

Történelmet úgy lehet csinálni, hogy nyomot kell hagyni.

Sokszor jártam Korondon. Barangoltam erdeiben, szerszámnak való somfát keresvén, meg is szálltam egy éjszakára  ott, ahol aragonitból hamutartót, s mindenféle fehér vagy csíkos semmiséget köszörültek és volt kocsma is. 

Felsősófalvától egy kőhajításnyira van Korond, ha megkérdezte valaki, honnan jöttem, mondtam, Féssőről, amire azt felelte, akkor mi szomszédok vagyunk.

Hiába voltunk  szomszédok, kevés embert ismertem Korondon. Egy poéta festőt, akit épp a minap temettünk, néhány világjárót és egy művész lelkű embert, akinek neve Józsa János.

Most került kezembe a korondi Firtos Művelődési Egylet folyóirata, a Hazanéző. Ennek hátlapján  azt olvasom, hogy Képtár Korondon. Alatta azt, hogy Képzőművészeti alkotások a Józsa János adományából.

Nézem a hátsó borítóra kirakott képeket. Legalul, hosszan kiterítve egy freskó. Nagy Imre alkotása, a kötelező lelkesedések, remények és a reánk suppanó csalódások korából.

Fölkapom a fejem, hát ez a kép évekkel ezelőtt még ott volt a szobám falán!

Emlékszem, hányszor jött hozzám ez a művész lelkű Józsa János! Hogy azt a képet ő meg szeretné venni. Sokáig nem adtam el neki. Aztán egy napon úgy alakult, hogy megvette mégis.

Ezt az eladást bántam sokáig. Gondoltam, jön majd egy autó, s elviszik Pestre, vagy talán még fényesebb helyre, akárhová, hogy legyen ott, ne itt, Korondon.

Íme, Józsa János ezt a képet nem adta el! Inkább elajándékozta. A falujának. Hogy legyen ott. Hogy maradjon ott, Korondon! Mert Józsa János is jól tudja, amit az okosabb nációk régóta tudnak: nyomot kell hagyni.

Józsa Jánosnak köszönhetem, hogy most már nekem is van valamim Korondon, ami megbocsájtó jóindulattal nyomnak is nevezhető.

Életesebb népek élnek Korondon, mint túl a hegyen, ahol én születtem.Vagy Felsősófalván,  ahol egy egész esztendeig tanítottam.

Hagytam-e nyomot magam után? Annak tekinthető-e, hogy „felstímoltam” az iskola igazgatójának hegedűjét a  templomban, mert bécsi Á csak az egyház harmóniumán volt Korondon kapható? Azt is zenehallás nélkül, találomra. És nyár idején kikergettem a templomba betódult verebeket, mert a jámbor és előrelátó igazgatóm nem mert a templomba bemenni, féltette állását.

Ezt hagytam magam után: a rosszul hangolt hegedűt, s az elzavart verebeket!

Mégis,valamit azért hagytam. Néhány apró fogalmazást, amit kizárólag a magam örömére írtam. 

Az egyiket a szomszéd asszonyról, aki magányosan élt, örökösen gágogó lúdjaival körülvéve. Soha nem kereste őt senki. Úgy hívták, Lídiné. A másikat egy roskadozó házról, amelyben Engi Zsigabá lakott, s ahol télen sem szabadott tüzet gyújtani. Ilyen és ezekhez hasonlatos, lényegtelen dolgokkal foglalkoztam, amikre sem akkor, sem azóta föl nem figyelt senki.

Közöm Korondhoz, Felsősófalvához, ahhoz a vidékhez, ennél talán nem több. 

Most már belátom, térdemre a földrajzot hiába teríteném ki. Történelmet így nem lehet csinálni. Csak úgy lehet, amiképpen az életesebb nációk cselekednek. És ahogyan a művész lelkű Józsa János próbálgatja.

Páll Lajos emlékére

Aki a fákat rakosgatta

Május lehetett, szép májusi nap, gondoltam, fölmegyek Korondra, hadd lássam, mit csinál ilyenkor Páll Lajos.

A kapujában találkoztunk, elmenőben volt éppen, mondja, hogy rosszkor jöttem, mert neki most sürgősen ki kell mennie az erdőbe.

Mondom, így jár, akinek a tél megette a tűzrevaló fáját, akkor siet az erdőbe, amikor a szükség reá kényszeríti…

-Van még nekem tűzifám elég, nem azért megyek, hanem a mostani zöldért.

-Miféle zöldért, Laji?

-A tavaszi zöldért! Azért, mert a tavaszi zöld az igazi, megfesteni való ilyenkor minden falevél…

Jártuk az erdőt. Laji a fákat nézte, a lombokat, a bokrokat, a mohát, én pedig őt néztem, vártam, mikor mutat rá egy igazi zöldre.

Egyszer megáll egy görbe fánál, s azt mondja, na, ezt a fát átrakom a vászon túlsó oldalára, oda, ahol egy tarka tehén már meg van festve.

-Hát így megy ez a festői szakma, te, Laji? Csak úgy rakosgatod az erdei fákat, kedved szerint?

-Így megy. Csak úgy rakosgatom az erdei fákat, kedvem szerint.

-És ha most valahol a tengerparton lennénk, s te festenél, a tengert is átraknád keletről északra, kedved szerint?

-Azt nem! A tengert nem lehet átrakni. Épp ezért nem is festek tengert. Ha egy mód van rá, akkor tengert nem festek.

-És hol vannak azok az igazi zöldek, amiért kijöttünk ide, Laji?

-Hát te nem látod ezt a sokféle zöldet mindenfelé?

Nem. Itt minden zöld, azt látom.

-Akkor majd nézd meg az igazi zöldet a vásznaimon, amikor meg lesznek festve!

-Azt akarod mondani, hogy ezek a lombok nem a legigazibb zöldek? És azt akarod mondani, hogy ezek a fák nincsenek is jó helyen, azért kell őket rakosgatni a te kedved szerint?

-Azt. Pontosan azt akarom mondani…

Eljött egy nagyhavú tél, gondoltam, fölmegyek Korondra, hadd lássam, mit csinál ilyenkor Páll Lajos.

Kivitt engem egy hegyoldalba, néztük a tájat hallgatagon. Egyszer megkérdeztem, miért jöttünk mi ide ki, Laji? A hóért? Mert bent, a faluban is van hó elég…

-A fehérért jöttünk, ezért a csillogó fehérért. Ami csak itt van, a szilonon.

-Mi az a szilon, Laji? Ezt a hegyoldalt nevezik szilonnak?

-Nem. Nem a hegyoldalt nevezik szilonnak, hanem ezt a csillogó havat, amin most állunk. Mert ez a hó nem süppedős, kérge van már, járni lehet rajta és szép fehér. Ennél fehérebb semmi nincs. Ezért jöttünk ide ki.

-És te ezt a fehéret akarod megfesteni?

-Ezt a fehéret.

-Ebből a hóból nem akarsz átrakni valamennyit a túlsó oldalra, amiképpen májusban azt a fát átraktad?

-Hát mi vagyok én? Hóhányó? Az az egy nem vagyok. Én csak a fehérért hoztalak ki. Hogy nézd meg, milyen az igazi fehér. Láttad a májusi zöldet a vásznamon? Azt, amelyiken egy fát átraktam a tehenek mellé?

-Láttam, Laji. De rövid ideig, mert azt el is vitték.

-Így jár minden festő, ha valamit sikerül neki jól megcsinálni. Marad a semmivel. Hiába minden igazi zöld és igazi fehér…

Agyrázkódás

Elekes Károly munkája

                 

Mennyit ér a bankrabló feje?

Filmeken lehet látni, hogy amikor az elfogott bankrablót betuszkolják a rendőrségi autóba, nagyon vigyáznak a fejére. Széles tenyerével a rendőr lenyomja a bankrabló koponyáját, nehogy beüsse az ajtó felső peremébe, s valami kár essék benne. Mert drága kincs a bankrabló koponyája.

Vajon, mennyit ér a bankrabló feje?

Bizonyára többet, mint a tudósé, vagy a miniszteré. Mert a tudósok és miniszterek fejét nem nyomkodják.  Még a pápa fejénél is többet érhet a bankrablóé, mert még soha nem láttam, hogy a pápa koponyáját széles tenyerével nyomkodná egy rendőr, vagy más, hivatalos személy, amikor fölkérik, szálljon be a limuzinjába. A pápamobilt is azért szerkesztették neki, hogy ne kelljen állandóan nyomkodni őszentsége fejét.  

Itt állunk néhányan egy bank előtt, sehol egy bankrabló, egy rendőr, csak a szemközti, vasráccsal védett ajtóban áll egy pisztolyos, jó egészségnek örvendő, piros orcájú egyén, akinek ugyancsak értékes lehet a koponyája , mert szúrós szemével úgy tekint ki belőle, mint aki erre néz és másfelé is lát.
Minket egy pillantásával föltérképezett, megállapította, nem vagyunk már jók semmire, felőlünk nyugton heverhet a sok pénz ott, ahol van.  

Szóval, itt állunk néhányan, azon tanakodunk, mennyit érhet egy bankrabló feje.

-Sokat! Mert milyen az ember? Ami sokat ér, legjobban azt védelmezi.

-Ez függ a bankrablótól is. Vannak nagy rablók és vannak kicsi rablók…

-És a pénztől is függ, attól , hogy mennyi pénz van a bankban. Minél több pénz van egy bankban, annál jobban megnyomják a bankrabló fejét, hogy épsége biztosítva legyen.

-Ez hülyeség. Annak a pisztolyos őrnek nem kötik az orrára, mennyi pénz van a bankban, tőle csak a fegyelmet, a megbízhatóságot követelik meg. Mert a megbízhatóság sokszor többet ér a világ összes pénzénél…

-Viszonylagos minden. Az én apám, amikor a házunkat építették, az osztrák  benzines gyújtóját befalaztatta, hogy biztos helyen legyen. És azzal mit ért? Soha többé nem gyújthatott meg véle egy szál cigarettát. A nagy biztonsággal maradt és az örökös kunyerálással. Hogy ki tud adni neki egy tüzet…

-Ezt a kérdést tudományosan kell megvilágítani. A jog szerint, az erkölcs szerint, majd pedig közgazdaságilag.

A jog előírja, hogy a bankrabló épségére vigyázni kell, mert a bankrabló is ember. És kiderülhet róla, hogy jó ember, hasznos ember. Még bent, a tömlöcben is vigyázni kell a rabokra, lehetőséget kell adni nekik a megjavulásra.

Az erkölcs előírja, hogy nem szép dolog lopni, de azt nem írja elő, hogy a tolvajt hagyni kell, hogy munkája közben üsse be a fejét valamibe. A közgazdaság pedig mit néz? Azt nézi, hogy csak egy ép elméjű bankrabló vallomása alapján lehet a többi bankrabló hollétét kideríteni. Egy megbízhatatlan, hazudozó bankrabló vallomására nem lehet alapozni. Márpedig a közgazdaságnak erős alapokon kell állani, mert ha nem áll erős alapokon, az egész állam összeomlik. Amikor egy rendőr lenyomja a bankrabló fejét, tulajdonképpen az államot védelmezi. Mihez kezdenénk állam nélkül? 

-Meglennénk állam nélkül is. Emlékeztek arra a nagy franciára? Aki kijelentette, az állam én vagyok! És ő volt valóban az állam? Nem ő volt! Csak azt mondta magáról. Egy bankrabló is azt mondhat magáról, amit akar, miért kellene megkövetelni tőle az őszinteséget?

-Akármerről vesszük körbe a kérdést, hogy mennyit ér a bankrabló feje, egy biztos: ahhoz előbb bankrablónak kell lennie valakinek, hogy ilyen nagy gonddal védelmezzék a fejét.

Amikor rám került a sor, hogy mondjak én is valamit, sokáig hallgattam. Nem azért hallgattam, mert nem lett volna semmi mondanivalóm. Lett volna. Ehelyett a fejemre mutattam, s halkan kinyögtem: be van törve a fejem. Tegnap egy autóba akartam beülni, s beütöttem a fejem, mert nem volt, aki lenyomja. Az orvos szerint agyrázkódás. Gyógyíthatatlan.