Páll Lajos emlékére

Aki a fákat rakosgatta

Május lehetett, szép májusi nap, gondoltam, fölmegyek Korondra, hadd lássam, mit csinál ilyenkor Páll Lajos.

A kapujában találkoztunk, elmenőben volt éppen, mondja, hogy rosszkor jöttem, mert neki most sürgősen ki kell mennie az erdőbe.

Mondom, így jár, akinek a tél megette a tűzrevaló fáját, akkor siet az erdőbe, amikor a szükség reá kényszeríti…

-Van még nekem tűzifám elég, nem azért megyek, hanem a mostani zöldért.

-Miféle zöldért, Laji?

-A tavaszi zöldért! Azért, mert a tavaszi zöld az igazi, megfesteni való ilyenkor minden falevél…

Jártuk az erdőt. Laji a fákat nézte, a lombokat, a bokrokat, a mohát, én pedig őt néztem, vártam, mikor mutat rá egy igazi zöldre.

Egyszer megáll egy görbe fánál, s azt mondja, na, ezt a fát átrakom a vászon túlsó oldalára, oda, ahol egy tarka tehén már meg van festve.

-Hát így megy ez a festői szakma, te, Laji? Csak úgy rakosgatod az erdei fákat, kedved szerint?

-Így megy. Csak úgy rakosgatom az erdei fákat, kedvem szerint.

-És ha most valahol a tengerparton lennénk, s te festenél, a tengert is átraknád keletről északra, kedved szerint?

-Azt nem! A tengert nem lehet átrakni. Épp ezért nem is festek tengert. Ha egy mód van rá, akkor tengert nem festek.

-És hol vannak azok az igazi zöldek, amiért kijöttünk ide, Laji?

-Hát te nem látod ezt a sokféle zöldet mindenfelé?

Nem. Itt minden zöld, azt látom.

-Akkor majd nézd meg az igazi zöldet a vásznaimon, amikor meg lesznek festve!

-Azt akarod mondani, hogy ezek a lombok nem a legigazibb zöldek? És azt akarod mondani, hogy ezek a fák nincsenek is jó helyen, azért kell őket rakosgatni a te kedved szerint?

-Azt. Pontosan azt akarom mondani…

Eljött egy nagyhavú tél, gondoltam, fölmegyek Korondra, hadd lássam, mit csinál ilyenkor Páll Lajos.

Kivitt engem egy hegyoldalba, néztük a tájat hallgatagon. Egyszer megkérdeztem, miért jöttünk mi ide ki, Laji? A hóért? Mert bent, a faluban is van hó elég…

-A fehérért jöttünk, ezért a csillogó fehérért. Ami csak itt van, a szilonon.

-Mi az a szilon, Laji? Ezt a hegyoldalt nevezik szilonnak?

-Nem. Nem a hegyoldalt nevezik szilonnak, hanem ezt a csillogó havat, amin most állunk. Mert ez a hó nem süppedős, kérge van már, járni lehet rajta és szép fehér. Ennél fehérebb semmi nincs. Ezért jöttünk ide ki.

-És te ezt a fehéret akarod megfesteni?

-Ezt a fehéret.

-Ebből a hóból nem akarsz átrakni valamennyit a túlsó oldalra, amiképpen májusban azt a fát átraktad?

-Hát mi vagyok én? Hóhányó? Az az egy nem vagyok. Én csak a fehérért hoztalak ki. Hogy nézd meg, milyen az igazi fehér. Láttad a májusi zöldet a vásznamon? Azt, amelyiken egy fát átraktam a tehenek mellé?

-Láttam, Laji. De rövid ideig, mert azt el is vitték.

-Így jár minden festő, ha valamit sikerül neki jól megcsinálni. Marad a semmivel. Hiába minden igazi zöld és igazi fehér…