Bajor

Mániám, hogy sokszor fölkelek éjnek idején, és előadást tartok a falaknak, a függönyöknek, a székeknek, a virágoknak. Mindennek, ami a szemembe ötlik hirtelen.

De csönd vesz körül, kínos csönd, és a csönddel nehéz értekezni. Találomra kérdéseket teszek föl magamnak, minél nehezebb kérdéseket.
Az éjjel azt a kérdést tettem föl magamnak, mire valók ezek a dolgok, amelyek körülvesznek engem?
Itt vannak például a függönyök. Nem jók semmire. Csak a fényt veszik el tőlem, a kilátást, belátni ide nem lát be senki, csak az ég madarai. De az ég madarai sem néznek be hozzám, csak röpködnek erre-arra, napközben sok a dolguk, éjjel pedig lehajtják fejüket egy ágra, falevélre.

Évekkel ezelőtt történt, hogy Bajor Andor kiszökött a kórházból, s éjnek idején, pizsamásan becsöngetett hozzánk. Hogy beszélgessünk. Kérdem, hát miről beszélgessünk, Bandi? Azt mondja, mindegy. Például a fecskék szokásairól.

-Éjnek idején a fecskék szokásairól beszélgessünk?-kérdem. Erre azt feleli, arról. Miért ne? Minden egyebet már többször megbeszéltünk.
És beszélgettünk a fecskék szokásairól. Hogy hol szeretnek fészket rakni, miképpen gondozzák fiókáikat, s ősszel, ha útra kelnek, hová és meddig röpülnek.

A cigarettát egymás után szívtuk, megtelt a szoba sűrű füsttel. Kérdem, jónak látja-e, ha elhúznám a függönyt, s megnyitanám az ablakot, menjen ki valamennyi ebből a gomolygó méregből? Azt mondja, nagyon jónak látja, csak arra vigyázzak, nehogy megijesszek egy fecskét, ha véletlenül épp az ablak párkányán talált volna meghúzódni, aludni.
Elhúzom a függönyt, kinyitom az ablakot, s hát ott ül velem szemben egy fecske.