Agyrázkódás

Elekes Károly munkája

                 

Mennyit ér a bankrabló feje?

Filmeken lehet látni, hogy amikor az elfogott bankrablót betuszkolják a rendőrségi autóba, nagyon vigyáznak a fejére. Széles tenyerével a rendőr lenyomja a bankrabló koponyáját, nehogy beüsse az ajtó felső peremébe, s valami kár essék benne. Mert drága kincs a bankrabló koponyája.

Vajon, mennyit ér a bankrabló feje?

Bizonyára többet, mint a tudósé, vagy a miniszteré. Mert a tudósok és miniszterek fejét nem nyomkodják.  Még a pápa fejénél is többet érhet a bankrablóé, mert még soha nem láttam, hogy a pápa koponyáját széles tenyerével nyomkodná egy rendőr, vagy más, hivatalos személy, amikor fölkérik, szálljon be a limuzinjába. A pápamobilt is azért szerkesztették neki, hogy ne kelljen állandóan nyomkodni őszentsége fejét.  

Itt állunk néhányan egy bank előtt, sehol egy bankrabló, egy rendőr, csak a szemközti, vasráccsal védett ajtóban áll egy pisztolyos, jó egészségnek örvendő, piros orcájú egyén, akinek ugyancsak értékes lehet a koponyája , mert szúrós szemével úgy tekint ki belőle, mint aki erre néz és másfelé is lát.
Minket egy pillantásával föltérképezett, megállapította, nem vagyunk már jók semmire, felőlünk nyugton heverhet a sok pénz ott, ahol van.  

Szóval, itt állunk néhányan, azon tanakodunk, mennyit érhet egy bankrabló feje.

-Sokat! Mert milyen az ember? Ami sokat ér, legjobban azt védelmezi.

-Ez függ a bankrablótól is. Vannak nagy rablók és vannak kicsi rablók…

-És a pénztől is függ, attól , hogy mennyi pénz van a bankban. Minél több pénz van egy bankban, annál jobban megnyomják a bankrabló fejét, hogy épsége biztosítva legyen.

-Ez hülyeség. Annak a pisztolyos őrnek nem kötik az orrára, mennyi pénz van a bankban, tőle csak a fegyelmet, a megbízhatóságot követelik meg. Mert a megbízhatóság sokszor többet ér a világ összes pénzénél…

-Viszonylagos minden. Az én apám, amikor a házunkat építették, az osztrák  benzines gyújtóját befalaztatta, hogy biztos helyen legyen. És azzal mit ért? Soha többé nem gyújthatott meg véle egy szál cigarettát. A nagy biztonsággal maradt és az örökös kunyerálással. Hogy ki tud adni neki egy tüzet…

-Ezt a kérdést tudományosan kell megvilágítani. A jog szerint, az erkölcs szerint, majd pedig közgazdaságilag.

A jog előírja, hogy a bankrabló épségére vigyázni kell, mert a bankrabló is ember. És kiderülhet róla, hogy jó ember, hasznos ember. Még bent, a tömlöcben is vigyázni kell a rabokra, lehetőséget kell adni nekik a megjavulásra.

Az erkölcs előírja, hogy nem szép dolog lopni, de azt nem írja elő, hogy a tolvajt hagyni kell, hogy munkája közben üsse be a fejét valamibe. A közgazdaság pedig mit néz? Azt nézi, hogy csak egy ép elméjű bankrabló vallomása alapján lehet a többi bankrabló hollétét kideríteni. Egy megbízhatatlan, hazudozó bankrabló vallomására nem lehet alapozni. Márpedig a közgazdaságnak erős alapokon kell állani, mert ha nem áll erős alapokon, az egész állam összeomlik. Amikor egy rendőr lenyomja a bankrabló fejét, tulajdonképpen az államot védelmezi. Mihez kezdenénk állam nélkül? 

-Meglennénk állam nélkül is. Emlékeztek arra a nagy franciára? Aki kijelentette, az állam én vagyok! És ő volt valóban az állam? Nem ő volt! Csak azt mondta magáról. Egy bankrabló is azt mondhat magáról, amit akar, miért kellene megkövetelni tőle az őszinteséget?

-Akármerről vesszük körbe a kérdést, hogy mennyit ér a bankrabló feje, egy biztos: ahhoz előbb bankrablónak kell lennie valakinek, hogy ilyen nagy gonddal védelmezzék a fejét.

Amikor rám került a sor, hogy mondjak én is valamit, sokáig hallgattam. Nem azért hallgattam, mert nem lett volna semmi mondanivalóm. Lett volna. Ehelyett a fejemre mutattam, s halkan kinyögtem: be van törve a fejem. Tegnap egy autóba akartam beülni, s beütöttem a fejem, mert nem volt, aki lenyomja. Az orvos szerint agyrázkódás. Gyógyíthatatlan. 

Bibircsók

Kedei Zoltán munkája

Mostani stádium

                                          

Az igazságot csak akkor merjük kimondani,

amikor tudjuk, halálosan betegek vagyunk.

                                                                          

Három álmodozó tekintetű kisasszony lakott a harmadik szomszédban, Póli, Erzsi és Jolán. Ez a három álmodozó tekintetű kisasszony állítólag úgy határozott, hogy férjhez nem mennek soha, életüket magányosan élik le, az öröklött ezüst eszcájgok, porcelánok és szépkötésű könyvek között. Naphosszat ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket nézték, ha olyan volt az idő. Úgy ültek ott hárman, mintha nem is ezen a földön lennének, hanem valahol fönt, a magasságos egekben.

Csak ebbe a Jolánba ütött bele valami, mert egyszer önfejűleg nekifutott a valóságos életnek. Egy kicsit férjhezment Tóth Jóskához, de megbánta, s visszament az ezüst eszcájgok, porcelánok, szépkötésű könyvek közé. És naphosszat nézte az eget.

Már nem emlékszem, miért, de épp ebben a stádiumban látogattam meg a kisasszonyokat, akik kint ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket figyelték, hogy melyik merre tart, lesz-é belőlük eső, vagy nem lesz.

Kérdem Jolántól, mit tetszik olvasni, Jolán, hogy úgy bele van temetkezve abba a szép könyvbe. Azt mondja Jolán, a Hitel, Világ, Stádium van most soron, kiolvasásuk eltart a jövő hétig. Mert ugye, malacok vannak, azokat is el kell látni. Mondom Jolánnak, Jolán, hoznék én is két malacot maguknak a többi mellé, ha adna értük egy könyvet, mert énnekem nincs, amibe bele tudnék temetkezni.

És melyik könyvet szeretnéd a malacokért, kérdezte Jolán. Mondom, én a Stádiumot, mert annak a címe roppant titokzatos, még a jelentését sem ismerem.

Tizenkét éves voltam, amikor két malacért enyém lett a Stádium. De véle együtt a Hitel, s a Világ is. Mert jószívű kisasszony volt Jolán, ölnyi könyvet adott még ráadásnak, pedig nem is kértem.

Szegény Széchenyi!

Sokszor elgondolom, mit értek el a kisasszonyok azzal, hogy a legnagyobb magyarnak három fontos könyvét elolvasták ezen az udvaron, ebben az eldugott faluban? De kérdezhetném úgy is, mit értek el „a négy folyó és három bérc honában”, amiképpen Arany János fogalmazta?
Talán semmit!

Csak olvasták csöndben a könyveket és nézték az eget. Még csak föl sem jajdultak, hogy hé, emberek, a mi falunk is ég, az országgal együtt! Talán attól féltek, ők is sóbálvánnyá változnak, mint Lót felesége, aki a tilalom ellenére visszafordult, hogy lássa a lángoló várost.

De nem följajdulni, még jósolni sem mertek a füstölgő jelekből, nehogy úgy járjanak, mint Kasszándra, a trójai király lánya, akit azzal büntettek, hogy jóslatait senki se higyje el, pedig azok később beteljesedtek.

Bevallom, én magam sem értem el sokat azzal, hogy két malacért enyém lett a Hitel, a Világ és a Stádium. Már csak azért sem értem el sokat, mert engem nem kedvelt Klió, a történetírás múzsája. Igaz, én sem kedveltem őt, soha! Csupán a Hitel utolsó mondata maradt meg emlékezetemben: „Sokan azt gondolják: Magyarország - volt, én azt szeretem hinni: lesz!”
Ennyi maradt meg emlékezetemben. Nem sok! A hithez talán elegendő.

És mi van a Stádiummal?

Mindig valamilyen stádiumban vagyunk.

Volt idő, amikor lelkesen meséltem apámnak, mit láttam a Vaskapunál. Mondtam, jól figyeljen, épp most változik a világ, most fordul meg a történelem. Lesz villany, fény önti el az utcákat, kerekek forognak, könnyebb lesz az élet.

Apám azt mondta, lehet, hogy fény önti el az utcákat, de könnyebb nem lesz az élet. A történelmet a járásáról  lehet megismerni. Eddig sántítva, bicegve jött, úgy is megy tova. Sántítva, bicigve. Az idők végezetéig. És azt javasolja, a nagy lelkesedésről mondjak le.

Egy napon lemondtam. De csak a lelkesedésről mondtam le. A reményről nem. Arról csak most kezdek lemondani.

Ebben a mostani stádiumban. Amikor halálos betegségemben szétnézek magam körül, lám, a világban mi van.

És mi van?

Az van, hogy nem kell nagy áldozattal megszereznünk a könyveket, valósággal reánk omlanak a könyvek! Úgy omlanak reánk, hogy kürttel, dobbal, dallal és fesztiválokkal csalogatnak a könyvek közelébe. Mintha azt akarnák, ne beléjük temetkezzünk egy hűs udvaron olvasgatva, hanem inkább bennünket temessenek maguk alá a könyvek.

Hogy jók-e, vagy silányak ezek a könyvek, mindegy! Csak könyv legyen.
Ez az a stádium, amikor nem az számít, mi van egy könyvben leírva, hanem az, hogy el legyen adva.

Ma nem az ige, hanem a statisztika az úr! Nagy úr a statisztika. Ha a statisztika azt mondja, két beteg közül csak az egyik hal meg, akkor rendben van minden, az eredmény jó. Annak, aki megmarad. És ki marad meg? A hatalom birtokosai maradnak meg még egy ideig, mert nekik van pénzük, hogy külhonban gyógyíttassák magukat. Híznak és gyarapodnak. Némelyik úgy beleszeret a hatalomba, hogy lelöki társát a fölötte lévő polcról. Mert kell neki az a polc! Mire? Hát arra, hogy fentről lekiálthassa, ő a kiválasztott, őt illeti az ítélkezés joga.

Vegyük még egyszer elő Arany Jánost. Ő mondja:
„Ezelőtt a háborúban Nem követtek semmi elvet, Az erősebb a gyengétől Amit elvehetett, elvett. Most nem úgy van. A világot Értekezlet igazgatja: S az erősebb ha mi csinyt tesz, Összeűl és – helybehagyja.”

Milyen nap van ma? Szombat? Mintha pénteken, vagyis tegnap mondta volna...

Ilyen a mostani stádium?

Ilyen. Nemcsak a mostani. A hatalom arca semmit nem változott évszázadok óta. Minden vonása, ránca, szemének pillogása, kaján mosolya a régi. Még a bibircsók is rajta. A mindenkori stádium, ugyanaz a stádium!

Az irodalomról

Báthori Zsigmond fotója

Egy szál fű

Ha csak egy szál fű

az irodalomból kinőne,

vagy egy sápadt malac

gömbölyödne tőle,

naponta írnék verset,

a  papírt művelném,

s nem szégyelleném magam,

hogy potyára koptatom elmém.

Ífon

A drága telefon

Egy ismerősöm megtudta, hogy amikor eluralkodik rajtam az idegesség, nem ordítok és nem csapkodom az ajtókat, hanem előveszek egy csavarhúzót, s azzal nekiszököm egy közelemben lévő, akármilyen mobiltelefonnak. Nem azért szököm neki, hogy elrontsam, vagy megjavítsam, hanem inkább azért, lássam, mi van benne, ettől el szokott múlni az idegességem.

Ez az ismerősöm a minap hozott nekem egy drága mobiltelefont, s azt mondta, ezt neked adom ajándékba. Ha lenne töltője, életre is lehetne kelteni, de nem érdemes, mert el van repedve a kijelzője, s ha véletlenül bekapcsolódik, hülyeségeket mutat.

Tegnap ezzel a törött kijelzőjű, hülyeségeket mutató telefonnal beállítottam egy főtéri szaküzletbe és letettem az asztalra. Az üzleti leányzó, amikor befejezte a mással való beszélgetését, azt kérdezte tőlem, mi a helyzet ezzel a drága telefonnal. Azzal az a helyzet, hogy nincs töltője, mondtam, s még az, hogy ez a telefon, ha véletlenül bekapcsolódik, hülyeségeket mutat, tehát semmit sem ér, de azért egy pillanatra legalább szeretném életre kelteni, mert ma ideges hangulatban vagyok, és ilyenkor neki szoktam szökni egy akármilyen telefonnak.

-Uram, maga miket beszél, hiszen ez nem akármilyen telefon, hanem jelen pillanatban a legdrágább telefon, ami egyszer csak létezik ezen a világon! Az a neve, hogy Ífon! Mit csinált maga ezzel az Ífonnal, hogy eltörött a kijelzője? Csak nem ült reá...

-Ó, kedvesem, hosszú történet ez, visszanyúlik egészen a serdülő koromba, --mondtam csak úgy, odavetve, -mint néhai jó kutyámnak szoktam a neki félretett csontot.

-Jaj, édes Istenem, hol van már magának a serdülő kora? De ez a történet semmiképpen nem nyúlhat messzire vissza, mert csak ezen a héten kaptuk az Ífonokat. Miért nem tetszik bevallani, hogy reá tetszett ülni véletlenül?

-Ó, kedvesem, mindent bevallok én magának, persze, hogy reá ültem, ez az igazság. De tudja, néha milyen bonyolult az igazság? Bonyolultabb, mint szétszedve ez a telefon! Mert én erre a telefonra nem véletlenül ültem, hanem szándékosan! Az immunrendszerem gyöngesége miatt ültem reá, mert már serdülő koromban roskadozni kezdett az immunrendszerem. Az orvos meghagyta, be ne üljek egy huzatos kocsmába, főleg pedig csupasz, hideg székre ne üljek le soha, tegyek a fenekem alá sapkát, könyvet, újságot, akármit, föl ne hűljek, mert  gyönge a szervezetem. Mármost az a helyzet, hogy van itt a közelben egy járdaszéli kávézó.  Pontosan a gyógyszertár előtt. Ott szerettem volna nyugodtan meginni a sörömet, de nem volt nálam sapka, se könyv, se újság, amit a fenekem alá tehettem volna. És tessék egyszer megnézni az ottani csupasz székeket, azokra nem ülhettem az orvosi előírás miatt. Szerencsére volt a zsebemben vagy négy ilyen Ífon, ezeket szépen leraktam sorba egy hokkedlire és reájuk ültem. Az egyiknek eltörött a kijelzője, na és mi van akkor, ha eltörött? Semmi sem drágább az egészségnél, remélem ezt belátja...

-Dehogy látom be, mondta az üzleti leányzó. Van magának fogalma, hányan adnák oda az egész immunrendszerüket is egy ilyen Ífonért? Egy ilyen drága telefonért? Sokan, uram, nagyon sokan! És nekem ne mondja, hogy nem talált a közelben egy eldobott újságot, ha már sapkája nem volt, amit a feneke alá tehetett volna. Csak úgy lobogtatja a szél az eldobott újságokat!

-Csak úgy lobogtatja, ebben magának igaza van. De mondja, ült maga legalább  egyszer csupasz hokkedlin, amire ilyen lobogó újságot terített ki? Mert én ültem. Vannak mondatok az ilyen újságokban, amelyek az ember szemét verik ki valósággal, s aki reájuk mer ülni, a fenekét is sokáig foghatja. Nincs az az immunrendszer, ami meg tudna birkózni ezekkel az újságokkal...

Kötelező séta

Marosvásárhely

Mindenki tönkre van menve

Ez a cím nem az a kimondottan egészséges mondat. De kérdezem én, ki és mi egészséges manapság, ebben a hebehurgya világban?

Most jövök a főtérről, ahol a kötelező sétámat fejeztem be.

Mi egészséges ezen a téren? Semmi. Az a házaspár, ott, a túlsó oldalon, már nem megy úgy végig a járdán, mint egy hónappal ezelőtt. Kétszer is megpihennek egy padon, hamar elfáradnak, megvénültek mind a ketten. Meg én is. Épp elgondoltam, vénségben a saját anyámat is megelőztem. Éppen csak, hogy kijárok a térre. Mert kötelező. Sándor barátom már ki sem jön, hogy elmesélje a hetvenes éveket, amikor szétszedett egy karburátort, ma elmaradnak a hetvenes évek.

Néhány öreg lépdel a hátam mögött, hallom, politizálnak. Mindig sietek el onnan, ahol politizálnak. Most nem. Érdekel a csevegésük, érzem, érintve vagyok. Lépteimet úgy állítom be, hogy ne előzzenek meg, de el se maradjanak nagyon.

Azt mondja az egyik, na, ezt is megértük. Bejelentették, megvédik az erdélyi magyarságot az erdélyi magyaroktól. Ezt is megértük.

A másik azt mondja, ó, de milyen jól érzik magukat a Nép Házában, amit a fordulat idején pocskondiáztak! Milyen jól érzik magukat!

Mindig is így volt, mindig is beteg volt a világ, mondja a harmadik, még nem találták ki azt a rendszert, amelyben élni mindenkinek lehet.

Aztán valaki emleget egy női táskát, mely tízezer euróba került. Ezek betegek mind, én mondom, mind betegek!

Érzitek ezt a bűzt? Mindig ez a bűz csapja meg az orromat, amikor itt haladok el, mondja valamelyik. Itt szépen kipingálták az elorozott házat, de a kanálist, azt nem csinálták meg. Nem hát, mert a kanális nem látszik, feleli rá egy hang. Csak ami látszik, azzal törődnek. Vagy azzal sem. Itt minden és mindenki tönkre van menve.

Körülbelül ötszázat ha léptem, ekkora távon hallgattam a politizáló társaságot. Elmondták, itt maholnap minden ház bank és mobilbolt. És patika. És zálogház. És játékterem. És hogy erre a térre kijönni sem érdemes. És nem is tanácsos. Főleg este. Mert az erkölcs is tönkre van menve. Már nincs is erkölcs. A mentők  azért  szirénáznak oly kegyetlenül, hogy ijedtében valaki itt, helyben essen össze. Pedig nem nehéz összeesni. Mindenki tönkre van menve.   

Bugyigumi

 Pustogjak neked valamit?

         (Levél ifjú Matekovics Jánosnak)

Írtál egy jó verset, János! 

Apád emlékére írtad, s ettől én valósággal meghatódtam. Alarmíroztam is nyomban Cseke Gábor barátomat, olvassa el, s ha ő is jónak ítéli, szerkessze belé abba az internetes lapfolyamba, melynek immár eléggé széles a sodra.

Tudod, mitől jó ez a vers, János? Nem attól, mert fogtad a prozódia vésőjét és szigorú szabályok előtt meghajolva, görnyedt alázattal kifaragtad az ékes mondatokat. Nem attól. Hanem attól, hogy ez egy őszinte vers, János! És ez nagy dolog. Nagy, mert messzire elszálltak szellemi egünkről az őszinteség madarai, elmentek délre, valahová, ki tudja, merre, meddig, s vajon, élnek-e még...

Lassan hozzá kell szoktatnunk szemünket a nájlon madarak csapkodásához, ha nem akarjuk egészen elveszíteni látásunkat, azt a fölbecsülhetetlen adományt, amellyel meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, az egyszerűt a fölöslegesen agyonbogozott bonyolulttól, a hazug beszédet az igazi beszédtől.

Írtál egy jó verset, János!

Pustogjak neked valamit? Írtál a blogodba egy kicsiny bejegyzést is, melynek címe: Tévéjavítás. Úgy kezdődik, hogy „Apám szerette maga megjavítani a dolgokat. 

Néha eredeti ötleteivel még újítani is tudott.” Egyszer mégis szerelőt kellett hívni.

„A szerelő, amikor  belenézett a tévébe, a szívéhez kapott: Hát ezt ki szerelte így?? 

Minden lámpa bugyigumival volt összekötve, hogy érintkezzen.”

Na, látod, ez a csóré, őszinte, tiszta fogalmazás semmivel sem alábbvaló a te jó versednél, János!

(A vers itt található: http://matekovicsjanos.blogspot.ro/?psinvite=ALRopfVVrh3tTNjHaG7eBdeA6S_gTh6Ps81bTADpm_Kp7N4MtG_kuq0Fvi5A3mtDvVEWNBy8AzoR5W779-XJW1-DudXNzo32_A)

Tengeri történet

Lágytojás korszak

Ha jó leszel, elmesélem a vesémet

(Levél Cseke Gáborhoz)

Némely festőről mondják a szakértők, hogy volt neki kék korszaka, sötét tónusú korszaka, mindenféle korszaka.

Nem vagyok festő, de nekem is volt néhány korszakom. Leghosszabb, a gyomorfekély korszakom volt. Akkora, mint a harmincéves háború.

Ennyi ideig voltam szoros barátságban a lágytojással, az elesettséggel, szomorúsággal és lemondással. Hogy ne is említsem a görcsöket az örökös  nyöszörgéseket. De ez a korszak hiába volt hosszú, nem hozott új színt életembe, sem pedig valami említésre méltó eseményt. Ezért most felejtsük is el.

A vese, az más! Ha jó leszel, elmesélem neked a vesémet. Egyelőre csak röviden, hogy kedvet kapj a veséhez. Mert a vese, az más. Jön, mint a villám és el is tűnik, mint a villám. Ha szercséd van.

Énnekem nagy szerencsém volt a vesémmel.

Egy forró nyári napon megjelentek benne a kövek. Éles, szúró, fájdalmas kövek. A tengerpartra mentem egy láda sörrel, gyermekkel, feleséggel. És a söröktől előjöttek a kövek. Persze, a szúró, kibirhatatlan fájdalmak is. És látván szenvedésemet, jöttek hozzám idegenek és ismerősök, hogy segítsenek. Teát kell adni neki, jó sok teát, mondta egy idegen. A másik, hogy feküdjek arra az  oldalamra, amelyik nem fáj. És ne mind nyomkodjam a derekamat, az csak rontja a helyzetemet. Ismerősök bejárták a környéket, üvegeket hoztak a bokrok tövéből, forró vizet öntöttek beléjük és reá kötötték a derekamra. Mert a meleg jót tesz a vesének. Ez így ment egész éjjel. Öklömet haraptam a fájdalomtól. Aztán hajnal felé elmentek a kövek.

Szép reggelre ébredtünk, mindenki rohant neki a tengernek. Én ott maradtam egy kicsi széken ülve, a sátrunk mellett. Már nem fájt a vesém, de az éjszakai szenvedés megviselt, gyönge voltam, fölállani sem tudtam a kicsi székről. Úgy, ott ülve, krumplit hámoztam, hagymát, fölvágtam a hazulról vitt húsokat, káposztát aprítottam, s az egészet bele dobtam egy nagy edénybe, hogy főjön. És reá sem néztem a nagy fazékra, hadd legyen az ebéd olyan, amilyen lenni tud a maga elhagyatottságában. Néztem a tengert, s a benne fürdő fiamat, feleségemet.

Szomszédaink galaci népek voltak, hallottam a beszélgetésüket. Azt mondja az egyik galaci asszony a férjének, látod, te, Marian, milyen ember a mi szomszédunk? Olyan ember, amilyen te soha nem tudsz lenni ebben az életben! Fürdik a felesége, s ez az ember főz a családjának ezalatt! Olyan ember ez, látod, Marian? Kevés az ilyen családszerető ember, mondta egy másik galaci asszony a férjének. És ez így ment egész délelőtt.

Este valami kis tüzet raktak a galaciak, körülülték és még mindig arról beszélgettek, hogy ez a Marian soha nem éri fel ennek az embernek a kisujját sem. Mondanom sem kell, az én kisujjamról volt szó.

Másnap szedelőztek a galaciak, indultak haza. Nem tudom, lejárt-e a szabadságuk, vagy összevesztek amiatt, hogy Marian soha nem lesz olyan családszerető ember, mint amilyen én vagyok. Nem is mentek el szótlanul. Eljöttek hozzám valamennyien és köszöntöttek, mondván, hogy nincs ezen a tengerparton még egy olyan rendes ember, mint amilyen én vagyok.

Azóta sokszor emlegetjük a galaciakat. Főleg én. Ha a családban fölmerül  rendességemnek kérdése, azt mondom, emlékezzetek a galaciakra! Ők megmondták! De a vesédet, a köveidet nem említetted a galaciaknak, mondja ilyenkor a feleségem. Erre én azt mondom, tudták. Tudták a galaciak a vesémet is. Ezek vesébe látó emberek voltak!

A bajok eredete

A krajczáros napló

                                                                           

Levél Cseke Gáborhoz

Az este az állomáson várakoztunk, beszélgettünk Spielmann Misivel. Kérdezte a Krajczáros napló történetét. Elmondtam. És kérdi hogyan találhatná meg. Mondtam, a MEK-ben. Jaj, az jó, mondta Misi. Mondom, az nem jó, hanem nagyon jó. 

Gondoltam, elküldöm neki a linkjét. De ez a (link) B.Domi még nem küldte át nekem a Misi ímél-címét, ha egyáltalán tudja. 

Mindenesetre elolvastam újra ezt a könyvecskédet. A MEK-ből. Hát meg kell, hogy mondjam ismét, amit már megmondtam. Nagyon balkezesek ezek a kiadók! Hogy milyen jó olvasmány ez a könyv!  Főképpen azok a részek, ahol nincsenek jóllaktatott, bővérű mondatok, hanem inkább a sovány, vacogó valóság van! 

Pontosan az ilyen könyvek hiányoznak a polcainkról. 

Egyéb, az van bőségesen! Hol egy gatya, hol egy nyálas kis szerelem, s erotika, hol valami különösség, gyilkossággal ölelkezve. És trágár és hitvány beszéd, amit a szereplők szájába adnak. 

Tulajdonképpen be kellene már vallani, hogy nincs jó irodalmunk. Vagy ha van, akkor még forrik, mint az idei bor, mely egyelőre csak must, borként ihatatlan. Még olvasható könyveink sincsenek. Az utolsó jó könyv a Gion Nándoré volt. A Virágos katona. Azóta csak a ficánkolás és a semmi kerülgetése. Sehol nincs igazi tét, valódi élet, amiben éppen benne vagyunk. 

Aztán itt van ez a rokonszenves e-irodalom. A Zsidó Ferié. Na, abban van egy szavazás. Arról, hogy politikai alapon osztják-e az irodalmi díjakat. És lehet szavazni. Mármost kérdem én, hogy is lehet ilyen kérdéssel előállani? Politikusaink tisztességesek, (gondolom) s mi földobunk egy kérdést, mely arra felé viszi az ember gondolatait, hogy csakugyan, mi ezzel a helyzet? És találgatjuk, csakugyan tisztességesek-é a mi politikusaink? De akármi is legyen a helyzet, ebből a szavazási lehetőségből egyetlen érdemleges kérdés szökik elénk. Az, hogy jelen napjainkban nem is a szépírás maga érdekli az irodalmárokat, hanem a díjak, s azoknak elosztása. 

Ez baj. 

Darwin Károly megírta a fajok eredetét. A bajok eredetét ki írja meg?

Töprengés

Nem egyéb

(Levél Cseke Gáborhoz)

Naponta többször eszembe jut, hogy megyünk neki a  jövő hétnek. És hogy te mész neki a késnek. Izgalomban vagyok emiatt. Valósággal.
Egyszer az unokatestvérem apja, a 70 éves Szőcs Mihály esett át egy vesekő kivételén. Hívott, hogy nézzem meg a köveit. Akkora volt az egyik, mint az öklöm. A többi kisebb. Mint egy dió. Vagy  mint egy mogyoró.

Ez a Mihály azt  mondta, na, nézd meg, ezeken a köveken át kellett esni.
Mondhatni könnyen esett át. Egy-két hétig sápadt volt, sétált és elmélkedett. Aztán járt a piacra egy kicsi, maga alkotta szekérkével. Soha nem panaszkodott. De amikor vendégei voltak, megmutatta a köveit. Mintha ékszerek lettek volna azok a kövek!
Szibériában volt hadifogoly, itthon unatkozott és sokáig nézte a földet.
Hosszú, unalmas életet élt.
Emlékszem, egy napon azt mondta nekem, az ember több szenvedést kibír, mint a legerősebb állat. Pedig gyönge az ember. Mert gondolkodik. Mert örökösen töpreng valamin. A töprengés gyöngíti le az embert, nem egyéb.

Szabad szombat

Puskás György fotója

Kövek

Levél Cseke Gábornak,

a  Káfé szerkesztőjének, barátsággal

Ez a sok szabad szombat, szóval ez a sok szabad szombat, tekints a könyökömre, ott jön ki már ez a sok szabad szombat, apám főzni nem tudott, csak puliszkát, anyám kórházban feküdt, egyszer mondtam apámnak, na, mit eszünk ma vacsorára, nehogy azt mondja nekem, puliszkát, mert ebben a helyben világgá megyek, meddig tart még ez a puliszkás élet, az ember dolgozik egész nap a tűző napsütésben, mert nyár van, s ha eljön az este, jön véle szembe a puliszka, mikor lesz már vége ennek a sok, egyforma vacsorának, bezzeg a szomszédból ideérzik a platten illata, mert azon a plattenen sül valami, lehet húsféle, zsírban, melléje cikakáposzta lesz, hogy tudott énnekem ilyen puliszkás apám lenni, hogy tudott, nem gondolja, hogy valami mást is kellene már tenni az asztalra?

Tudományos alaposság

Híreket mondunk

           Földrengés

Most mondta be a rádió, hogy földrengés volt, túl a Kárpátokon. Nem nagy. Olyan közepes földrengés.

Írják az újságok, Japánban annyi a földrengés, hogy ez náluk nem megrázó jelenség. Így írják. Nem megrázó jelenség. Ha ismerném a cikk íróját, megkérdezném tőle, mit tekint megrázó jelenségnek, ha nem a földrengést? Azt, amikor valaki földhöz csapja a virágvázát, hogy idegrendszerét levezesse? Így kérdezném, hogy idegrendszerét...Ha már rossz a fogalmazása, hát legyen az enyém is rossz. Földrengések idején el kell nézni, ha rosszul fogalmaz az ember.

Énnekem olyan rossz az idegrendszerem, hogy nehezen élem túl a földrengéseket. Éreznem sem kell, hogy reng a föld, elég, ha csak hallok a rengésekről, máris megyek ki az utcára, ne legyek falak között. A rossz idegrendszeremmel.

Most is kimentem az utcára. A rossz idegrendszeremmel. Jön Zoli, a sakkozó, mondja, hogy hallottam-e, földrengés volt túl a Kárpátokon. Nem nagy. Olyan közepes földrengés. Mondom, persze, hogy hallottam, azért vagyok most kint az utcán, ne legyek falak között.

Te, mégis mi az a földrengés, tudományosan hogy lehetne megfogalmazni, kérdi Zoli, a sakkozó. Mondom, látszik, hogy nem sokat jártál a bözödi kocsmában. Mert a bözödi kocsmában ha fölmerül egy tudományos kérdés, valaki  azonnal válaszol arra a kérdésre, mégpedig tudományos alapossággal. Egyszer valaki ezt mondta a földrengésről, a bözödi kocsmában:

Van egy kerek valami, olyan, mint a laskanyújtó. Erre fehér papír van csavarva. Erre a fehér papírra remegő, kihegyezett tűk vékony tornyokat rajzolnak. És ménységeket. A szakállas tudósok pedig jönnek, fölteszik a legerősebb szemüvegüket és nézik a vékony tornyokat és mélységeket. Ebből azonnal megállapítják, van-e földrengés, s az körülbelül mekkora. Akkor pedig egy finom collstokkal megmérik a tornyok magasságát, utána a mélységeket és közlik a világ népeivel, hogy mit állapítottak meg. Mi pedig onnan tudjuk, hogy földrengés volt, hogy hintázik a lámpa a mennyezeten, zörögnek a poharak a polcokon, s repedeznek a falak. Vagy csak akkor vesszük észre a földrengést, amikor már mi is ott vagyunk az összeomlott házak alatt. Már aki észreveszi.  Ilyenkor nemesített, iskolákat végzett kutyák jönnek körénk és szaglásznak, rohangálva a romok között. Ha valahol szuszogást vesznek észre, elkezdenek éktelenül ugatni és csóválják a farkukat. Aztán aki él, s szerencséje van, megmenekül. Aki nem él, az olyan meg van halva. Ez a földrengés.

Jó hely lehet az a bözödi kocsma, mondja Zoli, a sakkozó. Egyszer, ha úgy adódik be is megyek oda. Hogy ott milyen érthetően fogalmaznak! Aki nem él, az olyan meg van halva... 

Matekovics

Matekovics János

-Mit keresel te az asztalon, János?-kérdezte Lazics egy reggelen a szerkesztőségi asztalon fekvő Matekovicstól, aki úgy aludt az újságok között, hogy a nyála oda folyt le a címlapokra.

-Ez az asztal tegnaptól az én szállodám is, felelte Matekovics, miután fölébredt és megtörölte a szemét.

-Szép, magas szállodád van, János, tied a tizedik emelet, ha fölkelsz látod az egész Bukarestet, mondtam Matekovicsnak, hogy szóljak valmit én is.

-Szép és magas, mondta Matekovics. Csakhogy én nem Bukarestet nézem innen, hanem az egész országot nézem. Pontosabban az egész ország ifjúságát. Még pontosabban, a magyar fiatalok jövőjét. Egész éjjel ezen törtem a fejem. Hogy miképpen tudnám a jövőjüket föllendíteni. Ismeritek ti a libikókát? Úgy is mondják, palinta. Na, engem a szerencse fölültetett a palinta egyik végére, mert ugye, újságíró lettem. A másik végén ott van a magyar fiatalság, mert ugye, ez a lap, a miénk, ifjúsági lap. Normális esetben a fiatalságnak föl kell emelkednie, ha én a  palinta egyik végére ülök. Ennek az átvirrasztott éjszakámnak ez lenne az értelme. El is határoztam, megmaradok ebben a sorsban, ebben az elképzelésben. Vegyétek úgy, hogy ezután ez lesz minden mozdulatomnak a lényege.

-Meg akarod váltani a világot, János?-kérdezte Lazics.

-Meg. –mondta Matekovics.

-Egyszer én is meg akartam váltani a világot, de tudod, mi lett abból a megváltásból, János?-tettem föl a kérdést.

-Mi lett?

-Az lett, hogy a világ elfordította a fejét s én bánatomban ruhástól beleugrottam  itt egy nagy, bukaresti tóba.

-Saztán?-kérdezte Matekovics.

-Sasztán tovább semmi. Mindenki megy tovább a maga útján.

-Így nem lehet élni, ahogyan te élsz, Frici. A megváltással addig kell próbálkozni, ameddig megfeszül ez ember, vagy belehal. Hát nem azért vagyunk, hogy megpróbáljuk állandó jelleggel,-szögezte nekem a kérdést Matekovics.

-Hát te csak próbálgassad János, azzal a kialvatlan, bedagadt szemeddel, mondtam, s már meg is bántam, amit mondtam a bedagadt szeméről.

Soha nem tudtunk bajtársias barátságban lenni mi ketten, Matekovics és én. Soha. Azért nem, mert ő mindent meg akart szervezni, én pedig nem szeretek semmit megszervezni.

Egyszer hallom, hogy Matekovics igazgató lett egy bukaresti művelődési házban. El is mentem, hogy lássam, mit igazgat benne Matekovics János. Beszélgetni kevés időnk volt, csak éppen üdvözöltük egymást. Mindenki őt kereste valamiért. Hogy ezt ide kellene tenni, azt oda kellene tenni, mert így és úgy.

Egyszer hallom, hogy Matekovics színdarabot ír. Kérdem, milyen színdarabot írsz, János? Sírás lesz benne több, vagy inkább kacagás? Azt felelte mindenből annyi lesz benne, amennyire szükség van egy jó színdarabban.

Egyszer hallom, hogy Matekovics elhagyta a fővárost, el az  ifjúság föllendítését, beállt egyszerű munkásnak egy gyárba.

Kérdeztem Lazicstól, te, mi történt a mi Jánosunkkal, most akkor mi lesz a megváltásból. Azt mondta, Matekovics állítólag teljesen megvilágosodott és Sepsiszentgyörgyön kijelentette, ha tisztességes akar lenni valaki, álljon be egyszerű munkásnak. Mert ebben a rendszerben csak az egyszerű munkás lehet tisztességes, mindenki mást elkap a gépszíj és elveket kell szolgálnia, nem a népet.

Most hallom, hogy meghalt Matekovics János. De nem az egyszerű munkás Matekovics halt meg, hanem egy tiszteletre méltó közember, a kultúra nyughatatlan szervezője. Az az ember, akinek nevét Czegő Zoltán is méltónak találta arra, hogy tollának hegyére tűzze.

Az az igazság, hogy igazából gyászolom én is Matekovics Jánost. Azért gyászolom, mert ismét elment közülünk valaki, aki a megváltást élete céljának tekintette és aszerint is élt. Nyugodjék békében Matekovics János.

A hőség napjai

Dancs Artur felvétele

Ózon

Tanakodnak a tudósok,

miért a téli nagy fagy,

honnan a nyári hőség,

van is magyarázat, jó sok:

veszekednek az atomok,

rendetlen a klíma,

Isten is csak úgy tesz,

mintha takarítna.

Halkan szól a költő,

talán félti rangját:

kilyukadt az ég, mint

térdemen a nadrág.

Fecsegések

Bálint Zsigmond fotója

Most pedig mondd el a vesédet!

Apró gyermek bújt meg a kardvirágok mögött, onnan lesi a morzsát szedő galambokat. Kérdem tőle, miért bújkálsz, amikor ezek a galambok itt mászkálnak a lábunk előtt, nem félnek semmitől, nem bántja őket senki...

Azt mondja, azért, mert hiába nem félnek, mégsem lehet könnyen beléjük rúgni.

Kérdem, miért akarsz te a galambokba belerúgni. Azt feleli, azért, hogy legyen beléjük rúgva.

Hallgatok és töröm a fejem, még mit kérdezhetnék.

-Miről tárgyaltok ti itt, az unokámmal, szólít meg egy ismerős. Mondom, miről tárgyalunk.

-Gyere, Palkó, mondd meg szépen a bácsinak, hogy hívnak téged,na, gyere már, Palkó!

Jön Palkó, nyújtja a kezét és azt mondja, Palkó.

-Hát a másik nevedet nem mondod meg a bácsinak, Palkó? Ugye, megegyeztünk, hogy neked van másik neved is, Palkó...

-Van nekem másik nevem is, de azt most nem mondom meg, csak azt, hogy Palkó! Ennyi elég a bácsinak, legyen elég mára...Most pedig mondd el a vesédet, amíg nekem sikerül belerúgni a galambokba...

- Hallod, mit mond az unokám? Hogy mondjam el neked a vesémet. Ugye, neked is van ilyen palkószerű unokád?

-Palkószerű unokám nincs, az én unokáim leánygyermekek.

-Hát az baj. Nagyon nagy baj! Tudod, mi a baj ezekkel a leánygyermek unokákkal? Az a baj velük, hogy leánygyermekek. Velük nincs amiről tárgyaljon egy magamfajta nagyapa.

-A vesédet nem mondhatnád el egy leánygyermeknek? Csak egy palkószerűnek?

-Nem. Azt nem. Hogy venné ki magát, ha leánygyermeknek magyaráznám, milyen nehezen pisilek, s mivel? Hogy venné ki magát? Te hogy állsz a veséddel?

-Köszönöm, egyelőre meg vagyok elégedve a vesémmel.

-Az jó, mert akkor most elmondom  én neked a vesémet.

Meghallgattam mindent, amit elmondott a veséjéről, s csak annyit tettem hozzá, ilyenkor legjobb, ha megeszik egy görögdinnyét, az kimossa a veséjét.

-Görögdinnyét? Még az hiányozna nekem, a görögdinnye! Hát nem olvastad, hogy a görögdinnye cukrot visz be az ember szervezetébe? Fölösleges kalória a cukor, nincs annál veszedelmesebb.

-Akkor sört kell inni, mondtam elbizonytalanodva.

-Sört? Még az hiányozna nekem, a sőr! Hát nem olvastad, hogy a sör miket művel az ember szervezetével? Hogy abban is ott van a fölösleges kalória?

-Miért olyan nagy baj, ha van az embernek egy kis tartalékolt kalóriája, kérdeztem okoskodva.

-Azért olyan nagy baj a fölösleges kalória, mert attól fölélednek az ember betegségei. Ameddig nincs bennünk fölösleges kalória, éppen csak éldegélnek szervezetünkben a bacillusok és vírusok, győzedelmeskedni nem képesek, ezt tudományosan úgy mondják, lappanganak, még tudományosabban pedig úgy, hogy  vegetálnak. Te nem szoktál orvosi könyveket olvasni?

-Szoktam, sajnos, szoktam, valltam be halkan, kissé szégyenkezve.

-Hányféle betegséged van, kérdezte bizalmasan.

-Sokféle.

-Súlyos is van közöttük, vagy mindenik csak olyan, mint a tyúkszem, lúdtalp , árpa, vagy a szimpla pattanás?

-Súlyos, az nincs.Minden betegségem csak olyan, mint a tyúkszem, lúdtalp, árpa, vagy a szimpla pattanás. Esetleg a májammal lehet valami, a szívemmel, gyomrommal, tüdőmmel, gondolom, a sok cigaretta miatt...

-Amíg a galambokat vadássza Palkó, nem mondanád el például a májadat? Vagy a tüdődet? Mert látom, most is szívod a cigarettát. Nem egyébért, csak azért, mert a betegségeket el kell mondani. Hogy legyenek elmondva. Az el nem mondott betegségek bent ragadnak a szervezetünkben, valósággal berozsdásodnak oda, mint egy vascsavar. Vagy mint egy dugó. Régi könyvekben olvastam, hogy egy tudós lement a kútba, s ott mondta el ami beléje volt szorulva, nem talált magának embert, akinek kiönthette volna a lelkét. Így vagyunk a betegségekkel is. Ki kell őket beszélni a szervezetünkből, ez olyan fontos, mint egy parancsolat. Nem bánom, a gyomrodat most hagyjuk ki, de a többit elmondanád, amíg a galambokkal van elfoglalva Palkó?

-Nem. A májamat nem mondom el. Sem a szívemet, sem a tüdőmet. Egy pattanást elmondhatok, csak azért, hogy legyen elmondva. Palkó is azért akar a galambokba belerúgni, hogy legyen beléjük rúgva. A másik nevét pedig azért nem mondta meg Palkó, hogy az egyik legyen nekem elég mára.

-Ilyen kötekedő emberrel még nem találkoztam. A lelkemet tettem ki, amíg elmondtam a vesémet, te meg cserébe egy semmi pattanást mondanál el, rosszabb vagy, mint Palkó...

A helyzet

Költő az akasztófa alatt

Gyönge a vers,

mondjuk, mint a harmat.

Erős a hatalom

akkor is ha hallgat.

Amikor megszólal,

dicsér és dicsőít,

háznak nevezi ólad,

mondhatsz akármit,

kirúgja a széket

alólad.

Piros folt a köröm alatt

Ez a sok betegség, mely engem elkapott, szép lassan kigyógyított egy csomó nyavalyából.

Szándékosan fogalmaztam így ezt a mondatot. Mert írhattam volna úgy is, hogy elkaptam ezt a sok betegséget. De az nem lenne igaz. A sok betegség kapott el engem és nem fordítva. Ezért is gyógyított ki  ez a sok betegség  egy csomó nyavalyából. Volt ugyanis a sok között egy dölyfös, nagyképű, rettegett, nemzetközileg elismert betegség, amelytől leginkább fél az emberiség. A rák. Na, ennek a dölyfös, nagyképű, rettegett betegségnek nem kellettem én. Elkapott, jól megnézett magának és úgy látta, semmi értelme annak, hogy velem foglalkozzék, nem vagyok méltó az ő nemzetközi tekintélyéhez. Dögöljek meg, de ne általa. Azért faképnél nem hagyott, ha egyszer már elkapott. Reá bízott néhány tehetségtelen, vidéki, csillogó eredményeket fölmutatni nem tudó, aluszékony, de alattomos betegségre, mint amilyen például a tyúkszem, a köhécselés, a lúdtalp, vagy egy piros folt a köröm alatt. Még a lapocka alatti viszketést is megbízta, hogy birizgálja a lapockám vidékét, naponta  szedje össze a pattanások töviseit, szurkáljon és idegesítsen, ne legyen nyugodalmam.

Sokszor azon kapom magam, hogy már kezdem elfelejteni a dölyfös, nagyképű, rettegett betegséget. Úgy tekintem, mint aki véglegesen elengedett engem, s most már ott kell bevégeznem életemet a hozzám sem méltó, aluszékony, semmi kis betegségek csenevész karmai közt. Mint amilyen a tyúkszem, a köhécselés, a lúdtalp, vagy egy piros folt a köröm alatt.  A rákot már szóba sem hozom, ha csak lehet, holott tőle féltem legjobban. Pedig a tőle való félelem gyógyított ki engem egy csomó nyavalyából. Hogy mik ezek a nyavalyák?

Ott van például a dorbézolás. Már évek óta nem iszom, nem dorbézolok. Vendéglők, kiállítások, hangversenyek, összejöveteleken való ottlevés, szobrok avatása, fesztiválok, megemlékezések, tüntetések, választások, szervezett séták és megbeszélések hidegen hagynak. Ezek számomra mind nyavalyák, amelyekből ki kell gyógyulni.

A kigyógyulás nem megy könnyen. Mert  illogatni, dorbézolgatni jó. A vendéglőkben való üldögélés is jó. A kiállítás, a hangverseny maga a kultúra, ami ugye, köztudottan fölemelő. A többi politika, tőle függ, miképpen vagyunk, vagy leszünk. Nehéz meglenni nélkülük. Mégis, legjobb meglenni nélkülük. Mégis, egyszer ki kell gyógyulni belőlük. Ehhez kell a félelem. A rák. Amikor valakit elkap a rák, elveszi kedvét mindentől és kigyógyul a sok nyavalyából. Ha pedig valakit elenged ez a dölyfös, nagyképű, rettegett betegség, akkor maradnak ezek a semmi, kis betegségek. Mint amilyen a tyúkszem, a köhécselés, a lúdtalp, vagy egy piros folt a köröm alatt.

Ezeket meg lehet szokni. Némelyik olyan ártatlan és kedves már nekem, hogy azokat meg is szerettem. A  köhécselést kimondottan kedvelem. Olykor hasznát is veszem. Ha valami hirtelen nem jut eszembe, akkor egy kicsit köhécselek  és közben eszembe jut, ami kiment a fejemből. Még olyan dolgok is eszembe jutnak, amiket soha nem is tudtam. A köhécseléssel eltöltött idő új ötleteket ad. Vadonatúj ötleteket, amelyek bizonyos értelemben mind a tudomány rokonai. Okos emberek a köhécselők! Idejük van a töprengésre. Legalább egy köhintésnyi idejük.

Jól megvagyok, amióta kigyógyultam nyavalyáimból. Egészen jól megvagyok. Csak azzal a piros folttal nem tudom, mit lehet kezdeni, mely ott van a körmöm alatt.

Dancs Artur felvétele

A tenger fürdik bennünk

Eddig úgy volt, megfürödtünk a tengerben és később elmeséltük, milyen volt a tenger. Jó volt mesélni a tengeri fürdésekről. Arról, hogy hideg volt-e a víz, vagy meleg, láttunk-e hajót úszni rajta, csaptak-e ránk sirályok, fogtunk-e kézbe medúzát, rákot, halat, mindenről, akár igaz volt, akár nem volt igaz. De jó volt.

Ennek vége.

Ezután a tenger fürdik bennünk. Csak egyetlen ujjunkat kell, hogy a tengerbe mártsuk, mindent megtud rólunk a tenger. Azt is, hogy hidegnek éreztük a vizét, vagy melegnek. És megjegyzi magának a tenger, szerettünk volna-e hajót látni rajta, féltünk-e a sirályok csapkodásától, milyen érzés volt halat, medúzát, rákot tartani kezünkben. És ha ez valakit érdekel, megkérdezi a tengert. Egyszerűen: egy mobiltelefonnak tűnő valamit belemárt a tenger vizébe, beüti számunkat és kész. A tenger elmondja, mikor jártunk ott, mennyi ideig fürödtünk, sütkéreztünk a napon, s azokat a hajós, delfines, medúzás emlékeinket. Mindent elmesél a tenger annak, aki kiváncsi a mi életünkre. Mert megfürdött bennünk a tenger!

Ezt én találtam ki! Igaz, nem egyedül. Segített nekem a műszaki tudomány. Már azt a szerkentyűt is kitalálta, mely lehetővé teszi, hogy rajta elolvassunk egy könyvet. Vagy annyit, amennyit akarunk. De ez még semmi!  Ez a könyvolvasó szerkentyű arra is képes, hogy az olvasót is olvassa. Hogy megtudja egy könyv olvasójáról, mikor nyitotta ki a könyvet, hány oldalig jutott, hány percig tette félre, mert közben meg kellett kavarnia a rántást. Szóval, megjegyezi magának szokásainkat, ízlésünket, mindent, amit valamiért fontosnak tart.

Annak vége,

hogy valaki titokban olvasson el egy könyvet, ha ezt a találmányt egyszer a kezébe vette. Annak vége. Csak úgy olvashatunk, ha közben bennünket is olvasnak. Ez a találmány lényege. Olyan, mint a tengeri fürdés. Eddig mi fürödtünk a tengerben, ezután a tenger fürdik bennünk.

      
A docens meglátása

Abban a régi, elmaradott, mezitlábas világban, amikor a falumnak csak feleannyi lakója volt, mint amennyi most van, tehén és ló és birka legalább háromszor több volt, mint ma. Ha nem négyszer, vagy ötször több. És a tejcsarnokban annyi vajat készítettek, hogy azt még a közelebbi városba lehordani is gond volt. Pedig abban a régi, elmaradott, mezitlábas világban a falumba akkor még a villanydrót sem ért el.
Sem a statisztika.
A gazdák azért pontosan tudták mi a helyzet, mert időnkint benéztek egymás portájára, s tanakodtak, adnak-e elég tejet a tehenek, nem kellene-é néhányat valami jobb, svájci fajtára kicserélni.

Most, ha valakinek van egy tehene, kevesebb haszna van belőle, mint annak, aki azt a tehenet megszámolja.

Ezért kevés a tehén és sok a statisztika. Pedig ma is szüksége van a falusi népnek a tejre, vajra.
Tiszta megszokásból.

De hogy jut hozzá a tejhez és a vajhoz? Mondjuk, egy rozzant egészségű, elaggott asszony? Úgy, hogy üzen valakinek, ha bemegy a közelebbi városba, legyen szíves, hozzon neki egy tenyérnyi vajat.

Statisztikát eleddig még nem hozatott senki. Tiszta megszokásból.

Nagyot fordult a világ! Manapság másképp intézik a gazdaságot. Akinek kezébe még nem járt kapanyél, doktorál valamiből, lesz belőle docens és egy árnyékos szabadegyetemen előadja, mi az ő meglátása. Mert van neki meglátása. Azt látja meg, amit a statisztikák fölé hajolva, onnan kiolvasott. És mit olvasott ki a statisztikákból? Azt olvasta ki, hogy nincs jól, ahogyan van. El van maradva egy régió. És azt a régiót föl kell emelni. Hogy legyen fölemelve. És főképpen föl kell azt a régiót osztani. Mindegy, hogy hány részre, csak legyen fölosztva. És meg kell értetni a népekkel, hogy ez a fölosztás fontosabb, mint az, hogy hozzunk jófajta teheneket Svájcból.

Nézem, milyen szép, egészséges, kikerekedett orcája van a mi docensünknek, s milyen lelkesen adja elő az ő meglátását. Úgy tűnik, a gazdaság fölemelése meg sem kottyan neki, nem fájdul meg tőle a dereka! Példáját sokan követik: maholnap több doktorunk, s docensünk lesz e hazában, mint tehén és ló és birka. Statisztika pedig annyi, hogy kiterítésükre hely sem lenne elég a termésre alkotott földeken. Ez pedig nem a docens, hanem az én saját meglátásom. Lehet, ez a meglátás nem eléggé tudományos. Egyszerűen azért, mert valahogyan kiment a fejemből, hogy doktoráljak.

Ismeretlen festő munkája

Magyarlakta szénásszekér

-Igen megraktuk ezt a szekeret, ha jön egy göbbenő az úton, felfordulunk, Józsi!

-Volt még úgy, hogy felfordultunk, Póli.

-Volt, de akkor fiatalok voltunk, Józsi!

-Valahogy most is lesz, ha felfordulunk, Póli!

-Szólhatnál a teheneknek, menjenek lassabban, Józsi.

-Marhákkal nincs mit tárgyalni, Póli!

-Elég sok marhával tárgyaltál régebben a kocsmában, Józsi!

-Ma már kocsma sincs errefelé, Póli.

-Most jó is, hogy nincs, mert te oda be is ülnél, Józsi!

-És miért lenne olyan nagy baj, ha beülnék oda, Póli?

-Mert most az italhoz igen nagy meleg van, Józsi.

-Vess le valami gúnyát magadról, ha meleged van, Póli!

-Ejsze te engem akarsz látni, Józsi...

-Mit nézzek én rajtad Póli?

-Amikor volt mit nézni rajtam, te akkor is mást néztél, Józsi!

-Te mindig ennél a politikánál vagy leragadva, Póli!

-Te is leragadhattál volna valamilyen politikánál, Józsi!

-Ezt te most miért mondod, Póli?

-Ezt én most azért mondom, mert akkor nem kellene  mezőre járni, Józsi.

-Ma már nem divat mezőre járni, mi vagyunk lemaradva Póli.

-Azzal is lemaradtunk, hogy elmenjünk legalább Magyarba, Józsi.

-Innen már úgy elmentek, maholnap ketten maradunk Póli!

-Ketten, Józsi...

-És mit csinálunk mi itt ketten, ha jobban megvénülünk, Józsi?

-Hát csak üldögélünk a szekér tetején és nézzük egymást Póli!

-És nem fogunk szégyenkezni, hogy nem csinálunk semmit, Józsi?

-Nem lesz ki előtt szégyenkezzünk, ha csak ketten maradunk, Póli!

-És ha  erre jár egy idegen autó, jönnek kirándulni, mit szólnak, Józsi?

-Akkor csak annyit, hogy né, itt van egy magyarlakta szénásszekér, Póli...

Elekes Károly munkája

Politikai paletta

Megállít az úton egy táskás alak és azt kérdi, hogy vagyok. Mondom, ha csak egy mód van rá, nem panaszkodom, mert már belefáradtam a sok panaszkodásba. És az az igazság, hogy most hálistennek  éppen  jól vagyok.

A történtek után?-kérdi a táskás alak. Mondom, a történtek előtt is úgy voltam, mint a történtek után.

Az baj, mondja a táskás alak. Kérdem, miért baj az, ha néha az ember egy kicsit jól érzi magát?

Az nem lehet, hogy tisztességes ember jól érezze magát a történtek után, feleli a táskás alak. Mert szomorú dolgok történtek a politikai palettán.

Ebben lehet valami igazság, mondom, mert ha én tisztességes ember lennék, jobban vigyáztam volna a palántáimra, amikor volt az a nagy dörgés és villámlás, még jég is hullott a gyönge paradicsomra. Ezek az én palántáim még törékenyek, nem szokták meg a sok dörgést és villámlást, a jégesőtől pedig a levelek is sok helyen kilyukadtak.

Erre azt  mondja a táskás alak, ő megérti, hogy elmegyek a kérdése mellett, paletta helyett palántákról beszélek, ehhez ő hozzá van szokva. De őt tulajdonképpen az érdekelte volna, hogy én hol helyezkedem el a mostani politikai palettán. Mert manapság nem mindegy, kivel áll szóba az ember. Még akkor sem mindegy, ha mindenkinek egyformán verte volna el a jég a palántáit.

Mondom, nem tudom, másnak is elverte a jég a palántáit, vagy nem verte el, én csak az enyémeket figyeltem, amikor volt az a nagy dörgés és villámlás. Ez pedig nem volt szép tőlem. Mert tisztességes ember a más palántáira is gondol, nem csak a sajátjaira, amikor jönnek ezek a nagy dörgések és villámlások. Ezért most eléggé röstellem is magam.

Lehet veled komolyan beszélni?-kérdi a táskás alak. Mondom, énvelem csakis komolyan lehet beszélni. Mert én kerülöm a komolytalan, léhűtő embereket. Emlékszem, nagyapám  még tüzet sem kért a léhűtő alakoktól, inkább el sem szívta a cigarettáját, pedig  bigott dohányos volt. Olyan bigott dohányos volt az én nagyapám, hogy még a táskás emberektől sem kért volna soha, semmiért cigarettát, de tüzet sem. Inkább ment tovább a maga útján, szomorúan, a kialudt csikket szorongatva.

-És soha nem politizált a te bigott nagyapád?

-Ajjaj! Az én bigott nagyapám mindig politizált! A politizálás miatt a cigaretta is sokszor kiesett a szájából.

-És milyen politikai palettán helyezkedett el a te bigott nagyapád?

-Az ő idejében soha nem volt szó palettákról. Csak palántákról, vetésekről, aratásokról beszéltek, persze, a dörgéseket, villámlásokat, jégveréseket sem hagyták ki. És mindig vártak valamire. Várták a májusi esőket, az ángolokat, az amerikaiakat. És valami jobb világot.

-Ez az! Valami jobb világot! Azt várták a nagyapádék idejében is. Hiába várták! Mert a jobb világ mindig egy politikai palettán helyezkedik el. Pontosabban a politikai palettának az egyik felén. Mert aki a másik felén helyezkedett el, hiába várta a jobb világot. Nem jött el!

-Valamennyire azért eljött, mert például hozzánk már rég megérkeztek az amerikaiak. Be vannak húzódva valahol Dobrudzsában a dörgések, villámlások és jégesők elől. Várják az ellenséget, s csak akkor szöknek ki onnan, ha az ellenség fölbukkan a láthatáron. Aztán nekimennek az ádáz ellenségnek és megvédik  a mi világunkat. Palettástól, palántástól együtt és vigyáznak a vetéseinkre.

De mi lesz akkor, ha véletlenül elfelejt megtámadni bennünket az ádáz ellenség és nem bukkan föl? Csak ülünk a politikai palettán  és várunk, mint akinek nincs semmi dolga? Közben jöhetnek még dörgések és villámlások és jégesők is jöhetnek reánk, palántáinkat szétszaggatja a vihar, még a politikai paletta is felborulhat. Különösen akkor, ha a palettának csak az egyik felén vagyunk.

-Manapság  nehéz kifürkészni, kivel is beszél az ember, mondta halovány hangon  és csalódottan ment tovább a táskás alak.  Meglehet, táskájában ott lapult a gyűrött, megviselt politikai paletta.

Elekes Károly munkája

Mintha

Jó lehet a nyugodt, kiegyensúlyozott természetű ember élete. Jó lehet. Lehet, hogy jó. Mert a nyugodt, kiegyensúlyozott természetű ember olyan, mintha élne. Mintha örökké élne. Napjait úgy tervezi meg, hogy kedvébe járjon az öröklétnek. Gondja van arra, legyen majd szép temetése, sírköve, rajta aranyos betűkkel fölvésve minden, ami fontos, vagy annak hitte. Született ekkor, meghalt ekkor. És ha eljön az utolsó napja, megpihen szépen, nyugszik békességben.

Ami eddigelé történt véle, az már kész, be van fejezve.

Szülei, nagyszülei is nyugodt, kiegyensúlyozott természetű emberek voltak. Napjaikat úgy tervezték meg, hogy legyen gyermekük, unokájuk, tisztességes, lehetőleg pompás temetésük. Sírkövükre aranyos betűkkel legyen fölvésve, ami fontos volt, vagy annak hitték. Különösképpen a nevükre voltak érzékenyek. Mert mi fontosabb az ember nevénél? Semmi. Az ember neve olyan, mint autón a gyári védjegy. Legföntebb az a két szám lényeges, ami megjelöli őket a múló időben. Születtek ekkor, meghaltak ekkor. És azóta nyugosznak szépen, nagy békességben.

Ezek a nyugodt, kiegyensúlyozott természetű emberek általában olyan temetőkben pihennek, ahol minden olyan, mintha élne: fák lombjai hajladoznak a szélben, énekes madarak röpködnek hajnalonta sírkőről sírkőre, gyíkok iramlanak örökzöld indák, levelek között. De ha kisüt a nap, ezek a nyugodt, kiegyensúlyozott természetű gyíkok kifeküsznek a forró kövekre és sütkéreznek. Mintha a temető az ő tengerpartjuk lenne. Az ilyen temető is olyan, mintha élne.

Jó lehet a nyugodt, kiegyensúlyozott természetű ember élete. Jó lehet. Lehet, hogy jó. Mert a nyugodt, kiegyensúlyozott természetű ember olyan, mintha élne. Mintha örökké élne.

Mintha!  

Csakhogy az ember hiába jár kedvébe az öröklétnek. Nem figyel rá az öröklét, soha, semmi nincs elintézve. Az unokák elfelejtik a pompás temetéseket, az aranyos betűk lekopnak a porló kövekről, odalesznek a fontos nevek és dátumok, a fák lombjai letörnek a szélben, az énekes madarak sorra elröpülnek. És hiába süt ki a nap, a forró köveken sütkérező gyíkok rájönnek, nem tengerpart a temető, ki sem bújnak az örökzöld indák, levelek közül.

És mégis, mégis van öröklét! Minden örök, ami nincs befejezve.

Levelet kaptam

Cseke Gábor barátomtól, aki ezt írja:” turkálgattam az egykori Ifjúmunkásban - pár napra kölcsön kaptam egy gyűjteményt - és hát ezt különösen derűsnek találtam. Hátha hasznát veszed a honlapodon. Például. Az Ifjúmunkás 1973. augusztus 2-i, 31-es számában jelent meg a 6-os oldalon.”

Majdnem negyven esztendővel ezelőtt írtam ezeket a pirulákat. Már nem is emlékszem reájuk. De ez a Gábor megtalálta. Illő, hogy ide is tegyem őket, úgy, ahogyan kaptam: