Tengeri történet

Lágytojás korszak

Ha jó leszel, elmesélem a vesémet

(Levél Cseke Gáborhoz)

Némely festőről mondják a szakértők, hogy volt neki kék korszaka, sötét tónusú korszaka, mindenféle korszaka.

Nem vagyok festő, de nekem is volt néhány korszakom. Leghosszabb, a gyomorfekély korszakom volt. Akkora, mint a harmincéves háború.

Ennyi ideig voltam szoros barátságban a lágytojással, az elesettséggel, szomorúsággal és lemondással. Hogy ne is említsem a görcsöket az örökös  nyöszörgéseket. De ez a korszak hiába volt hosszú, nem hozott új színt életembe, sem pedig valami említésre méltó eseményt. Ezért most felejtsük is el.

A vese, az más! Ha jó leszel, elmesélem neked a vesémet. Egyelőre csak röviden, hogy kedvet kapj a veséhez. Mert a vese, az más. Jön, mint a villám és el is tűnik, mint a villám. Ha szercséd van.

Énnekem nagy szerencsém volt a vesémmel.

Egy forró nyári napon megjelentek benne a kövek. Éles, szúró, fájdalmas kövek. A tengerpartra mentem egy láda sörrel, gyermekkel, feleséggel. És a söröktől előjöttek a kövek. Persze, a szúró, kibirhatatlan fájdalmak is. És látván szenvedésemet, jöttek hozzám idegenek és ismerősök, hogy segítsenek. Teát kell adni neki, jó sok teát, mondta egy idegen. A másik, hogy feküdjek arra az  oldalamra, amelyik nem fáj. És ne mind nyomkodjam a derekamat, az csak rontja a helyzetemet. Ismerősök bejárták a környéket, üvegeket hoztak a bokrok tövéből, forró vizet öntöttek beléjük és reá kötötték a derekamra. Mert a meleg jót tesz a vesének. Ez így ment egész éjjel. Öklömet haraptam a fájdalomtól. Aztán hajnal felé elmentek a kövek.

Szép reggelre ébredtünk, mindenki rohant neki a tengernek. Én ott maradtam egy kicsi széken ülve, a sátrunk mellett. Már nem fájt a vesém, de az éjszakai szenvedés megviselt, gyönge voltam, fölállani sem tudtam a kicsi székről. Úgy, ott ülve, krumplit hámoztam, hagymát, fölvágtam a hazulról vitt húsokat, káposztát aprítottam, s az egészet bele dobtam egy nagy edénybe, hogy főjön. És reá sem néztem a nagy fazékra, hadd legyen az ebéd olyan, amilyen lenni tud a maga elhagyatottságában. Néztem a tengert, s a benne fürdő fiamat, feleségemet.

Szomszédaink galaci népek voltak, hallottam a beszélgetésüket. Azt mondja az egyik galaci asszony a férjének, látod, te, Marian, milyen ember a mi szomszédunk? Olyan ember, amilyen te soha nem tudsz lenni ebben az életben! Fürdik a felesége, s ez az ember főz a családjának ezalatt! Olyan ember ez, látod, Marian? Kevés az ilyen családszerető ember, mondta egy másik galaci asszony a férjének. És ez így ment egész délelőtt.

Este valami kis tüzet raktak a galaciak, körülülték és még mindig arról beszélgettek, hogy ez a Marian soha nem éri fel ennek az embernek a kisujját sem. Mondanom sem kell, az én kisujjamról volt szó.

Másnap szedelőztek a galaciak, indultak haza. Nem tudom, lejárt-e a szabadságuk, vagy összevesztek amiatt, hogy Marian soha nem lesz olyan családszerető ember, mint amilyen én vagyok. Nem is mentek el szótlanul. Eljöttek hozzám valamennyien és köszöntöttek, mondván, hogy nincs ezen a tengerparton még egy olyan rendes ember, mint amilyen én vagyok.

Azóta sokszor emlegetjük a galaciakat. Főleg én. Ha a családban fölmerül  rendességemnek kérdése, azt mondom, emlékezzetek a galaciakra! Ők megmondták! De a vesédet, a köveidet nem említetted a galaciaknak, mondja ilyenkor a feleségem. Erre én azt mondom, tudták. Tudták a galaciak a vesémet is. Ezek vesébe látó emberek voltak!