Hamis madárfütty

Gyurgyalag. A Wikipédiából

                                                                               

Mire való a haiku?

Tengerünk, az nincs.

Verslábainkat japán

vizekbe mártjuk.

Ez egy politikailag helytelen haiku. Most írtam. Játékból, megfontolatlanságból. Vagy talán csak azért, hogy legyen még egy haiku.

Tudom, hogy ez a vers nem csak politikailag helytelen, de hibás szakmailag is. Mert a haikunak verslába nincs.

Nagy divatja van mostanában a haikunak. Akárcsak a cilindernek Szergej Jeszényin idejében. De ez a derék, költőnek született költő tudta, hogyan kell bánni a cilinderrel.

Ezt írja:

„Cilinderben nem divatból járok – 
ily hívságos szenvedély nem éget – 
hasznát veszem, hogyha megkínálok
arany zabbal roskatag gebéket.”

 (Rab Zsuzsa fordítása)

Ma már senki nem visel cilindert. Csak a bűvészek olykor a színpadon, ha viselnek. Ma már a ló is kiment a divatból. Jobbára csak versenyeken látni lovat, a gebe-szó jelentését kevesen ismerik. És a zabbal hogy állunk? Bizony, eléggé rosszul állunk. Ma már a fiatalok többsége meg sem tudja különböztetni a zabot a búzától, vagy az árpától.

De a haiku, ez a versforma bármerre nézünk, hódít a világon.

Arthur Koestler írja a haikuról:

„1956-ban a Haiku Research magazin becslése szerint mintegy négymillió poéta gyakorolta a haiku művészetét ill. mesterségét: igen, inkább mesterkedések voltak ezek a "művek", fűzfák lengedeztek bennük örökkön, varjak ültek ágakon, békák szökkentek tóba, bambuszról hullt alá a hó, őszi levelek kóvályogtak szomorúan az árokba. A sztereotip kép- és képzetvilág, a kopáran kopogó tizenhétszótagosság: nem is hagyhat ez alkalmat egyéniség kifejtésére, kritikai értékelésre. Az igen faggatózó természetű Enright egyszer megkérdezett pár japán irodalomprofesszort, "hogyan különböztetik meg a jó haikut a rossz haikutól". A válasz: "fogalmunk sincs!" S az illető így folytatta: "Ott a baj, hogy nincs mércénk se az ilyesmihez. De talán önök ott Cambridgeben..." S az illető - nyilvánvaló! - udvariasan mosolygott. Aztán egy kollégája így próbálta menteni a helyzetet: "De hát minden haiku jó... igazából... valamire..." Már csak a "talán" hiányzott a mondat végéről.”
(Tandori Dezső fordítása)

Világos, hogy Koestlernek nincs valami jó véleménye a haikuról: „kopáran kopogó tizenhétszótagosság” , így fogalmazza meg ezt a versformát.

Úgy fogalmazza meg, ahogyan akarja, ahogyan tudja. És azt is megválaszthatja bárki, hogy miről értekezzék, miről beszéljen, ha nincs más dolga.

Nekem például most a barlangi vakgőtéről van kedvem beszélni, mert roppant érdekesnek tartom ezt az állatot. Sokkal érdekesebbnek, mint a haikut.

A barlangi vakgőtének nincs szeme, mert ahol él ott örökös sötétség van és ahol amúgy sem lehet látni, fölösleges szemet is növeszteni. Ez nagy okosság a részéről. És ahhoz is nagy okosság kellett, amivel kitalálta ez a barlangi vakgőte, miképpen lehet megélni tíz évig is élelem nélkül. Ezek az állatok olyan dolgokra képesek, amelyeket emberi ésszel föl sem lehet érni.

Teljességgel érthetetlen, miért vannak úgy oda az emberek az emberi ésszel.

Annyit sem lehet fölfogni véle, miért pont olyan egy kecskebéka, mint amilyen. De még amit emberi ésszel föl lehet fogni, abból is kevesen veszik ki maguknak a tanulságot.

Goethe, a híres német költő, például egész életét arra áldozta, hogy megfejtse, mi az emberi élet célja és értelme. Hosszú éveken át írta fő művét, a Faustot. Abban arra a következtetésre jutott, hogy életünk értelme: szabad földön, szabad néppel, munkával alakítani a valóságot.

Szépen megfogalmazta. De azt nem lehet előre látni, hogy jó irányba alakul-e a világ.

Itt azért álljunk meg. Nem szeretném összekeverni a haikut a szalamandrákkal. Még akkor sem, ha ebből az összekeverésből semmi kára nem származna sem a haikunak, sem pedig a vakgőtének. Itt azért mégis, álljunk meg. 

Mert bármiről beszélünk, voltaképpen az élet értelméről beszélünk.

Föntebb elsoroltam, hogyan  jártunk a cilinderrel, a lovakkal, a zabbal, búzával és árpával.

Goethe azt mondja, életünk értelme: szabad földön, szabad néppel, munkával alakítani a valóságot.

Ha jól megnézzük, ezzel a fölfogással is baj kezdett lenni. Mert a munkát ki is vehetjük ebből az elképzelésből, olyan irányban próbál lépegetni a világ. Általános törekvést lehet megfigyelni, mely arra irányul, hogy minél kevesebbet dolgozzék az ember. Hogy a munkát minél messzibbre elkerülje.

És most térjünk vissza a haikuhoz: „tizenhétszótagos” irodalmi művet kevesebb munkával létre lehet hozni, mint mondjuk, egy tizenhét kötetes regényt. Már csak azért is, mert nem kell annyit görnyedni, éjszakázni, pötyögtetni.

Nem merném azt mondani, hogy egy tizenhét kötetes regény már attól is többet ér, mert nagy és nehéz. Vagy azt sem, hogy egy tizenhét szótagos haikuban nem lehet több értékes gondolat, mint egy vaskos regényben. Írója válogatja, hogy amit ír, jó-e, vagy nem jó. És a japánokat sem vádolhatjuk lustasággal, hogy azért találták föl a haikut, hogy kevesebbet dolgozzanak egy irodalmi művön.

Itt van például egy magyar haiku, a Fodor Ákos verse:

MOZART

Nincs rossz fű. Nincs szél,
ami ne jól fújna. Nincs
hamis madárfütty.

Szeretem ezt a „tizenhétszótagos” verset. Valami olyan sűrű és szép valóság van benne, amit máshol nehezen találnék meg. Lehet, meg sem találnék. Ehhez a vershez nem megfeszített, fáradságos munkára volt szüksége a költőnek, mégis, valami nagyon fontos dologra szüksége volt. Hogy mire, azt nem tudnám megmondani.

Egy görög bölcs azt mondta, ő tudja, mi az idő. De ha megkérdeznék tőle, mi az idő, nem tudná megfogalmazni.

Valahogy így vagyunk a haikuval is.