Mintha ludak lennénk

Mainz Psalter, Johannes Gutenberg 1457-es nyomtatásában.

                                                             
                                                             Sokság

Egy rakás közhely, amit most mondok: többet ér, ami kevés, mint ami sok.

Nem szólok az aranyról, a Kínai falról, a piramisokról. Ezekből köztudomású, hogy kevés van. De szólok a boldogságról, az egészségről, a barátságról, a szerelemről, amelyekről azt hisszük, minél több van belőlük, annál jobb! Ez  nagy tévedés! Kicsi boldogság, kicsi egészség, kevés barát és aprócska szerelem kell az embernek, hogy jól érezze magát. Hogy meg tudja becsülni, amije van.

Röstellem is idézni: „kinek virág kell, nem hord rózsaberket”.

Vegyük a kultúrát. Vegyük az irodalmat: mintha valamennyien ludak lennénk, valósággal tömik belénk a kultúrát, az irodalmat! Hogy legyünk kövérebbek  a kultúrától, s az irodalomtól.

De annyi kövérünk van ebből a fajtából, hogy már el sem férünk egymás mellett, ha az utcán találkozunk.

És még össze is gyűjtik ezeket a kövéreket, körökbe, gyűlésekbe, megbeszélésekbe, hogy még jobban meg legyenek tömve kultúrával és irodalommal! De mert ebből a kultúrából és irodalomból már nagyon sok van, annyit is érnek: majdnem semmit nem érnek!

Ott tartunk, hogy egy kurta, okos, szellemes, sírkőbe vésett mondattól többet tanulhatunk, mint egy mázsás, mindenünnen összehordott  regényből, vagy lexikonból. Ott tartunk!  

Ma már a kultúrával és irodalommal kitömött, péhádés doktorokból annyi szellemi frissesség sem tud kijőni, hogy azzal a fiatalok elé tisztességgel oda lehetne állani.

Márpedig oda állanak. Okos, kiváncsi ifjaknak bebegősök, raccsolók, unott képű , megúnt életű, elrontott múltú , lejárt felfogású, szürke seregek papolnak önnön életük nyomorúságáról, s a jövendő beláthatatlanságáról.

Ezek a szürkék, amikor irodalmat tanítanak, mintha algebrát tanítanának. Algebrát azoknak, akik már a szorzótáblára sem kíváncsiak, mert a szorzótábla ott van a zsebükben, a mobiljukban!

A sokság, a mértéktelenség ideje jött el: nem elég, hogy félig becsukott szemmel, elmerengve jó zenét hallgatsz , a szemedre is szükségük van. Hogy lássad, arra a zenére miképpen lehet szökdösni, lobogó hajjal, idétlenül pattogni.

Mert nekik mindenből sok kell. A kevés semmiből nem elég. A sokság feszíti keresztre a nyugalmat, a meghittséget, a csöndesség áhitatát, mindent, amitől embernek született az ember.

Hol vannak azok a régi, megfontolt tekintetű, lúdtollal csodás betűket író, szerény tudósok, akiknek szavait kiváltságos ünnepeken idézni szoktuk? Hol vannak?

Hová lettek a remete életűek, a tiszták, a fényes gondolatokban bővelkedők? Hová tűntek, akik tudták, többet ér, ami kevés, mint ami sok?