Mit látsz?

Dancs Artur fotója

                                     
A szóvivő mestersége

„- No, mit látsz? - kérdeztem magamtól, mert egy kicsit tájékozódni akartam, mielőtt beállottam volna valakinek a szolgálatába.”

Ezt a mondatot a Jégtörő Mátyás-ból, tehát Tamási Árontól vettem. Egyszerűen azért, mert jó, ha az ember valami szokatlan észjárással megtámasztja mondanivalóját, ne legyen az, hogy ezt én is kitalálhattam volna. Mert igazság szerint effélét nagyon nehéz kitalálni.

A szokatlan észjárást ugyanis nem lehet eltanulni. A cipész mesterségét, a pilótáét, a kéményseprőét el lehet tanulni. Mert ahhoz csak cipő, repülő és kémény kell, s valaki, akinek mozdulatait ellesheti az ember. A szokatlan, a különös észjárás természete egészen más. Olyan, mint a menyét természete. Gyors és rejtőzködő. Csak fölbukkan valahol, eliramlik és már a nyomát sem látni.

Mi az, hogy „kérdeztem magamtól, mert egy kicsit tájékozódni akartam”? Tájékozódni másokhoz jár az ember, nem pedig önmagához. Mert ha valaki önmagát kérdezi, mit tudhat meg? Esetleg önmagából hozhat elő valamit, amit eddig is tudott, nincs abban semmi újdonság, meglepetés.

Ez a mondat azzal kezdődik, hogy no, mit látsz? Ezt kérdezte magától, aki tájékozódni akart, mielőtt beállott volna valakinek a szolgálatába. Ebből kiviláglik, számára mégis az volt  a fontos, amit a saját szemével lát, nem pedig az, amit másoktól látott, vagy hallott. Itt bujkál a menyét. Vagyis a különleges észjárás. 

Amikor pedig azt mondja:”kérdezem magamtól”, voltaképpen önmagát ellenőrzi: mit lát, s jól látja-e, amit lát. Ez a legegyszerűbb és legmegbízhatóbb forrása  a tájékozódásnak, nem pedig a mások által hallottak és látottak.

Tisztességes ember nem áll be valakinek a szolgálatába úgy, hogy ne arról számoljon be, amit a  saját szemével látott, a saját fülével hallott.

Most érkeztem el a mondanivalómhoz. Nekem roppant gyanús a szóvivői mesterség.

Ezt a mesterséget ma már mindenfelé nagy szorgalommal űzik. Nem csak a minisztériumok, a rendőrség, a gázosok és villanyosok, de újabban  még a hajléktalanok is szóvivőt tartanak. Csak úgy, összegyűlve ritkán jönnek elő a hidak alól, a bokrok mögül, a leomlott falak tövéből a hajléktalanok, hogy elmondják nehéz helyzetüket. Inkább szóvivőt neveznek ki maguk közül, akire rábízzák, mondja el ő, mit látott a hidak alatt, a bokrok mögött, a leomlott falak tövében.

Jó mesterség lehet a szóvivőség. Divatos mesterség. Kényelmes mesterség. Mert mivel foglalkozik a szóvivő, mi az ő munkája?

A szóvivő „megerősíti”, vagy megcáfolja  amit a felettesei meg akarnak erősíteni, vagy cáfolni. A szóvivő megbízható forrásokra hivatkozva „kifejti”, amit ki kell neki fejtenie. A szóvivő „összefoglalja”, amit az arra hivatott nem foglalhat össze, mert neki erre nincs ideje, fontosabb ügyekkel van elfoglalva.

A szóvivő soha nem kérdezi meg magától, no, mit láttál ? A szóvivő soha nem látott semmit. Csak azt, amit mások láttak. A szóvivő soha nem hallott semmit. Csak azt, amit mások hallottak. A szóvivő nem töpreng egy eseményen, nem latolgat, nem tépelődik, nem találgat, nem gondolkodik.  A szóvivő nem érzékenyül el, amikor valami szomorú dologról számol be. Nem pityereg és nem sír. A szóvivőnek teljesen mindegy, hogy egy balesetben hányan haltak meg. „Számszerűsíti” a halottakat, s ezzel az ő dolga be van végezve.

A szóvivő csak elmondja, mit közölt véle az illetékes. Akár hivatali ember ez az illetékes, akár a  bokorlakók közössége.

Ma már a hidak alatt, a bokrok között, a leomlott falak tövében is megannyi hivatal működik, szervez, igazgat. Hivatal létesült ott, ahol  meg nem erősített források szerint történnek dolgok, de  hogy valójában mik történnek, azt nem látta, nem hallotta senki .

Van itt a közelemben egy rég nem működő, omladozó hőközpont, ahol a hajléktalanok laknak. Volt idő, amikor pokrócot, párnát, lepedőt, matracot adtam nekik, hogy meg ne fagyjanak. Volt, amikor fát is adtam. De azt a fát nem vitték el. A szóvivőjük azt mondta, társai úgy döntöttek, elviszik a fát, ha fölvágom jó apróra. Mert nekik se fejszéjük, se fűrészük nincs. Mondtam, nekem erőm nincs, de adok fejszét és fűrészt, hogy azt a fát fölvágják apróra. A szóvivő azt felelte, az ő közösségében senki szerszámot nem vesz a kezébe, mert a szerszámot rangjukon alulinak tartják.

A minap találkoztam a szóvivőjükkel, kérdeztem, beteg-e még az az asszony, akiért kijött a mentő. Azt válaszolta, a betegségek az orvosokra tartoznak, ez nem az ő dolga.

Akkor mi a szóvivő dolga?

Hogy vigye a szót. A mások szavát. Azokét, akik megszólalni nem akarnak. Vagy akiknek kényelmetlen a megszólalás.

-No, mit írtál? - kérdezhetném most én is magamtól. De erre a kérdésre nem válaszolhatok. Magam is csak egy állástalan szóvivő vagyok.