Fészbuk

Pusztai Péter fotója

Vivienek és Hortenziák

Itt van ez a fészbuk. Ez az örökösen nyüzsgő pletykafészek. A neve is onnan jön, a fészekből. És a bukfencből. Nekem mondhatják a nyelvészek, hogy nem onnan jön. Mert bizony, onnan. Én már csak tudom, honnan szöknek nekem naponta  a Vivienek és Hortenziák!

Ők azok, akiknek semmi dolguk nincs ezen a világon, csak az, hogy valakinek nekiszökjenek. A Vivienek és Hortenziák! Nekik nem számít, hogy maholnap nyolcvan éves vagyok, rosszul látok, alig hallok, hajam elhullt, ki sem mozdulok a házból. Jönnek ezek a Vivienek és Hortenziák,  mutatják nekem a köldöküket, a hosszú hajukat, a pingált körmüket és mint egy pecsétet, homlokomra nyomják, hogy lájk! És írják nekem, hogy mint egy pecsétet, én is nyomjam oda a festett orcájuk alá, lájk! Legyünk barátok. Ezek a Vivienek és Hortenziák!

Csak egyszer üss oda, ebbe a pletykafészekbe egy lájkot, többé nem szabadulsz meg a Vivienektől és Hortenziáktól.

Egyszer ütöttem oda egy Vivienre, mert szép, hosszú lába volt neki, dús haja és csábos tekintete. És akkor láttam meg az igazi Vivient.

Az igazi Vivien csúnya volt, ráncos, életúnt, kövér és nálamnál is öregebb. Ha végig sétálna a főtéren, a galambok is messzire elkerülnék.

Így jártam Hortenziával is. De ő legalább bevallotta, tizennyolc unokája van, szereti a jó zenét, a templomok csöndjét, nézni a hegyek csúcsait és ha nagyon nem fáj a lába, kisétál a közeli erdőbe álmodozni, szájában egy útközben letépett, gyönge virágszállal.  És nem titkolta el, az a szép, hosszú lábú, dús hajú, csábos tekintetű leányzó, akit maga helyett a pletykafészekbe rakott, voltaképpen nem ő, hanem valami régi álma, amit soha nem valósíthatott meg. Csak azért rakta oda, mert ez volt az ő leghőbb vágya, s ebből a régi vágyból ennyi maradjon meg.

Így jártam Viviennel és Hortenziával.

Furcsa egy társaság ez a fészbuk! Senki sem az, ami, senki sem az, aki, hanem valami más, valaki más.