.JPG) |
| Benczédi Sándor kisplasztikája |
A tökömet ne vegyük ki?
Nem elegáns
mozdulat, amikor egy internetes újság szerkesztője beavatkozik egy másik
internetes újság szerkesztésébe. Különösen akkor nem, ha ez a másik internetes
újság tetszik neki, mondhatni mindennapi olvasmánya.
Most mégis
elkövetem ezt a nem elegáns mozdulatot. Nem azért, hogy kioktassam a másik
újság szerkesztőjét, hanem inkább azért, mert egy bizonyos ügyben személyesen
érintve vagyok.
Már itt, az
elején megmondom: a tökömről van szó!
Gyermekkoromban
élt a szomszédunkban egy minden hájjal megkent, viccelődő öregember, akinek
roskadozó háza előtt naponta el kellett haladnom, iskolába menet. Az öreget úgy
hívták, Lajosbá. Ez a Lajosbá naphosszat ült a háza előtti kerek kövön és aki
közelébe ért, arra vetett valami furcsa megjegyzést. Vagy jót, vagy rosszat, de
különös megjegyzést.
Egy napon épp
beszélgetett valakivel, s amikor a közelükbe értem, Lajosbá kifele fordította a
hüvelykujját, reám mutatva, s azt kérdezte attól a valakitől, te, ezt a
gyermeket nem kellene kiherélni? Úgy kérdezte, hogy halljam, amit mond, de
mégse nekem mondja.
Gyermek
lévén, ettől a kiheréléstől nagyon megijedtem, el is futottam onnan, mert
emlékeztem azokra a szörnyű sikoltásokra, amikor süldő malacokat heréltek a
szomszédunkban.
Ez a régi
ijedtségem és félelmem jutott eszembe a minap, amikor a már említett, kedvenc
internetes irodalmi újságomat olvasni kezdtem. Egy novella első mondata ugyanis
ez volt: „Mi a tökömet bámulsz így?”
Lázár László,
az Ifjúmunkás egykori, jó szemű szerkesztője, Lazics, egy ilyen kézirat láttán
azonnal írt volna a szerzőnek, uram, a novellája jó! De a tökömet ne vegyük ki
onnan? Mert nem attól jó egy novella…
Ennek az
internetes irodalmi lapnak van egy bevezető mondata : „Az erdélyi irodalom
hangja”
Most
fölteszem a kérdést, de csak magamnak: mi ez a hang? A közbeszéd szerint,- amit ma „kurzus”-nak neveznek,- vagy valami, vagy megy valahová. De inkább jön
valahonnan. Még csak nem is a Lajosbá hangja.
4 megjegyzés:
Így ahogy írod ezt a dolgot, elgondolkoztam, hogy milyen jó nekem. Írdogálok itt kedvemre, nem kell megfeleljek csak magamnak, az írást, mint az asztalosságot, makacs öszvérként kedvtelésből művelem. Így vagyok Istennel is. Elvagyok itt vele magányosan. Mihelyt tartózni akarok valahova asztalosilag, kiderül, hogy könnyebb abbahagynom a szakmát, ha irodalmi színvonalra szeretném emelni naplómat, jobb, ha nem írok, ha egyházhoz szeretnék tartózni, jobb ha megtagadom Istent.
Többszöri próbálkozás után sem tudom olvasni ezeket az irodalmi honlapokat, nem szeretem, mint ahogy a pálinka ízét sem szeretem.
Egy szó, mint száz, nem tudok megfelelni senkinek. Ezért jó nekem, mert nem is kell megfeleljek senkinek.
Úgy vagyok ezekkel az irodalmi oldalakkal, hogy olvasom és nem értem. Például a te írásaidat egy szuszra el tudom olvasni és megértem minden szavát. Azért vagy te nekem a kevesek közt a legnagyobb...(ha nagyzolok, tedd a naivitásom számlájára...úgyis el vagyok adósodva...)
Ez azért van, mert az én apám is asztalos volt. A szék neki széket jelentett, az asztal pedig asztalt.
Népi mondás szerint: A suszter maradjon a kaptánál.
Ceausescu nem fogadta meg az intelmet.
Elolvastam az Angyali dumát, lett is következménye...:-)
Megjegyzés küldése