Los Angeles (8)

                                 Fotó : Báthori Zsigmond

Los Angeles grádicsai

A délutáni viszonylagos csöndességben besettenkedik a kórterembe egy sztetoszkópos fiatalember. Messziről látszik rajta, orvosnövendék. Lelógó végű, széles papírcsíkokat tart a kezében. Ezekről a papírcsíkokról azok a tésztalapok jutnak eszembe, amelyeket anyám készített a konyhai úthengerrel. Vagyis a laskanyújtóval, hogy majd hosszú szálakat vágjon belőlük az ünnepi levesbe.

-Azt hiszem, maga az újságredaktor, az ágya szemben van a bejárati ajtóval. Így mondták, újságredaktor. Nem én találtam ki.  Magáról itt most sokat beszélnek. Megengedi, hogy leüljek az ágya szélére, ide, a lábához ?  Mondom, van ott hely bőven, a lábam nincs begipszelve. – Miért lenne a lába begipszelve, nem az ortopédián vagyunk...

Mondom neki, magából jó orvos még válhat, de kémnek teljességgel alkalmatlan lenne. – Miért éppen kémnek nem lennék jó, ezt hogy érti ? Mondom úgy, hogy tudomásom szerint a bőbeszédű emberek kémnek nem valók. Saját magukat leplezik le, nem azokat, akiket megfigyelnek. Most egyetlen mondatával elárulta, hogy nem Vásárhelyen nőtt fel. – Melyik mondatomra gondol ? – Arra, hogy azt mondta, miért lenne az én lábam begipszelve, nem az ortopédián vagyunk. Ebből látszik, hogy maga nem vásárhelyi. A begipszelt lábról egy igazi vásárhelyinek nem az ortopédia jut eszébe, hanem Kiss Laci.

 – Én még ilyet nem hallottam...

-Minden idevalósi ember tudja, miképpen vigyázott Kiss Laci, a mi nagy színészünk a begipszelt lábára. Egy forgó csigát szereltetett szobájának mennyezetére, s ha csöngettek ajtaján a részeg barátai, hogy meglátogassák, ő megragadta a csigáról lelógó kötelet, s azzal a begipszelt lábát tovább tette. Mert nehéz a begipszelt láb, kötél nélkül nem tudta volna tovább tenni. Amikor megkérdezte tőlem, leülhet-e az ágyam szélére, ide a lábamhoz, ha csak annyit mondott volna, hogy én nem vagyok Kiss Laci ,  azonnal tudtam volna,  maga vásárhelyi .

Erre azt mondja ez az orvosnövendék, igazam van, ő csakugyan nem idevalósi, annak a színésznek viselt dolgait nem ismerheti. De az én dolgaimra roppant kiváncsi. Különösen a betegségem lényege érdekli őt, s az a stádium, amelyben most vagyok. Az újabb műtétem előtt.

Mondom, nem tehetem meg, hogy kérdéseire tisztességesen ne válaszoljak, mert amikor engem ide beutaltak, aláirattak velem egy papírt, mely szerint alávetem magam az orvosok utasításainak, s az egész kórházi személyzet akaratának.

Az én betegségem roppant egyszerű betegség. Az a neve, hogy adenokarcinóma. A stádium pedig Los Angeles, 4. Lenne még egy grádics, az ötös számú, de azzal vége. Mármint az én életemnek. Mit mondjak még ?

-Azt mesélje el, ez a betegsége miképpen kezdődött ...Hogy ezekre a papírokra följegyezzem az anamnézist. Remélem, tetszik tudni, mi az az anamnézis... Mondom, sajnos, tudom. Bár ne tudnám. Az egész úgy kezdődött, hogy sétáltam a főtéren. Mint más. És egyszer csak valami furcsa, kis mozgolódást éreztem a köldököm táján. A többit tudja...

 – A többit tudom, de mit érzett még a főtéren ?

Mondom, a főtérnek nagy jelentősége van az én életemben. Mert műtét után találkoztam egy barátommal. Alig ismert rám. Azt kérdi, mi bajom, mert úgy nézek ki, mint aki kifelé igyekszik ebből a világból. Mondom neki, mi az én betegségem. Erre azt feleli az én barátom, semmi okom a búslakodásra. Mert az ő apját pont azzal a betegséggel műtötték meg, amivel engem. És olyan kitűnően sikerült az a műtét, hogy még élt utána két hónapig. 

Gondolhatja, mit éreztem akkor a főtéren...

Az orvosnövendék fészkelődni kezdett az ágyam szélén. Összehajtogatta papírjait és azt mondta, ebből sem lesz ma anamnézis...Tudja mit ? Hagyjuk máskorra Los Angeles grádicsait. Mondjon nekem még valamit Kiss Laciról. Szeretnék én is vásárhelyi lenni.

-Erről a Kiss Laciról vastag regényt lehetne írni. De a regények azért vastagok, mert írójuk megtölti a könyvét kitalált történetekkel. Énnekem olyan szegényes a képzeletem, nem tudnék semmit kitalálni. Kizárólag a valóságot szoktam néha papírra tenni. Úgy, ahogy. Minden esetre, ha lenne még időm erre a Kiss Lacira, a patkányait nem hagynám ki.

Bohém ember volt ez a Kiss Laci. Egyedül élt. Ritkán járt haza, mint általában a bohém emberek. Valahányszor belépett a szobájába, valósággal megrohanták a patkányai. Nem bántani akarták őt, azt lesték, hozott-e nekik valami ennivalót. Egy napon, amikor begipszelt lábbal feküdt otthonában, meglátogattam én is Kiss Lacit. Éppen a patkányokat kergették a részeg barátai. Seprűvel csapkodták a patkányokat, némelyik befutott az ágy alá. Egyszer rászólt Kiss Laci az egyik csapkodó barátjára, te, azt a fényesebbik patkányt ne bántsd, mert az nem az egyém. Ilyen ember volt ez a Kiss Laci...