Zsák (1)

                   Fotó : Balási Csaba, Káfé-Képtár

A fekete zsák

Éjjeli három. 112. Neve ? Mondom. Panasz ? Mondom. Címe ?- Eldugott helyen lakom. A főtéren. A Kultúrpalota mögött. Ahol a szilvafák összehajolnak. Ott kell bemenni. Pont a pléhkapu mögött. –Hogyhogy P-kapu ? Olyan sok kapu van ott, mint betű az ábécében ? – Egy kapu van. A pléhkapu. Rajta a nevem. –Ez komplikált. Az imént azt mondta, P-kapu. Ki tud jönni a főútra ? - Ki. -Na, akkor három perc, ott vagyunk.

Kivánszorgok a főútra. A görcsök hullámosan jönnek. Mint a tenger hullámai. Félórát állok a főúton. Sehol egy mentő. Kétpercenkint leteper a görcs. Minusz 15. Fázom. Papucs a lábamon, fejemen odavetett sapka.

A távolban egy nagyobbacska autó lámpái világítanak. Onnan integet valaki. Indulok arrafelé. Nincs vörös kereszt festve az autóra. Megállok. Ez nem mentő. – Miért nem jön ? –kiáltja valaki. Odaérek. – Mi vagyunk a mentősök. Rossz címet adtak meg. Már minden háznál megnyomtuk a csengőt, álmukból zavartuk fel az utca lakóit. Fel tud ide mászni ? – Megpróbálom, éppen szünetel a görcsöm.

- Volt magának hasmenése ? – Már nem emlékszem, néhányszor összeestem, lehet hogy valami volt.

- Haver, a járványkórházba megyünk ! – szól a sofőrnek a mentős ember. Mondom, én oda nem megyek, csak a sürgősségire. – Mit szeret maga a sürgősségin ? – Én semmit nem szeretek a sürgősségin, de van ott egy jólelkű orvos. – Kicsoda ? – Arafat. – Arafat ? Ő már nincs ott. Felvitték Bukarestbe, majdnem miniszter. Vagy annál is nagyobb. – Ismer valaki mást a sürgősségin ? – Nem. -Szóval nem ismer...

Megérkezünk. – Be tud jönni a saját lábán, vagy hozzunk tolókocsit ? Mondom, megpróbálok bemenne a saját lábamon. Karonfogva vezetnek be és átadnak egy nővérnek. – Üljön ide. Neve ? Mondom. Panasz ? Mondom.

A nővér pötyögteti a sürgősségi számológépet. – Maga nem új beteg nálunk, műtve is volt, feküdjön arra az ágyra.

Jóvágású, fehérköpenyes fiatalember áll meg mellettem, nyakában sztetoszkóp. – Na, meséljen... 

Elmondok néhány epizódot az életemből. – Engem nem ezek érdekelnek, hanem az, hogy miért hozták be magát éjjeli háromkor a sürgősségire. Mondom, a görcsök miatt. Int egy nővérnek, vegyenek vért és állítsák be a perfúziót. Épp el akar menni, finoman szólok, nem tetszik megtapogatni, hol vannak azok a hitvány görcsök ? Mert még voltam ilyen helyzetben és megtapogatták...- Egyelőre én vagyok az orvos és maga a beteg, mindenki maradjon meg a saját beosztásában ! Mondom jó, de azért megtapogathatná, nehogy véletlenül bélcsavarodásom legyen, mert én nem szeretem a bélcsavarodást... – Még hogy nem szereti a bélcsavarodást! Jó vicc !

És jönnek a görcsök. – Adjatok már valami injekciót ennek a szerencsétlennek, nagyon szenved, - hallom valahonnan.

Tű, szúrás, csepeg a perfúzió, görcsszünet. Szétnézek magam körül. Mellettem egy ágyon derékig meztelen, hatalmas termetű férfi, tetovált a melle, fogát csikorgatja. Arca csupa friss seb, mindkét keze ökölbeszorítva. – Érthetetlen, hogy is tudták ezt a kemény embert így elverni, erősebb lehet egy bikánál,-  mondja egy fürge ápolőnő, úgy elmenőben.

Jön az én sztetoszkópos orvosom. – Húzza fel az ingét, hogy tudjam megtapogatni. Itt fáj ? Mondom, vándorol a fájás. – Nem azt kérdeztem, vándorol-e, hanem azt, hogy most hol fáj. – Mindenütt fáj. – Szóval mindenütt... Magát még a mai napon megoperálják. Csak jöjjenek azok a laboreredmények. Azok majd megmondják, kibírja-e, vagy nem bírja ki a szervezete...

Egy mosolygós, sztetoszkópos orvosnő siet felém az eredményekkel, megáll előttem. – Magának eléggé komplikált a helyzete. Mert maga már nagyon össze van aprítva. De lehet, kibír még egy műtétet. Az is lehet, meg sem műtik. Hajnalodik, nemsokára minden kiderül. Addig is, most szépen elviszik magát, hogy átvilágítsák. Mondom, köszönöm a kedvességét.

Veszettül ráz a tolókocsi, míg átrobogunk a jeges udvaron. A hosszú folyosón lök egyet rajtam a kormányos, magától gurul velem a jármű, aztán megáll egy fehér, számozott ajtó előtt. – Én most megkeresem a szolgálatos röntgenest, várjon türelemmel.

Olvasom a sokféle fölírást, nézem a festett halálfejeket. Itt az égvilágon minden életveszélyes.

- Nyomja neki a hátát. Egy kicsit balra. Most jobbra. Kész.

Megyünk vissza a sürgősségire. Az átvilágítási papírral jön a mosolygós orvosnő. – Itt az eredmény : nyolc sávja van magának, az ilyeneket meg szokták műteni. Föl a fejjel !

„Ruhamegőrzési hely.” – Magának hol van a ruhája ? Mondom, otthon. – És maga így indul el egy műtétre ? Csak egy papucs, sapka, s egy lenge kabát ebben a veszett hidegben ? Azokat is mind egy szálig itt kell hagyni. Itt ez a fekete nájlon zsák, rakja bele. Kap egy papírt róla, azon van egy szám. Őrízze meg. Ez a legfontosabb. A mi klinikánkon semmi, de semmi nem vész el. Ezt jól jegyezze meg. Mi azért vagyunk itt, hogy semmi, de semmi ne vesszen el. Ha pedig véletlenül valami történne magával, a hozzátartozói ezzel a papírral a fekete zsákot átvehetik. Vannak magának hozzátartozói ? Mert volt már olyan, hogy a betegnek a sapkáján kívül az égvilágon más hozzátartozója nem volt. De az a sapka nem veszett el. Mert mi azért vagyunk itt !