szombat, október 31, 2009

A sok buta





Látod, a sok buta


muskátli is jött volna velem,

miért is jönnének velem ők,

a nagy fölhajtást nem kedvelem,

krizántém- erdők a temetők,

vár a sok özvegy galagonya,

végig az úton, s a berkenye

bokor int, ha jön az alkonya,

nincs semmi baj, ott van a menye,

a pettyes kökény, jöhet a tél,

zöld a boróka, a borostyán,

egyedül csak a hó lesz fehér,

s e néhány apró bogyó talán.



péntek, október 30, 2009

Ott ül kéremszépen egy személy

Ádám Gyula fotója




Ott ül kéremszépen

egy személy



Szó szót hozott, s én egy idegennek elmeséltem néhány régi, számomra érdekes történetet. Egy padon. Hogy miről beszéltem néki, azt már pontosan nem tudom, de azt igen, hogy háborút tettem a történetbe, gyermekkort, régi háztetőkről lehullott cserepeket, s még olyan kijelentéseket is, hogy én nem szeretem a kitalált regényeket. Ez az idegen hirtelen megpillantott valakit, s intett neki, hogy őt várja meg, mert beszélnivalója van véle. Tőlem azzal búcsúzott el, hogy szívesen hallgatná a történet folytatását, de dolga van azzal, akinek intett. Amikor kezetfogtak, ez az idegen felém nézett, s hallottam, amint azt mondja annak, akivel talákozott, hogy ott ül kéremszépen egy személy, aki furcsa történeteket mesél. Aztán elindultak a maguk útján, s én ottmaradtam a félbehagyott történetemmel. Azon a padon. Persze, eléggé lehangoltan maradtam ott, mert reá kellett jönnöm, nem érdemes senkinek semmit elmesélni. Különösképpen igaz történeteket nem szabad senkinek elmondani. Mert az igaz történetekben olyan hihetetlen, furcsa dolgok szoktak lenni, amelyeket sem elmesélni, sem pedig meghallgatni nem érdemes.

Vegyük pédául a háborút, amely a félbemaradt történetembe bele volt téve.

Németül van becsavarva

Feuergefahrlich. Ez a szó volt fekete betűkkel reáírva egy benzines hordóra, amelyet a németek hagytak ott, egy hatalmas tank mellett, a reformátusok temploma előtt. A falumban. Ennek a hatalmas tanknak semmiféle motorbéli hibája nem volt, csak annyi, hogy az egyik lánctalpa leszakadt, s ha beindították, akkor ez a tank egy helyben forgott, saját maga körül. Ezt onnan tudom, hogy egy serényen jövő, katonai mororbicikli megállt a tank mellett, leszállt róla két szigorú, német tiszti ember, s az egyik, a másik parancsára a motort beindította. És a motor szépen durrogott. A tank mellett, a sáros úton ott feküdt elnyúlva a leszakadt lánctalp. Mint egy óriási zippzár. Ezt azok a tiszti emberek a csizmájuk orrával megrugdosták, tanakodtak, gondolom arról, hogy meg lehetne-é azt itt, helyben javítani. Aztán arra a végeredményre jutottak, hogy kaput. Valami krucifixet mondva, ahogyan jöttek, serényen el is hajtottak. Néhány közelebb lakó hitvány gyermek, mint amilyen én is voltam, valósággal lefoglaltuk ezt a hatalmas tankot. Fölmásztunk a tetejére és hangos szóval adtuk tudtára egy arrajáró, katonaságtól kiszuperált, sántikáló falunkbéli embernek, hogy aztán ha vége lesz a háborúnak, tanúskodni szíveskedjék a tank tulajdonjogát illetően. Hogy az most már véglegesen a mi tulajdonunk. Mert mi foglaltuk le legelőbb. Minden nap összegyűltünk itt, végigsétáltunk a lánctalpon, de főleg a tankon tanakodtunk. Volt miről, mert ez a Varga nevezetű, gyermek, aki a leghitványabb, s a legerősebb is volt közöttünk, ápertén kijelentette, az a tank kizárólag az övé, mert ő lakik a legközelebb. És különben is ő volt, aki látta, miképpen szakadt le a tankról a lánctalp. Úgy szakadt le, hogy ennek a tanknak a vezetője, az a német katona nem az úton ment végig a tankjával, hanem a Jakabházy kastély kőkerítésének tetején, hogy azt nyomja szét, valami teljesen érthetetlen megfontolásból. Nem számolt azzal, hogy az a kőkerítés elég magas volt és meg is volt építve becsületesen. Szóval ez a lánctalp azokon a becsületesen megépített köveken szakadt ketté, kár volt annak a németnek fitogtatnia tankjának felsőbbrendű képességeit. Kölönös tekintettel arra, hogy nem valami háborús támadásról volt szó, hanem éppenséggel menekülésről. Márpedig, ha valahonnan menekül az ember, nem jó, ha még a tehetségét és tudását is fitogtatja. Ezzel egy szimpla mezei egér is tisztában szokott lenni.

Most pedig vegyük elő a hordót. Az a fekete betűkkel ékeskedő fölírás, hogy feuergefahrlich engem különösképpen foglalkoztatott. Hogy mit is jelenthet, mert roppant nehéz volt még kiolvasni is. A nálamnál egy árnyalattal hitványabb gyermekeket, különösképpen ezt a Varga nevezetűt pedig annak a hordónak a kinyitása hozta izgalomba. Az egyik gyermek jókora, szögletes követ hozott a patakról s azzal kopogtatta a nyilászáró födelet. A másik azt mondta, hiába kínlódunk ilyen kezdetleges módszerekkel, franciakulcs nélkül nem lehet azt kinyitani. Ennek a Varga nevű, leghitványabb gyermeknek nem csak az ereje volt nagyobb a miénknél, hanem az esze is. Úgy fogott, mint a Solingen beretva. Azt mondta, ekkora hülyeséget még ki sem lehet találni. Hogy valaki egy német benzines hordót franciakulccsal próbáljon kinyitani. Mert az tudnivaló, hogy a német úgy dugja be a német hordót, hogy azt egy francia ne tudja kinyitani, ha a feje tetejére áll, akkor se. És nemcsak a francia, hanem semmiféle más nemzet katonája azt ki nem tudná csavarni, mert az németül van becsavarva.

A kiszuperált, sántikáló, falunkbéli ember arra figyelmeztetett, nagyon ne csapdossuk azt a hordót, mert könnyen fölrobbanhat, s akkor velünk együtt röpül a reformátusok temploma is. Mert abban benzin van. Német benzin, s a német benzin robban a legerősebben ezen a világon. Kérdem ettől a kiszuperált embertől, nem tudná megmondani, mit jelenthet magyarul az a feuergefahrlich ? Ami fekete betűkkel reá van írva a hordó oldalára. Azt mondja, azt csak a németek tudják, senki más, azért olyan megfejthetetlen az a szó. A háborúkban általában titkos szavakat szoktak alkalmazni, amiket az ellenségnek nem szabad értenie. Az a szó a harci titokzatossághoz tartozik, amelynek megfejtése nem a mi dolgunk. De az biztos, hogy ha sokat kopogtatjuk azt a hordót, úgy fölrepülünk innen, mint a megcélzott madarak. Ő csak annyit tud erről az idegen szóról mondani, hogy az első világháborúban a fájer tüzet jelentett, mert ő pont a fájer miatt sántít az egyik lábával. Hogy ebben a másodikban is azt jelenti-e, azt nem tudja, mert azóta sok harci szerszámot fedeztek föl, s a fölírások is nagy változásokon mehettek keresztül. Minden esetre tartsuk távol magunkat mindenféle tűzveszélyes dologtól, neki ez a véleménye erről a benzines hordóról. Számomra ebben a jó tanácsban benne volt a német szó megfejtése is : tűzveszélyes ! Ezt mondtam győzelmesen, mint aki megnyerte a háborút. Legalábbis itt, a reformátusok temploma előtt.

Az az idegen ember, akinek ezt a történetet akartam elmesélni a padon, épp akkor hagyott ott engem, amikor azt mondtam neki, vannak bizonyos dolgok, amelyek háború esetén németül vannak egy-egy helyre becsavarva. Ez az idegen biztos volt abban, hogy nem bizonyos dolgok, hanem pont én vagyok becsavarodva. De nagyon.


csütörtök, október 29, 2009

Haragos Zoltán fotója



Úgyis esik az eső


1. Másnapos állapot

Egy napon azt kérdezte apám ettől a Marosi Miklóstól, te, Miklós, neked másnapos állapotodban szokott-e fájni a fejed ? –Énnekem semmilyen állapotomban nem szokott fájni a fejem, mondta határozottan apámnak ez a Marosi Miklós. Az jó dolog, mondta apám ennek a Marosi Miklósnak. És ehhez a jó dologoz még odatette apám, hogy ha az ő feje nem fájna másnapos állapotában, akkor egyfolytában csak inná a jó borokat, s még az erős pálinkát is kipróbálná, pedig az erős pálinkára eddig reá sem tudott nézni. És annak még a szagát sem állhatta soha. Estefelé, amikor már összeszedték a szerszámokat, s éppen seperték az asztalosműhely padlatát, azt mondja apámnak ez a Marosi Miklós, te, Ferenc, vigyázzunk, nehogy a gyaluforgáccsal együtt kidobjuk azt a szép tanulságot is, ami a fejfájásból került elé, mármint az italozásról beszélve. Mert ugye, az került elé, hogy jó dolog az italozás, ha másnapos állapotában nem fáj tőle az embernek a feje.

2. A nagy csomag

Szép, egyenes járása volt apámnak, de egyszer, úgy estefelé, amint belépett a kapun, láttam rajta, valami baj történhetett véle. Mint aki nagy teher alatt roskadozik, úgy ült le az asztal mellé. Még a tenyerét is föltette az asztal lapjára, pihentetés végett. Mondom néki, talán csomagot cipelt, hogy ilyen megroggyant módon jött haza. Azt mondja, azt cipelt, nagy csomagot, az a csomag most is ott van nála, csak nem látszik. Az inge alatt van, belül, ahol az embernek a lelke szokott lenni. Jól meg van rakva. Mégpedig bajjal. Azzal van megrakva. Mondom neki, maga tévedésben van, ha azt hiszi, nem látszik ki az inge alól az a csomag, mert amikor magának nyomni szokta valami a lelkét, egészen megváltozik az arca, s most is meg van változva. Én annak a csomagnak a sarkát már akkor megpillantottam, amikor belépett a kapun. Jól tenné, ha itt most szépen kipakolna, hátha attól helyreállana a tegnapi, vidámabb hangulata. Hátha…

Azt mondja, ennek a Marosi Miklósnak ma egész nap fájt a feje. Másnapos állapotában volt, hiába szedte a pirulákat, csak fájt a feje. És még ivott is a pirulákra. Dolgozni nem dolgoztak, mert a kocsmában ültek végig, s a háborúról beszélgettek. Végig. És nem csak annyi a baj, hogy most már dolgozni sem tudnak, mert fáj a fejük, hanem gondolkozni sem tudnak normális emberek észjárása szerint. Mert ez a Marosi Miklós olyasmiket beszél, hogy az a hadsereg, amelybe őt belevitték, tulajdonképpen egy fejfájós hadsereg volt. Ez az a nagy csomag, ami most is itt van nála, s amit kicsomagolni nehéz, mert hol is kezdje annak azt a részét kibontani, ami kettőjükre tartozik ? Hol is kezdje…

3. Fejfájós hadsereg

Másnap, amikor láttam, hogy egy kicsit összeszedte magát, kérdem apámtól, tulajdonképpen miféle fejfájós hadseregről beszélgettek ők tegnap a kocsmában ezzel a Marosi Miklóssal, mert egy szót sem értettem az egészből. Azt mondja apám, persze, hogy nem értettem egy szót sem, ez egy érdekes megfogalmazása volt ennek a Marosi Miklósnak, ő sem értette az elején. De ez a Marosi Miklós megmagyarázta szépen, most már érti. Arról volt szó, hogy valaki azt mondta ennek a Marosi Miklósnak, szégyellheti magát, amiért egy ilyen háborúban volt képes ő résztvenni. Mint amilyen ez a második háború volt. Mert erkölcstelen volt az a háború, vegye tudomásul. Azt az egész háborút csupa erkölcstelen illetők csinálták. És az az egész hadsereg romlott volt és hitvány, mert ki akarta írtani a népeknek azt a részét, amelyik nem tetszett az akkori világ vezetőinek. És az az egész hadsereg részegen indult neki a háborúzásnak. Legalábbis másnapos hangulatban. Fejfájósan és esztelenül. Ez a Marosi Miklós végighallgatta, amit mondott neki ez a valaki, aztán nem tudta hirtelen mit is válaszoljon, azt találta mondani, néki másnapos állapotában sem szokott soha fájni a feje. Igaz ő, nem kérdezte ki annak a hadseregnek minden tagját, melyik fejfájós, melyik nem, de azért nem hiszi, hogy egy egész hadsereg fejfájós legyen. Erre legyintett az a valaki és azt mondta Marosi Miklósnak, hogy eljön az idő, amikor az ő feje is meg fog fájdulni. Ha nem is a másnapos állapottól, de a bűnösség tudatától bizonyosan meg fog. Mert nem lehet sokáig bűntudattal élni. És jobban tenné, ha bűnbánatot gyakorolna az ivászat helyett. Legalább önnön magában. És jól tenné minden élő katonája annak az erkölcstelen hadseregnek, ha ezt cselekedné, akármilyen kevesen is maradtak. Mert az ő bűneik nem évülnek el soha. Ezen felül azt is mondta, hogy az a háború már akkor erkölcstelen volt, amikor még ki sem volt robbanva. Szóval, ezeket mondta valaki Marosi Miklósnak. És meg is fájdult ettől a Marosi Miklós feje. És fáj az néki immár, nem csak másnapos állapotában.

4. Úgyis esik az eső

Álltunk a kicsi ház előtt egy esős, dologtalan napon, s a fákról beszélgettünk. Úgy, általában, mint amikor a férfiak a fehérnépek, s az időjárás szeszélyes szokásairól váltanak örökérvényűnek tűnő megjegyzéseket. Apám szerint a fák soha nincsenek eléggé megbeszélve. Mert ahány féle fa, annyiféle annak természete. Az egyik járompálcának, a másik lőcsnek, kapanyélnek, a másik falábnak, de van, amelyik kizárólag koporsónak való. Mondta apám. Úgy mondta, mintha minden szava egyenesen a tízparancsolatból hullott volna ki, oda, előmbe. Olyan magabiztosan. Mondom neki, azért a koporsónál álljunk meg, mert én azt is hallottam, hogy némelyek szerint a fenyőfából való koporsó sokkal kényelmesebb, mint a tölgyből való. Hogy a fenyő puhább, mint a tölgy, nem nyomja olyan erőteljesen a benne lakó hátát, márpedig koporsóban szerintem több időt szokott az ember tölteni, mint lábonállva, mint amiképpen mi most nézzük az esőt. Apám erre nem szólt semmit, csak néztük a szemerkélő esőt, s a velünk szemben lévő fákat. Különösen azt a két szép fenyőt néztük, amelyek nem véletlenül kerültek ide. Öcsém hozta rég az egyiket, s a másikat én, fentről, a gyergyói havasokból. Mondom apámnak, milyen nagyra nőttek ezek a gyergyóhollói fenyőfák ! Ugye, ahányszor itt megállunk, mindig fölemlegetjük, hogy onnan hoztuk mi ezeket a kicsiny fenyőket, a lövészárkok martjairól, ahol magát is elfogták volt az oroszok. Vagyis a harctérről hoztuk ezeket a fenyőket és nem deszkának, vagy koporsónak, hanem emléknek ülettük el őket ide. Most már kimondhatjuk azt is, hogy ezek a fenyők emléknek valók, semmi másféle használatra nem valók. Az a kérdés, hogy az emlékek mire valók, mert apám azokra a golyószórós napokra nem szívesen szokott emlékezni. Erre apám csak annyit mondott, hát azokra nem. De mint ahogy az eső sem hagyta abba a hullást, én sem fejeztem be a már megkezdett háborús témát.

Kérdem, emlékszik-e azokra a hetekre, amikor a háborúba való elmenés előtt maguknak őrízni kellett a helybéli fegyverraktárat ? Hogy nehogy baja essék annak a raktárnak, ott a tűzoltó-házban. Hogy legyen fegyver, s lőszer, ne menjenek üres kézzel a háborúba. Mert én jól emlékezem. Felváltva őrízték azt a raktárat, maga egy estefelé hazajött a szolgálatból, s azt mondta anyámnak, még nem ül a vacsorához, átmegy előbb Szabó Mihányhoz, a patakon túlra, hogy jelentse, ő az éjjeli szolgálatos. Anyám azt mondta, csak ülj le, te, Ferenc, átszalasztom a gyermeket, s ő megmondja. Maga akkor csóválta a fejét, hogy egy ilyen nagy, háborús föladatot nem kellene arra a gyermekre bízni, mert ha kitudódik, egy kölyök által adta át ezt a fontos üzenetet, főbe is lőhetik miatta, nem is kell magának meghalni a frontra menni. Aztán, mint minden fontos kérdésben, anyám volt a győztes, s én át is futottam Szabó Mihályhoz, vittem a háborús üzenetet, s átadtam tisztességesen, meghagyva, hogy induljon máris a raktárhoz, szolgálatba, ez a katonai parancs. Amikor hazajöttem Szabó Mihálytól, maga azt kérdezte tőlem, mit mondott nekem ez a Szabó Mihály, amikor átadtam néki a katonai parancsot, hogy neki kell azon az éjjelen őrízni a fegyverraktárat. És én szó szerint megmondtam magának, mit válaszolt az üzenetre ez a Szabó Mihály. Azt válaszolta, ó, hogy robbanjon fel !

Most kérdem én magától, miféle hadsereg volt az, amelynek katonája eképpen válaszolt egy katonai parancsra ? Hogy robbanjon föl a saját hadseregének a lőszerraktára ? Nem az ilyen katonák miatt veszítették el maguk azt a háborút ? Ezt mondja meg most nekem, mert van időnk reá, úgyis esik az eső. Erre csak annyit mondott apám, hagyjad, hogy essék.

5. A harmadik hallgatás

Érdekes ember maga apám, mondtam apámnak a hosszú esőzések után, míg mentünk ketten egy hajnalon, vállunkon kaszával, a szorosréti legelő felé, hogy idejében nekifogjunk annak a napnak. Voltak ennek az útnak meredek részei is, ahol pihenés végett meg- megállottunk, s elnéztünk Cserehát felé. Legtöbbször hallgatagon. Furcsa, suvadásos dülő volt ez a Cserehát. Legjobban a vénasszonyok orcájára hasonlított. Messziről kellemes látvány volt ez a csereháti hegyoldal, egy-egy föld parcellát meg is műveltek szépen. Ezeket én magamban úgy fogtam föl, mintha puderezett foltok lennének a kényesebb, ápoltabb vénaszonyok ábrázatán. A jószemű ember azért messziről is jól láthatta, bizony, sírós, szomorúságos öregasszonyok arcképe az a táj, mert a puderezett részek mellett mély árkokat vágtak maguknak a leiramló könnyek. Előbb csak szivárogva, lentebb pedig kiszélesedve. Télen a hó szépen elsimította Cserehát ráncait, idegen juhászok jöttek ide valahonnan Moldovából, terelgették nyájaikat a friss és végtelen fehérségben. Olyan esztendők is voltak, amikor a helybéliek juhait is kihozta Cserehátra egy megfogadott pakulár. Főleg fiúgyermekkel is megáldott pakulár, akinek ráadásul még kutyái is voltak. Egy ilyen pakulárnak a nevét is tudtam egy ideig, mert annak a neve sokáig fennmaradt a falu emlékezetében. Nem valami nagy cselekedete, hanem éppen a hallgatása révén maradt fönn az ő neve. Történt, hogy egy télen nagyon megindultak a farkasok, s ahol módjuk volt reá, kiadós károkat hagytak maguk után a júhnyájakban. Egy este azt mondja ennek a helybéli pakulárnak a fia, édesapám, ugye, tudja, miket művelnek mostanában a farkasok ! Bezzeg, a túlsó oldalban annak a pakulárnak nem kell rettegnie a farkasoktól. Mert éles esze van annak az embernek. Nagy tüzeket rak maga köré és azokat a nagy tüzeket egész éjjel lobogtatja. Ez a pakulár, akinek nevét tudtam egy ideig, szóra sem méltatta fiának jól megcélzott megjegyzését, amelyben a tüzet lobogtató ember éles eszét méltatta. Hallgatott. Csak másnap este szólalt meg, s akkor is annyit modott neki, hadd el fiam, hadd lobogtassa !

Mondom tehát apámnak, érdekes ember maga, sokszor olyanformán viselkedik, mint az a régi, csereháti pakulár. Aki csak másnap válaszolt a fia által említett tűzrakás szükséges voltára, s akkor is csak annyit mondott, hadd el fiam, hogy az a másik pakulár a tüzeit csak lobogtassa ! Maga is a múltkor, amint a kicsi ház előtt föltettem volt a kérdést, miféle háború volt ez a második, s meg és kértem, magyarázná meg nekem, mert van időnk reá, úgyis esik az eső, azt válaszolta, hadd essen…Igaz, hogy azonnal válaszolt nekem akkor, de a kérdésem azért azóta is ott lóg a levegőben. Választ arra még nem adott.

Erre azt mondja apám, nem baj, ha némely kérdés ott marad a levegőben. És azt kérdi, emlékszem-é Kuriel Lajosbára ? Mondom, hát én hogy ne emlékeznék Kuriel Lajosbára ? Ott lakott, éppen annak a Szabó Mihálynak a háza mellett, aki azt mondta volt a lőszerraktárra célozva,

„ ó, hogy robbanjon fel !” Amikor átszalasztottak engem azzal fontos, hadi üzenettel. Hogy néki mennie kell őrségbe. Miért kellene én most éppen erre a Kuriel Lajosbára emlékeznem, kérdem apámtól. Azt mondja apám, hogy kelleni nem kell föltétlenül, de ha már számbavesszük a falunkbéli népek hallgatásait, akkor a harmadik hallgatást kár lenne kihagyni. Mert az éppen ezzel a Kuriel Lajosbával kapcsolatos, s annak is van némi tanulsága. Mert ha én még emlékszem erre a Kuriel Lajosbára, akkor arra is emlékezhetem, amikor fölvettük őt az úton a lucernás szekérre, hogy ne menjen gyalog a hitvány lábával. A medeséri úton. Haloványan emlékszem erre, mondom apámnak. Azt mondja apám, pedig én is ott voltam azon a lucernás szekéren. Még segítettem is ennek a Kuriel Lajosbának arra a szekérre fölülni. Ő megkérdezte akkor ettől a Kuriel Lajosbától, miképpen érzi magát a felesége, mert az a hír járja a faluban, nagyon beteg az ő felesége. És egy árva szót nem felelt ez a Kuriel Lajosbá az ő kérdésére. Hagyta, hogy maradjon ott az az érdeklődés a levegőben. Csak amikor hazaértünk a faluba, s lépett le a szekérről a háza előtt, akkor szólalt meg ez a Kuriel Lajosbá. És csak annyit mondott a felesége állapotáról, hogy az ő felesége meg is hal. Ha azonnal válaszolt volna a kérdésére, amikor azt föltette, nagyon csúnyán vette volna ki magát a Kuriel Lajosbá hirtelen válasza. Mert csakugyan visszatetszés keletkezett volna bennünk, hogy vajjon miért kap olyan nagy mohósággal a válaszolás után ? Csak nem a felesége halálát várja olyan türelmetlenül, hogy a válasszal is siet, le ne lemaradjunk egy fontos bejelentésről… Ez lenne az a bizonyos harmadik hallgatás. Vagyis a Kuriel Lajosbá hallgatása. Ebből pedig az a tanulság jő elő, ha valaki ki is tudja szedni belőle, hogy vannak kérdések, amelyeknek nem árt, ha időznek a levegőben. Nem kell minden kérdésre azonnal válaszolni. Mert az elsietett válaszok a tapasztalat szerint a meggondolatlansággal vannak közeli rokonságban.


szerda, október 28, 2009



Milyenek a német káromkodások ?


Ez a Marosi Miklós szép termetű legény volt. Egyszer láttam, amint egy menyecske a falu főutcáján menvén elhalad Marosi Miklós mellett, s néhány lépéssel odébb hirtelen a fejéhez kap, mintha otthon felejtett volna valamit. Ezt az otthonfelejtéses fejhezkapást csupán előrelátásból hajtotta végre ez a menyecske, arra az esetre számítva, ha valaki véletlenül észrevette volna, hogy visszafordul, nem tud úgy elmenni Marosi Miklós mellet, hogy őt hátulról is meg ne nézze. Aztán amint ez a Marosi Miklós tovább haladt az úton, s a távolság is zsugorított valamennyit az ő alakján, ez a menyecske legyintett, jelezvén, hogy mégis folytatja útját, nem megy haza azért a kitalált, otthon felejtett valamiért. És elmélázva, kissé szomorúan ment tovább a főúton, kifürkészhetetlen, a nők fejében örökösen honos gondolatokkal.

Szóval, ilyen szép termetű legény volt ez a Marosi Miklós.

Amikor a fenti jelenetnek tanúja voltam, eszembe sem jutott a nők fejében honos gondolatok közt kotorászmi, mert abban az időben én még legényecske számba sem jöhettem a faluban, inkább a gyermekek társadalmába voltam besorolható. Csak éppen megjegyeztem magamnak a furcsa eseményt, mint amiképpen az öregedő férfiak is meg szokták jegyezni azt a pillanatot, amikor a halántékuk táján előjön egy kicsi foltocska. Vagyis a vénülés első jele. Van úgy, csak megjegyzik magukban, az semmi, lehet, el is múlik. De ha idő teltével nem múlik az a folt, hanem inkább terebélyesedik, csüggeteg képet vágnak a tükörben borotválkozáskor, s talán még hangos szóval is kifejezik aggodalmukat, halkan, például, hogy azt a rézangyalát ! Ha jól emlékszem, akkor még a káromkodási tudományból nem voltam eléggé fölkészülve, s ha az iskolában lett volna efféle tantárgy, abból meg is buktam volna. Mégis, a Marosi Miklós után visszatekintő menyecske látványa azért kihozott belőlem egy csodálkozó sóhajtást, mondjuk azt, hogy hej, ezek a fehérnépek ! Ez a csodálkozó sóhajtás pedig annyit jelentett, hogy az én életem halántéktáján is megjelent egy kis, jel, vagyis a serdülő kor legelső foltocskája.

Később, hogy a háború miatt megfogyatkoztak a férfiak a faluban, s asszonyokat hallottam egymás közt beszélgetni, töprengéseimben egyre nagyobb teret kezdett elfoglalni az a kis utcai esemény, azzal a menyecskével, aki Marosi Miklós mellett elmenvén, a fejéhez kapott. Egy eléggé jókarban lévő, szókimondó fehérnép kertelés nélkül azt magyarázta a körötte álló asszonyoknak, hogy egyszerűen disznóság, vétek, valóságos gazemberség, sőt, pofátlansággal fölérő cselekedet olyan szép szál legényeket háborúba vinni, mint amilyen szép szál legény ez a Marosi Miklós. Abban a kis, asszonyi revolucióban olyasmi is elhangzott, hogy tulajdonképpen törvénytelen, szabályellenes a Marosi Miklós háborúba való elvitele, mert ő még nem ütötte meg a rendes, katonai korhatárt, csak a szép, fejlett termete miatt viszik a frontra. Mert a nagyobb hatalommal rendelkező tisztek is azt szeretik, hogy szép szál katonákkal legyenek körülvéve, nem pediglen holmi apró, selejtes katonákkal. Ezt aztán kiigazította egy hatósági ábrázatú, szigorú fehérnép, mondván, hogy biza, megütötte a rendes katonai korhatárt, mert ez a Marosi Miklós éppen ezekben a napokban tölti be, hacsak be nem töltötte azt az életévét, amikor curukkolás nélkül háborúba kell mennie minden tisztességes hazafinak. Hogy nézne ki, ha csak az apró, selejtes embereket szednék össze, s pont egy olyan szép szál legényt hagynának itthon, mint amilyen ez a Marosi Miklós ? Hogy nézne ki ? Még szégyen is lenne erre a Marosi Miklósra nézve, hogy ő, a szép termete ellenére ki legyen szuperálva.

Midőn ezeket az emlékezéses sorokat írom, hát jő Emmuska, az én jó unokatestvérem, kérdi, mivel foglalkozom. Mondom, éppen ezzel a Marosi Miklóssal foglalkozom. Nehezen tudom összerakni az ő fiatalkori alakját, pedig eléggé nekifogtam. Ott akadtam el, hogy annak idején azon vitáztak a fehérnépek, megütötte-e a rendes katonai korhatárt ez a Marosi Miklós, amikor a frontra vitték, vagy nem ütötte meg. Azt mondja ez az Emmuska, hát éppen, hogy megütötte, mert amint megkapta a behívót, azonnal meg is házasodott, a lakodalmán ő is ott volt, másnap már ment is egyenesen a frontra. Mondom, jó, hogy jöttél, te, Emma, mert most már az a dolog el van intézve. Erre azt mondja ez az Emma, hogy most el van intézve, de akkor nem volt elintézve, amikor ezt a Marosi Miklóst vitték a frontra. Mert vitték véle az apját is. Valósággal föl voltak háborodva a népek, miért viszik az apját is, akinek úgy átvitt értelemben még az a hitvány bakancsa sem volt teljesen kiszáradva, úgy beázott az első világháborúban, mert ő azt is megjárta, ugyancsak zsenge legénykorában. És bizony nem fukarkodtak a népek a káromló kifejezésekkel, hogy miféle dolog egy családból két férfit is elvinni, s otthagyni asszonyt, gyermeket, állatokat magukra, mert úgy tetszik a hatalmasságoknak. És most sincs ez a dolog teljesen elintézve, mert kakastollas csendőrök érkeztek volt a faluba, parancsolgattak, s egy napon azt mondták Deák Eleknek, itt, alszegben, fogja be a teheneit, mert el kell vinni valahová innen azt a néhány zsidót. Ez a Deák Elek azt mondta ezeknek a kakastollas csendőröknek, hogy ő el is viszi azt a néhány zsidót, de csak akkor, ha ezt ők személyesen kérik, nem pedig mások követelik. Márpedig ezek a mi zsidóink eddig még nem kérték őt arra, hogy valahová elszállíttassák magukat. Különösképpen, tehénvontatású szekérrel nem szoktak utazni. Erre ezek a kakastollasok azt mondták Deák Eleknek, fogja be a teheneit, ha nem akarja, hogy ebben a szent helyben őt agyonlőjék. És ennek a Deák Eleknek nem volt más választása, segített fölpakolni a két testvért, Káin Amálit, s Mendit. Azt kérdi Emmuska, emlékszem-é én erre az Amálira, vagy Mendire. Mondom, én csak Salamonékra emlékszem, valamennyire. Azt mondja Emma, ő főképpen Amálira emlékszik, mert ő varrónő volt és Berta nénénket is ő tanította varrni a szép, kis ruhácskákat. Ez a Mendi pedig, az Amáli testvére pedig suszter volt, szóval cipész. És azt mondja Emma, nem lehet tudni, hová vitték el őket, az a hír járta, nem viszik ki őket az országból, mert Horthy Miklós megtagadta a kivitelüket az országból. Egy dolog biztos, éspedig az, hogy közülük egyedül ez a Káin Mendi jött vissza, eladta a házát Bodánénak. Ennek a Bodánénak pedig volt egy leánya, Manci, aki később férjhez ment és elköltözött Izraelbe. És azt mondja Emma, hogy még senki nem számolt el ezekkel az elvitt emberekkel, tehát egészen nincs még minden elintézve.

Egyszer szállingózni kezdtek hazafelé a hadifoglyok. Ennek a Marosi Miklósnak az apja, aki ugyancsak Marosi Miklós volt, sokkal hamarább jött haza, mint más. Megszökött valahonnan, mert ő már az első világháborúban megtanulta a szökés módozatait. A fia, Marosi Miklós amikor hazatért, én már úgy tudtam káromkodni, mint a vízfolyás. Még azt is tudtam, hová kell küldeni azt, akivel valamin összevesztem. Ezek a hadifogságból visszatért falumbéli emberek általában csak akkor beszéltek a háborúról, s a hadifogságról, ha valahol összegyűltek, s illogattak. Aki nem volt fronton, s hadifogságban, hiába is kérdezte őket, hogy ez hogy volt, vagy az hogy volt. Valahogy eltelt, mondták, de főleg hallgattak. Egyszer, egy arra alkalmas pillanatban megemlítettem ennek a Marosi Miklósnak, hogy azért nekünk is eléggé kijutott abból a háborúból. Még néhány szót is megtanultam németül, s oroszul is. Németül azt, hogy feuergefahrlich, oroszul pediglen azt, hogy dáváj. Azt mondja ez a Marosi Miklós, a dávájjal tisztában van, de a német szót nem érti, honnan szedem azt elő ? Mondom, azt egy nagy, benzines hordóról, mert arra a nagy benzines hordóra ez volt reá írva. Egy nagy, elromlott tank mellett volt az a hordó, a reformátosok temploma előtt. És én azt is tudom mit jelent az a szó. És ha akarja, le is fordítom neki, de előbb azt mondja meg nékem, milyenek a német káromkodások...


Tojás

Pusztai Péter fotója


Tojás


Pecsét a tojáson,

friss a tojás,

írja a dátum,

nincs nekem semmi

kifogásom,

fel is töröm, ímmel-

ámmal, ezüstözött

kanállal, kibékülök

a koleszterinnel,

pedig tudom,

e kiskanállal

sírom ásom.



vasárnap, október 25, 2009

Michelle




Michelle


Levél Obama elnök feleségéhez


Kedves asszonyom,

most nézze el nekem, hogy a továbbiakban egyszerűen Miselnek szólítom. Nagyon tudok örülni annak, ha valaki olyan szép nevet visel, hogy Misel ! Több barátom van, aki kiejthetetlen, cseréphangú nevével rontotta el egész életét. És maradjon köztünk, kedves Misel, lehet, azzal rontottam az enyémet én is el.

Most például itt ülök, elrontott életemmel, magányosan egy padon, holott sétálni küldött a feleségem, megroggyant egészségi állapotomra való tekintettel. De én csak addig tekintettem reá, míg lelkemre kötötte a szigorú sétát, a térre kiérve máris leültem egy padra. Pihenni. Ezt persze, nem vallom be néki, de Önnek nincs okom füllenteni, mert úgy illik, mindenki füllentsen a saját feleségének, ne a másokénak.

Az a helyzet, hogy találtam itt a padon egy otthagyott, színes újságot, s épp azt olvasgatom, szeköndhandilag. Ebben az újságban azt írják, hogy jó magasra hágott az Ön népszerűsége odaát, s ez bizony fúrja a férje oldalát. Mert azért ő az elnök. És nincs a világon olyan elnök, ki oda se figyel, ha belőle népe valamit magától ellök. Hát mi hibát találnak benne odaát mostanában a népek ? Talán nem tudja oly szorgosan követni a kor szeszélyeit, mint Ön, kedves Misel ? Nézze, megjártam én is, mert csakugyan, sűrűn változnak a divatok. Emlékszem, kipróbáltam vagy hatot, hordtam sálat, széles övet, kalapot, de aki megpillantott az utcán, nem vette a lapot, valaki egyszer meg is jegyezte, istenem, honnan kerülnek ide ilyen alakok ? Szóval, nehéz az élet, kedves Misel. Önnek se lehet könnyű. Az ember egész nap tétlenül nem heverhet, cipelnie kell mindenféle terhet. Ott van pédául az a két, szép leányka, azt olvasom, elviszi őket iskolába. És ott van az a sok megjelenés, állandóan hívják halahová. Én valósággal kerülöm a megjelenéseket, mert már tudom, azok mivel járnak. Át kell öltöznie, más gunyába, s még viselkednie is kell az embernek, ha egyszer nincs otthonában. Remélem, Önnel azért viccelődni nem mernek. Mert velem igen. Hogy lóg a kabát a vállamon, s a cipőm is lötyög. Hát csak ennyi legyen az én bánatom. Tudja, én ilyen dolgokkal már nem sokat foglalkozom.

Aztán írja ez a színes újság, hogy Ön roppant bőkezűen bánik a pénzzel. Hogy csak azért a kicsi táskájáért tömérdek dollárt adott, holott az csak egy kicsi táska. És van Önnek egy speciális asszisztense, na, őt is jól megfizeti. Szerintem ne törődjék ezekkel az irigykedő újságírókkal. Költekezzék bátran, ha van miből, mert egyszer élünk. Képzelje el, ebben az újságban szenzációs hírt találtam. Egy roppant gazdag kínai ember teljes vagyonának kilencven százalékát a szegényeknek adta. Hogy a szegényeknek is legyen pénzük. Szerintem roppant helytelenül cselekedett, mert azt a pénzt a szegényektől vette el, s most nagylelkűen visszaadta nekik. Ha náluk hagyta volna, náluk is lenne most, nem kellene kapkodjanak a saját pénzük után, kinek mennyi jár.

Kedves Misel, tudja, miért írok most Önnek, s nem a férjének ? Mert bárki föltehetné a kérdést, ha valami bajom van magukkal, miért nem tárgyaljuk meg ketten, férfi, a férfivel ? Két válaszom is van nékem erre. Az egyik az, hogy olvasom, a férje néhány fontos dologban pont olyan, mint én. Mondjuk ki tisztán : rendetlen természetű. Szanaszét hagyja a zokniját, meg minden. Na, látja én is mindenemet szanaszét hagyom. Az ilyen embereknek nem érdemes levelet írni, mert kihullhat a zsebünkből akármi, s így egy levél is. És el sem olvassuk. Énnekem is ott van egy halom levelem, tudom a borítékról, kifizetnivalók vannak benne, el sem olvasom őket. Nem szeretem a számláim megfogalmazását. Nincs benne stílus, nagyvonalúság. A másik válaszom az lenne, hogy sokáig én is azt hittem én vagyok az úr a háznál, vagyis az elnök. Hát nem én vagyok, hanem a feleségem. Ő is nagyon szeret költekezni. Az egész nyugdíjamat el tudja költeni egy szempillantás alatt. Igaz, nagyjából reám is költi a nyugdíjamat, mert főz és mos reám és kiüresíti a hamútartómat, ez igaz. A valódi elnök maguknál csakis Ön lehet, kedves Misel, mert csak egy szavába került, s a férje leszokott a dohányzásról. Így írja az újság. De azért ne nagyon higyjen az újságoknak, mert a férjéről még az is kiderülhet, titokban elhúzódik a spájszba, s levesz egy slukkot valami jófajta szivarból ! Titokban. Mondjuk, olyankor, ha éppen erre a Putyinra vár. Engedje, legalább titokban vegye le azt a slukkot, egy férfinek ennyi csak kijár...

Máskülönben Önökkel nincsen semmi bajom. Esetleg annyi, hogy van nékem egy öcsém, aki tizenhat évvel kisebb, mint én. Gyermekkorunkban gyakran azzal sirattam meg őt, hogy elvettem tőle a játékát, játékból, persze, hogy örüljön, amikor visszaadom, lássa be, tőlem függ az egész lelkiállapota. Úgy néz ki, hogy az Ön országa jelenleg legalább tizenhat évvel erősebb ennél az Európánál. És nem lenne szép dolog, ha az erősebb éreztetné a gyöngébbel az ő hatalmasságát. Mert az sem szép dolog, ha egy nagyobb gyermek fagylaltot vesz a kisebbnek, s amikor elvenné, ő elkapja előle, mintha nem akarná odaadni. Játékból, persze. Ilyen dolgokkal nem szabad játszani. És ha fagylaltot igérünk, akkor adjuk is oda azt, annak, akinek igértük. Most érthetőbben mondom Önnek, kedves Misel, hogy mi sok esztendőkön átal vártuk Amerikát. Hogy jöjjön, mert bajban vagyunk. Most aztán még sem jönnek, hanem küldenek ide támaszpontokat, amelyekről el lehet lőni messzire innen. De mi nem azért vártuk Amerikát, hogy innen el tudjon lőni messzire. Valami másért vártuk. Azt hittük, hozzák magukkal a demokráciát és a szabadság eszméjét. Azt vártuk. Szó sem volt lövöldözésről a mi képzeletünkben ! Én nem vagyok katonailag jólképzett ember, még a rangjelzéseket sem ismerem, ezért lehet, most tévedek. Mert azt is mondhatják, ezek a támaszpontok minket védenek. Kissé zavarban vagyok, de azt azért világosan látom, hogy a támaszpont nem maga a demokrácia. És a szabadság eszméje. Azért is hívják ezeket különféle módon.

Abban reménykedem, egy csöndes, téli estén, miután elalszanak a leánykák, úgy mellékesen megkérdi majd a férjétől, csakugyan, ezért vártak minket Európában az ottani népek ? Hogy küldjünk oda egy-egy támaszpontot ? Hogy legyen aminek nekitámaszkodjanak azok a népek ? Nem azt kellene nékik odaadni, amit igértünk ? Ebben reménykedem, persze, szigorúan a magam nevében, kedves Misel. Egy ilyen semmi kérdést az Ön férje is talán könnyedén elvisel...

Nagy tisztelettel üdvözlöm Önt, kedves Misel !


szombat, október 24, 2009

A szép öreg

Fotó : Hegedűs Zsolt, Káfé Kép-Tár



A szép öreg


( Figyelmeztetés,

azaz :

Warning !

E szöveg

kizárólag erős

idegzetűeknek való,

olvasása súlyos

károkat okozhat

jó hangulatában,

különös tekintettel

az olyan szavakra, mint

halott, nyár, nélkülem,

néha, lány...

Erről a veszélyről

bővebb felvilágosítást

adhatunk, de csak szép

időjárás esetén,

a színháztéri

fapadon. )

-----------------------------

Ezennel én

megígérem,

fegyelmezett,

egészséges,

szép halott leszek,

ha megérem,

mi megmaradt,

az a kevés,

kissé fényezett

hajam se hull már,

nem nagy érdem,

mit elértem,

azért remélem,

valahogy csak

meglesz nélkülem

az eljövő nyár,

de néha tán

reám is vár

a szép öreg,

itt, a fapadon,

hogy tüzet adnék,

míg hosszan elnéz

egy lány után.


péntek, október 23, 2009

Bingó

Pusztai Péter fotója, Káfé Kép-Tár



Bingó


Amint kilépek a kapun, sietős, izgatott társaságba ütközöm. Elől egy jólöltözött férfiú, mellette testes asszony, mögötte kemény legények és süldő gyermekek. Azt mondja nekem a testes asszony, látom, maga itt lakik, tessék mondani, hol van itt a bingó, mert ebbe az utcába irányítottak. Mondom, én csakugyan itt lakom, de azt sem tudom, mi az a bingó. Hát az a ház, ahol nyerni lehet, pénzt, sok pénzt, az a bingó, maga nem hallott róla, kérdi tőlem a testes asszony. Mondom, né, ha arrább mennek, a piac felé, ott éppen házat épít egy csomó meszes ruhájú ember, ők biztosan tudják, hol van az a bingó. Azt mondja erre a testes asszony, hát éppen onnan zavartak el minket azok a hitvány, meszes ruhájú, durva emberek, amikor megkérdeztük tőlük, hol van a bingó, az egyik még lapátot is akart nyomni az uram kezébe, azt, lapátot, szóval maga sem tudja, hol van az a bingó...Kár, hogy nem tudja, mert ott nyerni lehet, pénzt, sok pénzt, mondja a testes asszony és elindulnak a főtér felé. Huszat sem lépnek, felkiált közülük valaki, né, az a ház a bingó, ki van téve a tábla ! És szépen, sorjában, bemennek abba a házba.

Amikor becsukják maguk mögött az ajtót, lépek én is vagy huszat arrafelé, s látom, csakugyan ki van téve a tábla. Úgy látszik, nem ismerem eléggé a szomszédaimat. Kár. Nagy kár. Mert ott nyerni lehet, pénzt, sok pénzt. Különben szép ez a napfényes, őszi délelőtt.



csütörtök, október 22, 2009

Éjjeli sakkozás

Forrás : Creative Commons



Éjjeli sakkozás


Beleszólási távolságból néztem, amint két szovjet generális sakkozik, míg haladtunk Moszkva felé egy elegáns éjjeli vonaton. Mint nyáréjszakán az égen, annyi volt mellükön a csillag. Egyik fényesebb, s nagyobb, a másik kisebb és haloványabb. Csatájukba nem szóltam bele, közel se mentem nagyon, godolván, ők bizonyára lőtávolság gyanánt fognak föl minden távolságot, szakmájukból kifolyólag. Csak figyeltem őket, egyik lábamról a másikra állva. Észrevettem, a kockás harctéren a soványabbik eléggé hadilábon áll, töri a fejét, föláldozza-e a fehér futót, vagy inkább vigyázzon reá, mert végjátszmában a futóra általában nagy szükség van. Aztán fölállt és azt mondta ez a soványabbik generális, hogy neki fáj a hasa. A kövérebbik reám nézett és azt kérdezte, van-é kedvem a soványabbik helyére ülni, mert elég izgalmas a játszma, kár lenne abbahagyni. Mondom, szívesen, eleddig nem volt alkalmam generálissal sakkozni, ez számomra nagy megtiszteltetés.

Kényelembe helyezem magam, fölemelem a fehér lovat, s hogy egy kicsit eltereljem a kövér generális figyelmét, mondom, minálunk sokkal jámborabbak a lovak, csak nagy baj esetén állanak a hátsó lábaikra. Azt mondja erre a kövér generális, a lovak mindenütt lovak, ezzel a megjegyzésemmel őt nem lehet félrevezetni, megjárta a háborút a Dontól Berlinig, inkább a fehér futómmal törődjek, mert a fehér futó miatt fájdult meg a soványabbik generálisnak a hasa. Valamit léptem ekkor, egy ártatlan, jelentéktelen parasztot vittem biztonságosabb helyre, és arra gondoltam, nem árt, ha pihentetem azt a futót. Már csak azért is, mert egy ártatlan, jelentéktelen paraszt futni se tud, ha baj van, a futót pedig nem volna szép dolog azonnal riasztanom, még bele talál botlani egy tömzsi, magabiztos bástyába. Ez a kövér generális néz engem, s azt mondja, ezzel a lépésemmel nem oldottam meg a problémát, a szorult helyzetemen semmit sem változtatott annak a jelentéktelen parasztnak a biztonságosabb helyre való menekítése. Erre azt feleltem, hogy ebben neki igaza van, de én ahhoz vagyok hozzászokva, hogy a parasztokat, s a lovakat kell leginkább félteni, ha szorult helyzetben van az ember, szóval, ez valami alkati kérdés lehet nálam, nem is tartozik a sakkjáték elméleti szabályaihoz.

Ez a kövér generális, amennyire a zubbonya engedte, kiegyenesedett és azt mondta nekem, hogy mi most tulajdonképpen nem is sakkozunk, hanem olyan tisztásra jutottunk, ahol a filozófia lova szokott legelészni. És azt is mondta, hamarosan nyugdíjba megy és akkor több ideje lesz arra, hogy ezzel a lóval is foglalkozzék. Mert ő ezt a lovat jobban szereti, mint azt, amelyik a két hátsó lábára áll akkor is, ha nincs semmi nyomós oka reá. És hogy megértsem, mire gondol, előhozott egy példát, mégpedig a művészetek mezejéről. Azt hozta elő, hogy szerinte a nagy háborúk után készült lovas szobrok többsége úgy van megalkotva, hogy a lovak a hátsó lábukon állanak, mintha toporzékolnának, vagy meg akarnának futamodni. És föltette a kérdést, mit gondolok ezekről a lovas szobrokról. Mondom neki, énnekem ezekről csak föltételezéseim vannak, mert az én falumban maholnap egy élő sovány lovat sem lehet látni, lovas szobor pedig nem állott minálunk soha, de ha erre a témára váltunk, akkor félbemarad ez az érdekes játszma, pedig nékünk nem fájdult meg a hasunk. Erre ez a kövér generális a széles tenyerével egy skatulyába terelte a sakkfigurákat, s azt mondta, mégis térjünk erre a témára. Annál is inkább, mert ő nem engem, hanem azt a soványabbik generálist akarta legyőzni, velem szemben néki nincs semmiféle leszámolnivalója.

Mondom, én a lovas szobrokról először is azt gyanítom, hogy akárkinek nem öntenek bronzból lovas szobrot. Csakis hadvezéreknek, történelmi személyiségeknek, híres embereknek öntenek. És generálisoknak. Mint, mondjuk, éppen önnek, akivel még az imént sakkoztam. Legalábbis egy lépést megtettem azzal a jelentéktelen parasztommal. Csak önnek még várnia kell arra a lovas szoborra, mert élő embernek nem illik lovas szobrot önteni, különösképpen, ameddig sakkozni is jól tud. Mert én abból a beleszólási távolságból is láttam, jól megszorongatta annak a soványabbik generálisnak a hadállását, akinek hirtelen fájni kezdett a hasa. Továbbá azt gondolom, hogy nem csak nagy háborúk után szoktak lovas szobrokat önteni, hanem minden időben. Mert a világon a legszebb és legokosabb állat a ló. Amióta reájöttek a népek, hogy létezik fenség, irgalmasság, bátorság, áldozatkészség, s más, nemes emberi cselekedet, azóta öntenek lovas szobrokat. Még az ókorban is öntöttek, s a középkorban is. Látja, milyen messzire elküldött engem, vissza az idő útján, hogy a föltett kérdésére valamit válaszolhassak ! Ilyenek szoktak lenni a generálisok. Csakhogy énnekem most nagyon meg kell gondolnom, amit mondok, mert bármilyen példát hozok föl állításaim igazolására, a generális úr azokat könnyedén meg is cáfolhatja, ha éppen akarja. Ugye, az imént elmentem az ókorba, hogy példát hozzak onnan a lovas szoborra. Ott van egy ókori szobor Rómában, magam is láttam. Igaz, ez másolat, de akkor is lovas szobor. Marcus Aurelius filozófus szobra. Erre most joggal mondhatja a generális úr, hogy az is csak tévedésből maradt fenn, mert később azt hitték, maga Constantinus császár ül azon a lovon, tehát a császárt tisztelték, nem a filozófust. Tudja, sok baj van ezekkel a lovas szobrokkal. Olykor azt sem lehet földeríteni, ki ül a lovon valójában. Előfordult már az is, hogy nem a lovat kötötték el a talapzatról, hanem a lovast. Mert változott a világ, s a lovas megitélése is más lett. Egyszerűen levették a kegyvesztett férfiút és mást ültettek a ló hátára. A ló, az maradt. Mert egy szép lovat szépnek láttak minden időben. Azt is mondhatnók, a vélt emberi erényeknél sokkal tartósabbak a lovak valódi erényei. Mármost elővehetjük a lovas szobrokat más szempontok szerint is. Például azt, hogy mit jelent, ha egy lónak mindkét lába éri a talapzatot, vagy pedig a ló fölemeli egyik, vagy másik lábát. Sok legenda kering ilyen kérdések körül, ezeket nem tudjuk mind megtárgyalni egy éjjeli vonaton.

Arra viszont vethetek egy kis, halovány fényt, hogy kinek emelnék én a falumban lovas szobrot, ha éppen arról lenne szó. Mert van a mi falunkban, alszegben egy direkt arra való kis tér. Teljességgel kihasználatlanul. Kár, hogy ön nem ismerte ezt a Vári Dezsőt, mert ha ismerte volna, most tudná, hogy az a kis tér ott van az ő kőből való háza előtt. Bizonyára jól tudja azt a generális úr, milyen nagy dolog a mai világban megfelelő teret találni egy lovas szobornak ! Abban a fényes Rómában például egy szimpla vizeldének is nehéz helyet találni. Már olyant is meglátogattam, amelyik csak úgy oda van csapva egy régi ház oldalához, tehát építészetileg említeni sem érdemes, mert a bent álló férfiak bokája kilátszik onnan. Erre egy teherautójában alvásra berendezkedett bolgár sofőr hívta föl egyszer a figyelmemet, magamtól reá sem jöttem volna soha, mi az a tákolmány.

Vagy hozzak föl más példát, mondjuk, Nevijorkból ? Ott annyi hely sincs már, ahol az ember magányosan fölvághatna egy sárgadinnyét. Ne ijedjen meg nagyon, mert én egy tapodtat sem megyek már tovább hasonló példákért. De amint mondtam, van nálunk egy szép, kicsi tér, teljességgel kihasználatlanul. És tudja, kinek tennék én oda legalább egy szerényebb kinézésű lovas szobrot ? Bizony, egy Ödön nevű főhadnagynak tennék, akire a halálra itélt székely zászlóalj volt bízva. Ez az Ödön, miután emberei ripityára verték az ön éppen ott harcoló egységét, elindult, hogy egyék is valamit. „Egy pihegő legény rohant be hozzám, megfeledkezve még a szokásos jelentkezési formáról is: „Főhadnagy úr, a mozgókonyhánál a sorban oroszok is vannak, mit csináljunk?” Gyors döntésre volt szükség, még mielőtt a sötétben kialakuló zűrzavarban egymásnak esnek az emberek. „Tankó fiam, menj vissza és csendben mondd meg azoknak, akik ezt észlelték, hogy maradjanak csendben, és adjanak nekik is vacsorát. Már kb. három napja nem ettek, nem ittak, mégis kitartottak a helyükön.” Így aztán zavartalanul folyt tovább az élelemkiosztás. A három orosz is megkapta az adagját, majd kiálltak a sorból, és fölmentek a dombra, a géppuskafészkükbe.”

Ezek a sorok ennek az Ödön nevű főhadnagynak a visszaemlékezéseiből valók. Mit szól hozzá, generális úr ? Nem érdemelne meg egy szerényebb kinézésű lovas szobrot egy ilyen emberséges és bátor főhadnagy ? Legalább ott, nálunk, azon a szép, kicsi téren ? De ha úgy gondolja, nem érdemes ilyen régi, kényes dolgokat emlegetni egy éjjeli vonaton, azokat a sakkfigurákat elő is veheti a dobozból...


szerda, október 21, 2009

Tömlec

Fotó : Balla Tünde, Káfé Kép -Tár





Tömlec


A tömlecet azért szeretem, mert ha csak a szó elejét, a töm-öt nézem, reménység csillan meg előttem. Legalább a lyukas fogamat betömik, ha az emberi jóindulat jónak látja annak betömését. A tömlec szó vége maga a szabadság: lec. Milyen szépen hangzik ! Amikor lejár a büntetésem, viccesen megkérem az őrt, lecc olyan szíves a vasajtót előre kinyítani nekem, ne kínlódjak véle, mert én már szabad vagyok, úgy nézek a további életemre, hogy lecc gó !

A tömlöcöt a sok ö-betü miatt nem szeretem. Ezekből csak nyögdécselések jőnek elő, mint amikor egy politikus a beszédébe örökösen azt teszi belé, hogy ö, ö, ö. És fölösleges szenvedésekkel van tele.

A börtön is csak olyan, mint a tömlöc. Nem lehet azt megúszni ép bőrrel.

Aztán itt van a fogda. Az ember ha már bemegy oda, ne fogdossák többé, engedjék szabadon a rácsok mögött.

A büntetésvégrehajtó intézetet nem hogy nem szeretem, hanem valósággal irtózom tőle. Nem a büntetés miatt, mert az ember bűnös is szokott lenni és amikor éppen bűnös, akkor csak bűnhődjék. A végrehajtást azonban végig sem tudom nézni. Még ha csak egy szerencsétlen tyúk nyakának elvágására gondolok, abba is beleborzongok. Az intézet pedig egyenesen visszataszító hely. Bárhol a világon. Lehet akármilyen fényes. Mert ott valamiképpen mindig elintézik az embert, s ha egyszer az embert elintézik, akkor el van intézve.

A tömlecet szeretem. Imádom a tömlecet ! Mert ha ott a lyukas fogamat vigyázón betömik, a többi csak lesz valahogy. Elviccelem az éveket, akár így, akár úgy. Lecc, ami lecc.


szombat, október 17, 2009

Vadkapor





Vadkapor


Lépnék közelebb, szólít meg egy szép öregember a padról, ketten ülnek itt, a főtér közepén egy rozzant fapadon, lépnék közelebb, mondja, ha már sétára van időm, mert bajban vannak, nem látják jól a betűket, s a golyósceruzájuk sem fog a hidegben, jól van, közelebb lépek, le is ülök, oda, közéjük, látom az egyik szép öregembernek a térdén ott van kisimítva egy otthagyott színes újság, (mely hirdeti, milyen olcsó lett a termopán,) s rajta egy fehér papír, ezen a fehér papíron már alig-olvashatóan és félbehagyva az írás, részvétnyilvánítást fogalmaznak épp, ki akarják tenni a holnapi lapba nemrég elköltözött barátjuk emlékét fölidézve, de elakadtak a vadkapornál, azt mondja az egyik szép öregember, szerinte azt a szép verset belé kellene foglalni a szövegbe, úgy, ahogyan van, mégpedig vastag betűkkel lenne szép oda beléfoglalni, de kiszámították, annyi pénzük nincs most, a nyugdíjt sem hozta még a postás, a másik szerint elég, ha csak azt a részt emelnék ki a versből, mely szerint „ Fejednél ejtőernyőt nyit a vadkapor „- ennyi is elég talán, persze, az egész verset megérdemelné az elment barát, mégpedig vastag betűkkel kiemelveve a többi sorok közül, de állítólag drágák a vastag betűk, minden esetre drágábbak szoktak lenni, mint a vékonyak, a másik szép öregember szerint teljesen fölösleges az egész verset emlegetni, mert az a vers a cetlivel úgy, ahogyan megírta Farkas Árpád kihullott a lajbijuk zsebéből, míg ide értek a rozzant fapadig, persze, otthon azért megvan az a vers, csakhát érette kellene menni, föl az emeletre, ki tudja, jár-e a lift, s gyalog menni föl az ő korukban, mondom, én szóról szóra tudom azt a verset, ha kell, ide is másolom a saját fejemből, mert így van : „ A zörgőfűben elheversz és – ennyi. Arcodra ég hull, lélegzeted egy kicsit meglebbenti sarkát, hogy érezd, milyen súlytalan. Fejednél ejtőernyőt nyit a vadkapor, beléfogódzik a Föld, s már lebeg, nem suhan.”- szinte mind a ketten egyszerre mondják nekem, hogy micsoda nagy szerencséjük van nekik ma velem, mert éppen engem szólítottak meg, szép tőlem, az tény, tudom az egész verset, de nekik annyi pénzük nincs, nem is lesz immár soha, mert drágák mind a vastagabb betűk, s a vékonyak sem olcsók, maradjunk inkább abban, legyen elég az a sor, mely szerint Fejednél ejtőernyőt nyit a vadkapor.

Marosvásárhely, 2009, október 17.


csütörtök, október 15, 2009

Bond

Fotó :pszeudo.hu/pictures/galeria/jamesbond



Tömör


Elém áll,

valamit

itt, nekem

mond.

Még mond.

A stílust

ismerem :

Bond.

James

Bond.



Jeszényin


Fotó : Wikimedia Commons



Szergej Jeszényin


A tehén


Kivénült már, a szája csorbás,

szarván a kérges agg-kor is,

ütötte, verte durva csordás,

ha rétre űzte, akkor is.


Most nyugtalan, s ha messzi zugban

egér rág, az is zavarja,

eszébe jut a néma búban,

fehérlábú, tarka borja.


Elvették tőle, rég, egy nyáron,

akit még most is úgy szeret,

míg zsenge bőrét nyírfa-ágon

cibálják, tépik gyors szelek.


Köles, ha érik, nemsokára,

e sorssal ő is szembenéz,

hurok szorul öreg nyakára,

levágni hajtja fürge kéz.


De míg a szarva bús panasszal

a szürke földbe szánt, s törik,

ő bomló-bimbós, szép tavasszal,

füves mezőkkel álmodik.


Fordította Elekes Ferenc

Mert egy idő óta, minden őszön reágondolok.