Hófútta könyv

Most jelent meg

egy hófútta könyvem, az a címe, hogy Útszéli szobraim.
Ebben a könyvben három kisregény van, s egy csomó apró írás, ezért eléggé vastag, 313 oldal. Legjobban a fedőlapját szeretem, mert azon az én jelképes szobraim sorakoznak, Bözödtől egészen Gagyig.
A szobrokat maga a természet alkotta meg és nem hiszem, hogy valaki egyszer le tudná dönteni őket, ha valamilyen elgondolásból ilyesmire adná a fejét. Mert ezeket a szobrokat már rég elfújta a szél.   

Lábadozók társasága 2

                                Féltekék a fejemben

– Álljon már meg egy pillanatra, ha nem siet! Látja, milyen hülyeséget beszélek, maga nem siethet, járni is alig tud. Hogy volt képes ilyen gyorsan így megvénülni? Csupa ránc az egész arca, a képe olyan, mint az aszalt szilva! Amikor utoljára találkoztunk, nem ilyen volt! Cigarettázott abban a füstös bárban és a barátaival vitatkozott. Kértem magától egy cigarettát, de maga nem adott. Aztán megbánta, hogy nem adott és mégis adott. Így vagyok én is a virágokkal. Éjfél felé elindulok a főtéren, hogy szedjek a gruppokról rózsát eladásra, szedek is egy marékkal, aztán megbánom, hogy letéptem őket, s az egészet eldobom. Másnap azt is megbánom, hogy eldobtam. Csak az a baj, hogy a vénséggel nem így állunk! A vénséget nem lehet eldobni, se megbánni nem lehet, esetleg csak viselni lehet, maga hogy viseli a vénséget? Gondolom, nehezen…

– Jól mondod, nehezen.

– Hányat tud lépni egyfolytában, ha elindul?

– Van, amikor százat. Van, amikor kétszázat.

– Az sok! A maga korában sok! Miért nem vesz egy sétapálcát? De ha vesz magának sétapálcát, ne a vékonyat vegye, mert a vékony nem stabil. Vegye a vastagabbat. És amikor megveszi, festesse is le.

– Miért kell a sétapálcát lefesteni?

– Az ember mindig gondoljon a jövőjére! Mi a maga jövője? Az, hogy meg is fog vakulni.

Tudok egy helyet, ahol vehet magának sétapálcát és tiszta ingyen le is festik fehérre. Persze, ha megelégszik a gyengébb festékkel. Mert a tartós festék drága, s magának már nem kell tartós festék. Az az olcsó és fehér kiszolgálja magát, ameddig él.

Meddig élhet még maga, ha meg nem haragszik? Mert van, aki megsértődik, ha kérdezik, meddig élhet még.

– Nem vagyok sértődős ember. Most nem.

– Volt úgy, hogy eljött hazulról, s elfelejtette hol lakik, nem tudott felelni a rendőröknek, hová vezessék?

– Volt. Csak egyszer. Kérdezték, hol lakom, mondtam, Berlin mellett.

– És elvitték magát Berlin mellé?

– Nem Berlin mellé vittek, hanem egyenesen be, Berlinbe!

– Ó, hát akkor tudom, maga hol lakik! Itt, mindjárt a régi Gulliver sarkán volt egy cukrászda, az volt a neve, hogy Berlin. Magát csak oda vihették, hogy megszabaduljanak egy vénembertől, telefonálgassanak ők a mentőkért. Maga valahol mellette lakik…De ha még egyszer elfelejti, hol lakik, Berlint ne említse, mert Berlin megbukott és azt a cukrászdát egy nő nevéről nevezték el. Nincs az férfi, aki egy női nevet tartósan meg tudna jegyezni. Ugye, azért maga még férfi…

– Erről ne beszéljünk, mert még meg találok sértődni.

– Az előbb azt mondta, hogy maga nem sértődős ember.

– Úgy mondtam, most nem.

– Egy virágárus, mint amilyen én vagyok, ki szokta találni az emberek gondolatait, de azt nem értem, mit jelent, hogy most nem. Máskor meg szokott sértődni? Vagy akkor sértődik meg, amikor akar? Egyszer meg, máskor nem?

– Pont így van. Egyszer megsértődöm, máskor nem sértődöm meg. Attól függ, hogy tartom a fejem.

– Teljesen összezavarodtam, meg tudná ezt magyarázni?

– Meg. Ha jártál iskolába…

– Sokat nem jártam, de valamennyit jártam…

– Tanítják az iskolában, hogy az ember fejében vannak féltekék. Pontosan

két félteke van minden ember fejében. Egy bal és egy jobb félteke.

– Azok nem az agyunk felosztására vonatkoznak? Mint ahogyan a megyéket, a rajonokat osztották fel? Nekünk úgy tanították, ha jól emlékszem.

– Nagyon jól emlékszel! De ezen most ne akadjunk fenn.

            Az én fejemben is van két félteke. A két félteke között pedig van egy alma. Jobban mondva, egy alma nagyságú daganat. Ennek az én alma nagyságú daganatomnak az a mániája, hogy vándorol a fejemben. Erre-arra. Amikor kissé balra tartom a fejem, akkor ez az alma megnyom egy érzékeny pontot az agyamban, s olyankor semmiért nem tudok megsértődni. Még arra sem, ha valaki elkéri a legutolsó cigarettámat.

– Ez nagyon érdekes, mert abban a füstös kocsmában, amikor kértem magától egy cigarettát, mintha egy kicsit jobbra tartotta volna a fejét. Én legalábbis úgy láttam. És maga sértődötten mondta, hogy vegyek magamnak cigarettát! De a maga alma nagyságú daganatának fogalma sincs arról, hogy ma már lejártak azok a régi, szép idők, amikor adtak az embernek egy szál cigarettát a boltosok. Most már nem adnak, csak egész csomaggal! Ezen nem lehetne segíteni?

– Nem. Ha valami egyszer elromlik, az el van romolva. Nagyapám okos ember volt, azt mondta, ha valahová beüt a ménkő, az ott van maradva!

–Megfigyeltem, a nagyon idős embereknek az a legnagyobb bajuk, hogy elkezdenek valamit, s elfelejtik a folytatását. Maga emlékszik Molter Károly bácsira, az íróra, aki állandóan pipázott a főtéren?

– Jól emlékszem. Még a dohányának illatára is jól emlékszem!

– Na, ha jól emlékszik, akkor tudhatja, amikor Károly bácsi elkezdett egy történetet, a felesége legtöbbször rászólt, hogy ne erről beszélj Károly, mert te erre nem emlékszel. Csak a felére. Ilyenek a nagyon megöregedett emberek… Maga is elkezdte a fejében lévő alma vándorlását, s hová lyukadt ki? A nagyapjához és a ménkőhöz!

– Ilyen a vénség. Egyszer te is meg fogsz öregedni és akkor eszedbe jutnak majd a féltekék!

– Lehet. Jó lenne, ha eszembe jutnának, mert a legtöbb öreg elfelejti a szép gondolatokat és csak a sportról beszél, vagy arról, hogy mikor kell az adót kifizetni.

Ezek a legunalmasabb dolgok a világon! Vagy legalábbis majdnem a legunalmasabbak. Én azt utálom legjobban, amikor ezek az öregek a betegségeikről beszélnek. Hogy melyiket mikor operálták és mivel operálták. Minden öreg elmondja a veséjét, a máját, a tüdejét, nem veszi észre, hogy ezek a dolgok senkit nem érdekelnek, még a doktorokat sem. Esetleg a patikusokat, ha érdeklik, mert a patikusok kötelezően rá kell írják minden dobozra, hogy hány pirulát kell szedni, s mikor, evés előtt, vagy evés után. Csak egy patikust ismerek, aki minden dobozra azt írja rá, hogy szükség esetén! Az neki teljesen mindegy, hogy hasmenésre, vagy fejfájásra kell a pirula, a szükség, az szükség!

– Úgy veszem észre, te nem nagyon szereted a megöregedett embereket…

– Nincs bajom az öregekkel, csak ezekkel a sétálgatókkal, akik minden nap itt mászkálnak a főtéren, mert ezeknek elő van írva a séta. A kötelező egészségügyi séta. Ezek mind lábadozó betegek.

Nincs rosszabb látvány, mint egy lábadozó beteg! Ezeket állandóan figyelni kell, melyik, mikor esik el. És azonnal hívni kell a mentőket, azok meg csak szirénáznak, mintha most törne ki a háború. Ilyenkor ki vesz virágot a feleségének, vagy a szeretőjének? Senki. Én pedig szedhetem éjfélkor a virágokat! Az ingyen virágért is meg kell szenvedni.

Nekem is jól fogna, ha lenne egy alma a fejemben. Csak fordítanám a fejem, jobbra, vagy balra. Ha akarnék szomorú lenni, arra fordítanám, ahol a szomorúság központja van. Ha vidám szeretnék lenni, akkor a vidámság felé fordítanám.

Magának azért könnyű. Ha tud, lép százat. Ha tud, lép kétszázat. Ha elesik, viszik Berlinbe.

Fogadja meg a tanácsomat, jegyezze meg, de mind a két féltekéjével: Berlin helyett találjon ki egy szép, női nevet. Valahová csak beviszik, van ilyen nevű cukrászda elég. Vagy megjegyezni sem tud már ebben a korban egy szép, női nevet?

Lábadozók társasága

                               Puskás György fotója

                   

                                                     

                             A világ közepe

Amikor a kórházi műtőasztalon darabokra aprítottak, majd nagy bajjal összeraktak, az orvos azt mondta, most bead nekem egy kemény injekciót, attól kialszom a két halálomat, s úgy ébredek föl, mint a ma született gyermek.

Mondtam, az nagyszerű lesz, mert születésemkor is sok baj volt velem, már akkor elrontottam az életem, legjobb, ha elölről kezdek mindent.

A két halált könnyedén kialudtam, s amikor fölébredtem, szóltam a nővérnek, szíveskedjék kinyitni minden ablakot, hogy teljes tüdővel szívhassam magamba a friss levegőt.

– Micsodát? Minden ablakot? És hogy teljes tüdővel?– kérdezte dühös hangon a mellettem lévő ágyban fekvő, aránytalanul hatalmas testű és ésszerűtlenül vastagnyakú beteg. – Azt képzeli, hogy maga a világ közepe?– folytatta kidülledt szemekkel a jégvirágos ablakokra tekintve. – Hallott maga a kórházi bacilusokról? Ugye, nem hallott! Na!

Ezek a kórházi bacilusok egész nap ott ólálkodnak az ablakok párkányain és lesik, mikor támad valahol egy rés, amin át suttyomban bejöhetnek a betegek közé. Még a rádió is egész nap a kórházi bacilusokról beszél, hogy milyen óriási aljasságokat visznek véghez a világ kórházaiban a betegekkel. És maga nem hallott róluk! Ha hallott volna, nem mondaná, hogy nyissunk ki minden ablakot!

Maga most ébredt föl, itt azt beszélik, két halálból támadt föl, de halálból egy is elég ahhoz, hogy ha fölébred valaki belőle, mondjuk, véletlenül, s elkezd normálisan  gondolkozni, akkor úgy gondolkozik, mint egy normális ember, s annyi elég normális gondolkozásból, hogy belássa, tél van odakint, nem nyár.

Magát nem jól rakták össze, miután  darabokra  aprították. Valamit elrontottak. Elég a varrásnál egy rossz öltés, még az is elég, ha valaki prüsszent egyet a közelében, annak a műtétnek lőttek. Akit jól raknak össze, annak a gondolkodása legalább épen megmarad, s ha a befagyott üvegekre tekint, nem arra gondol, hogy nyissanak ki minden ablakot, hogy teljes tüdővel szívhassa be a friss levegőt. Baj van magával, baj!

Azt hiszi magáról, hogy maga a világ közepe!

A nővér megállt a jégvirágos ablakok előtt, a mennyezetre nézett, s azt kérdezte, most akkor nyissam ki az ablakokat, vagy ne nyissam?

– Ezt csak szavazás útján lehet eldönteni – mondta egy lábadozó beteg, magára húzta a csíkos takarót és a fal felé fordult.

– Na, látja, ezzel a lábadozó beteggel is baj van! – mondta az ésszerűtlenül vastagnyakú ember. – Ez a lábadozó beteg tulajdonképpen lázadozó, csak gyáva a lázadozáshoz, inkább lábadozik, holott már egészséges.

Mondja, nem veszi észre ezt a gyönyörű szójátékot, amit most találtam ki? Csak úgy kipattant a fejemből…

– Én bizony észre szoktam venni minden gyönyörű szójátékot. De ez, ami most csak úgy kipattant a fejéből, nem tartozik a zseniális szójátékok közé,– mondtam sértő szándékkal, mert haragudtam rá az ablakok miatt.

– Hát akkor lássuk, mondjon maga egy szójátékot, abból azonnal kiderül, jól rakták-e össze magát, vagy valamit elfuseráltak, amikor rakták össze. Ha nem tud egy valamirevaló szójátékot kitalálni, akkor egy pillanatig se higgye, hogy maga a világ közepe!

– És ha most mondanék magának egy zseniális szójátékot, engedélyezné-e az ablakok kinyitását? Mert csak úgy, passzióból nem szoktam kitalálni semmit, ami zseniális.

– Maga úgy tesz, mintha tudós lenne és csak anyagi haszon fejében lenne hajlandó a fejét törni! Vannak ilyen anyagias tudósok, akik csak haszonszerzési céllal foglalkoznak a tudományokkal, nem pedig szellemi élvezetből, vagy egyszerűen emberiességi meggondolásból! Mellesleg jegyzem meg, hogy itt is van egy kis szójáték, mégpedig a fejekkel…

– Én nem csak úgy teszek, mintha tudós lennék, mert tulajdonképpen az is vagyok, s készpénznek veheti, csakugyan én vagyok a világ közepe,–mondtam határozottan, magamra húztam a takarót és én is befordultam a fal felé, mint a lábadozó ember.

Csönd lett.

Bennem, s talán a lábadozó emberben is gyűlt a méreg, hogy miért kellett minket pont ebbe a kórterembe hozni, bezzeg a szomszéd szobában nem regulázzák egymást a betegek.

De milyen a kórházi csönd?

A kórházi csöndben mindig csepeg valami, behallatszik a folyosón járkáló műtött betegek csoszogása, köhögése, a jövő-menő ápolónők, Jucikák és Mónikák szóváltása, hogy már megint baj van az ötösben, a hatosban, valaki megnyomta a csengőt az ágya fölött. Azt a lepedőt még tegnap ki kellett volna cserélni, s tessék, a kórház borbélya még most is fütyörészve keresi, kit kell beretválni, pedig műtét ma már nem lesz. Az a szerencsétlen beteg, akit az este hoztak valahonnan, még mindig ott ül tolószékben feszengve az ajtónk előtt, pedig lenne még üres ágy itt is, de késik a felsőbb utasítás, hozzák-e ide, vagy ne hozzák.

A kórházi csönd tele van fehérséggel, elhullatott vattacsomókkal, visszafojtott feszültséggel, megmagyarázhatatlan idegességgel és félelemmel.  

A nővér színes papírokat rakosgat a kámfor szagú, billegő asztalon, írni is próbál valamit, de nem fog a golyóstolla, lecsapja és sóhajtva mondja: –Ez nem kórház uraim, ez bolondokháza! Az egyik azt akarja, nyissam ki az ablakokat, a másik azt, hogy ne nyissam. Ez a kétszer is feltámadott ember azt állítja magáról, hogy tudós és ő a világ közepe. Csak egyvalaki normális  ebben a kórteremben. Az, aki szerint mindent szavazás útján kell elintézni.

A vastagnyakú erre felül az ágyában, s azt mondja: –Már meg ne haragudjék, de szerintem egyedül az az ember nem normális, aki szerint mindent szavazás útján kell elintézni.

Tudja, milyenek a szavazások, kedves nővérke? Maga még fiatal, nincs, honnan tudja! A tömeg, vagyis a szavazók, ugye, azt kiáltották Jézusra, hogy feszítsd meg! Jól tették, hogy azt kiáltották? Nagyon rosszul tették! Miért kellett megfeszíteni azt az embert, aki joggal mondhatta volna magáról, hogy ő a világ közepe? Mert ő az volt! Hát nem Jézus volt akkor a világ közepe? És most, a mi időnkben is nem ő a világ közepe?

Ott van a pápa őszentsége, hát nem Jézushoz fohászkodik, hogy mentse meg az emberiséget a háborúktól és a kárhozattól?

Nézze, kedves nővérke, én egy szóval sem állítanám magáról, hogy maga a háborút kívánja, mert ha azt állítanám, akkor én nem ismerném a történelmet, s az emberi természetet. De azt azért ki merném jelenteni, hogy a kárhozattal másképpen állnak a dolgok! Nincs az a nővér a világon, aki soha nem szeretne egy kicsit elkárhozni! Erre nekem ne tessék elsietett megjegyzést tenni, mert nem szándékom magából bármiféle erkölcsi ficamot kihozni. De azt ki, hogy a pápákkal is baj van! Olyasmikért is imádkoznak mások nevében, amiket mások önmaguknak nem kívánnak. Ilyen például a kárhozat! Ehhez mit tetszik szólni?

A lábadozó ember erre ezt mondta:

– Életemben ilyen kötekedő természetű emberrel nem hozott össze a sorsom. Megtiltotta az ablakok kinyitását, egyedül hozta ezt a döntést, nem is hallott a demokrácia fontosságáról. Rendben van, ezt azért fogadtuk el, mert most tél van.  De belekötött a mi kedves nővérünkbe, azt feltételezi róla, hogy erkölcsi ficamai vannak. Kérdem én, kinek nincsenek erkölcsi ficamai? És azt is kérdem, kinek nem esnének jól olykor bizonyos erkölcsi ficamok? De menjünk tovább! A pápai fohászok helyességéről is egyedül ítélkezik, nincs tekintettel arra, hogy az ilyen dolgokat csak szavazás útján lehet eldönteni!

– Milyen dolgokat? –kérdezte a vastagnyakú.

– Hát például azt, hogy tulajdonképpen mi a kárhozat és ki a világ közepe. De felhozhatnám a pápákat is, hogy jól imádkoznak-e, amikor a kárhozatot kárhoztatják, vagy nem imádkoznak jól. Az efféle dolgokat csak szavazás útján lehet eldönteni,– felelte a lábadozó ember.

– Az az igazság, hogy maga az imént nem kicsi érdemet szerzett az én szememben azzal a szójátékával, hogy a „kárhozatot kárhoztatják”. Ez egy kvalitásos szójáték.

De mondja, maga hányszor halt meg életében? Egyszer legalább meghalt? Mert ha csak egyszer, akkor az semmi. Ahhoz képest, hogy ez a tudós ember kétszer is meghalt, s most mégis itt van közöttünk, akik még élünk. Itt van és azt szeretné, hogy kinyissunk minden ablakot. Vajon, mégis igaz lenne, amit önmagáról állít ez az ember? És csakugyan ő lenne a világ közepe? Mert azért ne felejtsük el, minden korban és minden körülmények között lennie kell egy legfontosabb embernek, akit egyszerűen úgy emlegetünk, hogy ő a világ közepe.

– Úgy veszem észre, a maga szójátékaival nem jutunk messzire. Sem az enyémmel. Már ami a beszélgetésünk lényegét illeti. Azt, hogy most ki a világ közepe. Az ilyen nagy horderejű kérdéseket kizárólag szavazás útján lehet eldönteni–,mondta csökönyösen a lábadozó ember.

Sápadt, vékony ujját szája elé téve pisszentett a nővérke és halkan azt mondta, most csönd legyen! Nagy csönd és fegyelem! Maga a kórházi hatóság érkezik, a főorvos úr személyében.

A kórházi hatóság látogatásának az lett az eredménye, hogy azt a szerencsétlen beteget, akit az este hoztak valahonnan, s azóta ott ült a tolószékben feszengve, begurították hozzánk, a kórterembe. Két kemény legény föltette őt az üres ágyra, s azzal el is mentek.

A tolószékes ember sokáig fészkelődött, kényelmes helyzetet keresve. Egyszer azt mondta:

– Végighallgattam a maguk órákon át tartó beszélgetését. Én is sokat tűnődtem azon, ki lehet ma a világ közepe. Arra jutottam, hogy ezen a földön minden ember csak a saját életének lehet a közepe. De ami ennél fontosabb, most már azt is tudom, hol van a világ közepe. A világ közepe ott van, ahol az ember magára húzhat egy kopott takarót és nyugodtan befordulhat a fal fele.

Előszó egy új könyvemhez, amelynek még nincs címe

Néhány szó magamról

Nálunk, a családomban, visszafelé menve senki nem volt író. Én sem akartam író lenni, mert úgy vettem észre, az írók hamar kopaszodnak. Mint Szabó Gyula.

Szüleimtől semmit nem örököltem, csak a fejfájást, a szédülést és a hosszú életet.

Most is fáj a fejem és szédülök, ha arra gondolok, előszó írására vetemedtem, mert semmi nem idegesít jobban, mint egy előszó, vagy mint egy utószó. Mert ezeknek kevés közük van az irodalomhoz.

Ha valakinek órás a mestersége, akkor értenie kell az órák javításához. Ha valaki elkezdi pöcögtetni a megjavított órát, hogy lássa, jár-e, s ha igen, pontos-e a járása, az nem mesterség. Az olyan, mint az előszó, vagy az utószó írása. Egy óra nem lesz jobb attól, ha pöcögtetjük, egy könyv sem attól, ha írunk valamit eléje, vagy utána.

Gyermekkoromban, a falumban nem találtam magamnak példaképet, akinek mesterségét ellesni szerettem volna. Pedig sokféle érdekes foglalkozású embert ismertem meg. Majdnem mindenki értett valamihez, ez a szokás alakult ki általában a székely falvakban. De bármihez is értett egy valamirevaló, férfiúnak született ember, amikor ott volt az ideje, elvitték katonának.

Volt úgy, akkor is elvitték, amikor még el sem jött az ideje. Ez a szokás alakult ki mifelénk a társadalomban. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy a társadalom nem igazságos emberek gyülekezete.

Márpedig igazságtalanok gyülekezetében lenni nem valami fölemelő, lelkesítő állapot, mert még a magányos, juhokat őriző pásztor sem vonhatja ki magát a társadalomból, időnként a nyájjal el kell számolnia.

Akkor mi legyen belőlem, tettem föl néha a kérdést magamnak. Válaszom az volt, majd lesz valahogy…

Lett is. Mindig lett valahogy.

A katonaságot nem tudtam elkerülni, még rangot is kaptam, amit fölvittek egészen a káplársági magaslatokba.

A társadalommal nagyobb szerencsém volt. Soha, semmiféle polcra nem kellett fölkapaszkodnom, amit életmentő helyzetnek tekintettem, éppen az örökös szédüléseim miatt.

Vannak körülöttem együgyű, felületesen ítélkező emberek, akik szerint én író vagyok.

Szerencsémre életem jókora részét együgyű, felületesen ítélkező emberek társaságában töltöttem, megtanultam, nem szabad vitatkozni velük, hagyni kell, higgyenek felőlem, amit akarnak.

Bevallom, sokszor jobban érzem magam együgyű –mondjuk ki bátran–,

léha emberek között, mint komolykodók, fontoskodók, kötekedők és örökké támadásra készek közelében, mert ott az élet elviselhetőbb.

Az íróságról pedig az a véleményem, hogy könnyű írónak lenni. Le kell írni egy mondatot. Utána le kell írni a következő mondatot, de úgy, hogy közük azért legyen egymáshoz és valami jöjjön ki az egészből.

Ha könyv lesz a sorokból, az nem jelenti, hogy irodalomról van szó. Az irodalom nem a könyvekben lakik, hanem a mondatokban. A jó mondatokban és az érdekes észjárásban! Az érdekes észjárás nem az, hogy meghökkenünk tőle és földhöz csapja képzeletünket, hanem inkább  dologra fogja gondolatainkat, érzéseinket. Mert a gondolataink, érzéseink mindig készenlétben állnak, csak legyen aki fölrázza őket. Ez a fölrázás nem könnyű művelet, erre csak a jó író képes.

Ezért nehéz jó írónak lenni.

Aki azt hiszi magáról, hogy nem csak író, de jó író is, bízza magát a tehetségére. És az időre. Ha van hozzá türelme.

Mivel törődjünk?

                                                                                                       

Dancs Artur fotója

Ez a világ

Ez a világ arra tanít bennünket, hogy sokat ne tanuljunk, mert akik tanítanak, azok is keveset tudnak, kár az időnket erre pazarolni. Bőven elég, ha annyit tudunk, hogy sokat nem jó tudni.

A sok tudás nyugtalanná, elégedetlenné teszi az embert, mert mindegyre az jut eszébe, vajon, még mi mindent nem tud a világról, és saját magáról.

Ez a világ arra tanít bennünket, hogy sokat ne dolgozzunk, mert akik sokat dolgoznak, s munkájukkal sokat keresnek, azoktól sok pénzt vesznek el, amit szétosztanak azok között, akik semmit nem dolgoznak.

Ebből következik, hogy igazságtalannak tartjuk azt a világot, amelyben élünk.

Ez a fölismerés olykor dühítő is tud lenni, mert nem szép és nem jó dolog igazságtalan világban élni.

Ez a világ arra tanít bennünket, hogy tanulás és munka helyett olyasmiket találjunk ki, amik ugyan nem a legokosabb dolgok, de legalább nem dühítik az embert.

Itt van például a szervezés. Szervezzük meg, hogy mások hogyan tanuljanak, miképpen dolgozzanak, hol keressék az igazságot és a nyugalmat.

Szervezzünk dalolni, táncolni szerető közösségeket, fesztiválokat, ahol dobszóra lehet szökdösni, büntetlenül üvöltözni. Ez a büntetlen ordítozás és ugrándozás levezeti az emberben fölöslegesen felgyülemlett energiákat, utána édesebb a pihenés, mélyebb az alvás.

A jól pihenő, mélyen alvó ember, ameddig jól pihen és mélyen alszik, általában nem követ el a társadalomra nézve káros betöréseket, nem verekszik, nem üt el senkit a zebrán, röviden megállapíthatjuk róla, hogy ki lehet jönni véle.

Ez a világ arra tanít bennünket, hogy valamiképpen jöjjünk ki egymással, kerüljük a kényelmetlen helyzeteket, legyünk elégedettek és törődjünk a saját boldogságunkkal.

Ez a világ arra tanít bennünket, hogy ne törődjünk a világgal.

Szerelmi rongyok

Kedei Zoltán felvétele a Kábelkocsmában

Bölöni Domokos születésnapjára

Bölöni Domokos mindenekelőtt arról híres, hogy ő az egyetlen barátom, akivel eddig még soha össze nem vesztem. Pedig sokszor próbálkoztam. Már csak azért is, mert szent meggyőződésem, barátnak sem jó az olyan ember, akivel legalább egyszer még össze sem lehet veszni.

Istenem, hányszor vágtam a fejéhez igaz és igazságtalan dolgokat! Egyszer azt vágtam a fejéhez, hogy ahová ő bemegy, ott azonnal megjelennek a szúnyogok, a kivénhedt, részeges adószedők, közjegyzők, papok és besúgók. Erre ő azt felelte, pontosan így van! Nem is érti, miért van az, hogy ahová ő bemegy, ott azonnal megjelennek a szúnyogok, a kivénhedt, részeges adószedők, közjegyzők, papok és besúgók, de vegyem figyelembe azt a körülményt is, mely szerint fösvények az unitáriusok.

Kérdeztem, mi baja az unitáriusokkal? A katolikusok nem fösvények? Sem a reformátusok?  Azt felelte, hogy de. Fösvények ők is.

– Mindenféle vallású egyén fösvény, de nem éppen annyira, mint az unitárius egyén. Mert az unitárius egyének dobálták ki a gyönyörű szentképeket és szobrokat a templomokból, s még azt a pancsolt bort is irigylik tőlem, amit nekem tokaji gyanánt hoznak elő a pultról, pedig azt az italt nem ők fizették ki, hanem én. Előre fizettem, hogy biztos legyen!

Ennél a résznél valami eszébe jut Bölöninek és azt mondja, hogy most minek ugrasztom össze őt az unitáriusokkal, akik az egyetlen székely fejedelmet adták Erdélynek.

– Ami a szentképek kidobálását illeti, az az én saját nézetem, – mondom neki –, de remélem, abban egyetértünk, hogy nem kellett volna mind kidobálni, a templomokban elférhettek volna. Most csak a verebek, ha járnak az unitárius templomokba!

Volt eset, kellemetlen, kényes erkölcsi dolgokat is vágtam Bölöni fejéhez, csak azért, hogy sértődjék meg:

– Nem vagy te túlságosan kövér?

Azt felelte, hogy de.

– Pontosan úgy van, ahogy mondod, túlságosan kövér vagyok. A feleségem reggel lement a boltba egy spárgával, végig mérte az összes nadrágot, zárás előtt egy perccel talált is nekem valót, de az fekete. Nem elég, hogy kövér vagyok, még feketének is kell lennem?

Egyszer a szülőfaluja elnevezésében is hibát találtam, hátha ezzel meg tudnám bántani.

– Szerinted mi az, hogy Dányán? Hogy lehet Dányánban születni és nem Dányában? Nagy ember vagy, megtehetnéd, hogy annak a falunak rendesebb nevet adjanak. Például azt, hogy Dánya. Ezt legalább ki lehet könnyen ejteni.

Erre azt felelte, pontosan így van!

– Sokan ki sem tudják mondani a falum nevét, de ha már így van, akkor így van. Akármin változtat valamit az ember, azt csak elrontani tudja. Nézd meg a világot, állandóan változtatnak rajta, most már tehén is alig van a legtöbb faluban.

Nem Dányán az, ahol alig van tehén, hanem a feleségem faluja, Abosfalva. Összesen négy, ha valamelyiket el nem adták. Dányánban két marhacsorda is tejel, összesen valami nyolcvan tehén.

Ezzel a Bölönivel nehéz összeveszni. Sok barátja van. Voltaképpen mindenki az ő barátja, kivéve egy-két nyimnyám alakot.

A minap, sörösüveggel a kezében, kissé tántorogva jött be hozzánk egy lerongyolódott, életunt, ráncos képű ember, aki senki másnak, csak egyedül neki köszönt.

– Szerbusz, Domi!

Kérdem halkan, közelebb hajolva, te, ki ez a lerongyolódott, életunt, ráncos képű ember, aki csak neked köszönt, úgy tett, mintha én itt sem volnék.

– Ez egy roppant érdekes ember, nagy a lelke – felelte Bölöni. És nagy volt a családja is, ameddig volt neki családja. Itt, ahogy megyünk át Csittdomokos felé, át  a hegyen, hát ott lakott. Egyszer jártam is nála. Jókat beszélgettünk az élet folyásáról. Még iddogáltunk is, de csak módjával. Az egyik unokája Betty, ő valahol Kanadában él, a másik unokája, Mari, ipszilonnal, aki majdnem Svájcban lakik, a harmadik Jolánka, na, ez a Jolánka is lakik valahol, holnap megmondom, hogy hol, mert nekem valahová föl van jegyezve.

– Olyan jó írónak indultál, díjakat kaptál, már meg is szerettem a novelláid hőseit, Pricskiliéket, Dunnyogópityukákat, még a seheresezádéságaidat is megkedveltem, pedig én nem nagyon szeretem a nyelvi innovációkat. Éveken át széles úton jártál az irodalomban – akár a bánat –, most miért nem írsz valami szépet, valami különöset, amilyen még nem volt ezen a tájon?

– Hát azért, mert nyáron nagy a hőség. És télen nagy a hideg!
Aztán ugye, itt vannak ezek a mostani írói divatok, szememet sérti az irodalmi huzat. Most is piros, pedig hajnalban  csak átfutottam az újságokat…

– A napokban lesz a születésnapod. Az évforduló nem kerek. Éveid számában az első hatos, tehát ovális. A második hetes, tehát inkább szögletes, és át van húzva egy vízszintes vonallal. Mint Jézus Krisztus keresztje.
Sok keresztet hordoztál eddigi életedben, vagy pedig kevés keresztet?

– Sokat. De egyik sem volt az én saját keresztem. Mindig a mások keresztjét hordoztam, ha kellett, ha nem. Ha akarták, hogy vigyem, ha akarták, hogy ne vigyem.
Aprócska házi keresztjeim azért nekem is voltak. De azokat is a feleségem s a gyermekeim hordozták mindég, ők direkt erre vannak teremtve – és értenek is a szenvedésekhez.
Énnekem csak egy kicsi táskám van, abban cipelem a barátaim címeit, gyermekeik, rokonaik neveit. És hogy hol laknak, merre vannak, mivel foglalkoznak, tudnak-e élni, melyik beteg, melyik egészséges.  Sokszor előfordul, hogy egyiket-másikat elveszítem, vagy összekeverem. Most is ez a helyzet.
Véletlenül nem tudod, él-e még Bajmolódy Balázska, aki ott lakott a pálvölgyi reformátusok temploma mellett, mindig a galambokat parittyázta, aztán ezért az apja megszidta és attól fogva csak verseket írt?

– Nem hallottam róla, de azt tudom, hogy a galambok parittyázásáról is lehetne  jó verset írni, ha van hozzá elegendő költői tálentum.

– A jó versekkel sok baj szokott lenni. Mert a jó versek, ha finoman is, de mindig oda suppintanak, ahol valami baj van az emberiséggel. Ezt pedig az emberiség nem szereti. Csak a szelíd, gügyögős, gyönge verseket kedveli az emberiség. Ezekben általában orgona virágzik, puha szőrük van a macskáknak, s a kövekre, fákra  kis szerelmi rongyok vannak  aggatva, úgy, amiképpen a spárgákon lógnak a száradni kitett ruhák.
Én például mindig költő szerettem volna lenni, de amikor nekifogtam a versírásnak, vagy nagy volt a hőség, vagy nagy volt a hideg.

– Lenne-é valami különleges kívánságod, amit teljesíthetnék születésnapodra?

– Lenne. Holnap korábban gyere ki a Kábelkocsmába, mert déltájt már rengeteg vendégünk lesz. Jönnek a tejesek, a sajtosok, a szamócások, a leolvasók, jön a postás, a presbiter, s ha ígéretét betartja, Márton Karcsi is, hogy elvigyen valahová.

– Hová akarsz menni?

– Nekem teljesen mindegy. Csak messzire vigyen. És hozzon is haza. Mint ahogyan szokta…

Most már nem tudom eldönteni, barátom-e nekem Bölöni Domokos, vagy nem barátom. Mert véle még össze se lehet veszni.

           

Hol rontottam el az életem?

- Na, nézzétek meg ezt az öreget! Még hajnali öt óra sincs, s ő már gyomlálja a veteményesét !

- Láttátok, mekkora az a veteményes?    

- Sírgödörnek sem lenne  elég!

- Lesz ott tíz darab paradicsom.

- Mondjuk, húsz.  

- Azok is satnyák, be sem érnek ebben a száraz időben.

- Esténként meg is öntözi!

- Meg, ezzel a megdrágult vízzel!

- Kérdezzük meg, miért nem alszik ebben a hajnali időben…

- Tessék mondani, öreg, miért nem alszik ebben a hajnali időben?

- Talán a vénség miatt, de az is lehet, rossz a lelkiismeretem…

És ti hová igyekeztek ebben a hajnali időben?

- A bankba megyünk, tata, megyünk a bankokba, ameddig alszik a nép! Most még van valami remény…

- Csak nem töritek bankrabláson a fejeteket, néhány éve szomszédok vagyunk, ismerlek titeket…

- Minket ismerhet, öreg, de a nagy titkot nem ismeri! Maga itt rontotta el az életét! Mert ha én most magának megmondom a nagy titkot, akkor maga  jó rövidre le kell, hogy vágja a körmeit! Mert ha nem vágja le, akkor a hosszú körmei fölsérthetik a szemét, amikor megpróbálja letörölni a könnyeit! Mert maga sírni fog bánatában, öreg, hogy így elrontotta az életét! Hát élet az, amit maga itt művel minden hajnalon? Gyomlálja, öntözi azt az arasznyi földet azért a néhány csökött paradicsomért, s azt mondja, ez azért van, mert megvénült és a vén nem tud aludni. És azt is mondja, hogy rossz a lelkiismerete, s akinek rossz a lelkiismerete, attól nem tud aludni. Ezek dumák öreg, ezeket mi nem vesszük be könnyedén. Magának fogalma sincs arról, hogy mi az, amit mi beveszünk! Mi azt a sok lóvét vesszük be a bankok automatáiból, amit a részeg, gazdag hülyék éjjelente ott hagynak, mert nem törődnek semmivel.

Nézze meg jól magának ezt a csávót, a barátomat, tudja, hogy járt egy héttel ezelőtt? Jött haza valahonnan úgy hajnal felé, megállt egy bank előtt, hogy gyújtsa meg a cigarettáját, s közben megfordult a fejében a kérdés, vajon mennyi pénz lehet abban a bankban…Szórakozásból még meg is nyomogatta az automata gombjait, s hát ömlenek ki a százasok. Ez a gép valósággal okádta ki magából a százasokat, egyszer egy marékkal, aztán még egy marékkal, addig, s addig, amíg ennek a csávónak megtelt minden zsebe pénzzel. Meg se számolta, mennyije van, ahol sok van, ott sok van!

Most pedig mégis megmondom magának a nagy titkot, ne legyen az, hogy rossz szomszédok vagyunk.

Azok a bankos automaták úgy vannak megcsinálva, hogy aki pénzt akar kivenni, bedugja egy résbe a kártyát, s egy másik résen jön ki a pénz. De nem jön ki azonnal, hanem egy kicsit még várni kell, ameddig kiadja. Na, ezt  a kicsi időt nincs türelmük kivárni, veszik a kártyájukat, s lődörögve mennek tovább, egy gyorsabban működő automatához. És amíg mennek, abban a résben csak gyűl a pénz. Ezért a pénzért járunk mi hajnalonta a bankok automatáihoz, mert soha nem lehet tudni, mikor éri el az embert a szerencse.

Magát biztos, hogy soha nem éri el, mert maga nem ismeri ezt a nagy titkot, csak a gyomlálással és öntözéssel van elfoglalva. Ha tudná, mennyi paradicsomot vehetne azon a pénzen, amit ott felejtenek a sietős tehetősek, soha nem venne kapát a kezébe. Csak járná hajnalonta a bankokat. Itt rontotta el maga az életét, tata! S ha valaki egyszer elrontotta az életét, akkor az el van rontva!

Azóta állok itt egy vásott kapával a kezemben minden hajnalon, s nézem a körmeimet. Csakugyan, nem kellene azokat rövidebbre vágni? Mert az életem ezek szerint csakugyan el van rontva…

Mit tudnak ők?

Károly testvérem memóriája

   

         (Beszélgetésünk a szkájpon)

-        Szóval, elment ő is…

-        El. Három évvel volt fiatalabb, mint én.

-        Hogyhogy?

-        Hát úgy, hogy ő 1938-ban született!

-        Te pedig 37-ben, nem?

-        Nem. Én 35-ben születtem, március 4-én.

-        Márciust, azt tudom, de lehet, hogy rosszul emlékszel, mert én 37-re tippelek!

-        Ne tippelj semmit, nézd meg a Wikipédián!

-        De még sok mást sem tudok, az igaz. Wikipédia? Mit tudnak ők?

-        Te, Károly, anyám Emma, apám Ferenc, fiam is Ferenc!

-        Én is lehettem volna Ferenc, jobb lett volna. A Károly idegen név a családban! Wiki? Nekik nem hiszek el semmit, azt írnak, amit akarnak!

De valóban, nem lehet, hogy mégis rosszul emlékszel? Ilyen fejsérülések után nem is lenne csoda…

Porok és pasztillák

Puskás György fotója

 Megfigyeltem, hogy a jó kőműves minden ép téglát megfordít a kezében, mielőtt végleges helyére tenné. Hogy lássa, túlfelől nincs-e repedés, vagy valami idomtalanság.

A fának faragói is állandóan forgatják kezükben a fát. Bogot, hasadást, korhadtságot felejtenének a félig megmunkált darabban, ha nem vizsgálódnának annyit.

Még a porok és pasztillák mellékhatásai is így tűnnek elé. Vizsgálódás által.

Ha nem látnók olykor, milyen rusnya is lehet egy fehérnép, gyönyörködni sem tudnánk a szépekben, az arányosakban.

Régebben az ilyen mozdulatokból állott össze a jó műelemzés, az irodalomkritika.

És nem ártana többször megforgatni kezünkben, s a szemünk előtt ezt az örökösen kellemeteskedő, de valójában rútságokkal, idétlenségekkel megrakott, pattanásos valóságot. 

Eltérő rendeltetés

A piros könyvek

Amikor az Osztrák-Magyar Monarchiát elajándékoztam, nem sejtettem, hogy ez a nagylelkű cselekedet milyen beláthatatlan következményekkel jár. Már az ajándékozást követő napokban kiderült, hogy teljesen megváltozott lakásunk domborzati térképe, idegeneknek éreztük magunkat saját otthonunkban. Még a pókok sem találták helyüket, hát még az őshonos molylepkék, vagy a betérő legyek!

Az az igazság, hogy szerettem az Osztrák-Magyar Monarchiát, mely írásban és képben volt megalkotva, s immár sok évtizeden át ékessége volt a lakásunknak. Nagy, díszes födelű, piros könyvek, teljes kiadás, huszonegy kötet. Mindenik ünnepélyes hangulatú, ódon-stílű bevezetővel ellátva: „Előbb néhai Rudolf trónörökös főherczeg ő császári és királyi fensége kezdeményezéséből és közreműködésével, most Stefánia özvegy trónörökösné főherczegnő ő császári és királyi fensége védnöksége alatt” nyomtatták ki, l898-ban.

Ezek a szegény Magyariék, a siménfalvi jó szomszédaink sem gondolták volna, hogy egyszer az egész Osztrák-Magyar Monarchia fog reá telepedni arra a fiókos komódra, amit tőlük vettem ötmillió lejért. Abban az időben, amikor az ötmillió pontosan ötmilliót ért és nem kevesebbet!

Ezek a szegény ő császári fenségek sem gondolták volna, hogy egyszer az egész Osztrák-Magyar Monarchia ott fog porosodni a Magyariék komódjának tetején, pusztán azért, mert mindenbe beleszól az eltérő rendeltetés. Persze, abban az időben nem gondolták volna, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia még egyben volt ugyan, de egyről kettőre jutni nem tudott.

A minap azt mondja a feleségem, ne ringassam magam abban a hitben, hogy ezzel az elajándékozással a Monarchia ügye el van intézve. Mert bizony, nincs elintézve. Amikor azokat a gyönyörű könyveket a Magyariék komódjára raktam, azt mondtam, azért rakom oda, s nem egy könyvespolcra, hogy eltakarják a falba vert, s onnan rendre kihúzott szögek nyomait. És hogy ő már akkor megmondta, több szöget vertem a falakba, mint amennyit Krisztus testébe ütöttek Pilátus alatt, s ennek nem lesz jó vége. És hogy ő azt is megmondta, az nem módszer, hogy könyvekkel takarom el a falak sebeit. De énnekem már ilyen a természetem, s akkor most, ha nem akarok szobafestőt hívni, rakjak valamit a Monarchia helyébe.

Mondom, tehetünk oda falvédőt, az a legegyszerűbb. De nekem csak olyan falvédőim vannak, amelyek kétes néprajzba vannak bugyolálva, s én ki nem állhatom a hamis néprajzot, különösen azt, amelyből gügye, szirupos kis magánboldogságok csöpögnek. Olyasmik, hogy az én uram csak a vizet issza, nem is sírom a lányságom vissza. De még ha szeretném is az ilyen falvédőket, s fölszögeznék egyet a Monarchia helyébe, az sem lenne igazi megoldás. Mert ugyancsak eltérő rendeltetése lenne annak falvédőnek. Tudnivaló, ezek konyhák falára voltak elképzelve.

Mondom, megvan! Teszek oda egy asztali órát. Pont oda való, ütése is szép.

Amikor már járt, s ütött is az óra, akkor látom, a fal sebeit eléggé nem takarja el. Tettem egy lovas szobrot az órára, hogy magasabb legyen, de talapzata nem passzolt annak domború tetejével, ezért billegett és az volt az érzésem, megtelik a lakás újabb bizonytalansággal: az egész egy furcsa, rögtönzött tákolmány, épp olyan, mint amilyen az Osztrák-Magyar Monarchia volt, még ereje teljében.

Mondom a feleségemnek, nem szívesen, de igazat kell, hogy adjak neked: a Monarchia ügye még mindig nincs elintézve.

De ha jól körülnézünk a világban, azt látjuk, semmi nincs elintézve. Mert majdnem mindennek, ami körülvesz bennünket, eltérő rendeltetése van, nem az, ami volt eredetileg. Mármost ha a világ így van berendezkedve, akkor nyugodjunk meg. Jól van az a fal úgy, ahogyan van. Ne törődjünk a sebeivel.

A lovas szobrot azért leveszem. Élünk, ahogy élünk, de legalább egy bizonytalansággal kevesebb.

Elsöprő többség

Pusztai Péter fotója, a Cseke Gábor albumából kilopva

Nálamnál ügyetlenebb bevásárlót nehezen lehetne találni ebben a fényes, kapitalista világban. Pedig már egészen jól tologatom magam előtt a nikkeles szekeret, ritkábban megyek neki a polcoknak, mint az elején, amikor csak úgy potyogtak a földre a konzervdobozok, ahol megfordultam. Ma már ott tartok, hogy olykor csupán egy-két sápadt sárgadinnye gurul utánam, szinte szomorúan, hogy hát miért hagyom el őket, ha már kiválasztottam.

Most itt csoszogok a pénztár előtti sorban, fölraktam mindent a lassan haladó   futószalagra, csak fizetni kell, s mehetek szépen haza.

A pénztáros leányzó látja, hogy nem találom a pénzem, már minden zsebemet átkutattam.

Azt mondja, ne tessék idegesnek lenni, a maga korában  sokféle betegséget kihoz az ember szervezetében az idegesség, többször  előfordult, hogy itt derült ki, valaki a otthon felejtette a bukszáját. Aztán valahogy elintéződtek maguktól a dolgok. Mondom, rólam ez nem fog kiderülni, mert énnekem bukszám nincsen, s a dolgaim sem szoktak maguktól elintéződni.

Homlokomra csapok, mondom, megvan! Néha itt tartom a pénzem a nadrágom aprócska órazsebében, persze, hétrét összehajtva, hogy el ne veszítsem, legyen türelemmel, mert valahogy kiszedem onnan.

Na, látja, kedves tata, ilyenkor derül ki, milyen fontos és hasznos dolog a kártya, nem győzzük eléggé hangoztatni, mondja a pénztáros leányzó.

Jaj, lelkem, ha tudná, hogy én ezzel a kártya-dologgal mennyire tisztában vagyok! Évtizedeken át kártyáztam barátaimmal, volt úgy is, egyetlen éjszaka a feleségem egész havi fizetését elkártyáztam.

Másféle kártyától beszélek magának, kedves tata, arról a kártyáról beszélek, amivel az elsöprő többség fizet manapság a kasszánál.

Elsöprő többség! Ugye, így mondta? Van fogalma arról, hogy kikből áll az elsöprő többség? Közömbös, semmi emberekből, hogy úgy mondjam, idiótákból áll az elsöprő többség ezen a földön, a világ így van megmintázva! Néhány zseni talált föl mindent, ami előrébb vitte a tudományt, az elsöprő többség csak tátott szájjal, kételkedve, messziről nézte a találmányokat. Még azt a kasszagépet, amely mellett ott tetszik ülni, s a fizetésre való kártyát sem az elsöprő többség, hanem néhány eszes fő találta ki, ez az igazság, mondtam a pénztáros leányzónak, s a győztesek ábrázatával nyújtottam át neki a hétrét összegyűrt százast.

Amíg a visszajáró aprópénzt szedegettem össze, hallom, azt mondja valaki a mögöttem hosszúra dagadt sorból: ­­­­-Istenem, ezek miatt, a tókmók, ráérős emberek miatt kell nekünk a drága időnket vesztegetni, teljesen hiábavalóan szorongatjuk kezünkben a kártyát.

Gondoltam, feléje fordulok, s csak annyit mondok, na, mi van, ön is az örökké zúgolódó, türelmetlen és kiállhatatlan elsöprő többséghez tartozik, aki a sietésen kívül még soha semmit nem talált föl? De nem fordultam feléje, mert mindig szégyenkezem, amikor hevesen mondom a magamét, s tudom, hogy igazam, az nincs.

Elfekvő nyavalyák

Puskás György fotója

Van nékem egy régi barátom Csíkban, aki ha egyet prüsszent, azt is leírja. Ez a mániája. A múltkor azt írta, hogy amikor őt elkapja a grippa, ha köhög és szipákol, propoliszt spriccel az orrába, másnap már olyan egészséges, mint a fénylő makk.

Elmentem a mézes üzletbe, kértem propoliszt, mondtam, jó lesz majd hűlésre, ha elkap a grippa. A boltos azt mondta, semmi sem olyan jó a hűlésre, mint a propolisz, majd meglátja…

Ennek már néhány hónapja.

Ma is elmentem a mézes üzletbe, hogy vegyek egy kis mézet. A boltos fölismert, azt kérdezte, na, milyen volt a propolisz, ugye, hogy jó volt a grippámra?

Mondom, látja, milyen az élet? Megvan a propolisz, amit néhány hónappal ezelőtt vettem, ott van valahol a kacatok közt, a sok kicsi üveg és doboz és megsárgult pirula társaságában, mint egy elfekvő nyavalya, készlet, már azt sem tudom, melyik mire való. Nem volt szükségem a propoliszra, nem kaptam el a grippát, még csak nem is szipákoltam, pedig eléggé igyekeztem. Abban a hideg télben sál nélkül mentem ki sétálni a térre, hogy elkapjak valami hűlést, de semmit nem kaptam el. Most már mit csináljak azzal a propolisszal, még ki sem tudtam próbálni, pedig nagyon kíváncsi voltam a hatására. Látja, milyen az élet? Így jártam régen az aszpirinnal is. Régen olcsó volt az aszpirin, meg is vettem egy jó nagy dobozzal, volt benne ötszáz darab, a múltkor dobtam el az egészet, mert már tíz éve lejárt a szavatossága.

-Maga a gyógyszert nevezi nyavalyának? Régen a betegségeket nevezték nyavalyáknak, a fekvő betegeknek súlyos nyavalyái voltak, a lábon hordott nyavalyákat nem is vették betegségszámba. Erről a propoliszról pedig azt állítja, hogy nem más, mint elfekvő nyavalya. Ez a kifejezés nem állja meg a helyét, mert soha nem lehet tudni, mikor teríti le az embert a grippa…

-Mennyire igaza van! Ez a kifejezés csakugyan nem állja meg a helyét. De az megállja, ha azt mondom, hogy az a propolisz ha tíz évig még ott lesz, ahol most van, elfekvő nyavalya lesz belőle, amit ki kell hajítani.

-És mondja, maga még tíz évig élni akar ebben a nyavalyás világban?

Egy madárral vagyok haragban

Elekes Károly:Rongyos madár

Énnekem mindig valakivel haragban kell lennem. Igen. Most egy madárral vagyok haragban.  Mert miképpen viselkedik egy tisztességes madár? Ha olyan a kedve, beröpül a házba, szárnyaival a csillárt, az ablakot, a függönyöket csapdossa, s azzal ki is megy, fölül a kémény tetejére, s tűnődik, vajon mit is  keresett abban a házban.

Ez a mostani madár, akivel haragban vagyok, nem ilyen madár. Ritkán röpül, inkább gyalog jár.

Ülök az asztalnál, látom, settenkedik, átlépi a küszöböt, bejön, megáll. Mozdulni sem merek, nehogy megijesszem, ő pedig lép még kettőt-hármat befelé, s mint egy kíváncsi vénasszony, leskelődik egy régi drapéria mögül, nyújtja a nyakát, néz, figyeli mivel foglalkozom. Mondanám, gyere be bátran, épp búslakodom, mint máskor, ha nagyon egyedül vagyok. De nem mondom. Mit lehet beszélni egy madárral? Rágyújtok egy újabb cigarettára. Látom, nem fél a füsttől, de utálja. Még egy pillantást vet reám, megfordul, lépked kifelé, megáll a küszöbön és azzal fejezi ki véleményét a látottakról, hogy pöttyent egy jó nagyot az ajtó elé, úgy megy ki az udvarra, a bokrok, hervadt virágok közé. Nem állom meg, hogy ne nézzek utána. Ahogy meglát engem az ajtóban, mintha sörétes puskával lőttek volna rá, felröppen, s szárnyaival csapkodva száll föl a szomszéd ház tetejére, s onnan tovább, a kék magasságba.

Volt madár, nincs madár.

Haragszom erre a madárra. Különben is, általában mindenre, mindenkire haragszom. Talán az egész világra. De erre a madárra nagyon.

Ha már bejött, ha már szeret gyalog járni, miért nem nézett körül a házban? Miért nem ugrott föl az asztalra, ahol ülök, nézte volna meg az öngyújtóimat, a szemüvegimet, az óráimat, a kávéscsészét, a sokféle apró szerszámot, amikkel teljesen fölöslegesen körülvettem magam? Vagy miért nem kukkantott bele a virágvázába, amelybe vizet nem öntöttem immár hetek óta? Vagy miért nem vette számba az ébresztőóráimat, járnak-e, s ha nem járnak, miért nem járnak? Vagy miért nem csapott néhányat a szárnyaival, hogy a szőnyegekről fölszálljon a por, s figyelmeztessen, ez így nincs jól? És miért pöttyentett elmenőben a bejárat elé nem pedig a tévé tetejére? Mert azt a tévét sem nézem, hacsak nincs benne valami különös, amire időnként fölhívja figyelmemet a feleségem? Vagy miért nem vetett egy pillantást a szerteszét heverő könyvekre, amelyeket csak itt tartok valamiért, de egyiket sem olvasom? És ha már begyalogolt ide, miért nem fedezett föl például egy molypillét? Mert van úgy, ütik ki a szemem a molypillék, de őket megfogni nem tudom. Vagy ott vannak a levetett ingeim a székeken, nagy rendetlenségben, mert lusta vagyok azokat kupacba rakni?

Lett volna néznivalója a konyhában is. Még jó, hogy nem ment be oda. Mert mi van a konyhában, amikor egyedül vagyok? Lépni sem lehet a csempés padlón, ragad hozzá a cipőm az elcsöpögtetett méztől. Egy kanalat nem lehet fölemelni az asztalterítőről, mert jön vele a villa, a kés, a tányér, a sótartó.

És az a szoba, ahol alszom? Az nem hálószoba! Az egy röhej! A fiam roppant találó kifejezéssel így nevezte el: albán kórház. Egyszer azt mondtam a fiamnak, rendben van, az a szoba csakugyan olyan, mint egy kórház. De miért éppen albán? Azt mondta erre, ő sem tudja, de nagy ott az összevisszaság. Hát nagy!

Az ágyam? Mintha kötelet akarna csinálni valaki a lepedőkből, a takarókból, a párnából, minden össze van csavarodva. Ott egy madárnak sincs semmi keresnivalója…

Azért haragszom erre a gyalogos madárra. Úgy ment el innen, mintha itt sem lett volna.

És most már magamra is haragszom, nem csak a világra. Én is úgy megyek el innen, mintha itt sem lettem volna.

Temetői sár

Anyámnak nem egy, hanem két járást segítő pálcája van. Ha alaposabban megszámolom, akkor három is van. Ebből látszik, anyám tehetős asszony. Amikor még jobban tudott járni, egyet, vagy kettőt el is hagyott valahol, a kertben, a szomszédoknál, ahová sokszor beütötte magát. Olyankor pánikba esett, de nem az elhagyott pálca miatt, hanem azért, mert félt, nehogy sokat időzzön fejében a feledékenység.

Sokszor láttam megállani az udvar közepén, azt mondogatva, hol is hagyhattam el…

Nemrég mondom mamának, mama, az egyik pálcáját ne keresse, mert megvan.

 -Hol? –kérdezi mama.

 -Ott van a házhoz vezető cementen, a járdán…

-És nincs az a pálca keresztbe téve azon a járdán?

-De. Keresztbe van téve. Maga újabban úgy hagyja el a pálcáit, hogy még keresztbe is teszi őket a járdán? Máskor valahol egy eldugott sarokban hagyta, egy fa tövében, az ágyások között, hányszor fölkutattuk miattuk az egész fertályt!

-Most nem kell a pálcáimat fölkutatni. Mert azt a pálcát szándékosan tettem oda, ahol van. Ennek az az értelme, hogy Éva, a szomszédunk lássa még az utcáról is, hogy neki hozzám be kell jönni, mert mondanivalóm van. Ebben egyeztünk meg. Ha nincs pálca keresztbe téve a járdán, Éva jöhet, mehet a maga útján, de ha van, akkor vagy kenyér, vagy pirula, valami kell nekem, s ezt ő nagyon jól tudja. Azt én nem tehetem meg, hogy állok az ablakban, s lesem, mikor jön errefelé Éva, hogy szóljak neki, mire van szükségem. Mi így értekezünk, azzal a keresztbe tett pálcával.

-Pedig maga tehetős asszony, mama, még mobilja is van, ha akar valamit Évától, föl is hívhatja…

-A mobilnál sokkal biztosabb az a pálca! Mert nem fogy ki belőle az erő, s nem is kell a gombokat nyomogatni. Jól tudod, hogy gyönge a szemem, a gombokat is nehezen kapom meg rajta. Annál a pálcánál jobb módszert még nem találtak föl arra, hogy üzenjen az ember, ha akar!

A napokban, ahogy beléptem az ajtón, a pálcával kezdtem. Mondom, milyen jó, hogy semmire nincs szüksége mama, nem látom a pálcáját keresztbe téve a járdán…

-Nincs semmi pálca. És úgy néz ki a helyzet, hogy nem is lesz. Megbukott a módszer. Már nem tudok egyedül kimenni az udvarra. A szédülés miatt. Ezt Éva is tudja. Azért eljő, amikor ráér.

Te nem szoktál szédülni? Mert te is benne vagy az időben! Csak éppen azt a csúfságot ne csináld meg velem, hogy előttem halj meg! Mit szólna a falu népe, hogy egy százéves asszony a fiát temeti ? Ezt a csúfságot velem ne csináld meg!

-Maga még nem töltötte be a századik évét, mama! Csak majd, decemberben…

-Messze van az a december, nagyon messze. Most kellene nekem meghalni, ebben a szép időben, ne panaszkodjanak a népek a temetői sár miatt, ki tudja, milyen idő lesz decemberben?

-Ne foglalkozzék a meghalással mama, ez nem a mi dolgunk, beszéljünk inkább valami másról…

-Miről fiam, miről beszélgessünk? Meghalni meg kell. Már szégyellem is, hogy ilyen sokáig éltem. De az a temetői sár…